Samuel Vermont /Saelon/

Go down

Samuel Vermont /Saelon/

Témanyitás by Saelon on Vas. 01 Ápr. 2012, 10:00

Adatok:

Név: Samuel Vermont
Egyéb név(i): Saelon, A Pokol angyala
Faj: Természetfeletti /Démon/
Nem: Férfi
Jellem: Sokat változott a pokolban megéltek óta, érzelmeit képes teljesen elfedni, s cselekedetei mindig megfontoltak. Szinte sosem veszti el a hidegvérét. A legnagyobb veszélyben is képes megtartani a jéghideg logikáját.
Személyazonosság: Titkos
Születési helye: A mai New Jersey területén. /Egy alternatív realitásban./
Születési idő: 1792. június. 08.
Kor:
- 22 évet élt emberként
- 204 évet élt vámpírként
- 12 alternatív évet töltött a pokolban
- 2 évet élt természetfelettiként
Teljes kor: 240 év
Visszatérésének ideje: 2042. január 06.
Család:
Apa: Samuel Vermont
Anya: Lucy Kelvin
Mester/Megbízó: Sirinda
Pokolbeli vezetője: Brasztusz
Foglalkozás: Fejvadász
Testmagassága: 208 cm
Testsúlya: 94 kg
Szeme színe: Kék
Haja színe: Barnásvörös
Bőre színe: Fehér
Különleges ismertetőjel: Tetoválás a jobb vállán.
Repülési sebesség: Alakfüggő.
Egészségi állapot/ betegségek: Egészséges.

Előtörténet:

Kezdetek:
1792-ben születtem, egy átlagos kis faluban, ahol átlagos családom volt. Szüleimre már csak homályosan emlékszem, mint oly sok másra. Apám tanárként dolgozott a szomszéd városban, anyám pedig a háztartást vezette. Testvéreim nem voltak. Iskoláztatásom könnyen telt, gyors felfogású gyermek voltam, ha valamit mégsem értettem meg elsőre azt apám otthon részletesen elmagyarázta. Ennek az előnynek hála az átlagnál sokkal jobb jegyeket szereztem. A további tanulmányaim is hasonlóképpen teltek, a tudás egyszerűen belevándorolt agyamba. Később egy kereskedőnél kezdtem dolgozni, ekkor nagyjából tizenhét éves lehettem. A matematikai ismereteimnek hála nem jelentett problémát az adás-vételek lebonyolítása, sőt később a leltárat is én vezettem. Néhány éven át dolgoztam itt, majd később apám jóvoltából sokkal jobb munkára tettem szert. Tanársegéd lettem a szomszéd városban, ahol az is oktatásom folyt. Ezután itt dolgoztam egészen addig, amíg egy éjjel olyan dolgokba nem futottam, amelyről eddig csak mítoszokban olvashattam.

A halandó lét vége:
Egy átlagos napon sokáig benn maradtam az iskolában hogy kitakarítsam a termet és összepakoljam a kellékeket. Csak akkor indultam haza, amikor a Hold már teljes fényességében beragyogta az eget. Éppen a város határánál jártam, vagy egy kicsit talán már messzebb is, amikor egy furcsa köpenyekbe burkolózott alak jelent meg előttem nem messze az úton. Az év legmelegebb időszakában ezt igencsak furcsállottam. Egy ideig próbáltam nem tudomást venni róla, úgy tettem mintha nem keltette volna fel a figyelmem, de minél inkább közelebb ért hozzám, annál kevésbé tudtam levenni róla a szemem. Az utolsó néhány méteren akaratlanul is végig őt néztem. Mikor már egészen közel voltam hozzá a Hold fénye megvilágította arcát, egy gyönyörű, már-már földöntúli látvány tárult elém. Szinte beleborzongtam a látványba. Hófehér bőre volt, szemei természetfelettien csillogtak. Amint rám emelte tekintetét megdermedtem, mozdulni se bírtam. Ekkor mellém lépett, majd a fülemhez hajolva csak annyit súgott „Kövess.”, bársonyos hangja percekig a fülemben csengett. De nem ez volt az egyetlen, amely elterelte a figyelmem az eseményekről, lábaim hirtelen önkéntelen indultak meg az ismeretlen nőt követve. Mintha csak szemlélő lettem volna saját testem rabjaként. Eleinte még próbáltam ellenállni és irányítani makacs testem, de hamar belefáradtam az értelmetlen ellenkezésbe és feladtam eredménytelen próbálkozásaim. Belém nyilallt a felismerés, hogy innen már nincs visszaút, semmit sem tehetek, a sorsom az ő kezében van… Ez a gondolat ugyan megrémített, de az órákon át tartó séta közben sikerült megbarátkoznom a morbid gondolattal, hogy akár az életemet is elvehetné, és én azt is csak tétlenül szemlélhetném. Az utunk a végéhez közeledett, már láttam is a célt, egyenesen egy erdei kunyhó felé sétáltunk, furcsa kis épület volt, kívülről néhány szobás ablaktalan épületnek tűnt, jellegtelennek és átlagosnak. De amint beléptem elvesztettem érzékeim, hirtelen minden eltűnt, még a talajt sem éreztem a lábam alatt, elnyelt a sötétség. Néha egy-egy lépés tompa zaja törte meg a néma csendet. Majd hirtelen mellém lépett, a sötétség számára nem jelentett akadályt a meglelésemben, mintha neki mindegy lenne, hogy lát-e vagy nem. Ösztönösen próbáltam elhátrálni, de testem még mindig nem válaszolt elkeseredett próbálkozásomra. Megérintette nyakam, jéghideg ujjai villámcsapásként érték meleg, izzadt bőröm. Majd éreztem, ahogy fejem megdől, nem én tettem, de nem is ő döntötte, mintha az elméjével irányítaná minden egyes mozdulatom. Már ellenkezni sem próbáltam, tudtam, hogy felesleges erőfeszítés lenne csupán… Újra megszólalt, de ismét csak néhány szavas tömör mondat hagyta el lilás ajkait: „Majd keress meg…”. Csilingelő szavai ismét bemásztak a fülembe, és mint egyféle parancssor íródtak be elmém legmélyebb zugába. Ezt követően fájdalom nyílalt nyakamba, valami mélyen belefúródott és éreztem, ahogy szépen lassan elszívja belőlem az életet, ennél furcsább dolgot még életemben nem éreztem, de valamiért egyben nyugtató is volt. A testem egyre jobban gyengült, míg végül nem tudtam magamról semmit. Egyszerűen elvesztettem eszméletem, de mielőtt tudatom teljesen elmerült volna a végtelen sötétben a nyakamnál érzett szúró érzés megszűnt és halk fájdalommal teli szó csendült meg fülemben, az ismeretlen nő hangja volt és azt súgta „Bocsáss meg…”.

A pokolbéli út:
Fogalmam sincs mikor történt az erdőben lejátszódó eseménysorozat, teljesen elvesztettem az időérzékem. Az eszméletvesztés és az ébredés közt eltelt idő csupán néhány percnek tűnt, de nem lehettem benne biztos. Testem ismét tőlem függött, újra mozogtak a végtagjaim, és képes voltam saját akaratomból megmozdulni. Gyorsan visszarázódtam és innentől már csak az okozott problémát, hogy nem tudtam hol vagyok. Egy könyvespolcoktól hemzsegő helyen álltam, fojtogató kénes füst terjengett a levegőben, akármerre néztem a látvány ugyanaz volt, mindenfelé a polcok közt bolyongó emberek és vörös, patás, szarvas lények. Nem kellett sok idő, hogy összerakjam a darabokat és ráeszméljek, hogy most minden valószínűséggel a nagybetűs Pokolban vagyok. Miközben ezt összeraktam magamban egy kis vörös szarvas lény állt meg előttem, tudta, hogy jövök, amint meglátott megszólított.
- Szegény kölyök, rég láttam már egy Olyan „áldozatát”. Gyorsan megkeressük a könyvedet, feljegyezzük bele, hogy mikor kerültél ide és mehetsz is vissza, őket még én sem szeretem megváratni…-
Amint ezt kinyögte kézen fogva vezetett, magamtól lépni sem tudtam a ledöbbenéstől és dermedtségtől. Egy polcsor felé vettük az irányt, melyen hatalmas betűkkel MMMMMDLII jelzés állt. Nem nagyon értettem mit takarnak ezek a betűk, de nem is nagyon érdekelt. A polcsor roskadozott a megannyi könyv alatt. Mindenhol vörös démonok, és mind mellett egy-két ember. Az én kis démonom gyorsan vezetett, tudta hova kell mennem. Néhány percnyi séta után elértünk egy polchoz. Megálltunk tekintetem a könyvekre emeltem, egy vékony kis könyvecskén a következő állt: „Samuel Vermont, született 1792. június 08. – élt 22 évet.”. Ekkor már biztos voltam benne, hogy meghaltam. A démon leemelte a könyvem, és lemondóan, sőt sajnálkozva tekintett rám.
- Te szerencsétlen fiú, szinte alig vétkeztél, lelked mégis az örök kárhozaté… Sajnállak fiam, de nincs mit tenni, kiválasztott egy Olyan. A halál neked nem megnyugvást hoz, hanem egy új életet. De szerintem te nem ilyen életre vágytál. –
Kinyitotta a könyvet, majd az utolsó lap aljára nagy vörös betűkkel a következő sort írta: „Samuel Vermont, 1814. július 20. – visszatér meghatározatlan időre.” Ezután folytatta mondanivalóját.
- Most jól figyelj rám Samuel Vermont! Visszatérhetsz az „életbe”. Ezek után mindegy milyen életet választasz magadnak, lehet az jó, vagy rossz, de mindenképp ide a Pokolba fogsz visszatérni. Az én nevem Brasztusz, jegyezd meg, a jövőben még egyszer biztosan találkozni fogunk. Az csak rajtad áll, hogy mikor, de várni foglak, hogy kirójam rád a megérdemelt ítéletet. -
Ezután egy hírtelen szívdobbanással minden távolodni kezdett, eltűntek a könyvek és ott voltam az éjszaka közepén a kis kunyhó ajtajánál, egy pislantás múltán pedig már az iskolában voltam, reggel, a tanulókkal körbevéve.

A feltámadás:
Másnap reggel a diákok ájultam találtak meg az iskolában, mindenre tisztán emlékeztem, de csak egy álomnak, egy sötét, borongós rémálomnak véltem, nem sejthettem, hogy az előző nap holdfényes éjjelén kioltotta az életem egy vámpír. Nem is gondolkoztam a dolgon, hiszen semmi sem történt, minden épp olyan volt, mint mindig ezelőtt. Az idő múlásával feltűnt néhány kisebb dolog, amiknek nem tulajdonítottam különösebb figyelmet. Betudtam őket egyszerű paranoiának az éjjeli „álmom” miatt. Majd újabb órák teltek el, a gyerekek épp az ebédjüket fogyasztották, aminek következtében eszembe jutott, hogy mivel nem jártam otthon múlt éjjel nem hoztam ebédet sem, így nem volt mit tenni, mint kihagyni az étkezést. Néhány perc múlva, a tanár, akinek az előző nap segítettem észrevette, hogy akaratlanul is, de a gyerekek ételét nézem, tudta, hogy nem jártam otthon, és úgy érezte, az ő hibájából aludtam el az iskolában, így jutalmazásként megosztotta velem a saját ebédjét. Elfogadtam a felajánlást és jóízűen el is fogyasztottam, de valami más volt, hiába ettem, az éhség érzete nem enyhült, sőt inkább nőtt is. Azt gondoltam, hogy valószínűleg éhesebb lehettem, mint hittem, és annyiban is hagytam a dolgot. A kis szünet után folytattam a munkát, épp egy ablakot nyitottam ki, amikor hirtelen fájdalom nyílalt a számba, nem volt erős csak váratlanul érkezett, nem értettem az okát olyan egy óra múlva ahogy jött el is múlt. Kisvártatva véget ért a munkám, de az ügyeletes tanár a segítségem kérte az iratok rendezésében, rövid habozás után, de belementem. Később rájöttem, hogy ezért az életem köszönhetem neki. A nap még erősen sütött, de a dohos irattárban ebből nem sokat lehetett észlelni. Amint végeztem az iratok rendezésével, elindultam haza, eléggé siettem, mert iszonyú éhség tört rám. A Nap utolsó vöröses sugarainál értem ki az iskola épületéből, a bőröm viszketni kezdett, de pár perc múlva a Nap nyugovóra tért és ezzel együtt a viszketés is elmúlt. A kapcsolatot akkor még nem fedeztem fel, de most már pontosan ismerem az okát. Ezt követően a megszokott úton tértem haza. Az éhség hatalmas erővel gyötört, fájdalmamban rohanni kezdtem. Nagyon ledöbbentett, mikor ráeszméltem, hogy kilométereket tettem meg percek alatt és mégsem fáradtam el. Még ezt is sikerült ész érvekkel megmagyaráznom magamnak, bár az érveim egyre gyengébbek és felszínesek lettek. Amint hazaértem köszöntem, majd hozzáláttam a vacsorának, és közben elmeséltem, hogy miért nem tértem haza tegnap. Hiába ettem az éhség nem múlt, egyre jobban és jobban gyötört. A szobámba mentem és aludni próbáltam, de nem sikerült, egész testemben éreztem a terjedő fájdalmat, mellyel nem tudtam tovább harcolni. Elindultam a tegnapi úton, ahova a nő vezetett, hogy megtudjam mi is történt. Elfogytak a logikus válaszaim és már csak az irreális gondolatok maradtak, ahogy egyre közeledtem a ház felé. Egyre több és több dolgot ismertem fel tegnap éjjelről, habár előtte még sosem jártam erre. Gyors tempóba tettem meg a tegnap órákig tartó utat, ami így fél órára csökkent. Megérkeztem, a kis kunyhó ott állt, ugyanúgy, ugyanott kis jellegtelen ablaktalan valójában, ahogy tegnap éjjel. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy nem álmodtam, de akkor mi történt velem? Tettem fel a kérdést magamnak, de reális válasszal már nem tudtam szolgálni. Minden félelmemet félre söpörve az ajtóhoz sétáltam, majd beléptem a házba. A tegnap történtektől eltérően, most minden más volt, minden érzékem normálisan működött, nem halványultak és tűntek el az érzetek. A nő a bejárattal szemben ült néhány méterre egy régi karosszékben. Amikor meglátott nyugodt kimért hangon ennyit mondott:
- Már vártalak, bár gyorsabban ideértél, mint azt gondoltam volna. -
Szavai megleptek, de nem ijedtem meg tőle. Levette köpenyét, majd mesélni kezdett. Én nem tettem semmit, csak hallgattam, hallgattam és hallgattam. Olyan történeteket mesélt, melyekhez hasonlót is csak a könyvtárban lévő legrégebb könyvek írtak. Ezeket a történeteket, akár még most is szóról szóra fel tudom idézni, ha ahhoz támad kedvem, a legfontosabb pedig a történet eleje volt:
- A nevem Sirinda Walor, én vagyok a mestered. Most nagyon figyelj rám, mert ez lesz életed legfontosabb története, elmesélem neked, az egész életem, és fajom, – itt megállt, majd kijavította önmagát – fajunk történetét. Úgy ahogy azt velem is megtették több száz évvel ezelőtt… -
Mikor befejezte a történetet minden kitisztult, megértettem, hogy mostantól nem vagyok többé ember, vámpír lettem. Eleinte hitetlenkedve kérdeztem minden, ami épp eszembe jutott, ő pedig türelmesen válaszolt minden kérdésemre, még olyan kérdéseket is feltettem, melyekre tudtam a választ. De őt ez cseppet sem zavarta, végül feltettem a kérdésem az éhségről, a választ már tudtam rá, de tőle akartam hallani. A válasza az volt, amire számítottam:
- Az emberi táplálék mostantól nem enyhíti éhséged, mostantól vérre van szükséged, hogy élhess. -
A kérdéseim után még hozzátette, hogy mostantól ő az egyetlen rokonom, el kell felejtenem az emberi családom, barátaim. Ezt egyszerűen nem tudtam elfogadni. De miután elmondta, hogy miután ő visszatért elüldözték és utána hónapokig vadásztak is rá megértettem. Rájöttem, hogy úgy kell intéznem, hogy ne keressenek, így még egyszer utoljára visszatértem az otthonomba, ami huszonkét éven át nyújtott számomra menedéket. Egy levelet hagytam a szobámban, az asztalomon, melyben leírtam, hogy el kell mennem, és nem tudom, hogy visszatérek-e még, ezen kívül összepakoltam a fontosabb holmiim s magammal vittem őket. Igaz ezúttal az ablakon át kellett, hogy bejussak, nem kockáztathattam, hogy észrevegyenek. Miután végeztem ugyanitt távoztam, rossz érzés volt elhagyni az otthonom, de most már egy új otthon vár rám. Ahol megkezdődik az új életem, az új családommal…

A tanulás és az érzelmek évei:
Sirinda sokat mesélt ezután is, csillapíthatatlan tudásszomjam nem hagyott nyugodni, mindent tudni akartam, amit csak lehetett meg akartam tanulni. Időm szinte végtelen volt, alvásra nem volt szükségem, lévén testem minden funkcióját saját akaratomból voltam képes befolyásolni. A nappalokat szinte mindig végig olvastam. Az éjjeleken pedig az erdőben edzettem, később feltűnt, hogy mesterem minden éjjel ugyanabban az időpontban eltűnik néhány órára, majd mindig néhány liter vérrel tért haza, amely épp elég volt kettőnk számára. Szabadon elmehettem volna, de mégsem tettem, hogy pontosan miért, azt még mindig nem értem. Egy láthatatlan fonal kötött össze minket, szinte észrevétlenül, mégis elszakíthatatlanul. Erősebb volt bárminél, megnyugtatott a tudat, hogy egy fajtám bélivel élhetek. Amint megfordult bennem, hogy elmegyek, furcsa érzés kerített hatalmába. Nem a magány volt, nem is a félelem, egy azoknál sokkal mélyebb és erősebb érzés volt. Később mesélni kezdett a vámpírok képességeiről, amelyeket ő már elsajátított, bár néha olyan képességekről is mesélt, melyeket még nem tudhatott magáénak. De azt is elmondta, hogy a vámpírok erejével sok hátrány is párosul. Erre mindig részletesen felhívta a figyelmem. Ösztönzött a tanulásra, de inkább a lassan járj, tovább élsz elvet akarta megtanítani. Elmondta, hogy egy vámpír minél gyorsabban akar megerősödni valójában annál gyengébb lesz. Hozzátette, hogy a vámpírok egy bizonyos tapasztalat után hátrány nélkül is erősödhetnek, és ösztönzött, hogy inkább várjak. Megmutatta, hogy fogadhatok el hátrányokat sajátomnak, de óvá intett, hogy ez megmásíthatatlan. Sokat mesélt a legfőbb gyengéinkről, az ezüstről és a szent tárgyakról. Megtanította a meditációs gyógyítást, hogyha a jövőben ilyen sérülést szereznék, ne legyen belőle nagyobb gondom. Sokat kérdeztem, de ennek látszólag nagyon örült, feltehetően a hosszú magányosan eltöltött évek után jólesett neki a társaság, erről viszont sosem kérdeztem, nem akartam a rossz emlékeket a felszínre hozni. Megtanította a könnyebb technikákat, melyeket egyszerűen sajátítottam el, nem meglepő módon, hisz mesterem a kor egyik leghatalmasabb vámpírja volt. Idővel érzéseim egyre mélyebbek és tisztábbak lettek, először titkoltam, később egyre nyilvánvalóbbá vált. Bevallanom nem kellett, hisz tudott mindent. Hosszú ideje éltem vele az erdőbeli kis házikóban, évek teltek el akár egy múló pillanat. Nem nagyon követtem a külvilág történéseit, bár néha kaptam új könyveket, melyekben szó esett a nagyvilágban történt eseményekről. Később érdeklődni kezdtem ezek iránt, és ezt az igényem, mint eddig mindet szintén kielégítette. Észbe se kaptam, és már közel fél évszázadot éltem vele, távol mindentől. Az évek alatt rengeteg tudást sajátítottam el, szinte mindent tudtam a fajtánkról, történelemből és mitológiából akár diplomázhattam volna, sőt földrajzi és irodalmi tudásom is számottevő volt. Sok nyelvet ismertem meg, köztük a latint, a hébert, a görögöt és a spanyolt. Mesterem számtalan nyelvet ismert s beszélt anyanyelvi szinten, ezek közül sokat megtanított, hogy tovább fejlődhessek. A nyelvtudásom fejlesztve képessé váltam még több könyvet elolvasni és még többet tanulni. De nem csak elméleti területeken szereztem tapasztalatot, a gyakorlati szakértelmeim terén is hatalmas lépéseket tettem. Mesterem hosszú élete alatt bejárta szinte az egész földet, számtalan helyen járt, és számtalan harcművészeti stílust ismert és rengeteg fegyvert volt képes mesteri szinten forgatni. Ezeket az ismereteket mind tovább adta az egyetlen tanítványának, nekem. S bár nem tudtam miért kell ennyi harcászati ismeretet elsajátítanom, örültem, több okból is. Imádtam tanulni, és imádtam mesterem társaságában tölteni az időm. Az évek folyamán annyi ismeretet szereztem, melyet egy ember ép ésszel el sem tud képzelni...

Az első áldozat:
Eljött az időm, amikor mesterem úgy érezte, hogy elég tapasztalt vagyok ahhoz, hogy magamnak szerezzem be a szükséges táplálékot. Eddig mindig az általa hozott vért ittam, én magam még sosem támadtam meg senkit. Elvitt egy, az otthonunktól távolabb fekvő faluba, ezt azért tette, hogy csökkenjen az esélye, hogy olyan emberre támadjunk, akit valaha ismertem, és hogy megakadályozzuk, hogy a vámpírvadászok ránk akadjanak az áldozatok helye alapján. Mikor megérkeztünk az általa megjelölt helyre egy elhagyott utcán sétáltunk, velünk szemben jött egy fiatal férfi, mesterem arra utasított, hogy rejtőzzek el egy fa árnyékában, míg ő elejti áldozatát. Én minden mozdulatát figyeltem, gyakorlottan gyorsan áldozata mögött termett, majd egy kecses mozdulattal megharapta nyakát és már szívta is az életet adó vörös folyadékot. Ezután a férfi ájult testét két ház közti hézaghoz húzta, majd visszatért hozzám. Amikor megérkezett a következő áldozatjelölt utasított, hogy most én ejtsem el az első áldozatom. Tétovázva bár, de elindultam. Mögé osontam, de amikor meg kellett volna tennem a legfontosabb lépést meghátráltam és visszatértem a fa árnyékába. Sirinda nem volt dühös, elfogadta, hiszen még soha nem kényszerültem erre. De ma táplálkoznom kellett, nem volt mit tenni. A következő arra sétáló egy középkorú férfi volt. Hirtelen mögötte teremtem és nyakába mélyesztettem hegyes szemfogaimat. Most először használtam őket éles bevetésben. De ez által teljes értékű vámpírrá váltam, innentől nem egy tanonc voltam, aki a mesterén élősködik, én is vadásszá váltam. Innentől kezdve minden éjjel elkísértem mesteremet a vadászataira.

A tragédia
Már közel másfél évszázada éltem Sirindával kettesben, időközben kapcsolatunk természete egyre személyesebbre fordult, már komolyabb volt, mint mester és tanonca közti kapocs. Épp a megszokott vadászatunkra indultunk, szépen nyugodt tempóban sétáltunk az egyik megszokott faluba, amint megérkeztünk elkaptunk néhány magányosan bóklászó járókellőt, majd levettük a szükséges mennyiséget, és egy kicsit még el is tettünk. Éppen hazafelé tartottunk, elhagytuk a falut és egy kis ösvényre tértünk, mely szinte egyenesen az erdei kunyhónk felé vezetett. Ám ekkor egy tucat felfegyverkezett ember és egy csuklyás alak támadt ránk. Vámpírvadászok voltak, életemben most először találkoztam vele. Az emberi harcosok ereje nagyobb volt az átlagosnál, jól képzett csapat volt. A csuklyás ereje viszont emberfeletti volt, egyetlen mozdulatával egy fához vágott, ami következtében a fa törzse hangos recsegések-roppanások kíséretében tört ketté. Komolyabb sérülések nélkül megúsztam ugyan, de ha egy átlagos ember lettem volna szinte biztosan belehaltam volna. Feltápászkodtam, majd a rám támadó három harcost pillanatok alatt harcképtelenné tettem, örülhetnek, ha túlélik a sérüléseket. Sirinda épp a csuklyás alakkal harcolt, akiről hírtelen leszakadt a köpenye és lehullt a lepel a kilétéről. Egy vámpír volt, a döbbenettől nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam miért támadt ránk, nem ismertem sem őt sem a szándékait. Csak annyi volt biztos, hogy a fejünket akarja, az életünk a tét. A harc véres volt, Sirinda a vámpírral küzdött, én pedig szépen sorban intéztem el az embereket. Nem finomkodhattam, így kioltottam életüket. Legvégül már csak fajunk árulója maradt. Segíteni akartam mesteremnek, de ő nem engedte, haza akart küldeni a biztos védelembe, de nem hallgattam rá. Rátámadtam az ellenfélre, aki könnyedén hárította a támadásom és megsebezte az alkarom. Az égető fájdalom nem múlt, Sirinda megparancsolta, hogy menjek, elfogadtam a döntését, jelenlegi erőmmel csak hátráltatnám. Visszatértem otthonunkba, és vártam, borzasztó volt tudni, hogy a nő, akivel életem nagy részét leéltem, most veszélyben van, és én tehetetlenül várok. Pár óra gyötrő várakozás után hazatért, nem mondta el mi történt, de a gesztusaiból tudtam, hogy baj van, nem tettem szóvá. Nem is tehettem, ellentmondást nem tűrően rám parancsolt, hogy koncentrációval gyógyítsam be az alkaromon keletkezett sebet. Megfogadtam és elkezdtem, ő is csatlakozott a regenerációhoz, azt hittem, hogy ennyi volt, nem lesz hatással a következőkre ez az incidens és a veszély letudva. De nem így lett, másnap összeesett a kunyhóban, nem tudtam mit tenni, akármennyire is tájékozott voltam a vámpírok anatómiájában az csak a saját gyógyulásom segítheti, mást még nem voltam képes meggyógyítani. Befektettem az ágyába és vártam, remélve hogy jobban lesz, de nem történt semmi, egyre rosszabbra fordult az állapota. Mikor érezte, hogy közel a vég elmondta, hogy mi is történt a harc során, miután elküldött. Próbált nyugtatni, de nem voltam képes lehiggadni, nem tudtam mi fog történni. Elmondta, hogy nem bírt el azzal a csuklyás vámpírral, hiába adott bele mindent nem volt elég, így menekülni kényszerült. Viszont az ellenfele üldözőbe vette és akkora sebet kapott, amit nem képes meggyógyítani, felemelte ruháját és megmutatta a szerzett sebet. Elborzadtam a látványtól, a hasán egy hosszú mély seb tátongott. Azt mondta, valamilyen mágikus fegyverrel ejtették. Nem bírtam felfogni, majdnem beleörültem a tudatba, hogy semmit sem tehetek és a nő, akit szeretek haldoklik. Egy nappal később Sirinda, a mesterem, az utolsó fontos lény a számomra, a szerelmem elhunyt. Rám hagyta mindenét, amit életében birtokolt, ezek közt egy ezüst karvértet, mely a legfontosabb ereklyéi közé tartozott és emellett sok értékes tanácsot. Nem kérte, és valószínűleg nem akarta, hogy megkeressem a gyilkosát, de ezt én magától értendőnek vettem, mégis két évszázadot töltöttem vele, nem tudtam volna tovább élni ebben a halandó porhüvelyben, ha nem bosszulom meg halálát, így hát útra keltem…

A bosszú
Emberségem teljesen elvesztve kezdtem neki a céltalan keresésnek. Hosszan vándoroltam, elhagytam az eddig ismert tájat. Közben, akitől tudtam információt szereztem, ha nem kaptam meg amit akartam, akkor a vacsorám lett. A keresés nem volt nehéz, nem sok olyan undorító dög van, aki képes a saját fajtája ellen szegülni, és a legtöbb ilyet elég gyorsan meg is ölik. Így csupán hat év kellett a felkutatásához. A keresés végeredményeként egy kastélynál találtam magam. A továbbjutás minden méteréért küzdenem kellett, de amint a karvértre tekintettem az erőm szinte megújult. A rengeteg zsoldos legyőzése közben sokszor elfogyott az erőm, de mivel az erőforrás épp az ellenfeleim tárolták nem volt nehéz feltöltődnöm. A vámpírok egyik sajátossága, hogy minél többet táplálkoznak, annál erősebbé válnak. A megölt zsoldosok vére adta az erőt a többi legyőzéséhez, akik szintén a táplálékaimmá váltak. Egy ördögi kőr vette kezdetét, aznap éjjel közel százötven ellenséges katonát végeztem ki. Az utolsó kettőt, mely a vámpír szobájának bejáratát védte egyfajta jelzés gyanánt az ajtón át hajítottam be hozzá. Mikor beléptem nem tudta ki vagyok, és mit akarok. Nekem viszont azon az éjjelen örökre az agyamba vésődött arca minden vonása. Hosszú küzdelem volt, de a végén én kerekedtem felül ellenfelemen, a düh és a gyász erőt adott ahhoz, hogy legyőzhessem. Mielőtt végeztem vele, megkérdezte, hogy miért teszem ezt, a válaszom rövid volt és lényegre törő: Sirindáért! Majd karmaimmal átszúrtam mellkasát egészem a szívégig hatolva. Ezzel beteljesítve bosszúm és megölve mesterem gyilkosát…

Hazatérés
Hosszú ideje nem jártam az oly ismerős környéken, mely otthonomhoz vezetett. Amint megérkeztem a régi kunyhóhoz megdöbbenve láttam, hogy a hely ahol két évszázadot leéltem szinte romokban áll. Néhány vandál törvényen kívüli menedékévé vált. Dühömben kegyetlenül végeztem velük és tetemeiket az erdei vadaknak hagytam. Az épület eléggé lepusztult, így erőteljes tatarozásra szorult. Ugyanis akik bevették korántsem nevezhették magukat az éjszaka lényeinek, így a falak egyes pontjait kiverték, amolyan ablakpótléknak. Szerencsére a hátsó szobába nem jártak, így a könyvek és a fontosabb dolgok sértetlenek maradtak. A károkat, amiket okoztak szépen kijavítgattam, majd később megnöveltem a ház területét is. Idővel egyre közeledett a fejlődő város, s mire észbe kaptam az erdő mely körülölelte a házat teljesen eltűnt. A nyugodt, békés magányt felváltotta a városi nyüzsgés. New Jersey bekebelezte a takaros házam, és teljesen körülölelte azt. A látszat kedvéért ugyan építettem ablakokat, de azokon egyetlen fénysugár sem képes behatolni. A fejlődő világ elnyelte a vámpírok ősi faját, erősen megfogyatkoztunk, nem tudtam hányan maradhattunk és nem tudtam bízhatok-e a megmaradtakban, így a magányt választottam állandó társamnak. A városi élethez pénz szükséges így két évszázaddal az utolsó munkám után ismét állást kellett találnom, a vényiszony erősen korlátozta a munkalehetőségeim, így éjjeli őrként vállaltam munkát. Így még a vadászatot is letudhatom az őrjáratok közben. Így teltek egy modern vámpír mindennapjai… de korántsem volt mindig ilyen békés. A fejlődő világban egyre több különös esemény történt, melyek közül többe akaratlanul is belekeveredtem. De tapasztalatomnak hála mindenből megtaláltam a kiutat, egy bizonyos napig...

Feljegyzések:
Samuel Vermont, 22 éves korában halt meg, először. Egy vérszívó áldozatává vált, ezt követően élőhalott vámpírként tért vissza az élők soraiba. Majd 226 éves korában ölték meg másodszor. Fejét elválasztották testétől, majd a hajnali nap perzselő ereje porrá hamvasztotta testét. Ezután ismét visszatért, ezúttal a túlvilág küldötteként, démonként. Erre azt mondhatnánk a halállal cimborál, hisz az kétszer is visszaengedte az életbe. De ezúttal céllal küldték vissza… a Pokolból.

Hogy pontosan miért? Ahhoz egy kicsit vissza kell tekernünk az idő kerekét, pontosan a halálom napjáig. Minden a megszokott módon indult, hajnaltájt értem haza, még a felkelő nap első sugarai előtt. A nappali programom is a megszokott volt, a testem és szellemem művelése. A harcművészeti gyakorlatok után ismét a könyvtárszoba felé vettem az irányt. A ház ezen a szobájában több időt töltök, mint az összes többiben együttvéve. Általában hosszasan kutatok a könyvek között, majd épp az aktuális kedvem és hozzáállásom szerint választok egyet. Nem csak a test, de az elme művelése is fontos, ahogy mesterem mindig ismételte, miközben tanított. Egy mentális harcviselésről írt könyv polcról való leemelése közben egy kisebb bőrborítású füzetecske esett ki a polcról, a földről felemelve az elején egy szó volt olvasható: „Hereditas”. A nyelvtudásom egy kicsit megromlott az évek során, de a latint könnyen felismertem, igaz rég kellett használnom, de fiatalkoromban még hasznos és a műveltség kifejezésének egy módja volt. Néha még használtam „halálom” után is ezt a holtnyelvet, mivel mesterem nagyon kedvelte, alkalmanként így társalogtunk egy-egy vadászat idején, miközben egy alkalmas zsákmányra vártunk. Ha jól fordítom a szó jelentése „Hagyaték” lehetett. Naplószerű kis füzetecske lévén rögtön gondoltam, hogy Sirinda írhatott benne valamit számomra, így logikusnak tűnt minél előbb elolvasni a tartalmát, a másik könyvet visszatettem a helyére, majd elindultam a nappaliba olvasni. Amint elértem a bőrfotelem karfáját és leülni készültem zöld füst járta körül a testem, akármi is volt az, tudtam, hogy csak rosszat jelenthet. A könyvet ledobtam a fotelbe, majd a néhány méterre lévő kardomért nyúltam, ezután a hátamra erősítése közben rántom fel pulóverem kapucniját. Néhány másodperc és eltűnök, otthonom biztonságából hirtelen a tengerpartra kerültem. Egy csapat idegen közt álltam, szemben velünk X ruhásokkal. Néhány percnyi beszélgetés után harc kezdődött, mindenki harcolt, még én is rákényszerültem. Egy karmos gépiesen beszélő fazonnal hadakoztam, megvágta a csuklóm, hátraszorítottam, majd egy újabb csapat érkezése és tüzelése miatt fedezékbe kényszerültem. A fedezékből néhányszor kilőttem, majd az előző egyén egy gyors mozdulattal elválasztotta fejem a testemtől. Még láttam testem távolodni és a nyakam végződését. Majd a fejem a vízben landolt.
Az időérzékem teljesen a múlté lett, nem érzékeltem a külvilágból semmit, még ott voltam, de mégsem, testem a földön hevert, mozgásképtelenül. Éreztem, ahogy szervezetem önkéntelenül próbál mozdulni, testem egyszer-egyszer megrándult, de hasztalan. Órák, vagy percek teltek el így, sejtelmem sincs, majd hirtelen testem fosztani kezdett, éreztem, ahogy egyre kevesebb van belőlem, fájdalomnak nyoma sem volt, csupán a tudat, hogy eltűnök. Testem eltöltötte a nyugalom, de nem miattam, csupán a testem rádöbbent, hogy végre megváltást nyer, az örök élet láncolata megszakad, és nem kell tovább élettelenül élnie a Földön. De tudatom nem akarta feladni, a könyv létezése az agyam legmélyébe fúrta magát, csak látni akartam, és olvasni mesterem utolsó üzenetét, esetleg kívánságát. Próbáltam ellenállni, kezem megrezdült, de rögtön azután el is tűnt, többé nem éreztem, hogy ott lenne, mintha elpárolgott volna. Nem kellett nagy zseninek lennem, hogy ráeszméljek, a Nap volt az, ami folyamatosan égette testem. Tudtam, hogy innentől nincs visszaút. Visszagondoltam előző halálomra, majd mesterem néhány mondata rést ütve két évszázad emlékein, megszólaltak, mintha most hangzanának el. „Sam lelked elkárhoztatott, tested halott, többé nem vagy élő, de holt sem, ha ezt a létformát is elhagyod a pokol lesz az, ami várni fog, függetlenül attól, hogy éltél, bármit teszel örök kárhozatra ítéltettél. Sajnálom, hogy ezt tettem veled…” Ekkor döbbentem rá, hogy következő, és egyben utolsó utam hova vezet. Irány a Pokol! Ez volt az utolsó gondolatom, a fény elég erőt gyűjtött, hogy áthatolva a víztükrön fejem is elporlassza, ezt olyan gyorsan tette, mintha tudta volna, hogy ezt akarom, testem már egy ideje nem éreztem, eltűnt, mintha sosem lett volna, fejem elporladtával tudatom is a semmibe veszett.

Néhány perc és már egy könyvespolcoktól hemzsegő helyen álltam, a testem egyben volt, ismét. Furcsa volt, hogy ismét mozogtak a végtagjaim és képes voltam akaratomból megmozdulni. Tüzetesebben szemügyre veszem a terepet. Mintha már jártam volna itt… Igen, pontosan 204 éve, az emlékek felelevenednek bennem. Tisztán emlékszem, első találkozásomkor a mesteremmel, a séta, az ablaktalan kis házikó. Aztán a nyakamba nyilalló fájdalom, és itt voltam.
*Pontosan ugyan itt, előttem egy kis vörös, szarvas lény állt, már tudta, hogy jövök. Amint meglátott megszólított.
- Szegény kölyök, rég láttam már egy Olyan áldozatát. Gyorsan megkeressük a könyvedet, feljegyezzük bele, hogy mikor kerültél ide és mehetsz is vissza, őket még én sem szeretem megváratni… -
Amint ezt kinyögte kézen fogva vezetett, magamtól lépni sem bírtam a ledöbbenéstől, és a dermedtségtől. Egy polcsor felé vettük az irányt melyen hatalmas betűkkel MMMMDLVII jelzés állt.*

Ösztönösen keresni kezdtem az ismerős betűket, amiknek akkor még nem, de most már két évszázad tanulmányaival tudtam a jelentését, római számok. A gondolatok közepette észrevettem és a lábaim már meg is indultak, végighaladtam ugyanazon az úton, mint akkor. Eközben rájöttem, hogy mi is ez a szám, a születésem dátuma 1797 a zsidó időszámítás szerinti 5557. év.
*A polcsor roskadozott a megannyi könyv alatt. Mindenhol vörös démonok, és mind mellett egy-két ember. Az én kis démonom gyorsan vezetett, tudta hova kell mennem. Néhány percnyi séta után elértünk egy polchoz. Megálltunk, tekintetem a könyvekre emelem, és egy vékony kis könyvecskén a következőt olvasom: „Samuel Vermont, született: 1797. június 08. - élt 22 évet.”. A démon ekkor leemelte a könyvet, és lemondóan, sőt sajnálkozva tekintett rám.
- Te szerencsétlen fiú, szinte alig vétkeztél, lelked mégis az örök kárhozaté… Sajnállak fiam, de nincs mit tenni, kiválasztott egy Olyan. A halál neked nem megnyugvást hoz, hanem egy új életet. De szerintem te nem ilyen életre vágytál. –
Kinyitotta a könyvet, majd az utolsó lap aljára ezt írta: „Samuel Vermont, 1819. július 20. - visszatér meghatározatlan időre.” Ezután folytatta mondanivalóját.
- Most jól figyelj rám Samuel Vermont! Visszatérhetsz az „életbe”. Ezek után mindegy milyen életet választasz magadnak, lehet az jó, vagy rossz, de mindenképp ide a Pokolba fogsz visszatérni. Az én nevem Brasztusz, jegyezd meg, a jövőben még egyszer biztosan találkozni fogunk. Az csak rajtad áll, hogy mikor, de várni foglak, hogy kirójam rád a megérdemelt ítéletet. -
Ezután egy hírtelen szívdobbanással minden távolodni kezdett, eltűntek a könyvek és ott voltam az éjszaka közepén a kis kunyhó ajtajánál, egy pislantás múltán pedig már az iskolában voltam, reggel, a tanulókkal körbevéve. *

Miközben végigfutott agyamon ez az új információtömeg megérkeztem a könyvemhez. Végigtekintettem a polcsoron, de semmi ismerőset sem véltem felfedezni, az egykor könyvektől roskadozó polcokról eltűnt szinte minden könyv, a megannyi emberi lélek és az őket kísérő démonokból is csupán egy-kettő volt látható. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy mennyi idő is telt el azóta. Feltekintettem a magányosan álló könyvemre, néztem egy ideig, majd gondolkodóba estem. Miért most jutott eszembe ez? Eddig sosem emlékeztem rá. Egy ismerős hang hallatára levettem tekintetem a könyvről. Szám akaratlanul is beszédre nyílt, és egy szó préselődött ki rajta.
- Brasztusz. -
A démon meglepetten kerekre nyílt szemmel vizsgált, majd egy halvány mosolyt elejtve beszélni kezdett…
- Nem gondoltam volna, hogy ennyi év után még emlékszel rám, és az ide vezető útra. Hogy őszinte legyek meg voltam róla győződve, hogy már nem találkozunk. Amikor utoljára láttalak még kis gyámoltalan ifjú voltál. Akkor még alig néhány évre saccoltam volna a maximális időt, amit túlélhetsz, de ahogy teltek az évek, egyre jobban kezdtem megbékélni a tudattal, hogy mégse vagy olyan gyenge. Mikor is volt? – kérdezte, közben töprengve nézett rám. Majd a könyv felé nyúlt, ami mostanra testesebb termetűvé duzzadt. Nem sokat tétovázott, rögtön lapozgatni kezdte. Eközben a válasz megadásába kezdtem, nem tudom pontosan miért, de bizalmat, és tiszteletet éreztem az öreg démon irányába. Jelenléte nyugtató hatással volt rám…
- Ha emlékezetem nem csal, pontosan 204 éve. Ha jól sejtem most jön az a rég beígért ítélet, amivel legutóbb búcsúzott tőlem. – mondtam tisztelettel.
A démon felnézett a könyv olvasgatásából, majd rám tekintve ismét elmosolyodva folytatta az olvasást. Ez így telt még pár órán át. Én csak türelmesen vártam, mint egy jó kisgyermek a szülői figyelemre. Brasztusz egyszer csak a könyv végére ért, becsukta azt, majd a hóna alá csapta.
- Figyelemre méltó egyéniség vagy, azt megmondhatom… A legtöbb vámpír minimum tízszer ekkora könyvhöz tér vissza, második halálát követően. Neked viszont csak egy-két rossz napod volt a két évszázad alatt. Egyetlen súlyosabb bűnöd volt, a mestered megbosszulása… Meglepő, hogy megbosszultad annak a nőnek a halálát, aki elvette az életed, elszakított a családodtól és örökre elszakította a Nap fényét tőled. Sok társad őrjöngve támad mesterére, te pedig beleszerettél… Ráadásul a napi betevődet is rablóktól, betörőktől és gyilkosoktól beszerezni, ráadásul még őket sem elpusztítva… Egyre jobban meglepsz fiú… - nézett rám csodálkozva Brasztusz, majd elindult a polcsorok között. Én követtem, közben pedig válaszoltam megjegyzéseire.
- Igaz, hogy sokat vett el tőlem, de nem mondható rossznak, az aki a magány elől menekülve társat szerez maga mellé. A módszerét vitatnám, de gyorsan megértettem gondolkodásmódját és megbocsájtottam tettét. Főleg, hogy bevallottan megbánta… Ráadásul mindent tőle tanultam, többet, mint egy ember megtanulhatott volna. Ő volt a legnemesebb vámpír, akit valaha ismertem. Sőt a legtöbb embernél is nemesebb volt…- mondtam higgadtan, miközben követtem a kistermetű démont. Lassacskán kiértünk a polcsor végére. Egy hosszú sorhoz érkeztünk, amely egy asztalnál ért véget, ahol egy szőrös kis alacsony démon ült, előtte rengeteg különböző pecsét, néhány rakás irat és néhány tucat toll. Már álltam volna be a sor végére, amikor Brasztusz intett a fejével, hogy nekünk nem ott a helyünk, végighaladtunk a sor mellett, majd az íróasztalhoz érkezve megálltunk, a két démon egy rövid párbeszéd után - mely még számomra is ismeretlen nyelven folyt - Brasztusz felém fordult, majd a következőt mondta:
- Úgy látom Samuel, hogy a halál még mindig nem akar elfogadni téged. Egy fejes látni kíván. A szándékát még én sem tudom, sem a kilétét. Annyi biztos, hogy életében ismerétek egymást. Most viszont siessünk, nem illik megvárakoztatni őket… - mondta, majd az asztal mellett elhaladva egy lépcsőhöz érkeztünk, melyen felsétálva egy szinte végtelennek tűnő folyosó előtt álltunk. Brasztusz egy papír cetlire nézett - amit még az előző démon nyújtott át neki – majd határozottan megindult a folyosón. Hosszú séta után egy újabb lépcsőhöz érkeztünk, melyen felhaladva egy újabb folyosó következett. A kísérőm ismét a cetlire nézett, majd elindult. Olyan tíz percnyi séta után hírtelen megálltunk egy nagy ajtó mellett, amely a démon egyetlen csettintésére magától kitárult. Az ajtón betekintve olyan volt, mint egy irodaszoba, egyetlen íróasztallal, néhány szekrénnyel. A furcsa benne az volt, hogy a szoba négy sarkából lángoszlopok törtek fel, valószínűleg világítás gyanánt. A terem felmérése után beléptünk, ekkor az íróasztal mögötti szék megfordult, és amit láttam, az hihetetlen volt. Szemeim tágra nyíltak, lábaim önkéntelenül vittek előre, és agyamban egyetlen szó, egyetlen név kezdett vízhangozni. Brasztusz először próbált megállítani, majd az alak intésére a démon félre ált az utamból. Az íróasztal előtt megállva vártam. Ekkor a székben ülő felállt és az asztalt megkerülve megindult felém. Még mindig nem tudtam megszólalni a döbbenettől és dermedtségtől. De nem is kellett, megtette Ő helyettem.
- Üdvözöllek, Samuel Vermont rég láttuk egymást, nemde? Én bolond tanítványom. – mondta régen hallott bársonyos hangján, miközben lágyan végigsimította arcom. Ezzel egyszer csak mintha egy kapcsolót nyomott volna fel bennem, mert a dermedtségnek hirtelen vége szakadt. Ránéztem a nőre, és lassan, nyugodtan válaszoltam.
- Sirinda… Mester… Igen rég volt, lassan fél évszázada… Mégsem telt egyetlen nap sem úgy, hogy ne gondoltam volna rád… Szerelmem… -
Ezek hallatára a nő először kissé elpirult, majd miután ez eltűnt arcáról. Szigorú tekintettel nézett rám. Intett Brasztusznak, aki odavitte neki a könyvem, majd elkezdte lapozgatni… Látszott a démonon, hogy már fogalma sincs róla, hogy mi folyik kettőnk közt, de látszólag nem tulajdonított neki sokáig jelentőséget. Néhány perc elteltével Sirinda letette a könyvet az asztalra, majd rám tekintett.
- Te idióta! Sőt ez nem is elég kifejező… Te világ barma! Mi a fenét keresel te a pokolban?! Hogy mertél meghalni az én engedélyem nélkül?! Miért nem vigyáztál magadra jobban te szerencsétlen?! Erre tanítottalak másfél évszázadon át?! – ordította le a fejem. Mintha egy botor kisgyermek lennék csupán, aki szülői dorgálásra szorul. Ennek ellenére az arcomról a mosolyt ez sem tudta lehervasztani. A szigorú tekintet hírtelen eltűnt arcáról, majd, mint derült égből a villámcsapás közelebb hajolt és egy csókot lehelt ajkamra. Meglepetten néztem rá. Ezt sem vártam tőle, megváltozott, de ez engem nem zavart. Érzéseim egy csöppet sem halványultak az oly hosszú évek során. Arcára kis mosoly húzódott, majd intett a démonnak, aki ekkorra már teljesen elvesztette a fonalat, hogy távozhat, de még ne menjen messzire. Brasztusz tisztelettudóan bólintott, hogy megértette a parancsot. Majd újra csettintett, melytől az ajtó kitárult ezután pedig kiment magunkra hagyva minket. Nem tudtam, hogy most mi következik, további megrovás, vagy a büntetésem mikéntjét szeretné ő megadni. Csak álltam, és vártam, hogy mi következik ezután. Nem kellett sokáig várnom, a csendet megtörve belekezdett a mondandójába.
- Ismerős helyzet, nem? – mondta egy széles mosollyal az arcán, majd folytatta – Anno, így vette kezdetét a kapcsolatunk. Én ismerős helyen, te pedig az ismeretlenbe tartva. – ekkor kicsit megállt, gondolkozott egy percet, majd folytatta – Olvastad azt, amit neked hagytam? – kérdezte érdeklődő tekintettel, majd amint eszembe jutott, hogy mire is gondolhatott válaszoltam egy kérdés formájában.
- „Hereditas”? – néztem kérdőn a nőre, hogy megerősítse, vagy elvesse a gondolatom.
- Igen, arra gondoltam… - itt kissé megszigorodott tekintete, de a következő pillanatban már ismét nyugodttá vált – Egy kicsit sem változtál, még mindig nyitott könyv vagy előttem. – folytatta, majd az íróasztala mögé sétált, kihúzott egy fiókot, és elővett egy kis füzetecskét. Amit felém dobott.
- Tudod, hosszú ideje vagyok itt, volt időm felkészülni az érkezésedre, ezért elkészítettem a neked hagyott füzet pontos másolatát. Nem tudtam, hogy az ottani épségben megmarad-e, vagy, hogy a könyvek sokasága közt rátalálsz-e egyáltalán. Most olvasd el, utána folytatjuk a társalgást. – mondta csendesen, majd helyet foglalt a székében. Én csendesen kinyitom a vékonyka könyvecskét és olvasni kezdek. Már amennyire ez sikerült, a füzet egész tartalma latin nyelven íródott, így eléggé megnehezítette a haladásom. Emellett a lapjai kissé elsárgultak, és az írás néhol már torzult, ezek alapján eléggé könnyen megállapítható, hogy körülbelül a halála után írhatta újra a füzetet. Ezek összegzése után a berozsdásodott nyelvtudásom ismét latba vetve nekiálltam, hogy elolvassam a benne foglaltakat. Amint elkezdtem értelmezni a leírtakat rájöttem, hogy ez nem egy egyszerű üzenet, hanem egy napló. Az első néhány lap, pedig jóval a fogantatásom előtt íródott. Néha fel-felpillantottam a fordítás közben, de mesteremen nem látszott, hogy sürgősnek tartja a dolgokat. Nem siettetett és nem is segített, azt akarta, hogy magamtól jöjjek rá a tartalomra. A könyv nagyrészt régi leírásokat tartalmazott, olyanokat, melyeket mesterem akkortájt fontosnak tartott. Leginkább az akkori vámpír hierarchiáról, azok pontos szerkezetéről, felállásáról és feladatairól írott bejegyzések voltak. De amit valószínűleg fontosabbnak tartott, az a halála előzményeinek leírása volt. S bár ez nem volt tökéletesen egyértelmű, nagyrészt az elrejtett logikai kapcsokkal volt megfejthető, hogy mi miért történt. A legtöbb leírt esemény közvetett volt csupán, tehát nem tényként jelentette ki a dolgokat, de a lényeg tisztán kivehető volt. Mesterem egykori táborában több vámpírt is kihallgattak és elpusztítottak, s ugyan ez senkinek sem tetszett, hisz mégis a fajtársaikról volt szó, elkerülhetetlen volt. Ezek a vámpírok ugyanis egy szakadár társaság tagjai voltak, olyanok, akik úgy vélték, hogy a vámpír faj magasabb rendű az embereknél, és a táplálék lánc csúcsán álló lények nem engedhetik meg az alattuk elhelyezkedőknek, hogy úgy üldözzék őket, mint egyszerű vadakat. Ezért úgy döntöttek, hogy amiért a faj nem lép fel együttes erővel az emberiség ellen. Ők fogják ezt a szerepet betölteni, s ezután többször támadásokat intéztek az emberek ellen. Minden sikeres akció után a számuk egyre nőtt, mintha a vámpírok nagy része valóban az emberek vesztét akarta volna. Sirinda csoportjának feladata volt ezeknek az elfajzott egyedeknek az elfogása, és likvidálása. Ugyanis ez a csoport ember ellenes tetteikkel erősen befolyásolták az átlag vámpírok túlélési esélyeit. Igaz, sokkal erősebbek voltak, mint az emberek, de a létszámuk nem volt elegendő ahhoz, amit elgondoltak. Az emberiség dühe egyre nőtt, és a technikai fejlődésük miatt, egyre nagyobb veszélyt jelentettek a fajra. Végül sikerült kiirtani a szervezetet, legalábbis akkor ezt hitték, de a csoportosulásuk csak visszahúzódott és a háttérben mozogtak tovább. Az emberek szépen lassan megfeledkeztek a vámpírokról. De a szervezet nem adta fel, és elsődleges céljuk az lett, hogy az őket háttérbe szorító csoport tagjait, és azok tanítványainak eltöröljék, hogy a következő alkalommal ne tudjanak fellépni ellenük. Egy ilyen vámpír ölte meg Sirindát is. Én is célpont voltam, és az egyetlen oka annak, hogy életben vagyok, az, hogy az ellenünk küldött vámpír úgy gondolta, hogy túl fiatal és tapasztalatlan vagyok ahhoz, hogy egyedül túléljek és rövid időn belül a sorsom mindenképpen a pusztulás. De amikor megöltem őt, hogy a bosszúm beteljesítsem azzal eltávolítottam a rám vadászót, így én már nem voltam veszélyben. Ezután egy listaszerű lap volt a füzetben, nevekkel és dátumokkal. Majd több eltérő időben írt feljegyzés következett és ezek mellé csatolt levelek voltak fűzve. Mesterem egykori társainak és azok tanítványainak halálhíréről íródtak. Az Amerikában tartózkodók közül már csak hárman maradtak rajtam kívül, Zeret és ifjú tanítványa Dred és egy renegát, akit Carixnak neveznek. A leírtak alapján őket még nem kapták el. Ekkor Sirinda egy új lapot dobott oda nekem, amin az állt, hogy Carixot néhány éve megölték. Ez eléggé lelombozott, hisz a kevesek, akik megmaradtak sem biztos, hogy még sokáig húzzák. Amikor tovább haladtam elértem a füzet végét, ahol az utolsó lapon egy nehezen felismerhető nyelvű írás szerepelt, mellette néhány kis cetlivel, amik alapján a nyelvet be lehetett határolni. Amikor rájöttem, hogy az itt szereplő nyelv a magyar, kissé meglepődtem, mert mesterem ezt a nyelvet csak alap szinten tanította meg nekem, hisz nem Amerikában használatos, hanem európai nyelv, melyet még fiatal korában sajátított el. Itt jó kódnak vélte, így itt a végén valami fontosat írhatott. Kérdőn néztem fel rá a könyvből.
- A tudás benned van, csak elő kell hívnod azt. – mondta szigorúan, komoly hangvétellel, amivel alátámasztotta, hogy nem fog segíteni ebben sem. Az előbbi latin fordításhoz képest ennek a régi nyelvnek a fordítása lehetetlen feladatnak tűnt. Hosszú ideig tartott, mire eszembe jutottak a szavak és a nyelvtani szabályok. Szerencsére nem volt hosszú a szöveg csupán néhány sor. Mégis szinte addig tartott az elolvasása, mint az egész könyvé. De a végére sikerült, megfejtettem.
„Az én bolond tanítványomnak.
Ha ezt az üzenetet olvasod, akkor valószínűleg velem már végeztek. Örömmel tölt el, hogy te még életben vagy, gondolom mára szépen megerősödtél. Mint ahogy azt olvastad nem minden vámpír jó barát, így mindig vigyázz, kivel állsz szemben! Ha szeretnéd megtudni, hogy mi folyik a vámpírok közösségében keress egy Athon nevű vámpírt Phoenix közelében. Ő nem szerepel a listán, mert nem tartozott közénk, később csatlakozott, amolyan közvetítőként. Az ereje rejtély még előttem is, de egy biztos, benne megbízhatsz.
Sirinda”

avatar
Saelon
1. szint - 4 kredit

Hozzászólások száma : 36
Hozzászólások régi : 0
Join date : 2012. Mar. 31.
Age : 24

Karakteradatok
Főkarakter: Samuel Vermont /Sam/
Főkari/multi: Multi

Vissza az elejére Go down

Re: Samuel Vermont /Saelon/

Témanyitás by Saelon on Vas. 01 Ápr. 2012, 10:00

A percek sebesen követték egymást miközben fordítottam a sorokat, mégis úgy tűnt, hogy megállt az idő. De mikor végre megfejtettem értetlenül néztem mesteremre. Hisz ezt még akkor szánta nekem, amikor a földön jártam, de most, hogy a pokolba kerültem az egész elvesztette az aktualitását. Nem vagyok képes megkeresni Athont sem a többieket, hisz meghaltam. Már nyitottam a szám, hogy kérdőre vonjam, amiért el kellett elolvasnom a könyvet, amikor már semmit sem tehetek. De mielőtt még egy hang is kiszökhetett volna torkomból hirtelen megszólalt.
- Visszatérhetsz… Ismét megkaphatod azt a lehetőséget, hogy feltámadj. – mondta csendesen, és lassan, szavai, mint nagy sebességű török szúrták át szívem, kissé már belefáradtam az életbe. Kissé megkönnyebbültem, amikor meghaltam, s furcsa mód boldogságot érzek, mélyen a szívem egy eldugott zugában. De nem bírtam megszólalni, egyszerűen egy szót sem bírtam szólni, majd folytatta.
- Bár ezúttal még távolabb kerülsz az emberi léttől, mint eddig bármikor… Halálom után nem róttak ki rám büntetést, egy felettem álló megkegyelmezett nekem, s démonná változtam. Mára megvan hozzá a hatalmam, hogy én is megvédhessek valakit az ítélettől. Ezt neked tartogattam, hisz te különleges vagy és nem csak számomra. – ekkora szinte már végleg elvesztettem a fonalat, nem értettem, hogy milyen módon tudnák még messzebb kerülni az emberi léttől, vámpírként már ők voltak a táplálékforrásaim, sőt, a nap fénye miatt már nem is járhattam közöttük, szörnyként tekintettek rám, volt idő, amikor üldöztek. Nem tudom elképzelni, hogy ennél is távolabb kerüljek tőlük és azt sem értettem mi tesz különlegessé, hisz semmi egyedi nincs bennem, egy átlagos vámpír vagyok, egy démoni teremtmény, egy, a sok közül. De a gondolatmenetem ismét megszakította, mert látszólag még nem ért a dolgok végére.
- Ironikus nem? – kérdezte egy apró mosollyal az arcán. – Ismét egy új síkra rántalak át, magamhoz, hogy egy rövid ideig a társaságom lehess. – ekkor hangja elcsuklott. – Nekem nincs meg az erőm, hogy örökké ezen a síkon tarthassalak, de maradhatsz, míg úgy nem érzem, hogy készen állsz a küldetésedre. – a dolgokat ekkora már végképp nem értettem, de próbálkoztam, hogy utolérjem a gondolatmenetét, így rákérdeztem arra, amit a végén sikerült elcsípnem.
- Milyen feladatot kell teljesítenem? – kérdeztem csendesen.
- Egy eléggé nehéz, és hosszadalmas küldetést kapsz tőlem. Vissza kell térned az élők közé, de nem velük lesz dolgod. A vámpírok lesznek a célpontjaid, a jók és a rosszak is. Előbbieket össze kell gyűjtened, hogy a segítségükkel elpusztíthasd az utóbbiakat. Persze ehhez szükséged lesz különleges képességekre, és instrukciókra is. – válaszolt, s annak ellenére, hogy keménynek próbált tűnni a hangjából tisztán kivehető volt a kétség. Biztos voltam benne, hogy van valami, ami az egész folyamatban nem tetszik neki. De nem tudtam mi az, de őszintén szólva nem is nagyon érdekeltek a részletek, amíg lehetőséget kapok arra, hogy vele lehessek, akár egy rövid ideig is. Próbáltam összeszedni az eddig elhangzottakat, és valami értelmes és tartalmas kérdést feltenni.
- Mégis miféle lénnyé kell lennem, és milyen képességek társulnak ehhez a léthez? – tudakoltam mesteremtől, akiről ekkor eltűnt a kétség béklyója és hangja tisztább volt és magabiztosabb.
- Démonná kell válnod. Ezzel elveszted minden vámpír léted alatt elsajátított képességed. De az azzal járó hátrányok is a múltba vesznek. Először is semmi sem láncol tovább a sötétséghez, és az emberek vérét sem fogod szomjazni. Sőt táplálékot sem kell magadhoz venned. Képességeid pedig én választom és adom neked, olyan erőket fogsz birtokolni, melyek a célod elérésében lesznek hasznodra. Ezek használatát pedig meg fogom tanítani neked. Amíg képezlek, addig velem maradhatsz, de amint készen állsz ismét el kell hagynom téged. – mondta Sirinda, az utolsó mondatban többször megakadva., mintha ezzel arra utalt volna, hogy szándékosan húzni szeretné a kiképzést, hogy minél több időt tölthessek mellette. Az idő csak telt, sok mindenről tájékoztatott. Beavatott a démoni lét lényegébe, s elmagyarázta, hogy a cél a fő szempont, az lesz az, ami az egész lényem meg fogja határozni. S ha nem törődöm vele, az az életembe kerülhet. De nem csak ez került szóba, felelevenedtek bennünk a régi emlékek. A kapocs, mely köztünk van még ilyen sok idő távlatából sem gyengült. Nem hiába, minket nem csak a vér és a mester-tanítvány kapcsolat kötött össze, hanem a szíveinket összeláncoló, elszakíthatatlan vörös fonal is. Az idő csak telt és telt, szinte megállíthatatlanul. S mivel nem tudtam megmondani mennyi ideje vagyok a pokolban nem is nagyon törődtem vele. Lassan eljutottunk az elmélettől a gyakorlatik, már tudtam a célom, és ismertem a természetfeletti lét minden apró előnyét, hátrányát és valószínűleg mindent, amit tudni lehet róluk. Ezután jött az a rész, amikor megkapom a démoni testem, és az ehhez tartozó képességeimet. Sirinda előre felkészített, hogy ez a változás nem zökkenőmentes, és eléggé fájdalmas is. Olyan lesz, mintha lávába hajítanának, hogy a forróság elemésszen, hogy azután visszaépíthesse testem. Ugyan fájdalomküszöböm mindig is magasabb volt az átlagnál mégis kissé félve vártam az eljárás kezdetét. Brasztusz ekkor tért vissza, sejtettem, hogy ehhez az eljáráshoz ő is kelleni fog, hisz mégis ő a pokolbeli kísérőm. Egymás mellé álltak, majd a démon egy még előttem is ismeretlen nyelven kezdett el beszélni. Testem egészét hihetetlen fájdalom árasztotta el, valóban hatalmas volt, mint amilyennek előre leírta. Úgy éreztem, hogy a testem elenyészik, szépen lassan, de most minden másodperce szörnyű fájdalommal járt. Nem volt olyan békés, mint a tengerparton a nap fényében való elporladás. Miután a testem már a lehető legnagyobb fájdalommal dacolva elemeire bomlott csak akkor kezdődött el az újjáépülés. Csontjaim szerkezete kissé megváltozott, majd ismét alkotóelemenként épült újjá először az izmok, majd a hús húzódott rá, majd végül bőr fedte le egész testem. Végül amikor a fájdalom már enyhülni kezdett lángnyelvek kezdték mardosni a jobb vállam, majd a lángok formát öltöttek, amint a lángok kihunytak egy fekete billog maradt utánuk. A folyamat végén már csak az ösztönök tartottak talpon, most először éreztem kimerültséget, mióta a pokolba kerültem. De néhány percen belül a fáradtság elillant és a változásra összpontosíthattam. Furcsa volt az új test, de nem volt benne semmi kivetni való, olyan volt akár az előző, talán egy kicsit magasabb. Sirinda mellém lépett, majd közölte, hogy kezdetét veszi az igazi tanulás, meg kell tanulnom kordában tartani a képességeim. Sőt előbb még kell tudnom, hogy mik is ezek a képességek. De még ezek kitalálása sem az én feladatom.
- Az első képességed, melyet most meg kell tanulnod alkalmazni, az nagy hasznodra lesz. Az előző fájdalom nem volt hiábavaló, most már képes vagy megváltoztatni a kinézetedet, a csontszerkezeted, vagy akár a méreted is. Ez pedig minden létező élőlényre vonatkozik, csupán annyi a dolgod, hogy egy ideig megfigyeld azt, akit másolni akarsz. Ezután percek alatt bármikor képes lehetsz az alakja felöltésére. Ha készen állsz, akkor másolj le engem. – mondta a nő, a végén széles mosollyal.
Ezek hallatán egyértelműen meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy olyan képességek birtokába kerülök, melyek ilyen nagy hatalommal ruháznak fel, Amikor viszont a sor arra kerül, hogy változzak Sirindává, hát… Kissé zavarba jövök… De ha ez a feladat, akkor a teljesítése a kötelességem. Így az instrukciók alapján el is kezdem a folyamatok, megfigyelek mindent, a legapróbb részletekig. Egyetlen kis hibát sem akarok elkövetni, így többször körbejárom, hogy tényleg minden pontosan az elmémbe égjen. Az idő csak telik, s én figyelek. Talán órák telhettek el, amióta elkezdtem, de végül is ez nem is olyan sok, hiszen most kaptam csak meg ezt az erőt, és ez az első használata. De végül, amikor úgy éreztem, hogy megfelelő mennyiségű információt gyűjtöttem össze belevágtam a gyakorlati alkalmazásba. Az átalakulás közel öt percet vett igénybe, és az elkészültével hajszál pontos másolata voltam mesteremnek.
- Elsőre nem is rossz, a másolás szinte tökéletes, de az időből még lekell faragnunk egy jókora darabot, nem hinném, hogy hosszú órákon át bárki is megvárná, míg kellően sok információt gyűjtesz össze. Ehhez viszont vissza kell térnünk az elméletre. A megfigyelő képességed fejlesztésére kell nagy hangsúlyt fektetnünk, hogy minél rövidebb idő alatt mérd fel a lehető legtöbb részletet. – az elismerés jól esett, hisz kinek ne esne jól, ha a számára legfontosabb személy elismeri a tehetségét. Ezután hosszú ideig foglalkoztunk azzal, hogy az időt leredukáljuk. Sajnos ekkorra az időérzékem végleg elhagyott, nem volt semmi, amiből megmondhattam volna mióta vagyok itt. Így az egyes gyakorlatok idejét sem tudtam meghatározni. Szinte már abban sem voltam biztos, hogy itt telik-e az idő, vagy hogy egyáltalán létezik-e az idő fogalma. De abban biztos voltam, hogy a fejlődésem kielégítő gyorsasággal halad. Amint sikerült fejleszteni a képességem használati sebességét átléphettünk a következő szakaszba, amikor már nem létező alakokat kellett felöltenem magamra. Itt logikusnak véltem, ha a saját vámpír testem próbálom magamra ölteni, hisz azt már nem kellett kitalálnom, annak kinézetét pontosan ismertem. Rövid ideig tartott, amíg összegyűjtöttem elmémben a pontos képet, s ezután következett a gondolatok fizikai síkon való megtestesítése. Mesterem alakjának felvételéhez képest sokkal könnyebben ment. S ez már nem csak, hogy szinte, hanem valóban tökéletes is lett.
- Szép munka, ezzel az első képességednek már birtokába is kerültél. Lássuk a másodikat, ezt a képességet két lépcsőfokban fogjuk megtanulni. Először is, valószínűleg már érezted, hogy amikor hozzád szólunk, mindig megnyugvást érzel. Ennek oka az, hogy megérzed, hogy igazad mondunk, sőt képes vagy kismértékben mások fejébe is belelátni, de ez nem telepátia. Nem tudod manipulálni a tetteket, és a gondolatokat sem. Csak és kizárólag a másik szándékait érzed meg. Tudni fogod, ha át akarnak verni, vagy meg akarnak támadni, ahogy azt is, ha valaki igazat mond, vagy tiszteletet érez irántad. A képességed eddig azért nem volt olyan erős, mint amilyen lehetne, mert nem voltál tudatában annak, hogy létezik. De most, egy kis gyakorlással már teljes kapacitással fog üzemelni. A képesség másik részével később foglalkozunk. – a mondandóját végighallgatva valóban megnyugvást éreztem. Ahogy az előző képzés alatt is folyamatosan, de eddig csak azt hittem, hogy a jelenléte teszi, s nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de most, hogy már tudtam, hogy miről is van szó valóban sokkalta tisztábban éreztem a szándékait. Ennek a képességnek a képzése főleg abból állt, hogy megtanultam elkülöníteni az előttem álló személy aktuális érzéseit. A legnagyobb probléma a szeretettel és a gyűlölettel volt. Ugyan a kettő a lehető legtávolabb áll egymástól, mégis a lehető legközelebb is. A gyűlöletből egy pillanat alatt lehet szeretet, és fordítva. Ezt követően az érzések erősödésének megfigyelését is meg kellett tanulnom. Ezt leginkább azért tartotta fontosnak, hogy ne csak megérezzem, ha valaki meg akar támadni, hanem az esemény idejét is meg tudjam saccolni. A legfontosabb, amit meg kellett jegyeznem, hogy az érzet minden személy esetében más és más, ezért lehet csak körülbelül megállapítani az időt. Amikor már szinte átverhetetlen lettem és a támadások idejét is nagyjából meg tudtam állapítani a támadások idejét a következő lépcsőfok következett.
- Most már megfelelő szintre emeltük a képességet. A másik részét tudatosan kell használnod, mintha az elmédben egy kapcsoló lenne. Miután ezt aktiválod a körülötted álló lények addig rejtett auráját képes leszel tisztán látni. Az aura annál világosabb, minél tisztább a lélek. A sötét aurával rendelkezők lelke pedig minden esetben romlott. Az aurák nem fekete-fehér színűek, különböző lelkekhez különböző aurák társulnak. Így a lélek változásával az aura is képes megváltozni. A színek szinte mindig ugyanarra utalnak. Így ezeket majd később megbeszéljük. De most először is aktiváld a képességet. – miután ismét megkaptam a tájékoztatást megpróbáltam azt a kis tudat alatti kapcsolót aktiválni. Először nem sikerült, de amikor újra megpróbáltam hirtelen elmosódott foltokat láttam Sirinda és Brasztusz körül is. Sőt amikor tekintetem a kezemre emeltem, még a saját aurán foszlányait is láthattam. De egyenlőre apró homályos foltokon kívül semmit. Nem is kellett mondani, már előre tudtam, hogy ennek nem éppen így kellene festenie. Néhány újabb segédlet után egyre több és több látszódott, a foszlányok lassan kezdtek összeérni, míg végül tényleges aurákat láttam. Brasztusz aurája sötétvörös színben lángolt, akár a tűz lángnyelvei. Míg mesteremé sötétkéken hullámzott, akár a tenger habjai. Az én aurám állt össze a legnehezebben, talán épp azért, mert saját magam akartam megfigyelni. De végül sikerült meglátnom ezt is, az enyém halványkéken fodrozódott, akár egy kis patak fodrozódó habjai. Még én is meglepődtem, hiszen démonként minimum olyan sötétet vártam, mint a másik két aura. Amint megláttad a saját aurám mesterem úgy vélte végre megmutathatja az utolsó képességet, mellyel felruházott. A vállamra mutatott, amikor oda tekintettem vettem észre a tetoválást. Ezt okozta a vállamon formát öltött lángnyelvek maró hatása.
- A tetoválás rejli az utolsó démoni erőd. Ez egy érzékelő, mely lüktetni kezd, ha más természetfelettiek vagy vámpírok kerülnek a közeledbe. Minél közelebb van a jelzett személy annál gyorsabb a lüktetés üteme. Viszont csak a vámpírokat jelzi megkülönböztetettként. Esetükben a lüktetés erősebb, mint a természetfelettiek esetében. Ezt a képességet is a tudatoddal vagy képes aktiválni, illetve deaktiválni. A használatát azonban fontold meg, mert amíg aktív nem vagy képes a tisztán látást használni. Most pedig lássuk, hogy képes vagy-e érzékelni a jelenlétem. – mondta ismét a képesség mibenlétét. De ez a képesség eltér az előzőektől, ez fizikai tünettel jár. Amint kiadta a parancsot a képesség aktiválására meg is tettem. Ekkor a vállam iszonyatos tempóval kezdett lüktetni, szinte azonnal. Már-már fájdalmat okozó sebességgel. Térdre rogyva szorítottam a vállam. Úgy látszik tényleg működik a képesség, és a pokolban nem a legokosabb dolog aktiválni. Ott, ahol ennyi a démon a jelzés szinte egy hatalmas dobbanásnak tűnik. Amint eléggé összeszedtem magam kikapcsoltam a képességet. Sirinda valószínűleg számított rá, hogy ez bekövetkezik. A lényeg, hogy a képesség egyértelműen működik. Egy kis finomítással és gyakorlással jobban is használható lesz, de erre itt nincs lehetőség, túl sok a jel. Ezután egy újabb beszélgetés következett, hiszen most már teljesen uraltam a démoni erőimet. Már azt hittem, hogy eljött az idő, a visszatérés ideje.
- Sikeresen megtanultad kezelni a képességeid, viszont, mint azt valószínűleg te is észrevetted ezek nem használhatóak fel harci helyzetekben. Ugyan tisztában vagyok harcművészeti ismereteiddel, lévén, hogy én tanítottalak meg rájuk. De ez vajmi kevés lesz a főleg támadó hatalmakkal rendelkező vámpírokkal szemben. Szükséged lesz valamire, valami olyanra, mellyel szembeszállhatsz az ellenséggel, ha azok keresztezik utad. – itt megállt, és látszódott rajta, hogy nagyon erősen töpreng valamin. Ezért nem szólaltam meg, nehogy megakasszam a gondolatmenetét, így csak vártam, hogy mire jut. Végül percekkel később megszólal.
- Most mágiát fogsz tanulni, azzal majd megvédheted magad! – folytatta nagy lelkesedéssel. De azt sajnos már nem tőle tanultam, ő nem ért a mágia használatához, és itt nem is venné nagy hasznát. Hanem Brasztusz ajánlotta fel szolgálatait, mivel neki már nem sok „ügyfele” volt rajtam kívül. Egészen addig azt hittem, hogy Sirinda kemény kézzel bánt velem, de Brasztuszhoz képest körülbelül egy angyal volt. Folyamatosan kaptam a mágiával foglalkozó könyveket, és gyakoroltatta velem az alapokat. Hosszú idő telt el így, míg végül képessé váltam a tűz tényleges létrehozására és irányítására. De itt még nem volt vége a dolgoknak, meg kellett tanulnom a tüzem tökéletes irányítását, hogy az ne legyen kétélű penge. Sőt akár a kezemet is beletehessem sérülések nélkül. A démon ezt nagyon fontos szempontnak vélte, így nem ellenkeztem vele. De a tanulási folyamatot nagyban lassította és nehezítette is egyben. Hisz a lángok alap természetét kellett befolyásolnom, hogy az engem ne emésszen el, de rajtam kívül mindennel ezt tegye. Végül többszöri sikertelen kísérlet, és megégés után sikerült elérnem, hogy a lángjaim ne ártsanak a testemnek. Ezután következett a felhasználás, hiszen mit érnék a létrehozott tűzzel, ha nem vagyok képes azt semmire használni. Először is a tűz gömb formába való formázását tanultam meg, sok kísérlet és hiba után a lángok összeálltak és egy kisebb labdát formáltak. A méret változtatása volt a következő lépés, habár túl nagyra még nem voltam képes ez is elég volt a tovább haladáshoz.
- Most egy kicsit nagyobb lépést teszünk, eddig megtanultad létrehozni és formázni a tüzet. Ezenkívül már nem éget meg a saját tüzed. Ezek szép eredmények, viszont ez így még nem elég a küzdelemben való alkalmazáshoz. Ha csak tartogatod a tűzgolyót az hasznavehetetlen, el kell dobnod az ellenfél felé, vagy valamilyen módot kell találnod arra, hogy az ütéseid hatékonyságát növeld. – az útmutatásnak és a tanácsoknak mindig is örültem, hiszen ezek adnak számomra egy kreatív löketet. Már képes voltam arra, hogy tűzlabdákat hozzak létre, de ezenkívül semmire sem voltam képes velük. Az ezt követő időben Brasztusz szavait használtam mankóként, és mindkét ötletét elkezdtem megvalósítani, a könnyebbnek az eldobást véltem. De ez sem volt egyszerű, a labda ahogy elhagyta a kezem rögtön szétfoszlott. Hosszú gyakorlás, és tanulás kellett már ahhoz is, hogy a labda néhány méter távolságra eljusson. Az, hogy a tűzgolyó ne tűnjön el a cél elérése előtt nagy erőfeszítéseket követelt. De végül elértem célom és az első mágikus támadásom tökéletes lett. Ekkor fogtam neki a következő tervezésének, melyet először a nehezebbnek véltem. De rájöttem, hogy a lángok által erősített ütés nagy részét már korábban meg is tanultam, habár akkor még nem tudtam róla. Hisz a lángjaim már nem marták a testem, csak körbe kell vonnom velük a karomat. Ezt rövid idő alatt meg is tudtam tenni, így boldog voltam, hogy a mágiám egy új szintre emelkedett. De az örömem nem tartott sokáig.


Amíg én itt tanultam a pokolban az idő a világban megállíthatatlanul folytatta véget nem érő útját, ez alatt a vámpírok, akik az én célpontjaim lettek volna túlságosan megerősödtek, számuk hihetetlen méreteket öltött és elkezdték végrehajtani a tervüket. Az összes ellenük fellépő vámpírral végeztek ezután ereklyéket kovácsoltak, melyek megóvták őket a nap halálos sugaraitól, s így szinte megállíthatatlanul terjeszthették ki halalmukat. Az emberiség nem állt készen egy ilyen erejű természetfeletti támadásra. S a vámpírok legerősebbjeivel még maguk a mutánsok és a szuper humánok sem szállhattak szembe. Az asgardok és a többi faj próbált segítséget nyújtani az embereknek, de rövidesen még ők is ráeszméltek, hogyha a Földre tévednek a háború őket is bekebelezi. Ugyan a vérszívók nem rettentek vissza attól, hogy velük is szembe szálljanak, de csak és kizárólag a Földön tették. Ellenséges világba sosem merészkedtek. Tudták, hogy a több frontos háború a vesztüket okozná. Ekkora már azt hittem a küldetésem értelmét vesztette, de nem így alakult. Mivel az erőm ekkorra már teljes démonná emelt szükségük volt rám. A vámpírok lassanként már a teljes emberi fajt leigázta, és szolgasorba döntötte. De itt nem álltak meg utazni kezdtek a dimenziók között, hogy magát a poklot is az uralmuk alá hajtsák. S itt jöttünk mi a képbe, a feladatunk az lett, hogy a fronton harcolva felvegyük a harcot velük és megállítsuk őket. Először mindenki azt hitte, hogy a Földre megyünk. De a front ekkor már nem ott volt, hanem az orrunk előtt. Hónapok alatt megbénították a teljes emberiséget és már a poklot ostromolták. Ugyan nekünk démonoknak több erőnk volt, de a vámpírok száma folyamatosan nőtt, az emberek nagy részét maguk közé emelték, és ereklyét csak akkor adtak nekik, ha segítettek a terjeszkedésben. Így nem kellett sok idő, hogy még minket is kezdjenek visszaszorítani. A pokol lassan elveszett, az utolsók közt voltam, nem azért mert ekkora tehetségem volt, hanem mert Sirinda és Brasztusz együttes erővel védett. Majd mielőtt a pokol végleg elbukott egy hatalmas robbanás hevében elvesztettem az eszméletem az engem védelmező Sirinda karjaiban. Majd amikor felébredtem ott voltam, ahol meghaltam és szinte minden ugyan olyan volt. Alig tértem magamhoz máris be kellett látnom, hogy minden megváltozott, egy cetli várt a zsebemben. Rajta a következő latin felirattal.
„A célod kis mértékben módosult, egy szinte a sajátoddal azonos realistába kerültél át. Itt nem haltál meg és nem kerültél a pokolba, de ezen kívül szinte minden azonos azzal, amit már ismersz. Akadályozd meg, hogy a történelem megismételje önmagát. Minden csak rajtad áll, használd a tudásodat. De vigyázz a pokol tud rólad és figyel, minket is értesítettek arról, hogy ide küldtek. Emellett megkaptam az ottani énem összes emlékemet, csak így bizonyosodhattam meg róla, hogy mi célt szolgál a jelenléted. Kezd a dolgokat azzal, hogy kapcsolatba lépsz az itteni éneddel, a napló nála is ott van. Vigyázz magadra, ifjú tanítványom.
Sirinda”

A levél kissé kusza és zavaros volt számomra, de a Föld nem bukott el, a vámpírok még nem jutottak vezető szerepre. A kézírás pedig egyértelműen mesteremé volt… Néhány napig jártam a várost, hogy feldolgozzam a dolgokat, majd elmentem a lakásomra, a címre még pontosan emlékeztem. Hiszen én magam építettem az egészet, azaz nem ezt, hanem ennek tökéletes mását. Belépve meglepetten tapasztaltam, hogy a ház valóban lakott, a hűtőben lévő friss vértasakokból könnyen kikövetkeztethető, hogy valóban egy vámpír otthonáról van szó. De a Sam nem volt itthon. Úgy döntöttem, hogy később még visszatérek. De jelenleg a legfontosabb feladatom az volt, hogy beilleszkedjek ebbe az új világba. Otthonra nem volt szükségem, hisz magamat ismerve itteni énem nem bánja, ha beköltözöm ide. Viszont munkára volt szükségem ahhoz, hogy képes legyek felvenni a versenyt a vámpírok fegyverzetével. Szerencsére ez könnyen megoldódott, tapasztalatomnak köszönhetően ráakadtam néhány vámpírra, igaz, nem az okosabb és a jól nevelt fajtából. Többször megölték az áldozataikat, nem bírtak el a vérre való olthatatlan szomjukkal. Felettébb meglepő volt, hogy vannak még ilyen vámpírok. De a meglepettséget lassan felülírta a düh. A nemes vámpír fajt meggyalázó egyedek büntetést érdemelnek. Egy pillanat alatt kiiktattam őket, de nem érdemeltek halált, gyors halált nem, inkább bűnhődjenek emberi kezek által. Kiderült, hogy a S.H.I.E.L.D. nevű szervezet már kereste őket, és amikor feladtam őket a hatóságoknál rögtön értesítették őket. Kisebb nyomravezetői díjat kaptam értük, s rájöttem, hogy ez számomra a tökéletes munka, melyet célom teljesítése közben is elláthatom. Így lettem fejvadász, aki a különleges esetekben segíti a hatóságok feladatát. Főleg vámpírok elfogására specializálódtam, de több az én eszméimet osztó lénnyel is összehozott a munka. Hosszú életem során sok változás zajlott le körülöttem, de most van egy fontos célom, melyet mindenképpen el fogok érni…

Cél: A célja a realitásában lejátszódó történésem megállítása. Ez egy felettébb összetett küldetés. De a lényeg, hogy ennek érdekében össze kell gyűjtenie azokat a vámpírokat, melyek az ő és mestere mentalitásával értenek egyet. Hogy a segítségükkel elpusztíthassák azokat, akik az emberiség ellen szervezkednek. Eléggé ironikus, hogy egy démont feladataként az emberiség megmentését kapta. De a pokolnak jó oka volt rá.

Megjegyzések: Thorhalla ellenőrzi. Sam az főkarakterem.

_________________
Aktuális: Samuel Vermont /Reneszánsz: A sötétség és a tűz kora 1.: Külső régiók/; Charles Flaming és James Sparkle /Epic: Alien kaland/
avatar
Saelon
1. szint - 4 kredit

Hozzászólások száma : 36
Hozzászólások régi : 0
Join date : 2012. Mar. 31.
Age : 24

Karakteradatok
Főkarakter: Samuel Vermont /Sam/
Főkari/multi: Multi

Vissza az elejére Go down

Re: Samuel Vermont /Saelon/

Témanyitás by Saelon on Vas. 01 Ápr. 2012, 10:12

Képességek:

1.) Alakváltás: Képes felvenni álltati és emberi alakokat, ahhoz hogy ezt megtegye adaptálnia kell az adott személy külső információit, mint például a magasság, testsúlyt. Ezután az adott személy alakját bármikor képes felvenni. Az adaptációhoz általában fél óra szükséges (állatoknál közel egy óra), amíg minden külső információt pontosan lemásol, megjegyez. A későbbi alakváltáshoz néhány perc szükséges. Képes nem létező személyek alakját is felvenni, ekkor az első átalakulás lehet néhány perc, vagy néhány óra is, ez attól függ, hogy mennyire kidolgozott az adott forma. Általában régi vámpír alakjában mutatkozik. A képesség hátránya, a hosszú időintervallumon kívül, hogy a vállán lévő tetoválást nem képes elrejteni, minden alakján feltűnik méretarányosan. Legyen az az alak emberi vagy állati.
Általa ismert alakok:


2.) Tisztán látás: Megérzi a körülötte lévők érzéseit, szándékait, minél erősebb a szándék annál tisztábban és erőteljesebben érzi. Így például lehetetlen átverni. Megérzi, ha hazudnak neki, vagy meg akarják, támadni, ölni. Ez a képesség csak egy bizonyos fokig működik: azt előre megérzi, ha valaki meg akarja támadni, és a szándék erősödését figyelve felkészülhet előre a támadásra, viszont azt nem tudja megmondani, hogy hogyan érkezik a támadás. /A láthatatlan, vagy rejtőző személyek szándékait is megérzi./ Emellett az aurákat is képes látni, az előbbivel ellentétben ez nem automatán működik, ezt aktiválnia kell. Így képes meglátni, hogy az adott személy milyen belső énnel rendelkezik. Például egy ártatlan lélekkel rendelkező aurája világos színű, egy démoni lélek aurája sötét színt ölt.

3.) Érzékelés: Egy tetoválás van a vállán, mely ereje az, hogy a hozzá hasonló természetfelettiek (démonok és angyalok) közelében lüktetni kezd. Ha vámpír van a közelben, akkor a lüktetés sokkal erősebb. A lény távolságát a lüktetés sebessége jelzi, minél gyorsabban követi egymást két dobbanás annál közelebb van az érzékelt lény. Csak a vámpírokat képes megkülönböztetni, a többi lény érzete jelenleg ugyanaz. Ez a képesség akarattal lekapcsolható, hogy nem jelezzen folyamatosan, ha a jelzett lények társaságában van. Kívülről nem látszik semmi ebből a folyamatból, csak és kizárólag ő tud róla. Ez a tetoválás minden alakján megjelenik, legyen az emberi vagy állati. A tisztán látással egy időben nem használható, így csak keresés közben aktiválja.
avatar
Saelon
1. szint - 4 kredit

Hozzászólások száma : 36
Hozzászólások régi : 0
Join date : 2012. Mar. 31.
Age : 24

Karakteradatok
Főkarakter: Samuel Vermont /Sam/
Főkari/multi: Multi

Vissza az elejére Go down

Re: Samuel Vermont /Saelon/

Témanyitás by Saelon on Vas. 01 Ápr. 2012, 10:15

Mágia

Samuel nem született mágikus erőkkel, tanulással és kemény munkával sajátította el a tudást. Az elméleti tudása, jóval felülmúlja gyakorlati tudását. Éveket töltött mágia tanulásával, így mára már képessé vált néhány varázslat gyakorlati alkalmazására. De még közel sem ért el olyan szintre, amire képes lenne, ha több ideje lett volna a tanulásra.

Tűzmágia: A mágia terén elnyert tudásának hála kismértékben képessé vált a tűz irányítása. Jelenleg képes érintéssel megnövelni a megérintett tárgy, vagy élőlény hőmérsékletét /Ez erősen függ a megérintett dologtól, illetve az érintés időtartamától is./. Ezenkívül, mivel tökéletesen kordában tartja erejét a saját maga által létrehozott tűznek ellenáll a teste /Csak a sajátjának, más tűz legyen az természetes, vagy mágikus ugyanúgy égeti!/.

Varázslatok:
  • Tűzgolyó: Képes tűzből labdát formázni, mely maximális átmérője kb. 20-25 cm. Ezt a labdát képes eldobni az ellenfele felé.
  • Lángoló ököl: Képes az általa létrehozott tűzzel beborítani az alkarját, ezzel növelve az ütései utáni sérüléseket.

avatar
Saelon
1. szint - 4 kredit

Hozzászólások száma : 36
Hozzászólások régi : 0
Join date : 2012. Mar. 31.
Age : 24

Karakteradatok
Főkarakter: Samuel Vermont /Sam/
Főkari/multi: Multi

Vissza az elejére Go down

Re: Samuel Vermont /Saelon/

Témanyitás by Saelon on Vas. 01 Ápr. 2012, 10:29

Szakértelmek pontos kifejtése:

Elméleti ismeretei:
Mitológiai, történelmi, földrajzi és irodalmi ismeretei megegyeznek egy ezeken a szakokon diplomázott tanáréval. Az események egy részét átélte, rengeteg idejét töltötte tanulással, olvasással. Tanítója történetei miatt ismeri a vámpírok és a természetfelettiek teljes történelmét. Mestere több dolgot tanított neki, többek között az emberi és vámpír anatómiát is, melyeket a harc közben is tud hasznosítani. Több nyelvet ismer, melyeket a könyvek olvasásához sajátított el, vagy mestere tanított meg neki.
Ismert nyelvek: angol, óangol, latin, héber, görög, spanyol, francia, német, olasz
Kis mértékben elsajátított: magyar, japán

Gyakorlati, harci szakértelmei:


Általa ismert harcművészeti technikák:
  • Lövészet
  • Íjászat
  • Kardvívás
  • Célba dobás (dobófegyverekkel)
  • Pusztakezes harc több fajtája
  • Fojtótechnikák
  • Egy vámpírok által kifejlesztett technika


Vámpír technika részletezése:
Ezen technika a test azon pontjait támadja, ahol a legkisebb erőfeszítés árán a lehető legnagyobb sérüléseket lehet okozni. Például belső vérzést, törést, vagy ideiglenes bénulást. A következő lépés a már ismert pontok kombinált támadása, így a lehető legjobban károsítani az ellenfél testét. Ehhez a technikához kifejlesztett védekezési stílus is párosul, melynek lényege, hogy olyan módon védi le az ellenség támadásait, ami után könnyedén indítható gyors és hatásos támadás. Ez a technika puszta kezes, bár fegyverekkel kombinálva is hatásosan vethető be. Nagy előnye, hogy akár többszörös túlerővel szemben is megállja helyét. Saelon és Sam ismeri a harcmodort.

Saelon fegyverismeretei:
  • Íjak, kézi fegyverek, és puskák
  • Európai és japán kardfajták
  • Kések és egyéb dobófegyverek
    /Képes más fegyvereket is használni, de ezekhez van gyakorlati tapasztalata./
avatar
Saelon
1. szint - 4 kredit

Hozzászólások száma : 36
Hozzászólások régi : 0
Join date : 2012. Mar. 31.
Age : 24

Karakteradatok
Főkarakter: Samuel Vermont /Sam/
Főkari/multi: Multi

Vissza az elejére Go down

Re: Samuel Vermont /Saelon/

Témanyitás by Saelon on Vas. 01 Ápr. 2012, 10:35

Adatlap:

Név: Samuel Vermont
Lakás/Létesítmény: New York/ Brooklyn // New Jersey/ Cape May
NJK: -
Foglalkozás: Fejvadász
Munkahely: Változó.
Pénz: 4600 $
Bevétel/hét: 300 $/hét
Eszközök: -
Felszerelés/fegyverek: -
Vállalat: -
Szövetség: -
Törzshely: Nincs, maximum az otthonuk.
Ismertebb szövetséges: Samuel Vermont /Sam/
Ismertebb ellenség: A vámpír szervezet.

Kreditek: 7 kredit
Szintekből: 4 kredit
Jutalom: 3 kredit
Felhasznált kreditek: 0 kredit
Fennmaradó kreditek: 7 kredit


A hozzászólást Saelon összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 22 Jún. 2012, 13:52-kor.
avatar
Saelon
1. szint - 4 kredit

Hozzászólások száma : 36
Hozzászólások régi : 0
Join date : 2012. Mar. 31.
Age : 24

Karakteradatok
Főkarakter: Samuel Vermont /Sam/
Főkari/multi: Multi

Vissza az elejére Go down

Re: Samuel Vermont /Saelon/

Témanyitás by Thorhalla on Vas. 01 Ápr. 2012, 10:42

Remek előtöri, szépen kidolgozva. Elfogadva. Kezdőtőkének pedig 1000$

_________________
Reneszánsz/AoA/Outsiders: Thorhalla Lokidottir/Thordottir; Dr. Stephanie Miller; Jonathan Miller; Olaf Svenson
Mesélő, Einar Thorson/Skurgeson, Eyjolf Ragnar Miller, Gunnhild Morsus/Smed, Svanhild Ragnardottir, Lionheart
Harcimadár, Kaylyn von Hessen; VH: Freydis Einardottir, Victoria Miller; Ultimate: Stephanie Lyesmith, Jonathan Miller
Egyéb karaktereim - Nefadar, Nefi, Fórumanyu
avatar
Thorhalla
Fórumanyu

Hozzászólások száma : 14205
Hozzászólások régi : 7452
Korábbi szint/kredit : 18.szint - 60 kredit
Aktuális szint/kredit : 33.szint - 135 kredit
Join date : 2011. Feb. 19.

Karakteradatok
Főkarakter: Thorhalla
Főkari/multi: Főkarakter

http://xmenreneszansz.hungarianforum.net nefadar http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t594-thorhalla-lokidottir http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t29-multik#3460

Vissza az elejére Go down

Re: Samuel Vermont /Saelon/

Témanyitás by Thorhalla on Hétf. 11 Jún. 2012, 00:06

A rajzversenyen elért 1. helyedért 3 kredit a jutalmad.

_________________
Reneszánsz/AoA/Outsiders: Thorhalla Lokidottir/Thordottir; Dr. Stephanie Miller; Jonathan Miller; Olaf Svenson
Mesélő, Einar Thorson/Skurgeson, Eyjolf Ragnar Miller, Gunnhild Morsus/Smed, Svanhild Ragnardottir, Lionheart
Harcimadár, Kaylyn von Hessen; VH: Freydis Einardottir, Victoria Miller; Ultimate: Stephanie Lyesmith, Jonathan Miller
Egyéb karaktereim - Nefadar, Nefi, Fórumanyu
avatar
Thorhalla
Fórumanyu

Hozzászólások száma : 14205
Hozzászólások régi : 7452
Korábbi szint/kredit : 18.szint - 60 kredit
Aktuális szint/kredit : 33.szint - 135 kredit
Join date : 2011. Feb. 19.

Karakteradatok
Főkarakter: Thorhalla
Főkari/multi: Főkarakter

http://xmenreneszansz.hungarianforum.net nefadar http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t594-thorhalla-lokidottir http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t29-multik#3460

Vissza az elejére Go down

Re: Samuel Vermont /Saelon/

Témanyitás by Saelon on Csüt. 21 Jún. 2012, 21:58

Itt ugyan még nem olyan kusza a kalandok láncolata, de ha a másik karakteremnél már megcsináltam, akkor itt is megalkotom, a későbiekben legalább lelesz róla a gond. A funkciója ugyanaz, előtörténet- és helyszínlinkelés.

Kalandok:

Aktuális kalandok:
Reneszánsz:


Alternatív kalandok:


Szünetelő kalandok:
  • -

Befejezett kalandok:

Megszakadt kalandok:
  • -


_________________
Aktuális: Samuel Vermont /Reneszánsz: A sötétség és a tűz kora 1.: Külső régiók/; Charles Flaming és James Sparkle /Epic: Alien kaland/
avatar
Saelon
1. szint - 4 kredit

Hozzászólások száma : 36
Hozzászólások régi : 0
Join date : 2012. Mar. 31.
Age : 24

Karakteradatok
Főkarakter: Samuel Vermont /Sam/
Főkari/multi: Multi

Vissza az elejére Go down

Re: Samuel Vermont /Saelon/

Témanyitás by Saelon on Csüt. 21 Jún. 2012, 22:02

Számlaegyenleg frissítés:
12 heti munkabér: +3600$

Lakás frissítve.
Kreditek frissítve.

_________________
Aktuális: Samuel Vermont /Reneszánsz: A sötétség és a tűz kora 1.: Külső régiók/; Charles Flaming és James Sparkle /Epic: Alien kaland/
avatar
Saelon
1. szint - 4 kredit

Hozzászólások száma : 36
Hozzászólások régi : 0
Join date : 2012. Mar. 31.
Age : 24

Karakteradatok
Főkarakter: Samuel Vermont /Sam/
Főkari/multi: Multi

Vissza az elejére Go down

Re: Samuel Vermont /Saelon/

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére




 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.