Chiamaka Ihejirika

Nem mondhatom azt, hogy, hű de milyen fantasztikus életem volt eddig, de nem is panaszkodhatok miatta, végtére is az enyém. Különben is megéltem csodákat is nem csak szerencsétlenségeket és az ember élete így lesz tökéletes, nem?
Egy jómódú családba születtem, Wakandában, viszont azt nem lehet mondani sztereotípikusan, hogy ez egy bizonyos irányba megpecsételte az életemet és viselkedésemet. nem voltam elkényeztetve egyáltalán. Tényleg nem, hidd csak el. Már gyerekkoromban megtanítottak rá, hogy meg kell állnom a két lábamon és a céljaimat magam kell elérnem. Nem mondom azt, hogy a szüleim nem segítettek, hisz legyek bármennyire is önálló segítségre úgyis szükségem volt bizonyos dolgokban, de amiért csak tudtam magam küzdöttem meg. De ez nem befolyásolt a társadalmi életemben is. Olyan voltam, mint minden korombeli gyerek. Voltak barátaim és ellenségeim is. Na jó, az nem teljesen igaz, hogy olyan voltam, mint a többiek. Volt egy titkom. Egy olyan titok, amit még a szüleimnek sem mondtam el, legalábbis egy darabig nem, hisz aztán kénytelen voltam lévén rajtakaptak. Édesanyám kétségbeesett, édesapám pedig csak hallgatott. Számomra teljesen természetes volt az amit tettem, a képesség amit használtam, számukra viszont nem. Orvoshoz is vittek, viszont az orvos azt mondta, hogy teljesen egészséges vagyok. A mutáns lét nem betegség. Én nem is éreztem annak. 14 lehettem akkor. Szerencsétlen nap volt.
Elmondások, rémálmaim és az apró emlékfoszlányok alapján tudom, hogy mi történt. Autóval tartottunk haza. Én és az édesanyám. Édesapám épp dolgozott aznap, talán mindkettőnk szerencséjére, bár tőle többször is azt hallottam, hogy jobb lett volna, ha ő is velünk tart. Szerintem így volt a jobb, hogy ő nem jött. Karamboloztunk. A „felépülésemet” követően az engem kihallgató rendőrök azt mondták, hogy ilyen karambolt életükben nem láttak. Én se sokra emlékszem belőle, de amire igen, az minden éjjel felbukkan a rémálmaimban. Arra emlékszem, hogy az anyósülésbe szíjazva nem tudok mozogni és, hogy valami meleg folyik végig az arcomon, majd oldalra nézve édesanyám élettelen arcát látom, majd teljes sötétség.
A „megmentést” követően kórházba kerültem. Kómában voltam és a súlyos roncsolódásoknak köszönhetően a végtagjaimat amputálni kellett. Minden orvos azt mondta, hogy minimum egy csodára van szükség ahhoz, hogy ismét teljes életet élhessek, és megtörtént. Komolyan mondom, a „csoda” két lábon sétált be a kórterembe ahol feküdtem, az orvosok legnagyobb csodálatára, és közölte, hogy van lehetőség. Egy nővértől utóbb megtudtam, hogy a nagydarab férfi olyan volt, mintha egy valóságos isten lépett volna be. Sugárzott belőle a jóság és az önbizalom. Talán tényleg isten lehetett, hisz csak azok képesek a csodákra, nem?
Hosszú műtét volt. Persze én ebből semmit sem érzékeltem, számomra akkor semmi sem létezett abban az állapotban. A műtét után nem sokkal a rejtélyes orvos, ahogy jött úgy el is ment. Mikor kérdezték, hogy miért nem marad azt mondta, hogy a többi már rajtam áll. Édesapám kifizette neki a kért összeget, majd eltűnt. Még egy isteni vonás nem? Mármint az eltűnés, nem az, hogy elvitte magával a pénzt is.
Az ébredés szörnyű volt. Nagyon az. Rövid idő alatt túl sok mindent kellett feldolgoznom. Édesanyám és végtagjaim elvesztésén kívül újra kellett tanulnom járni és új „kezeimet” használni. Hidd el, nem könnyű megtanulni négy vashalmazt precízen irányítani pusztán a gondolataiddal és izmaiddal. Olykor fájdalmas és fárasztó, nagyon. Mindemellett még volt egy fontos dolog amit magamnak kellett megtanulnom. Az új végtagjaim nem voltak éppenséggel elpusztíthatatlanok és a magukra örökéletűek. Igaz, hogy meglepően könnyen sikerült felfedeznem és megtanulnom a működésüket, de ez nem jelentette azt, hogy időközönként ne sikerült volna fájdalmat okoznom magamnak „javítás” és karbantartás közepette.
Persze az élet nem állt meg számomra, sőt, akkor indult újra és cseppet sem volt könnyebb, mint azelőtt. Folyamatos napi edzés, hogy ne okozzanak gondot a protézisek, mindemellett tanulni és elviselni azt, ahogy az emberek tekintettek rám. Végtére is nem mindennapi látvány vagyok azt meg kell hagyni. Persze minden rosszban van valami jó és ezt azok is megtapasztalták, akik az általam érzett undorúkat már tettlegességig fokozták. nem lehet, kellemes megütni egy kemény fémprotézist azt hiszem. legalábbis az arcuk ezt árulta el. És különben is, megérdemelték.
Végül úgy határoztam, hogy elutazok. Külföldön szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, arról nem is beszélve, hogy azzal a bizonyos mutációval sem ártott volna kezdeni valamit. Mégsem maradhat irányíthatatlanul. Ennek legnagyobb ellenzője mégis édesapám volt. Féltett és szeretett volna maga mellett tartani. Hosszú hetekbe telt, míg sikerült meggyőznöm arról, hogy ezt a tervemet semmiképp sem akarom feladni és jó kezekben leszek. Ebben az is segítségemre volt, hogy együtt néztünk minden után, ami majd rám vár az „új világban”. Mert Wakanda után valóban egy teljesen új világnak számít Amerika.
Nagyjából így történt, hogy átszelve az óceánt új életet kezdtem egy új világba ahol új kihívások és tanulnivalók vártak rám. Abban csak reménykedni tudok, hogy lesz olyan, aki elfogad, olyannak amilyen vagyok.