Sheila Kerst

Adatok:

Név: Sheila Kerst
Egyéb név: Dawnbringer, Dawn, Sheila Shanders
Faj: mutáns/cheyarafim
Nem: nő
Jellem: semleges
Személyazonosság: titkos
Születési helye és idő: 2000. január 1., New York
Kor: 23 év
Család: {Peter Kerst és Elisabeth Taylor}, Cassandra Kerst
Foglalkozás: Stockbauer gyógyszerfejlesztő cégnél gyakornok; film-, és reklámzene komponálással is foglalatoskodik
Testmagassága: 167 cm
Testsúlya: 54 kg
Szeme színe: halványkék
Haja színe: tejfölszőke
Bőre színe: hamvas
Különleges ismertetőjel: Leszámítva szinte már fehér haját nincs.
Repülési sebesség: -
Egészségi állapot/ betegségek: -

Életrajza:

Édesapám üzletember lévén sokat volt úton. Amerika valamennyi keleti államát bejárta már, de volt, amikor a nyugati partra is el kellett mennie. Egy előléptetés alkalmával azonban ki kellett tekintenie az Államokból. Anyut Liverpoolban ismerte meg. Emlékszem, rengetegszer mesélték nekünk fáradt mosollyal az arcukon, ahogy apu meglátta az éppen teljesen bőrigázott anyut, amint kap egy jó nagy adag vizet még a nyakába az úttestről. Anya, apának hála nem kapott tüdőgyulladást, de rendesen megfázott, hetekig nyomta az ágyat. Apu ápolta, követte anyu minden utasítását. Édesanyám ápolónő volt, idősek otthonában dolgozott. Régebben korházakba is bejárt, de neki az túl steril volt, nem bírta. Anyu gyógyulása közben született meg barátságuk, ami végül átfordult egy, a számomra sokkal fontosabb oldalra: szerelmesek lettek. Szerelmük kibontakozásában azonban az is közrejátszott, hogy apu kint maradhatott Angliában. A vállalat egyik helyi irodáját kellett felügyelnie, így nem is kellett elutaznia a városból jó ideig. Peter megkérte Liz kezét pár hónap múlva. Az üzleti bizonytalanság miatt nem házasodtak össze egy jó darabig, meg hát nem igazán tudták eldönteni, hova telepedjenek le – ha egyáltalán le tudnak telepedni. Apu vissza akart menni Amerikába, anyu pedig félt az ismeretlentől, ezért maradni akart. Apát végül egy kisvárosba küldték, Chichesterbe, ahol vettek anyuval egy ideiglenes lakást. Apának egy kis üzletben kellett kialakítania a cég újabb bázisát, anyu pedig néniket és bácsikat látogatott. Amikor biztosan látszott, hogy itt fognak maradni még egy ideig, összeházasodtak. Pár hónap múlva megszületett Cassandra, a nővérem. Aztán a család még egyszer, utoljára felkerekedett. Édesapámat visszarendelték New Yorkba, immár véglegesen. Nem kellett többé utaznia, mert ismét feljebb lépett a ranglétrán.
Családom Manhattanben telepedett le, ide születtem én is 2000. január 1-én, két évvel Cass után. Így, utólag már azt hiszem, a sors nem véletlenül küldött le a Földre ezen a napon. Egy új évezred, egy új csillag. Nem vagyok nagyképű, sosem voltam az. Csupán tényeket közlök.
Gyermekkorom első szakasza gyorsan elszállt. Legtöbbször Cass-el voltam, akivel igazi testvéri kapcsolatot alakítottunk ki, természetesen. Imádtuk egymást már akkor is, imádtuk a nagy kontrasztot közöttünk. Képzeljék csak el, amint két teljesen különböző gyerek, egy ébenhajú, meg egy tejfölszőke, kézen fogva rohan egymás mellett vékonyka hangon sikongatva. Rokonságunkról egyedül megdöbbentően kék szemünk adott bizonyságot. Szüleinkkel gyakran látogattunk parkokba, amint elég nagyok voltunk hozzá, mentünk színházba meg interaktív kiállításokra is. Tökéletesen boldog voltam azokban az időkben, még ha nem is értettem, mi az a boldogság. Hat évesen végre elérkezett az idő, hogy iskolába menjek. Az izgatottságtól remegve vártam, hogy beülhessek az iskolapadba. Cass már ott is vigyázott rám, az első pillanattól kezdve. Elkezdődött a monoton élet, minden nap ugyanazokkal a dolgokkal. Utáltam ezt a folytonos ismétlődést, de bárcsak ne szakadt volna meg!
Négy éve jártam már iskolába, tíz éves voltam, amikor az egyik éjszaka betörtek hozzánk. A betörésből végül rablógyilkosság lett. A sokktól nem emlékszem sok mindenre, egyedül az ágyam alatti sötétségre, Cass nyirkos kezeire, és a döbbenetre a szemében, amikor a testem elkezdett fényleni. A következő pillanatban már egy bokor alatt lapítottunk, kint, a szabadban, félelmetes árnyak között. A gyilkosok nem tudtak velünk is végezni, ahogy a szüleinkkel tették, hála mutációs képességeink jelentkezésének. Valami azonban nagyon nem volt rendben. Mindezeknek csak később kellett volna jelentkeznie. Gondolom, azért fedeztük fel idő előtt különlegességeinket, mert elveszteni valakit, ráadásul kettő nagyon közeli valakit akkora fájdalommal és sokkal jár, hogy egyszerűen felébreszti az X-gént. Persze, akkor csak annyit értettünk az egészből, hogy Cass-nek köze van a sötétséghez, nekem pedig a világossághoz.
Árvaházba kerültünk. Szörnyű volt. Éjszaka nem tudtam aludni, csak bámultam a csillagos eget, de ha felhős volt az égbolt, nem lehetett felkelteni reggelente. Hiperaktív voltam, amikor sütött a nap, és alig tudtam vonszolni magam, amikor beborult. Csak Cass és én tudtam az okát, csak mi tudtuk, hogy a mutációm miatt függök az időjárástól. Eleinte nem tudtam ezt kezelni, de aztán egy év múlva, 2011 nyarán már nem volt olyan szörnyű a helyzet. A napsugarak boldogságot hoztak nekem, és én ezt a boldogságot fel tudtam idézni a borús napokon is, amikor a fény nem érhetett el hozzám.
Továbbra is iskolába jártunk, az osztálytársaim ugyanolyak maradtak, mint a gyilkosság előtt. Én azonban nem. Én már nem is voltam ember.
Az árvaházi gyerekek tudták egyedül, hogy mik vagyunk, mert Cass-szel rendszeresen, ámde gyakoroltuk képességeinket. Kinéztek minket, tartottak a pupilla nélküli, fénylő szemeimtől, illetve, hogy Cass rendszerint a sötétségből lépett elő, vagy épp onnan tűnt el. A nevelők persze mit sem sejtettek, hála annak, hogy viszonylag titokban „gyakorlatozunk”.
Aztán elérkezett az a nap, amikor párok látogatják meg a házat, hogy esetleg örökbe fogadjanak közölünk valakit. Egyből kiszúrták Cassandrát. De engem nem. Engem senki sem akart elvinni. Nem is értettem soha, miért nem kellettem senkinek. Ellenben Cass és én elválaszthatatlanok voltunk, szó sem lehetett arról, hogy külön kerüljünk. Ezért kidolgoztunk egy egyszerű, de nagyszerű tervet, és megszöktünk.
Az árvaházból New York fedetlen ege alá kerültünk. Ez volt 2012 tavaszán. Kegyetlen évek voltak, mikor Dél-Bronx utcáin próbáltuk fenntartani magunkat, Cass tizennégy, én tizenkettő voltam. Utcai árusoktól, kukákból lopdostunk ételt, de miután hosszabb időre lebetegedtem egyik ilyen utóbbi alkalom után, új taktikát kellett kidolgoznunk. Öreg nénikhez és bácsikhoz törtünk be éjjelente, illetve nővérem, én csupán őrködtem, vagy elvontam az idősek figyelmét tökéletes színészi játékommal. Áruházak raktárépületeit is megcéloztuk, mígnem felfedezve egy teljesen üreset, berendezkedtünk. A feketepiacra ékszerek eladásával törtünk be, melyeket korábban loptunk.
Két év alatt sikerült összegyűjtenünk annyi pénzt, hogy végre vehessünk magunknak egy saját, igazi, ámbár kifejezetten csöpp lakást. Nem mintha a raktárépület, amit Zugnak neveztünk el, nem lett volna otthonos. Szépen megoldottuk, hogy az legyen. Cass és én gyakran tértünk haza az égszereken és egyéb csecsebecséken kívül egyéb, a megrendelésben nem szerepelt tárgyakkal.
A rendőrség sosem fedezte fel búvóhelyünket, mivel az ajtót sohasem használtuk, és arra is figyeltünk, hogy csendesek maradjunk. Utólag már nem tudom eldönteni, hogy a sors volt hozzánk ilyen kegyes, vagy a szerencse féltő gondoskodása óvott-e meg minket.
Hamis iratokat csináltattunk, hogy gimibe mehessek. Ám előtte be kellett pótolnom a kimaradt éveket. Magántanárt fogadtunk, aki egyébként nem is volt hivatásos tanár, csak egy egyetemista. Robert jófej srác volt, bár kicsit idegesített, amikor rendszerint a hajamért nyúlt. Idősebb volt Cassnél, mégis vele egykorúnak nézett ki. Azt mondta, kell egy kis plusz bevétel, ezért vállalt el engem. Így visszatekintve nem csak a pénz miatt kellhettem neki. Tizennégy voltam, mikor elkezdett tanítani. Lóhalálában ledarált mindent, azt sem tudtam, hová kapjam a fejem. Végül a módszere hatásosnak bizonyult, egy év szüntelen tanulás eredményeképp tizenöt évesen – Rob szerint – készen álltam a sulira.
Hát, mint kiderült, mégsem. Nehezen illeszkedtem be, és sokszor problémám volt a tananyaggal. Eleinte elkeseredett voltam, de ráeszméltem: visszamehetek a feketepiacra lopott dolgokat eladni, ha nem sikerül valahogy belerázódnom a suliba. Bevallom, nem szerettem a piacot, tisztességes állásra vágytam. Ez új löketet adott, céltudatosan kezdtem el tanulni.
Elvégeztem a gimit, közben Cass is nekiállt felkészülni az egyetemre. Fogalmam sincs, kivel töltötte az idejét tanulás címen, sosem avatott be. Lényeg, hogy ő is kiokosodott.
Az unalmas éveket a zene ragyogta be. Kiderült, hogy tehetségem van a komponálásban. Beküldtük egyik munkámat egy pályázatra, hátha nyerek valamit vele. Hát, a szerencse itt pártolt el tőlünk. Fény derült személyazonosságom hamisságára. Fenyegető levelet kaptunk a pályázat egyik kiírójától. Pénzt kért. Annyit, amennyink sosem volt. Így másnap meglátogattuk. Döbbenve néztem végig, ahogy Cass végzett azzal a nyomorulttal. Hirtelen történt az egész, nem ez volt az eredeti célunk, nem volt más választásunk, hogy ne menjen tönkre ismét az életünk. Onnantól már nem volt megállás. Rohantunk az életünkért, még ha a rendőrség nem is sejthetett semmit.
A tizenhetedik születésnapomat már Ottawában töltöttem be. Ám nem a gyilkosság volt a fő ok, amiért oda kerültünk. Munka. Eredetileg csak pár hónap lett volna, végül évekre maradtunk. Tanulva a korábbi esetekből, valódi nevemmel folytattam az iskolát. Aztán beteljesült az egyik álmom, felvettek az Ottawai Egyetemre. Gyógyszerészetet tanultam.
Akkoriban jutott el hozzánk, ami New Yorkban történt. Hálát adtam az isteneknek, amiért végül el kellett jönnünk onnan.
Huszonkét évesen, frissen diplomázottan kerültem vissza a szülővárosomba Cassel együtt. Sikerült gyakornoki munkát találnom a Stockbauer gyógyszerfejlesztő cégnél. Jelenleg is ott dolgozom.
A kanadai évek során sem hagytam abba a komponálást, bár más módok segítségével tettem szert némi hírnévre, nem mertem újfent pályázni. Végül, egy véletlen találkozás során ismét összefutottam Robbal, aki addigra már családapa volt. Reklámkészítő lett, és amikor megemlítettem neki, hogy magam is komponálok, azonnal munkát ajánlott. Nem fogadtam el, mert így is rengeteg dolgom van a gyógyszerfejlesztő cégnél, de szabadidőmben egy kis pluszjuttatás ellenében szívesen segítek neki.
És most Cassandrával együtt lakunk Manhattanban egy viszonylag tágas lakásban, és jobban imádjuk egymást, mint valaha. Boldog vagyok, mert úgy tűnik, életem szörnyű gyermekkora lezárult. Szabad vagyok, előttem a jövő. És enyém a fény.

Képességei:

Elsődleges mutáns képessége:

Sheila a csillagok gyermeke. Csillagunk, a Nap befolyásolja hangulatát és energiaszintjét. Az évek során megtanulta uralni érzelmeit, és fizikumával is egyre jobban bír. Ám borús napokon még így is fáradékonyabb, napsütésben pedig még érezni lehet a hajdani hiperaktívságát. Egyedül az éjszaka nincs rá befolyással, egyrészt, mert javarészt alszik, másrészt, mert a csillagok olyankor sem tűnnek el az égboltról.
Ez a fejlődés különleges adottsága megjelenésének, a fotoszintetizálásnak köszönhető. A fény feltölti, ha verőfényes nappalon, mikor a hőmérséklet meghaladja a 12 °C-ot (tehát a Nap már elég közel van a Földhöz, és megfelelő a sugarak beesési szöge), kiül valahova, és csak sütkérezik, így eltöltött idő egyharmadát nem kell átaludnia, következésképpen némi időt nyerhet.
Az X-gén felfokozta látását. Teljes sötétségben képes 2 méterre ellátni, ám a legkisebb gyertyalángnál ez a távolság akár már 40-50 méter is lehet, tábortűznél tisztánlátása elérheti akár az 300 métert is. Fontos ezenkívül megjegyezni, hogy a fény sosem bántja a szemét. És mivelhogy szeme különösen érzékeny a befogadott fényre, élesebben érzékeli a színeket és a körvonalakat – tehát jóval élesebb a látása.
Mindezek csupán a gén passzív adományai. Aktív képességét nem használja túl gyakran, ezért fejlődése során elhanyagolta, enyhén visszafejlődött.
Sheila uralja a fényt. 20 méteres körben képes minden világító tárgy fényét elvonni, mellyel energiát nyerhet. Ahhoz, hogy a fényeket visszaszolgáltassa, ugyanakkora energiára van szüksége, mint amennyit szerzett, ezért általában az ezen a módon megszerzett energiát nem használja fel saját maga számára, hanem tartogatja. Összesen egy óráig képes erre. Kezdetben nem tudott „gazdatest” nélküli fényt létrehozni, bár nem volt feltétlen szükséges elektromos áram a sikeres fénygyújtáshoz. Ha nem volt áram, hát a saját testéből merített. Fontos, hogy minden esetben csak 30m-es körben működött ez a képessége. A mai napokban továbbra is 20 méteren belül uralkodik a világító eszközökön, de már egy néhány centiméter átmérőjű lebegő, tetszőlegesen fényes gömböt képes létrehozni, amit az elméjével mozgat. Ez a gömb nem tud tőle eltávolodni, maximum 5 méter távolságra, minden irányban, ezenkívül nem alkalmas támadásra, nagyon minimális, rövid idejű vakságot tud csak vele okozni, ha hirtelen villantja fel, magas fényerővel.


Egyéb cheyarafim képességek:

Neyaphemek ellen perzselő pillantása van, mellyel a neyaphem önbizalmát csökkenti igen jelentős mértékben. Természetesen ez a képesség szemkontaktust igényel. A neyaphem dadogni kezdhet, összezavarodhat, vagy csak egyszerűen végtelenül kicsinek és szerencsétlennek érezheti magát a Sheilával való szemkontaktus fenntartása alatt.

Szakértelmei: Ért valamelyest kisebb színészi jelenetek eljátszásához, figyelemeltereléshez, illetve a tolvajláshoz. Általános műveltséggel rendelkezik, anyanyelvi szinten beszéli az angolt és a franciát. Ért a biokémiához, a biológiához és a kémiához, gyógyszerészethez, illetve valamelyest a diagnosztizáláshoz is. Számítógéppel nincsen semmilyen gondja, remekül tudja kezelni a zeneszerkesztő és kottaíró programokat, ért a szintetizátorhoz is, valamint különböző hangszerek számítógéphez való csatlakoztatásához.

Privát előtörténet véleményezést kérsz: Igen

Megjegyzések: Az életrajz bizonyos részleteiről bővebb információt Cass életrajzában olvashattok. Sway hívott meg.