Nightmare - Csak egy kusza gondolat

Hullnak a könnyeim. Peregnek le arcomról mint fényes gyémántok a zivatarban. Olykor az ember ha magába néz és kitárja előtte szívét, nem tudja mit talál. Nem tudja milyen gondolatok repkednek fejében mint a szárnyatlan szűz lepkék. Ennek semmi értelme így. Ha valaki egyedül van egyszer, akkor egyedül van mindörökké. Van hogy nincs egy gondolatom se. Valójában van, de épp annyi, és olyan, amiket nem lehet leírni, se semmi más kép levezetni. Olykor, ha angyalok sírnak, kik vigyáznak ránk, nem sírnak csak mosolyognak. Ennek semmi értelme. Szeretnék tudni szeretni, boldogan, tisztán, szerelemből, de valami miatt ez sosem megy nekem. Azaz igen, de ... nem épp olyankor, mikor kellene. Volt hogy három évvel ezelőtt boldog voltam. Boldogabb mint bárki más. A legboldogabb a világon. Flegma, vicces, sokakkal szerető. Nagy csapat életre-halálra, jóban-rosszban. Örökké egymás mellet, ha szükség volt. De tévedtem. Mikor megmondták, nincsenek többet, én csak ültem és jót nevettem, azt hittem vicc. De... utána, mikor ott álltam egyedül és láttam, hogy tényleg nincsenek többé, egyedül éreztem magam. Kértem, jöjjenek el, szükségem van rájuk, hogy akkor ott legyenek, de nem voltak. Nem volt idő. Senkinek nincs ideje akkor, mikor nagyon kell a másiknak. Egyedül voltam. Mindenki hátat fordított és ekkor vettem észre a maszkot a földön. Jéghidegen csillant meg előttem. Én meg csak álltam és néztem. Az után felvettem és arcomra helyeztem. Rám ragadt. Nem tudom levenni és nem is akarom soha többet. Jó így nekem, mert senki nem bánt. Mert én bántok mindenkit aki hátat fordított nekem. Ha a világ hátat fordít neked, te is fordíts hátat a világan és létezz önmagadban. Olykor leülök a rózsák mellé, lekuporodok hogy senki se lásson. Zokogok. A maszkon áthaladnak a könnyek, lehullnak, de sosem voltak igaziak. Csak azon az egy napon, mikor minden megváltozott. És azon a napon, mikor minden jóra fordult. Mindenkivel búcsúztam. Mindkettővel ugyan úgy. Holtakkal és élőkkel egyaránt. Olyannyira búcsúztam, mintha utoljára látnám őket. Őket akkor láttam utoljára, azaz a testüket, de őket remélem nem. Sőt. Tudom hogy nem. Van hogy a puszta gondolat őrjítő, de nem tudom. Nálam talán igen. Minden hülyeség és semmi sem valós. Nem tudom mit írjak. Egyszer igazán jó lenne minden. Butaság az egész. Annyi személynek beszélhetem ki magam és sosem könnyebb. A teher mindig ugyan olyan nagy rajtam. Azt hittem boldog vagyok, de nem voltam. Most vagyok boldog. Sosem voltam boldogabb, de féllek, hogy ennek egyszer vége lesz. Elmegy mindenki és én egyedül maradok vakon abban a szörnyű sötétben és kialszanak a pislákoló fények. Van hogy a halál bekopog az ablakon és integet. Vigyorogva mondja, ó nem, még nem jöttem el érted csak beköszöntem. Jöttem azért, akit szeretsz. Téged még nem viszlek. Szenvedj csak, szenvedj még jó sokat. És én szenvedek. És én igazán szenvedek mert egyedül vagyok. Csak ő vigyorog, de egyszer visszavigyorgok, értem jöttél most már ugye? Végre elviszel engem is ugye? Ó nem, még nem, szenvedj csak szenvedj te átkozott lélek. És tovatűnik a sötétben. Ne sajnálj, ó ne, sose kérlek. Szánalom kerít körbe, a tehetetlenség kapuja zár be engem örökre, mit nem nyitok ki soha többet. És csak ül a sötétben, abban a néma nemzetiségben. Mert van hogy senki nem szereti, mindenki csak kerüli. Ó ne, ne sajnálj sose. Sajnálj egy sebzett állatot, egy letépett virágot. De engem ne. Ó ne, ne sajnálj engem sose. Ha angyalok szálnak le, gondolj rám örökre. Én küldtem őket neked, vigyázzanak rád, mert engem nem szeretnek. Ó ne, kérlek rám ne gondolj sose. Hervadok mint virág a tűzben, elpusztulok örökre. Az emlékek tovaszállnak, de a gondolatok megmaradnak. Sose szeress engem, ne, kérlek ne. Bolond ki nem szeret s még bolondabb ki igen.

A hazugság oly csodás... Mesés illúziók töredékét képzi benned, s te elhiszed, mert hallani jó azt a mégis mocskos szót szeretlek, szeretlek mindörökké. Hullnak a rózsák és a falevelek, itt az elmúlás, mely oly sötéten tárja feléd karjait és hívogatóan csal a sok szép szóval. Ne, ne higgy neki egy szót se! Ne, ó ne könyörgöm, csak oltalmazz mindvégig. S ha eljő a pirkadat alkonyata, sose feledd, csak te, csak te és én, kik állnak ott. Nem, ne tovább, emeld fel kezed, nézz a tűzbe és sose feledd gyötrelmed. Csak szólj, hegyeket bolygatok miattad, de egyet mégsem tudok, tavakat átkelni a folyókon keresztül, hol mennydörög az ég s villámok zivatara. Ne, ne folytasd, ne tovább, minden szavad fáj, oly csodás hazugság. Sose feledett vágy, tiltás és ámítás, az ismeretlen csábítás, mely oly szép gyötrelemmel teli, mely sose feledett ég. Bosszú. Oly csodás, s mégis mocskos szívek vágya. Csak állj, csak állj katona az esőben s szenvedj mint egy jó rokon a futárnak. Mennydörgés égi zápora, csak úgy zúdul akár a ketrec. Hullnak a csodák, a fátyol, bíbor színe elfakul, ne, kérlek ne lépj, ne menj. Csak veszted veszed itt hasznodra. Áll, csak áll, nem tesz semmit. Állj, kérlek ó, nagyon könyörgök. Egy lépést, ne tovább, se gondolat ne suhanjon. Fáj, annyira fáj. Nézz rám, mosolyogj, mosolyogj ha én azt parancsolom. Kedvesen szólj, sose fáradj, csak gyere ide. Állok, majd hullok, te elkapsz, de nem teszel semmit. Mégsem. Tévedtem. Ó ne, könyörgöm ne menj, nézz rám, mosolyogj, mosolyogj ha én azt parancsolom. Ne fordíts hátat, szájba váglak (?). Csak olykor, mikor hol? Ne, csak menj. Ó vissza se nézz csak menj. Sose, soha többet. Csak menj. Én csak megyek, sose nézek. Csak megyek és megyek. Meg se állj, ne kiálts, ne nézz, csak menj. Gyötrelem, keserves fájdalom, s felvirágzik virágom. Csodaszép. Ó nem! Nem az, taposom mint gyilkos a vént. Takarodj, pusztulj, ne tovább, ne élj, ne szagolj, csak pusztulj halkan, hisz ha én valamit elfelejtek, az sosem létezett, már pedig én gyorsan felejtek. Csak egy halk hang, mi követ utadon, egy apró pók sírása. Ne félj, nem szabad, ragadd meg az alkalmat. Gyilkolj, ölj, taposs. S elmész? Mégis tehát? Itt hagysz, te árboc, te fény, te szépség, te szerelem, te vagy a mindenem. Menj csak. Vissza se nézz többet, sírok bár nem látod, jajgatok bár nem hallod. Süket vagy és vak, mint mindenki más. És lőn láncot vert rajtam az árny, mögöttem a sötétség, s te haladsz a fény felé. Én csak nézek, némán kiáltok, ordítók, zokogok. Nem látsz, nem hallasz. Tán nem akarsz? Vagy tényleg láthatatlan vagyok? Csak elmész a fénybe, itt a félhomály. Csak lépted zaja veri meg a csöndet. És mindenki így tesz. A sötétséget elhagyják, elmennek mellettem a fénybe, de én mozdulni sem tudok, mert nincs minek. Nincsen anyám, se apám, se életem, se hazám, egyedül vagyok, hisz mindig is egyedül voltam. A kínos csendet megtöri a varázs. Csodás nevetés, mely halk zaja a vidámságnak. Nem, nem én vagyok, s te sem hallod. Ül, mert fátylas a világ. Várja, emelkedjen fel a vászon. Csak álltam a színpadon, mindenki nekem tapsol. Hát vége? Vége a darabnak?Annak a csúf hazugságnak? Igen, mindenki nevet, mindenki tapsol, mindenki csak te nem szórakozol. Nevetnek, mondják, hazudtunk, csak csalfa szó volt minden, tökéletes ámítás. Értetlen arc, keserves sírás, minden száj nevet, csak te vagy ki nem. A fények kialszanak, a vendégek elmennek. Csak te állsz még ott némán és értetlenül a színpadon. Várod a folytatást, ez még nem lehet a vég. Ne keresed a véget ott ahol nincs. De itt van, csak nem látod, várod a következő felvonulást, csend. Kínosan hangzik, tested remeg, s te megérted, mindez csak játék, egy ostoba játszma, mi tökéletesen beléd szájal. Élsz, de nem akarsz, csak állsz s várod hogy folytatódjon...