Urge

Go down

Urge Empty Urge

Témanyitás by Ammon Einarson on Pént. 10 Feb. 2012, 00:10

Urge

1910 októberében születtem. Kellemes családi légkör uralkodott egy ideig. De semmi nem tart örökké... Ezt már tudjuk. Úgy hat éves lehettem mikor egyszer apám részegen jött haza. Előtte sosem csinált ilyet. Megvetette az alkoholt, munkamániás volt, szerette is a munkáját, de ezen a napon elszakították a szerelmétől. Kirúgták létszám leépítés miatt. Mikor hazatéblábolt, összemocskolt ruhával a szemében nem volt fény. Nem volt vidám és csak gyűlölet volt a szemében. Gyűlölet és agresszió amit rajtunk vezetett le. Először nekem esett. Egy vázát tört a fejemen szét. Homlokom felrepedt s vér serkent ki a seben. Egy vércsepp végigcsúszott bal arcrészemen s ívesen állam csúcsáig csúszott. A földre estem az ütéstől. Megszédültem tőle. Karjaimmal hátul támaszkodtam s lábaim egyenesen ki voltak nyújtva. Megrohamoztak hirtelen az érzések. A hideg kő azt sugallta kelj fel, a vércsepp mely állcsúcsomról lecsöppent, hogy fuss! Menekülj innen! S ahogy apám arcára néztem s nem ismertem rá azt sugallta, hogy sírj. Szemeimből a sós víz csak úgy ömleni kezdett, remegő lábaim és karjaim megakadályozták, hogy akár pár centit is arrább meneküljek. A szívem szinte kiszakadt mellkasomból oly erővel és gyorsasággal vert. A fejsérülésem pedig csak jobban el kezdett vérezni. Bal szememet becsukásra kényszerítette a folyó vér mely fél arcomat beterítette már ekkorra. Fél szememmel néztem már csak apámra, akinek keserű arckifejezése csak jobban fájdította összetört szívemet. A könnyek elhomályosították a látásom, de sajnos láttam, ahogy ütésre emeli fel a kezét. Behunytam a szememet. Nem akartam itt lenni. Nem akartam ezt látni. Hallottam, ahogyan anyám kicsapja a konyhaajtót, a forrni rakott víz a kannában csak sikított, de mégis anyám hangja erősebb és hangosabb volt nála. Üvöltötte "Ne üsd meg! Nem az ő hibája!". De nem ért sokat a szó és a kérlelés csupán ő kapta a második ütést. Anyám magához fogott és testével védett engem. De nem tudta teljesen elvenni a fájdalmam. Éreztem az összes rezdülését mikor apám őt ütötte. Éreztem, ahogy könnycseppek esnek rám melyeket anyám hullajtott le. Hangosan sírtam fel. Mintha most születtem volna s az orvos sarkallt volna rá. De nem hagyta abba. Anyám szorításából kiragadott és megütötte őt a hasán. Összerogyott ettől ő s utána felém fordította eltorzult orcáját. Megindult felém, én csak hátráltam, míg tudtam, de a fal hűvös ölelése megállította mozgásom. Egy ütést kaptam már nem is tudom hol, majd még egyet s eszméletem elhagyva a földre estem. Éreztem s hallottam, még ahogy a fejem a kövön koppant s lassan a másik szemem is becsukva a sötétség ölelt magába. Nem akartam, nem tudtam kinyitni a szememet. Csak mozdulatlan feküdtem a hideg kövön. De valahogy egyre kevésbé fájt már. Egyre melegebb érzés lett úrrá rajtam. A légzés furcsa volt, folytonos szembe szélt éreztem, nehezedett egész testemre valami súly s fűtött engem. Néha simogatást éreztem s hideg, nedves törölgetést. Mintha valaki mosdatott volna. De zavart. Hideg volt, bár jól esett nem akartam. Felemeltem a kezemet s megfogtam a kezet mely törölgette arcomat. Valami az arcomra hullott. Kinyitottam lassan a szememet s anyám könnyes arcát láttam. Öröm könnyek voltak, hiszen mosolygott. Arcomon maszk volt, hát ezért volt ez a furcsa állandó szél. A kórházi takaró súlya nyomta testem s ő gondoskodó ápolása mosdatott folyton. Köszönni akartam, de nem jött ki egy szó sem. Fájt a torkom s égett a szemem. A szoba fehér mindenhol gépek, a fejem sajgott s az ajtó kinyílt. Egy nővér lépett be rajta. Értetlen arccal nézett rám majd kirohant s két orvos kíséretében tért vissza. Vizsgáltak rajtam mindent. Nézték a szemem, a szám, a légzésem és a mozgásomat. Felülhettem egy kicsit az ágyban. Mindenem el volt gémberedve már. Levettem a maszkot az arcomról. S rekedtesen szólaltam meg: "Mi történt apuval?". Anyám rám nézett de csak hallgatott. Majd mikor szóra nyílt szája mondta el:"Apu börtönben van, te pedig. El sem hiszem, hogy felébredtél. Kislányom..." ált meg kicsit a hangja majd fojtatta : "Egy évig kómában voltál.". Csak néztem, értetlenül. Egy évig aludtam? Arcomra tettem a kezemet s ujjaim közül néztem anyámra. A Hajam előre bukott vállamon. Az egy év alatt húsz centit nőtt. A Rövid kis hajam jó hosszú lett mostanra. Anyám örömmel töltve ölelt át. Magához szorított s én is átkaroltam őt. Csak pár pillanatnak tűnt ez az egész s mégis egy évig voltam álomban? Érthetetlen. Pár hetet még a kórházban kellett töltenem, de utána hazaengedtek. Nagy bulit csinált anya. Bepótlásul a születésnapom és, hogy felébredtem a kómából. Jó volt a buli. Egész idő alatt anyámon lógtam. Csak evéskor engedtem el, de utána rögvest visszacsimpaszkodtam rá. Egy év kimaradt még melyet otthon töltöttem s nyolc évesen mentem el az általános sulimba. Eleinte nem voltak barátaim. Nem kerestem a társaságukat, de szépen lassan kialakult minden. Lettek barátok, közepes jegyeim voltak s szépen lassan cseperedtem. Elkezdtek érdekelni a fegyverek és a lövészet is. A felvételi kérelmemet pedig már a rendőr szakközépiskolába adtam be. Fel is vettek. Nagyon örültem neki. Megünnepeltük az eseményt majd a 15. születésnapomat is. Gond nélkül telt el az első évem az iskolában. A lövészet jól ment. Sportolni is kezdtem. Kis futás, súlyemelés és erősítési gyakorlatok. De semmi extra vagy különleges órára nem jártam. 16. születésnapomkor kaptam pár új göncöt s még mindig otthoni keretek között ünnepeltünk. Simán vettem a második évemet is az iskolában. A harmadik évem is szépen és simán zajlott le. Fizikailag sem volt már megterhelő a gyakorlatok hála a folytonos és rendszeres testmozgásnak. Sokakkal jó barátságok kötöttem s megbeszéltük, hogy 18. szülinapom majd együtt ünnepeljük meg egy jó kis Pub-ban. „Roze bar” volt a hely neve. Még előtte sosem voltam ott. De jónak tűnt. Nem volt ellenvetésem. Anyám is elengedett oda. S megbeszéltük a többiekkel az időpontot is. Eljött a nagy nap. Kicsíptem magamat s elindultam otthonról. A többiekkel összefutottam félúton s úgy mentünk tovább „Roze bar” hoz. Öten voltunk csak. Nem volt nagy csapat, de a legjobb haverok voltak így nem kellett több ember. Szép hely volt ez a Roze bar. Tetszett ez a vörös szín. Nem kellett senkit sem lelkesíteni az ivásra s hamar sok üveg aljára pislantottunk. Talán túl gyorsan és túl sokat. Némileg visszafogtam magamat. Eszembe jutott mit tett apám kiskoromban s egy pohár bor után már csak üdítőt ittam. Hajnali kettő felé kezdtünk el hazaszállingózni. Elköszöntem félúton a többiektől s hazamentem. Másnap sokáig maradtam a suliban még. És már jócskán hét után indultam haza. De ha nem lett volna elég, hogy kések otthonról és anyám izgulni fog még a táskám pántja is megadja magát. Jó-jó öreg volt, de pont most? Nem hiszem el. Nagyot koppant a földön a nehéz táska s a könyvek kiszaladtak a táskából. A fénymásolt 50 oldalnyi papír pedig a víz áztatta földet lefedte egyenletesen. Sietve kezdtem el összekapkodni a papírokat a vízből mikor egyszer csak egy kéz nyúlt el mellettem s felvette az egyik könyvet a földről.

- Segíthetek kis hölgy?

Kérdezte. Megfordultam s egy nálam jóval magasabb férfié volt a hang. Összeborzolt haj. Gyűrött felső és szakadt farmer. Érdekes figura. Ki lehet ez?

- Kérem és köszönöm a segítségét uram!

Szóltam neki vissza de csak elmosolyodott rajta.

- Nem vagyok én olyan idős, hogy uramozni kéne. Alig múltam 20 el.

Válaszolt közben összeszedte még azt a két tankönyvet is a földről.

- Szerintem inkább fénymásolj újat felesleges azokat a papírokat összeszedned. Már mind olvashatatlan lett.

- Milyen igaz.

- Nem fél egyedül ilyen későn?

- Ugyan mitől kéne?

- Hát támadóktól, rablóktól, vadállatoktól. Ilyesmi.

- Ugyan megtudom én védeni magamat kedves?

- Max. Gargoye Maximilian a becses nevem. És az öné?

- Katy. Katherine Charter. És köszönöm a segítséget.

- Ugyan semmiség. Mond csak nincs kedved beülni holnap valahova? Ismered a Roze bar-t? Jó kis hely. Megiszunk egy kólát vagy valamit.

Ez meglepett. Egy bárba hív és csak ücsit mond? Nem alkoholt vagy hasonlót? Mindegy, nem baj ha nem iszom csak üdítőt. Sose árt az meg.

- Nem is tudom. Most látlak először és máris bízzak benned? Mi van ha valami perverz vagy?

- Akkor valószínűleg nem fáradok azzal, hogy bemutatkozom neked hanem berántalak a sikátorba. Elég nyomós válasz Katy?

- Jó legyen. Akkor holnap mondjuk hatkor jó lesz?

- Ahogy a hölgynek jólesik! Akkor vigyázzon magára hazafele! Viszlát!

És már el is suhant. Nem tudtam mire vélni így hirtelen de úgy éreztem elmehetek nyugodtan. A múltkori csapatot beszerveztem, biztos ami biztos alapon mert hát mégis csak egy idegen volt. Kitudja mit akarhatott. De eljött végül a másnap este. Lementünk a bárhoz. Az ajtóban két hatalmas figura állt a szokásos egy kis vékonyka helyett. Tekintetükkel szinte öltek, szemöldökeik fenyegetően befelé dőltek szemükre. Egyikük fejét felemelve kicsit, állát előretolta és méregetett minket. Másik szájában lévő fogpiszkálóval játszott. Föl s le mozgatta. Hirtelen szól meg ez a második alak, megborzongtam kaparó hangján.

- Mit akar hat ilyen nyámnyila tini egy ilyen helyen. Húzzatok haza csibéim még a seggeteken van a tojás. Anyátok már hiányol.

- Nyugodtan engedd őket be. Velem van a kis hölgy és a barátai is.

Jött egy kellemesebb hang, néztem körbe, hogy mégis honnan érkezhetett de nem láttam. Majd a fogpiszkálós csávó arrébb állt és megláttam azt a tegnapi fazont. Most kicsit másképp nézett ki. Jólfésült volt, öltöny volt rajta de a farmere a múltkori és az edzőcipő se változott. Mi a fene? Ez összeveszett félúton önmagával, hogy mit vesz fel? Ki érti ezt..

- Ja hogy ti vagytok azok Benjamin. Attól még, hogy őrült vagy nem kell belőlünk meg hülyét csinálni. Legközelebb szólj ha meghívsz valakit.

- Legközelebb ne nagy arcoskodj ha meglátsz valakit. De... most hagyjuk. Kérem fáradjanak beljebb. A buli már megy. Remélem szeretitek a Diablo Swing Orchestra-t. Ma ez fog szólni. Egész jó de lehet, hogy nem fog tetszeni. Sajnos kell hozzá egy stílus, hogy felismerjék benne azt a csodás muzsikát a többiek is.

Mondja miközben haladunk befelé. Nem értem sose halottam még erről az együttesről még életemben. Kíváncsi vagyok rá, hogy vajon milyen lehet.

- De mégis milyen együttes ez?

Teszem fel a kérdést mikorra ő elmosolyodik és kitárja a nagy ajtót előttem. Lemaradtunk jócskán a többiektől. Észre sem vettem, hogy már bementek. Mikor kinyitotta az ajtót rögtön meghallottam a zenét. A hideg elkezdett futkosni a hátamon tőle. Megreszketem mire ő csak szélesebb mosollyal nézett rám s nyakamnál átkarolva vállamra tette a kezét és halkan fülembe súgva szólalt meg ismét.

- Ez az Orchestra. Elsőre rémisztő egy zene de szerintem ha meghallgattál egy számot tőlük már más lesz a véleményed. Kicsit komoly zene de mégsem teljesen. Kicsit opera de mégis egészen más. Egyszerűen egyedi és hallgatni élvezet.

Suttogta miközben lassan a teremben egy asztal felé haladtunk. Körbenéztem s láttam, hogy teljesen tele van a hely. Még többen vannak mint múltkor. Sokan táncolnak is a parketten. A Bárpultot végigülték, az asztaloknál nincs is hely vagy csak egy kettő. Ahogy körbenéztem láttam, hogy a csapat még talált egy üres asztalt de mi nem arra mentünk hanem egy másik, sarokban lévő asztalhoz. Ez nagyobb volt mint a többi némivel. A sarokban ülőgarnitúra, kívül két oldalt két darab kétszemélyes kanapé volt. A sarokban volt még hely épp hogy.

- Ott vannak a többiek, nem me....

- Lazíts bemutatunk pár embernek nagy arcok. Vidám társaság és egy se komor vagy öreg harcos nyugi. Gyere hölgyike.

- H..Hölgyike? Ez meg miféle nyelvjárás?

De, már nem is figyelt rám. határozottan indultunk az asztal felé és előtte megálltunk. Öten ültek az asztalnál, három hölgy és két férfi. A két férfi és az egyik nő ugyan ezzel a stílussal, felemásan voltak öltözve ahogyan Gargoye is. De a másik két hölgy csodaszépen volt felöltözve. Elegánsan, kimérten és tették magukat a kanapén, fekete kosztümökön egy porszemnek sem volt helye. Hosszú szoknyájuk alól épphogy cipőjük orra lógott ki mely vörösen pompázott.

- Szevasztok megjöttünk. Na ő az a hölgy akiről meséltünk. Katherine Charter a neve. De lehet csak Katy-nek szólítani. Katy ők itt Kim és Susanne, Franko, Voltaguente és Frederico.

Mondta és mutatta is közben, hogy ki kicsoda. Én csak zavartan kapkodtam össze vissza a fejem és nem tudtam mit tegyek. Azért hívtam le a többieket, hogy ne kerüljek egyedül össze Gargoye al egyedül. Erre ők már megérkezőskor el is tűntek és itt hagytak engem vele. És most meg hova kerültem? Egy teljesen vadidegen csapatba beülök persze a sarokba és még szabadulni sem tudnék. Balról Gagoye, jobbról pedig az a Frederico ül. Bár ő inkább a táncolókat figyeli Gagoye figyelme, amely rám irányul az övét is fedezi. A Kim néven bemutatott hölgy kedvesen rám mosolygott. Miközben lerakott elém egy poharat és bort öntött bele hangját is hallatta. Kedves volt a hang. Nyugodtsággal töltött el.

- Szóval te lennél Katy. Sokat áradozott Maximilian rólad. Folyton csak dumált és dumált. Be sem lehetett fogni azt a lepcses száját. De hogy így élőben látlak. Már megértem, hogy miért áradozott annyit.

- Ugyan, kérem... Épp hogy pár szót váltottunk.

Felkacagott ahogy remegve nyögdécseltem ki a szavakat s magához szorított Max, nyakamnál átkarolva. Oly vörösség borította be arcomat melyet legfeljebb csak a bornak vagy negyven fokos láznak is csak jóindulattal lehetne betudni.

- Pár szó egy pár pillanat melyet őszintén mondasz s önmagad vagy többet ér mint több éves ismeret. Ezt mi már jól tudjuk ugye Susanne? He he he.

- Ó fogd be és tömb be a szád a pohárral. Koccintsunk inkább erre az ifjú leányra. Oldjuk a hangulatot mert a végén még a feszengés kivégzi a hangulatot.

És több sem kellett a többieknek. Mindannyian felemelték a poharat és koccintottunk. Még én is koccintottam velük. Belekortyoltam a borba. Valami isteni finom volt. Édes, totál. Megnyaltam utána a szám szélét s leülve a kanapéra koccintás után újból belekortyoltam a borba. De túl mohó voltam s egy kevés bal oldalt végig siklott de nem tudott már lecsöppenni a földre. Hirtelen nem ugrott be de aztán rájöttem, hogy miért. Lassan elindult eme valami az arcomon s szám sarkáig csúszott ahol megállt majd elvált arcomtól.

- Ne olyan mohón kislány. Van bőven s nem féltjük tőled.

Mondta Max s kezében egy fehér kendő volt s csak egy ponton pirosan izzott hol a bor érte. Letörölte az arcomról az isteni aromát. Mosolyogtam rá. S már csak lassan iszogattam az édes nedűt. De úgy a negyedik korty után letettem a poharat és a vidám hangulat elszállt. Eszembe jutott apám és amit tett vele az alkohol.

- Hé kislány mi a baj? Miért sírsz?

Kérdezte Kim. Közben arrább hessegette Max-et mellőlem és leült oda.

- Apum…eszembe jutott mit tett vele az…

- Na gyere kislány könnyes szemmel nem lehet lenni. Gyere mossuk meg az arcod.

Mondta miközben elirányított a mosdók felé. Ott megmostam az arcom és kicsit össze szedtem magamat.

- Szóval rossz élményeid vannak az apukáddal kapcsolatban? Gondolom ivott és csinált valamit ezért borultál ki nem igaz?

- Deh. Egyszer ivott csak és… és szörnyűséget tett.

- Értem. Hát nem kell aggódnod. Te nem vagy olyan mint az apukád hiszen hajt téged a tudat, hogy nem akarsz olyan lenni mint ő. Nem igaz? Nyugodtan iszogathatsz velünk majd mi vigyázunk rád. Rendben?

- Rendben…

Még kicsit szipogva válaszoltam neki s ránézve mosolyától meg is nyugodtam kicsit. Visszamentünk az asztalhoz és jól éreztem magam. Ittam a bort, persze mértékkel és hamar sikerült összebarátkoznom a többiekkel. Frederico kicsit magának való figura. 23 éves. Csak a táncolókat figyeli és kicsit magába fordult. A többiek azt mondták azért mert nem akar vele sose senki táncolni pedig ő nagyon jól tud. Kim aranyos nő. Ő 32 éves, és Susanne aki 30. Egy helyen dolgoznak. Illetve közös cégük van. Festészettel foglalkoznak. Mind ketten művészek és saját képeiket illetve más képeit árulják. Maxről pedig. Azon kívül, hogy 20 nem sokat tudtam meg még pluszban. Csak, hogy az ízlése fura, a modora egész jó és a viccei borzalmasak. Későre járt így elindultam haza. A többiek már rég elmentek valamerre. Jó késő volt. Hajnali kettő fele járhattunk, és még milyen vak sötéttel. Szóval csak a szokásos volt. Maximilien hazáig kísért majd el is köszönt és ment. Én pedig felmentem a szobámba és eldőltem az ágyon. Még szerencse, hogy péntek volt így másnap délig aludhattam. Nyugodtan telt el ez a két nap is. És a hét sem volt problémás. Szokásos feladatok, szokásos időbeosztással. Hamar eltelt egy hét, majd még egy majd még egy. Lassan betöltöttük az újévet. Mindenhol már készültek a nagy bulira 1928. Hihetetlen, hogy már ennyi évet lehúzott ez a sárgolyó. Vajon meddig fogja húzni? Ki tudja, kár azért, hogy nem lehetek majd ott mikor fejlődik minden. Milyen lehet végignézni egy evolúciót? Bizonyára érdekes lehet ha csak egy-egy házat figyelünk miként omlik a fala, cserél gazdát és egy új generáció felújítja majdan. De az idő már csak ilyen. Telik és telik. Sajnos mindenki abban a betegségben szenved melyet életnek neveznek. Furcsa… Az egyetlen olyan betegség amely 100%-os halálozási aránnyal rendelkezik. De mégis mindenki úgy szereti ezt a betegséget. Heh röhej.

Néha lassan telik az idő. Néha pedig elrepül. Szinte összefolytak a napok a sok tanulás miatt de végül eljött az újév is. Nagy buli kerekedett mindenhol. Max-el és a haverjaival ünnepeltem. Érdekes figurák. Jó társaság és még vegyes is. Fura, hogy milyen jól szót értenek egymással ahhoz képest, hogy teljesen más stílusuk van. Vajon mitől lehet? Nem tudom. Sok érdekességet mesélnek. Néha a csajok kis történelem órát tartanak. Érdekes előadások. Úgy mesélik mintha maguk is ott álltak volna.

- Koccintás! Hogy ismét összeverődött a bagázs!

Szólt fel hirtelen Max felpattanva a vörös borítású kanapéról. Kezében a borospohárból a vörös nedű majd kilöttyent hevességétől. Felemeltem én is poharamat és felálltam.

- Egészségünkre.

Szólaltam meg közben a többiek is mosolyogva poharuk emelték. Végül koccintottunk az asztal felett. 1927. Viszlát! Bye bye! Arrivederchi! Üdvözöllek ’28.
Átnevettük magunkat az újévbe. Úgy hat körül haza is értem. Anyám kicsit aggódott értem de tudta, hogy jó kezekben vagyok. De egyikünk sem gondolta, hogy mégis mennyire rosszban voltam mégis. Nem tudhattuk…

Csak úgy repültek a napok. Egyre csak teltek és teltek. Egy hónap, kettő, fél év. Szinte hihetetlen volt, hogy imént ünnepeltük az újévet és máris eljött az október. Itt van ismét a szülinapom. Most már nem csak mondva leszek nagykorú. Betöltöm a 19 et is. A középiskolás éveknek vége, úgy fest, hogy rendőrségi irodában dolgozhatok is rögtön. Hát igen nem vártam sokat hisz nő vagyok. Tudtam, hogy effajta diszkrimináció fog érni de örültem neki, hogy egyáltalán munkát kapok í gyorsan. Megkaptam a szolgálati fegyveremet, viselési engedély és a többi papírom is. Hatalmas party-t csaptunk. Egyrészről sikeres vizsgázásomért másodrészről pedig születésnapom alkalmából. Anyám 10.én bejelentette, hogy kicsit előbb kapom meg tőle az ajándékom mint kéne mert nem lehet itt. Beindult újra a karrierje. Sikerült ismét egy jó munkát találnia de sajnos utazgatnia kell. Pár perces kásakerülgetés után a lakás kulcs csomóját nyújtotta felém. „Boldog tizenkilencedik születésnapot kicsim.” Ennyit mondott majd nagy pakkjaival együtt a kint várakozó taxiba ült és elment. El se hittem. A takaros kis családi ház melyben jó s rossz egyaránt megfordult egyedüli tulajdonosa lettem. Magát a házat adta anyám nekem. Ettől kezdve már három dolgot ünnepeltem 19.én. Fura a szó, hogy házavatás de végül is az volt. Tény, hogy nem új és ismeretlen lakás hanem egy régi de akkor is megérdemli a kis viskó az ünneplést. Hisz még áll és most már csak az enyém. Áthívtam sulis társaim közül párat. Maximilenéket és egy jó adag egyéb kelléket. Egyik haver felajánlotta, hogy segít beszerezni mindent így elmentünk 18.án bevásárolni.


- Nézzük csak. Vodka, Vörösbor, víz, alma lé. Egy kis rágcsa és kész.
- Tökély.
- Más kell még?
- Nem hiszem
- Jolvan akkor pakoljunk.

Mindent be a kis kocsiba amivel jött a haver és egyenest hozzám. Bevágtam mindent a hűtőbe majd elköszöntem és elkezdtem a szobák felkészítését a bulira. Pár asztalt arrébb, néhány széket ki. Zenegépet beüzemel és némi csini díszítés itt ott elfér még. Pár óra alatt el is készültem mindennel. Majd pár órás ruhaválasztás majd ledőlés és alvás. Másnap este 7 fele érkeztek meg a vendégek. Egy pisztolytáskát kaptam egyiküktől. Másiktól egy felsőt. És még pár apróságot. A hangulat egész jó volt egy ideig. Aztán a csapat fele szétcsapta magát éjfél előtt pár órával. Emiatt elég hamar lelaposodott a buli és mindenki kidőlt. Másnap reggel… fenéket úgy dél körül felébredtem egy hasogató fejfájás kíséretében. A spanok ott voltak ahol eldőltek még tegnap viszont Max-éket semerre nem láttam. Csak egy cetli várt az asztalon. Ledobtam magamról a takarót. Hö? Takaró? De kedves biztos betakart mikor kifeküdtem én is. Mindegy, végül is. A papírt olvasva mosolyra húzódott a szám: „ Jó éjt hercegnő, mi elmentünk.”… Hát akkor… Uzsgyi neki. Bevágtam egy fejfájás csillapítót és felrugdostam a bagázst. Mindenki kómásan de elindult hazafelé. Én meg egy hatalmas kukás zsákkal nekiállhattam takarítani. Az egész napom elment vele de végre rend lett a lakásban ismételten. Felkaptam a szokásos göncöm és egy kis fonott kosarat, hogy elmegyek veszek pár dolgot az éjjel nappaliban. Jócskán késő van már. Hét óra. Felkaptam a kulcsaimat. A pisztolyom a pisztolytáskába tettem és azt az övemre. A kabátom kellően takarja, hogy ne kapjanak szívbajt az emberek. Igazolványok és mehetek. Ajtó nyit és kimegyek a házból. Magam mögött becsukom és a közért felé veszem irányom.

- Üdvözlet hercegnő.

Hallom mögűlem az ismerős hangon az ismerős szavakat. Megfordulok és Max az.

- Szia. Hát te mit keresel erre?
- Gondoltam megnézem kómába estél-e attól a mennyiségi piától. Jól kiütötted magad. Emlékszel rá mit csináltál?
- Mit…csináltam? Semmit szerintem…

Mire gondolhat? Nem emlékszem semmi ilyesmire.

- Ó értem. Akkor felfrissítem az emlékeidet ezzel a kis semmivel…

Reagálni nem tudtam. Meglepettségtől a szemeim kikerekedtek, szívverésem felgyorsult. Ráfogott baljával jobb csuklómra. Kiejtettem a kosarat is a kezemből. Egyre jobban melegem lett. Éreztem szinte ahogy vöröslik az arcom. Ahogy ajkaival érintette enyéimet egyszerűen beleborzongtam. Jobbjával derekamnál átkarolt és odahúzott magához. Nem volt menekülés. De… Nem is akarok menekülni. Érzem ahogy elengedte a csuklóm és bal keze is a másik mellé siklik. Szinte megállíthatatlanul, önkényesen kúsztak karjaim nyakát átkarolva. Szemeim ezzel együtt hunytam le lassan. Hidegek ajkai. Szinte odafagynak az enyéim is. Hideg a keze is és ahogy hozzám simul…már nem érzem magam lázasnak. Kellemesen lehűti testemet. Hosszú perceknek érzem ezt a kellemes pillanatot. Szinte fáj mikor elhajol tőlem. Hideg kezével végig simítja arcomat és mosolyogva néz rám.
- Emlékszel már erre a kis semmire hercegnő? Édes vagy mint akkor. Ámbár a bor megrészegített akkor mikor megtámadtál ajkaiddal, remélem nem baj, hogy visszaloptam jeges csókom melyet elloptál tőlem.

Nem tudok válaszolni. Nem akarok válaszolni. Egyszerűen csak felnézek szemeibe mely kéken izzik mégis melegséget áraszt tekintete. Elmosolyodok. Támadó és törekvő fickó. Nem tétovázik hanem cselekszik.

- Ugyan mégis hogy haragudhatnék egy ilyen helyes tolvajra.
- Szóval helyesnek találsz?

Jelenik meg arcán a komisz mosoly melyet még leplezni sem próbál.

- Te kis.
- Ugyan kérlek hercegnőm. Vérzik a szívem ha í haragvóan nézel rám.
- Vé…..

Szakad meg a mondandóm mikor ránézve arcát látom fokozatosan komorrá válni. Felkap az ölébe és olyant tesz mit még az előtt sosem láttam. Egyszerűen felszökken a tetőre. Ott ahol voltunk pedig egy lándzsa vagy gerely nem tudom de becsapódik a falba állva.

- Ez meg mi volt?

Visszanézek rá. De egyszerűen végig fut a fagyos borzongás a testemen és nem a kellemesebb fajtája. Szemeiben nem látom azt a kedvességet, hanem gyűlöletet és gyilkolási vágyat. Vicsorogni kezd. Ökölbe szorulnak kezeim ruháját összegyűrve, ahogy látom szemfogait. Kétszerese a normálisnak és sugallja a puszta látvány, hogy tűhegyesek. Szomorú pillantást vet rám majd egy ütést érzek melyet tarkómra mértek. Hamar sötétség is borult le szemeim elé. Mintha leengedték volna a függönyt az előadás végén. Nem tudom mennyit aludhattam önnön akaratomon kívül de mikor végre kitudtam nyitni szemem még nem láttam hirtelen semmit sem. Sötét volt, vagy csak még nem szokta meg a szemem. Nem tudom.

- Felébredtél végre? Sajnálom, hogy leütöttelek de hidd el jobb így.

Fejem sajog de a hangot azt felismerem azonnal. Max volt az. A hang irányába fordultam. Szét volt szaggatva rajta a ruhája és csupa vér volt. Nem bírtam megszólalni. Szemeim kikerekedtek a látványán. Egyszerűen lesokkolt.

- M…mi…
- Egy riválisom támadott meg engem. Sajnálom, hogy belekeveredtél. Bár akartam várni még pár napot de úgy fest eljött az idő.

Idő? Mégis…miről beszél? Figyelem, látom, fel ismerem de mégis mintha egy teljesen másik személy lenne.

- Megmenthetlek a közelítő haláltól amit az istened oly könyörtelen mondott ki rád édes. És még ezektől is ki ma megtámadott engem észrevétlen, még tőle is képes leszel magad megvédeni. Nem mondom, hogy könnyű lesz, nem mondom, hogy vicces. Kemény és vérre menő harc az örökkévalóságig kislány. Eltudsz ezzel a gondolattal játszani? Gondolom most még, igen mert hát miután beleegyezel az ép ész lesz az egyetlen dolog, amit életeddel együtt elveszek. De ígérem, nem leszel röpke évekhez kötve. Csak rajtad fog állni, hogy százat vagy ezreket élj meg. Akarod álmodó? Gondolom, még azt sem tudod, mit motyogok neked. Sokkolt a támadó és még reszketsz. De most... most viszont jól figyelj rám. Mert amit most fogok mondani neked, az valószínűleg merőben átrendezi a világról alkotott képedet...

Láttam mozogni a száját, hallottam rekedtes hangját. Mégis oly nehezen értettem, amit mondott. A rémület az oka? Hiszen reszketek a földön, mint valami kocsonya. Pár órán át mesélt nekem. Szinte nevetni támadt volna kedvem a történeten, ha nem ült volna előttem véres göncökben egy öreg, barna kanapéban. Lemeredtem magam elé. Homlokomra akartam tenni a kezemet, megnézni, nem-e vagyok lázas és csak hallucinálóm az egészet, de mikor felemeltem kezemet megálltam. Tenyerem véres volt, ahogy ruhám is össze vissza vérfoltos. Nem éreztem tartómon kívül fájdalmat. Mind az ő vére lett volna? Képtelenség, hiszen akkor már rég.

-…rég, meghaltam volna? Erre gondoltál nem? Ugyan képtelenség, hogy ember ekkora vérveszteség után életben maradjon. Látom, hitetlenkedsz az előbbi előadásomról de el kell hogy mondjam roppant mulattató a kiszemeltekkel társalogni. Néha. De te más vagy. Nem szimplán azért választottalak, mert lenne valamid, amire szükségünk van. Inkább önzésből magam miatt akarlak. Megtetszettél nekem. Szívem 40 éve nem ver már. Bizony már 40 esztendő telt el halálom…nem is inkább új életem kezdete óta.

Ugyan már ez lehetetlen. 40 éve halott lenne? Hiszen, nem. Ez nem lehet. Képtelenség.
Felemelem a fejem. Tekintetemmel a hideg, kék szempárjának mélyébe meredek. Ő felkelve a fotelból leül mellém. Matracon ülünk. Kicsit körbe nézve viszont minden romos. Ezen a matracon mely a földre van trehányul dobva csak pár üveg, az a fotel és egy szekrény van. Visszanézek rá. Már itt van mellettem. Érinthetném, ha akarnám, de nem hiszem, hogy ezzel segítenék felfogni magamnak azt, ami történt. Amit mondott, mesélt. Ledobta a véres gönceit. Mintha itt sem lennék mellette. Nincs zavarban vagy ilyesmi. Még lábaim mindig remegnek. Nem bírom ezt az egészet, amit mesélt. Arról, ami ő, amivé lehetek, addig, amíg erőm van, hozzá életben lehessek? Megrezzenek hirtelen. Átölelt s hideg teste miatt libabőrös lettem. Odahúzott magához és szorosan megölelt. Fejét vállamra hajtva csendben ölelt. Rémisztő volt, hogy nem vett levegőt s egy szív dobbanása se törte meg a fagyos csendet. Pár éve ismertem meg. Kis csitri vagyok, talán de rögtön beleszerettem azon az esős napon. Ami pedig nem tudom talán pár órája vagy egy fél napja történhetett. Az a fagyos mégis vérforraló csók mellyel meglepett akkor az ajtóban. Most meg. Itt ülök véres göncben. Ő meg alsógatyában ül mellettem és hideg testével enyémhez simul. Arcom eleinte vörösre pirul akárcsak pár vércsepp mely arcomon gurult. Kezeimmel hóna alatt átkúszva, mögötte összefonódnak karjaim s viszont ölelve fejemet övé mellé hajtom s csak halkan súgok pár szót.

- Nem érdekel meddig tart az örökké, ha veled vagyok.

Mosolyra húzta a száját. Éreztem, ahogy fejét felém fordítva hirtelen levegőt vesz.

- Legyen drágám.

Fejét felém fordította s lassan csókolgatni kezdte nyakam. Rövid kis szakálla ahogy épp hozzáért nyakamhoz meg borzongatott. Lassan eldőltünk az ágyon. Izmos testével fölém hajolt s csókolt. Felsőmet egyszerűen kettétépte mintha csak papírból lett volna. Minden mintha egy szerelmes regény lapjaira festve lettek volna. Csodaszép érzés töltött meg. Borzongtam. Pezsgett a vérem minden érintésétől. Gondtalannak tűnt minden. Csodás álomnak mely gyermekkönyvben íródott gyermeki elméknek. Átkarolt, kezeim leszorítva testemhez s éreztem, ahogy fogai a bőrömhöz érnek. Ajkaival is megérintette nyakam s eszméletlen érzés tört rám, ahogy megharapta nyakam. Fogaival nyakamba mélyedve hirtelen nem tudtam az érzést hova tenni. Csodálatos volt, kívántam csak vége ne szakadjon. De lassan megváltozott minden körülöttem. A légzés egyre nehézkesebben ment. A szívem ki akart szakadni mellkasomból, de feladta a harcot s egyre könnyedebben ütötte a halkuló ritmusát. Elzsibbadt mindenem, fájt mindenem. A kép mely már oly rég fekete és fehér most valahogy kezdte elveszteni szokásos fényét. Egyre erősebben a szürke homály kezdett el dominálni szemem előtt, míg nem teljese sötétbe burkolt a zsibbadt testem, ahogy szememet lehunyni kényszerültem. Egy utolsó sóhaj még kiszökkent lezáródó ajkaim között. Elment az utolsó korty is tüdőmből melyet élőként vehettem talán? Mindenem fájón sikított a zsibbadástól. Nem éreztem semmit sem lassan. Még a kínzó zsibbadás is lassanként tovaszállt és a semmi maradt.

~Pánik, félelem, könyörgés, vágy, kényszer. Csupa-csupa különféle érzés. Mond. Melyiket érezzük? Úgy vélem…~
~Kivagy?~
~…pánik lesz... az a domináns érzés most a fejünkben. Nyugi, maradj csendben. Mindjárt megérted Katy. Szólíts csak Katy-nek. De ha akarod lehet Ego is a nevem. Ahogy tetszik kis csaj.~

Kipattannak hirtelen a szemeim. A szivacson fekszem. Érzem ahogy csorog valami a szám szélén. Nem tudom hirtelen mi az. Erős köhögés tör rám. Fáj a torkom. A szemeim is fájnak ahogy nyitva tartom őket. Visszahunyom szemeim és oldalamra fordulok nehézkesen. Mellkasomhoz húzom lábaim és lassan kezeimmel oldalt letámaszkodva felülök sarkaimra. Hallom ahogy valami lecsöppen. Valami suttog közbe a fülembe is. Kezeimet fülemre rakom. De nem akar múlni a suttogó, szélszerű hang. Egyre csak vízhangosabban zakatol a fejemben.

~ Nem tudsz elzárni. Hiába~

Ismét kinyílnak szemeim. Pánikszerűen rohan végig tekintetem a teremben de egyedül vagyok itt. Illetve majdnem egyedül. A sarokban egy ember fekszik. Mozdulatlanul. Szinte oda fagyva a sarokba. A szoba sem így nézett ki. A falak mindenhol vérrel festettek, karomnyomokkal kidíszítve. Remegő lábakkal, de felállok és lassan a sarokban fekvő férfi felé sétálok. Kicsit megingok, borzalmas szag terjeng idebenn. Odaérve az emberhez meghúzom karját, de ahogy oldalra dől s arcára még ráfagyva a fagyos halál lehelete…

~Ó igen megint az a bizonyos Pánik. Jó mi?~

Nem bírtam tovább. Torkom szakadtából sikítottam fel. Hátrazökkenve, a földön hátráltam el a hullától. Megmozdítása miatt az élettelen test tompa puffanással, akár egy homokzsák dőlt el és nyúlt ki a földön.

~Ne sikítozz már össze vissza. Inkább öltözz föl. Max-y boy hagyott itt nekünk egy pár göncöt. Azt kapd fel gyorsan és nézzünk valami szadizható állatka után.~

- KI A FRANC VAGY? HOL VAGY. HALLGASS EL VÉGRE!

~Remek valaki itt kiakadt. Katy nyugodj meg. Nincs miért pánikolni. Én csak én vagyok. Mond utánam én én vagyok. Jó muri. hehehe~

Körberohant a tekintetem a szobában a sarokban volt egy zsák. Bekötött szájjal. Reméltem ruha van benne. Itt vagyok egy hulla társaságában anyaszült meztelen. Miért nincs rajtam ruha? Kitépem a zsákot és hála az égnek ruhák vannak benne. Felkapom a nadrágot ami ott volt és egy fekete ujjatlant. A többivel nem is törődök. Rögvest az ajtó felé rohanok, hogy kinyissam. De zárva van…

~ Várjuk meg míg visszajön Max. Kérlek nyugodj meg végre.~

- Hehe..hee… Egy hang mondja a fejembe, hogy nyugi? NYÍLJ MÁR KI TE ROHADT AJTÓ!

Ütök rá egyet majd még egyet és még egyet. Majd a hatodik, talán hetedik ütésnél kitörik a zár. Nem érdekel hogy sikerült nem is vagyok rá kíváncsi. Egyszerűen kirohanok a szobából. Ki az épületből és az utcán végig. Minél messzebbre akarok kerülni attól a helytől. London önmagához híven most is a megszokott zuhogó esővel áldotta meg az éjszakát. Köd is alá szált melytől csak vakon futottam előre. Nem láttam semmit az egyszínű szürkeségtől. Néha néha éreztem, nekifutottam valaminek. Néha kőfal volt, néha egy kuka. Nem láttam merre futok csak éreztem a meztelen lábammal ahogy a hideg kőre lépek. Tócsába lépve ahogy az fröccsen egyet és szétszóródnak a vízcseppek mindenfele. Nem tudom meddig futhattam. De amíg futottam nem hallottam azt a hangot a fejemben. És úgy érzem elég messzire kerültem. Megálltam. Nem tudom miért de nem szuszogtam. Nem voltam fáradt. Éreztem, hogy minden más. Az éjszaka sem olyan csöndes már. Mindenfelé motoszkálás. Léptek és néha látni, elsétálni pár embert. Kik oly furcsán néztek rám.
De valaki egyszerre odalép mellém. Hatalmas sötét szürke esernyője van. Talán vörös lehet. Ezt a színt felismerem. Sokszor láttam már. Felemelem a fejem és az arcát nézem. Egy öreg úr az. Lenyúl a karomért és felállít a földről. Az eső hirtelen áll el ahogy az esernyő alá kerülök. Nem tudok megszólalni, lassan kísérni kezd egy limuzinhoz. Hatalmas az autó. Fekete az egész. A hátsó ajtót kinyitva betessékel a kocsiba, becsukja utánam az ajtót. Kezemet az üvegre teszem és kinézek az ablakon, figyelve ahogy előre megy az öregúr és beül a sofőr ülésre.

- Rendesen ránk ijesztettél Katy. Megnyugodhatsz. Nincsen semmi baj kislány.

A túloldalt ülő felé kapom a fejem. Ismerős a hangja és ahogy meglátom Kim az. Kicsit megnyugszom a nő láttán.

~Na végre megnyugodtál egy kicsikét csajszi. Remélem most már rám is és Kim-re is fogsz figyelni. Esetleg még eszedbe is juthatna amit Max mondott neked.~

~Kivagy te?~

~Már mondtam. Te vagyok. Na jó azért nem teljesen. Én pl nem rohantam volna el a menedékről ilyen lelkesen. Adj hálát Kim-nek, hogy megkeresett.~

- K…Kim…
- Mi az?
- M…Mi történt? Egy…egy ember volt ott…halott…halott volt. Én..én pedig.

Arcomat kezeimbe temettem. Térdeim felhúzva a limuzin hátsó ülésén teljesen összekuporodva ültem. Sírós hangom talán mindent elárult neki. De nemek egyetlen választ sem adott. Sem ez a hang aki itt motoszkál a fejemben mióta felébredtem.

- Nyugodj meg kérlek. Nincsen semmi baj. Ez természetes cselekedet egy frissen öleltnél. Maximilien elmagyarázta neked nem? Mielőtt…

Érzetem ahogy a nő közelebb ült és egy ronggyal kezdte a vizes hajam törölgetni. Arcom is szárazra törölte és maga felé fordította.

- Vámpír vagy kislány. Akár csak mi. Max őrült. Ezért lehet, hogy hallasz hangokat is. De nem kell megijedni tőle. Nem akar bántani. Mi sem. Mi is csak segíteni akarunk neked.
- Emlékszem, hogy mondott valamit. De… egyáltalán nem gondoltam volna, hogy igazakat mond. Azt…azt hittem, hogy csak hülyéskedik.
- Sss kislány. Ne aggódj. Nem lesz semmi baj. Pihenj le most. Pihenj kicsit. Ha odaérünk a lakásomhoz mindent elrendezünk.

Nem tudom miért de a nyugtató hangja valahogy hatott. Egyre álmosabb lettem. Lecsukódtak lassan a szemeim és elaludtam. Még éreztem ahogy a fejem az ölébe hajtotta, fejemet kesztyűs kezével simogatta lassan egész úton.
Nem tudom mennyi idő volt míg megjöttünk. Mikor felébredtem be voltam takarva, egy hatalmas ágyban feküdtem. A takaró is nehéz, vastag volt. Ahogy felültem, lehajtottam magamról a takarót. Csak a derekamig hagytam magamon. Az ablak résnyire nyitva volt. Mindenhol élénkek voltak a színek. Rengeteg árnyalat. Az egyik asztalon legalább öt féle színű rózsa volt egy vázában. Hideg szellőt éreztem hirtelen ahogy a felső testemet végigsimította. Lenéztem és láttam. Nincs rajtam egy nyamvadt gönc sem? Mi történt?
Az ajtó nyílni kezdett és egy szoba lány lépett be egy nagy masnis dobozzal. Hirtelen kaptam magam elé fel a takarót. A szobalány nem is zavartatta magát. Illedelmesen meghajolt , becsukta az ajtót. Az ágy végébe letette az ajándékot.

- Úrnőm küldi önnek Mis Katherine kisasszony. Megkért, hogy hívjam fel figyelmét arra, hogy ha felöltözött beszélni kíván önnel. A szobájában várja önt. A szobát egy emelettel feljebb, a lépcsőtől 5. ajtó mögött.

Meghajolt ismét majd távozott a szobából. Értetlenül néztem. A szobát jobban szemügyre véve úgy festett mintha egy kastélyban lennék. Kimásztam a takaró alól és mindent félre téve izgatottan másztam a dobozhoz oda. Kinyitottam gyorsan. A ruha kitöltötte a hatalmas dobozt. Egy levél volt a tetején. Kinyitottam és elkezdtem olvasni:

„Vörös színű, csodaszép ruha. Remélem eltaláltam a méreted és tetszeni is fog. ”
Aláírás: Kim

Kivettem a dobozból a ruhát, felvettem szépen. Bár hosszadalmas munka volt. Sosem volt még ilyen ruha rajtam. Egy cipő is volt benne. Magas sarkú, a ruha pedig gyönyörű de mégis erősen kihívó. Elég esetlenül mentem Kim-hez. Szerintem egy jó fél órát bolyongtam az épületben. Olyan egyszerűen volt elmagyarázva, de mégis, a lépcsőt alig találtam meg. Végül sikerült megtalálnom a szobát. Bekopogtam és benyitottam. Eszméletlen látvány fogadott. Biztos elpirultam. Hirtelen kaptam a szemem elé mindkét kezemet és csak dadogva tudtam megszólalni.
- E…e…elnézést. V..vissza jövök k..később…
- Ugyan Katy gyere csak be. Mindjárt készen van a festmény. Ne zavartasd magad. Az úr nem szégyenlős.

Kacagott még utána majd fojtatta a festést. Én oda se nézve, szinte háttal a meztelen férfinak oldalaztam be Kim mellé.

- Köszönöm szépen a ruhát. Nagyon szép. De miért kaptam?
- Mégsem lehetsz sáros és főként hiányos öltözetben. És szívesen látlak a házamban ezek után bármikor. Sőt megkérhetnélek arra, hogy költözz ide? Biztonságos lenne számodra mint a saját házad. Majd Albertet megkérem és áthoz mindent a házadból.
- De miért ?
- Ugyan kérlek. Barátok vagyunk. Egy csapatban játszunk. És valakinek vigyáznia is kell rád. Láthatóan még nem tudsz magadra. Még. De majd amint az a lökött Max előkerül segíteni fog neked. Nem tudom merre kódoroghat. Biztos megint valami patkánylyukba kényszerült elbújni. 40 év alatt semmit sem változott. Mind kettő egy lökött. Legalább a másik énjébe szorulhatott volna némi intelligencia. De hát ez van.
- Másik én?
- Igen.. Említettem már, hogy ő kicsit...más. Az elméje megtört. Természetesen mivel ő a teremtőd úgymond ezért örökölted ezt tőle. Igazából ezért csak ő tud neked segíteni abban, hogy meg tudd majd magadat védeni másokkal szemben. Én csak annyit tudok segíteni, hogy otthont biztosítok neked, védelmet a házamban és ételt míg nem tanulsz meg egyedül vadászni magadnak.
- V…Vadászni?!
- Igen. Ó meg is jött Max. Mindig csak lefele menj és akkor kitalálsz a bejárathoz. Max majd mindent elmond és most jobban figyelj mint előtte. Rendben kislány?
- J…jolvan.

Ahogy bejöttem, úgy is oldalaztam ki. De az ajtóból még mielőtt kiléptem volna vissza lestem a férfira. De hirtelen a szemei felém fordultak és egy apró mosoly ült ki az arcára. Ettől hirtelen behúztam az ajtót és nagyobb léptekkel indultam meg a bejárathoz. Mit hihet most rólam. Úr isten…

Jó volt végre látni Max-et. Füttyentett egyet ahogy meglátott a ruhában. Átölelt és elmentünk a kijelölt szobámba. És mondhatni az egész magyarázatot előröl kezdte. A következő időszak csak erről szólt. Mit szabad, mit nem, mit hogyan, mit sehogy. Mit kell tenni cinkes helyzetekben és hogy viselkedj ha a lebukás kopogtat az ajtódon.

Csak úgy repült az idő. Lassan mindent megértettem de még istenem, mégis mennyire tudatlan voltam. 1940 közepén pedig még egy háború is elérte az országot. Jó is volt és nem is. Könnyebb dolgunk volt kicsivel. De mégis. Mindent számon tartottak. Mindenhol katonák. Folyton bombázások. Kim háza is megsérült. A fél épület oda lett. Egy éven át mindenkiben a kétely és a félelem, hogy mikor fog a fejükre esni egy bomba. De valahogy sikerült átvészelni az egészet…

Egyik nap eszembe jutott, hogy min gondolkoztam olyan sokat. Hogy milyen lehet látni azt ahogy fejlődik a környezet. Ahogy lepusztul egy épület. Megöregszik valaki. Látni külső szemlélőként, ahogy az idő telik és elpusztítja a régit és felépíti az új dolgokat…

Csodaszép ködös időnk volt ismét. Egy háztető párkányán ültem, lábamat lefele lógatva. Úgy este 9 lehetett. Épp hogy besötétedett. Lábamat lóbálom, sarkammal kopogva a ház falán. Majdnem hogy leesik a lábamról a cipő mert nincs megkötve és két számmal nagyobb is. Egy nagyot szorítok az ölemben csücsülő plüssmacin és hunyorítani kezdek előre a föld fele.

~Te is látod amit én kis csaj?~
~Aha!~
~Akkor azt hiszem meg van a vacsi!~
Nagy vigyor ül ki az arcomra. Ellenőrzöm, hogy a pisztolytáskában biztosan ül-e a jó öreg Glock-om. De persze. Mind mindig most is biztosan rögzítve van. Elengedem a mackót mely tehetetlen zuhanni kezd és a kiszemelt préda előtt landol. Látszik ahogy összerezzen majd hátra lép egyet de már nem tud. Már mögötte vagyok. Nincs menekvés. Vacsora időt ütött a toronyóra… Menekülni? Hiába…

2012. Milyen furcsa év ez. Mi minden változott 100 év alatt. Igazából… Minden megváltozott. Még a városi levegő is… vér szagot visz…
Ammon Einarson
Ammon Einarson
11. szint - 25 kredit

Hozzászólások száma : 1379
Hozzászólások régi : 1081
Korábbi szint/kredit : 11. szint - 25 kredit
Aktuális szint/kredit : 13. szint - 35 kredit
Reputation : 1
Join date : 2011. Aug. 07.

Karakteradatok
Főkarakter: Hjuchia Sakura
Főkari/multi: Főkarakter
Síkok: Reneszánsz, Litttle SW, VH, AoA, Outsiders, Ultimate

http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t1808-ammon-einarson#26026

Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.