Mumei

Go down

Mumei

Témanyitás by Mumei on Szer. 22 Május 2013, 20:31


Szigorúan 18+!



Név: Mumei
Egyéb név: Nincs
Faj: Szuperhumán
Nem: Férfi
Jellem: Ember-ellenes / Semleges
Személyazonosság: Titkos
Születési helye és idő: 2000. július 27. Japán, Tokyo
Kor: 24 éves (többnek nézhet ki az elhanyagolt külső, a drogok, az alkohol, és a folyamatos cigarettázás miatt)
Család: Nincs róluk tudomása, feltehetőleg mind halott
Foglalkozás: Jelenleg munkanélküli / Veterán katona
Testmagassága: 172 cm
Testsúlya: 80 kg
Szeme színe: Kék
Haja színe: Fekete
Bőre színe: Fehér
Különleges ismertetőjel: Barna, disznóbőrből készült szemfedő a jobb szemen, érzelemtelen tekintet, mint valami halotté. Tele zúzódásokkal, horzsolásokkal, sebekkel és hegekkel.
Egészségi állapot / betegségek: Gyenge szív a folyamatos önkínzás miatt, maradandó agy- és idegrendszeri károsodás, súlyos pszichózis, mély depresszió, ahogy előbb említettem önkínzásra, valamint öngyilkosságra való hajlam.


Életrajz:

"Nem is tudom minek írok ide. Talán úgy éreztem, beszélnem kell valakivel... ami nem meglepő. A sok szörnyűség miatt, amit láttam, teljesen megrokkantam, testileg-lelkileg. Bolond voltam, hogy jelentkeztem a hadseregbe... miért is tettem? Alig emlékszem már... nem sok minden maradt meg a besorozás előtt. Kit is akarok átverni... pontosan emlékszem miért határoztam el azt, hogy belépek."

2000. Július, 27.

Egy áldás kellett volna, hogy legyek a szüleim számára, mint minden gyermek. De nem így volt. Mint azt később megtudtam, a tulajdon szülőanyám vízbe próbált fojtani, amit túléltem. Párnával akart megfojtani, de azt is túléltem. Ereje teljéből a falhoz vágott. Túléltem. Leszúrt, meglőtt és kidobott az ablakon. Egy csecsemőnek ezektől rég meg kellett volna halnia. De túléltem. Az anyám úgy gondolta átok vagyok, egy démon. Ezért otthagyott, amíg apámban volt annyi felelősség hogy legalább megpróbáljon ellátni engem. Ironikus, ugyanis ő egy tinédzser volt csupán, akinek többe került az én megszületésem, mint anyámnak valaha is. Kib*szott k*rva. De apámnak sem köszönhetek sokkal többet. Idővel hiányozni kezdett neki anyuci és apuci, ezért beadott engem egy árvaházba. Mit vár az ember, ha egy f*szkalap tinédzser egyszer csak eldönteni hogy p*nát akar, de cseszik védekezni és éppen ezért tönkreteszi egy gyermek életét. A tetves abortusz fogalmát nem is merték?! Mint kiderült, ismerték. De furcsa dolgok történtek. Meghibásodtak a műszerek, eltörtek vagy elhajlítódtak, vagy anyám életére törtek helyettem. Olyan volt, mint hogyha azok az élettelen tárgyak azt akarták volna, hogy én a világra jöjjek. Mintha ők is szenvedést akartak volna okozni nekem, ugyanúgy ahogy anyám és apám tették. Még azt az élvezetet sem hagyták meg nekem, hogy magam öljem meg őket. Miután árvaházba kerültem, apám nem bírta elviselni a bűntudatot, ezért megölte magát, dühből azonban a szüleit is, akik miatt erre a sorsra jutottam. Ha azt hiszi, ezzel rendezte a számlát, tévedett. Ha lehetne, a pokolba is utána mennék hogy végezzek vele. Anyámra azonban lecsapott a sors fintora. Nem lett volna szabad meztelenül kóvályógnia Kabuki-Cho-ban, ami a yakuza területe. Megerőszakolták, így megint teherbe esett, ezért ő is megölte magát. Őt azonban volt kinek gyászolnia... a szüleinek, akik megbánták tettüket. Azonban őket sem érdekeltem. Valamiért nem kerestek meg, de nem is érdekel. Anyám azonban... az a rohadt szemét ribanc... nekem kellett volna megölnöm, a yakuza túl jó volt neki. Ha lehetne, érte is lemennék a pokol legmélyebb bugyrába, hogy halálra kínozhassam, szépen, lassan... de nem tehetem. Pedig minden vágyam a halál... de, azért mert minden kibeb*szott erő, isten vagy bármilyen lény aminek van valami beleszólása a halandók dolgaiba, az egész tetves univerzumban azt akarja, hogy én életben maradjak és szenvedjek ezen a k*rva sárgolyón. Nem tudok meghalni. Bármit teszek magammal, nem tudom bevégezni. Mindent túlélek ami egy halandó embert megölne. Képes vagyok sérülni, kómába esni, megbetegedni, de a halál elkerül engem. Miért, Kaszás? Miért?! Ki tehet erről?! Felelősöket akarok!

Vagyis, akartam. Egyszer régen, mikor még érdekelt ez az egész. Ma már csak az érdekel, hogy valahogy megdögöljek. Valami mód kell, hogy legyen rá.

2006. Július, 27.

A gyerekek gyűlöltek az árvaházban. Szerettek szivatni engem, amire én mindig reagáltam, mert tudtam, hogy így folytatják. Tudtam, hogyha sírok még dühösebbek lesznek. Már hat éves koromban képes voltam a manipulációra, ezért ha kint vertek vagy sértegettek, mindig homokot tettem a szemembe, ha pedig bennt, akkor ha valami csípőset kaptunk vacsorára aznap este mindig beledörzsöltem a szemembe. Ha pedig nem, akkor mindig elkéredzkedtem a mosdóba vacsora közben, ahol kézmosás nélkül a saját vizeletem szembedörzsölésével értem el a kívánt hatást. Azonban, ehhez sietni kellett mielőtt felszárad, így néha provokálnom kellett őket valami balf*szkodással. De, aznap este, a szülinapomon... nem szivattak. A gondviselőim is örültek mert nem akartam aznap öngyilkosságot elkövetni. Nem ugrottam le a tetőről, szúrtam le magam késsel, vagy ilyenek. A pszichológus vagy pszichiáter vagy mi a f*szom is békénhagyott aznap, mert azt kértem tőle a szülinapomra hogy ne jöjjön be hozzám. Ajándékot és tortát is kaptam, amik nem érdekeltek, nem ettem volna belőlük, de addig úgysem hagytak békén míg nem tettem. Pedig halálra éheztetéssel vagy szomjaztatással is próbálkoztam, de az sem sikerült. Egyszer elkötöttem az egyik gondviselő kocsiját hogy halálra gázozzam magam mint ahogy a tévében láttam egy Végső Állomás 4 nevű filmben, de nem tudtam hogyan kell elindítani a kocsit, ezért csalódottan szálltam ki belőle... amikor is eszembe jutott a kerekek alá feküdni. Azonban rácsesztem mert a pszichiáter kocsija volt, aki megint azzal jutalmazott hogy órákon át untatott a hülye szövegeléseivel. Szóval, a szülinapomra visszatérve, aznap este mindenki békénhagyott, és leengedték a védelmüket, szóval el tudtam lopni egy kanalat. Igazából tudták, hogy nálam van, de gondolták csak nem tudok vele magamnak ártani. Heh. Barmok. Az egész estét a saját szemem kikanalázásval töltöttem. Gondoltam úgyis begyógyul, szóval tökmindegy. Addig legalább meglátom mi az a teljes sötétség. Azonban ahogy a kanalat elég közel tettem a szememhez, mindig becsukódott vagy pislogtam. Ez idegesített, ezért addig gyakoroltam ameddig nem volt tárva-nyitva a szemem a kanállal közvetlenül előtte. Végül csak sikerült kikanalaznom, és a szemgolyóm hopp rá is esett egy másik gyerek ágyára, aki ettől felkelt, majd egy vérfagyasztó sikolyt hallatott. A szemem nem gyógyult be. A végtagjaim nem regenerálódnak. "Ez az!" gondoltam magamban. Itt a megoldás. Ugyan szemfedővel kell majd járnom ami miatt a gyerekek még dühösebbek lesznek mert úgy nézek ki mint valami kalóz... vagy békénhagynak mert sajnálni fognak. Ugyan... valamivel úgyis fogom tudni őket provokálni. Ám olyan dolog történt egy évvel később, amire nem számítottam.

2007. április 18.

Japánban áprilistól kezdődik az iskola, ezért oda kerültem. Furcsa volt, hogy jófejek velem... talán.. barátokra is lelhetek? Még a nevem, Mumei (jelentése: névtelen, nem fontos) is tetszik nekik, azt mondják, titokzatosnak tűnök tőle, mint valami szuperhős. Szuperhős... na persze.

2010. április 18.

Gyűlölöm ezt az egész f*szom iskolát. A tököm tele van ezzel, minden nap bejárni és hallgatni ezeket a barmokat, hallgatni ezt a sok baromságot amiből semmi hasznom nem lesz, és a rossz eredményeim miatti csesztetést. Még megölni sem tudom magam, mert állandóan figyelmek... elegem van. Nem fogom ezt sokáig bírni...

2015. április 18.

Középiskola, 14 éves vagyok. Sokat tanultam erről a világról, most itt az ideje végre kamatoztatni... abban, hogy kiprovokáljam ezekből az indulatos, szexőrült tinédzserekből a halálomat.

2019. április 18.

18. életévemet betöltvén egy barátom sem volt, egy barátnőm sem, és még mindig életben vagyok. A szemem kikanalazásától elkezdve a karom vagy lábam levágásáig mindennel próbálkoztam. De, már titkolom. Igazából vannak barátaim, legalábbis ők azt hiszik, hogy érdekel az elb*szott fecsegésük a mai techről, a szuperhősökről meg arról, hogy Amerika milyen király hely. Magasról lesz*rom. Mindenki dolgozni vagy továbbtanulni akar, de nekem más terveim vannak. Katona akarok lenni, hogy elküldhessenek valami dél amerikai bevetésre ahol megdöglök. Ha más nem, a saját csapattársaimra fogok lőni akik majd viszonozzák a dolgot. Nagyon-nagyon remélem, hogy végre sikerül meghalnom. Csak a három hónapos kiképzést kell kibírni, na meg persze az iskola utolsó évét.

2020. március 19.

Szabad vagyok... végre. Az árvaházból is kiengedtek, valami hülye gyümölcskosarat is kaptam amit kidobtam útközben. Az egészségtelen táplálkozás híve vagyok, állítólag a gyorskajától hamar szívrohamot lehet kapni, vagy valami más nyavalyát. De a f*sz tudja, mert nem is tudok meghízni, genetikailag képtelen vagyok rá valamiért. De az most mindegy. Ma beadtam a kérlememet a csatlakozásra a hadseregbe. Felvettek, és végigcsináltam a háromhónapos kiképzést. Mindenki békénhagyott, a felettesek sem üvöltöztek velem annyit, mert látták rajtam, hogy már megjártam a poklok poklát. K*rvára igazuk van. A bajtársaim is békénhagytak mert látták rajtam, hogy nem érdemes velem szóba elegyedni, ugyanakkor szerettek biztosra menni arról, hogy képes leszek majd fedezni őket, ezért néha nyomatékosítottam, hogy én bizony ide tartozom és lesz belőlem hasznuk. Ezt hála a mellékes pszichológiai tankönyveknek amiket a könyvtárból kölcsönöz--- úgy értem loptam, tudtam hihetően előadni. Ja, és bizonyára az is nagy rejtély, hogy hogyan vettek fel egy pszichotikus, öngyilkosságra hajlamos félszemű nyomorék lélekroncsot a hadseregbe? Egyrészt, kitört a 3. világháború. Másrészt, a pszichiáterem szentül hitte, hogy én meggyógyultam. Nem nagyon tudott bennem olvasni mert amúgyis érzelemtelen tekintetem volt, ezért még a hamis jeleimet is jelnek vette. És nagyon nehéz volt megállni hogy egy darabig ne próbálkozzak semmiféle haláltusával magammal szemben, de muszáj volt, annak érdekében hogy learassam sokéves munkám gyümölcsét. Talán végre meghalhatok?

Hogyha tudtam volna, mekkorát tévedtem... ez a hadsereg k*rvára nem volt jó ötlet.

2021. május 14.

Az első, igazán fontos bevetésre nem is kellett sokáig várni. Kiküldtek minket dél-amerikába valami elmaradott helyre ahol le kellett zúznunk egy pár gerillát. Osztályelső voltam még a hadseregben is, ezért vezető pozicíóval bíztak meg, ugyanis tiszt nem akartam lenni. Nem fogok ülni egy asztal mögött és nézni ahogy mások meghalnak, nélkülem. Ám, kifejlődött bennem egy furcsa ösztön. Azt akartam, hogy valaki méltó öljön meg, nem ezek a koszos gerillák. Nem érdemelték meg azt a kegyet, hogy velem végezhessenek. Ezt csak egy ember érdemelte. Junichi Takayama, a riválisom, ebben a műveletben a Béta Csapat vezetője. Kevés nála elcseszettebb embert láttam. Amíg én árvaházban töltöttem a fiatalkoromat, ő börtönben. Egy nagydarab benga állat volt, aki imádta a vért, és amíg én magamnak szerettem szenvedést okozni, ő másoknak. Valamint, ezt a pszichopata énjét ő is ugyanolyan jól titkolta, mint én. Amíg én mások ellenszenvét akartam kivívni, ő mások tiszteletét. Egy szociopata szörnyeteg. Tökéletes.

Gyorsan behatoltunk a gerillák bázisára, hála a taktikáimnak elvégeztük a bevetést pusztán két veszteséggel és egy harmadik sérülttel. A harmadik maga cseszte el nem én öltem meg, a hülyéje egy aknára lépett pedig előzőleg figyelmeztette a szakértőnk--- várjunk csak, nem figyelmeztette mert ő volt az egyik halott. Normál esetben lefújták volna a küldetést ha beszólok és a Béta Csapat elvégezte volna a rájuk kiszabott feladatot ami félsiker, de nem kockáztathattam azt, hogy rávonjam a figyelmet Takayamára, és ezzel meghaljon itt nekem. Szóval nem szóltam be, és demonizáltam egy kicsit a felsőbbrangúakat. Azt hazudtam, hogy mindenképpen meg kell csinálnunk a küldetést, amit meg is tettünk. A két csapat találkozott egymással a megbeszélt helyen, ahol rajtaütöttünk a szemétládára és mindet megöltük. Az eredmény: négy újabb halott katona, mind a Béta Csapatból. A következő képsorokra úgy emlékszem, mintha tegnap történtek volna.

Egy baka már is ráförmedt Junichire.
"A p*csába... meghaltak... négyen meghaltak! Azért mert te nem figyelmeztettél minket, hanem csak előre rohantál!" kiáltozott.
"Nekem ugatsz, Zaibou?" nézett rá Junichi elrettentő szemekkel.
"Igen, neked...!" mondta, ismét a közlegény, egy kicsit bátortalanabbul.
"Mumei is elvesztett két embert. Neki nem akarsz pofázni, hm? Te csak egy szaros kis közlegény vagy, tudd, hol a helyed, kutya!" mondta, majd a puskájával állbavágta a szerencsétlent. "Ne csak velem merj arcoskodni. A lényeg, hogy elvégeztük a küldetést. Aki pedig túl gyenge ahhoz, hogy a harctéren túlélje, megérdemli a halált. Nem igaz, Mumei?" nézett rám.
"Nem." feleltem ridegen.
"Hmm? Tán neked is bajod van?" kérdezte.
"Van. De nem veled. Túl egyszerű volt a dolog. Kell lennie másoknak is. Szerintem pásztázzuk körbe a helyet." jelentettem ki.
Zaibou a vérző orrát fogva feltápászkodott majd megszólalt.
"De mi csak ketten maradtunk... mégis hogyan--"
"Ne pofázz, Zaibou! Igaza van. Menjünk nézzünk körbe hátha van itt még egy-két szemétláda." mondta Junichi majd elindult előre, a fogát csikorgatva.

Tökéletes. Ennek a baromnak sem jutott eszébe beszólni a feletteseinknek. Valószínűleg azt hiszik már halottak vagyunk, és ide napokba telne küldeni egy felderítőosztagot, hogy megnézzék mi történt velünk. Amíg a katonák előttem Junichiről beszéltek, én megálltam mögöttük és csőre töltöttem a fegyverem.
"Mit csinálsz, Mumei?" kérdezte az egyik, aki megállt, utána az összes többi.
"Hogy én? Csak ellenőrzöm a tárat." feleltem zordan.
"Dehát az előző is tele volt, újratöltöttél miután végeztünk a gerillákkal az előző szobában." mondta egy másik.
"Tudom, csak egy kicsit beragadt, és... nézd csak meg, valami baj van vele." mondtam az egyiknek amint odajött, én azonnal puskatussal orrbavágtam, majd lelőttem a másik hármat, végül az utolsónak eltörtem a nyakát. "Ez az... nem maradt senki más. Ja, és a fegyver pedig..."
Ránéztem a karabélyra, amibe bele volt vésve a Junichi Takayama név, kanjiban. Mivel bőrkesztyű volt rajtam, fogalmuk sem lehet arról, hogy én nyírtam ki őket. Különben is... én mindjárt halott leszek.

A lövések hallatára Junichi megállt a szomszéd folyosón.
"Francba, Mumeinek igaza volt. Gyere Zaibou, megnézzük kik azok!"
"Nem kellene inkább kereket oldani?" kérdezte Zaibou félve.
"A p*csába lettél te katona, te gyáva féreg?! Gyere már!" üvöltötte Junichi majd előrerohant, felénk, de én már felkészülten vártam. Ahogy belépett Zaibou, tüzet nyitottam, és megöltem. Ám, csak azt hittem, hogy Zaibou volt... Junichit öltem meg. A felismerés villámként csapott belém.
"Úristen..." mondta Zaibou elszörnyedve, amíg én elkerekedett szemekkel (illetve csak egy szemmel) térdre estem, a fegyver kiesett a kezemből, majd négykézláb roskadtam a földre.
"Nem... megöltem... nem igaz...!" mondtam miközben könnyes szemmel a földbe ütöttem egyet. "Megöltem Junichit!"
"Jézusom... te magadnál vagy egyáltalán?!" kérdezte Zaibou félemmel fűtött arccal miközben rám fogta a fegyvert. "Miért ölted meg őket, Mumei?! A csapatban mindenki felnézett rád... te jó ég... te nem is szóltál be nekik... ez volt a terved egész végig! Meg akartad ölni őket, ugye?! És engem is! HÁT ÉN K*RVÁRA NEM HAGYOM! DÖGÖLJ MEG, MUMEI!"
Zaibou okos volt. Tisztnek kellett volna mennie, de közkatonának maradt, mert az apja megtiltotta neki hogy egy asztal mögött üljön amíg a többiek az életükért küzdenek. Zaibou intelligens fiatalember volt, de nem elég merész ahhoz, hogy ellent mondjon az apjának. Ahogy rámlőtt, életemben először éreztem, ahogy a halál hideg érintése a hajamba kap. A golyók a fejembe és a hátamba fúródtak, majd összeestem és behunytam a szemem.

Végül aztán...

2021. július 27.

"Jó reggelt, Mumei." hallottam Zaibou hangját valahonnan közelről.
Kinyitottam a szemem, majd halottakat láttam magam körül, és megcsonkított, megvert nőket.
"Mi a f*sz...?" csúszott ki a számon. "Nem meghaltam...?"
"Nem. Nem tudtál megdögleni. Még mindig lélegeztél mikor fejbelőttelek. Csak k*rvamélyen aludtál, egy jó két hónapon keresztül. Egyébként boldog szülinapot, barátom... te vagy az egyetlen." mondta, majd végigsimított az arcomon, mint valami megértő apa.
"Vedd le rólam a kezed..." szólaltam meg, majd arconköptem.
Ez reflex volt.
"Heh..." horkantott. "Tudok ám mindent rólad. Provokálni akarsz. Megszereztem az aktádat, tudod."
"Micsoda...?" kérdeztem meglepetten.
"Könnyű volt hozzáférni, most hogy azt hitték meghaltam. Igazad, volt Mumei. Akár beszóltál volna akár nem, rohadtul nem érdekelte őket, hogy mi van velünk. Nem is küldtek felderítőosztagot. Vagyis de, egy párat, de kinyírtam őket. Az egyiküknél volt egy laptop, amit megőriztem, internethozzáféréssel. Egy jó darabig használtam is, csak tudod, egy idő után elévült a cucc, nekem meg állt a farkam. Szóval, szereznem kellett egy-két bennszülött csajt a közeli faluból."
"Nem engedték volna, hogy megszerezd a nőiket."
"Nem is engedték... kicsalogattam őket, úgy, hogy éjszaka belopóztam és elraboltam egy kislányt."
"Te szemét pedofil állat!" kiáltottam rá, elhitetve vele, hogy szörnyetegnek tartom, de igazából baromira nem érdekel a meséje. Az izgat, hogy mi a francért vagyok életben. Az isten szerelmére, fejbelőttek!
"Szóval, aknákat tettem a kapu elé. Az összes férfit kiküldték, aztán ahogy kiléptek az aknamezőre mind meghaltak, szóval, szabad volt a vásár. Ami pedig a kislányt illeti, nyugi, nem dugtam meg... azonnal. Még vártam, hogy felnőjön, addig etettem a sokféle állattal amiket elkaptam. Nagyon szép volt, tudod. Aztán megzabált valami mérgeskígyót, annyira éhes volt szegény... a méreg megölte. Sajnos halott... de a holtteste még meleg volt."
Mondta, miközben rám nézett. A szemein látszott az őrület. Most, először életemben... megijedtem. Ez... Zaibou? Vagy valami démon az ő testében és hangjával?
"Ez nem sokkolt le? Na akkor majd most ez. Tudod..." mondta, miközben végre kimászott a képemből. "Kialakult egy fajta fétisem. A hullákra kattanok. Nekrofil lettem. Ezért mindenféle elcseszett baromságot kipróbáltam... emberi húst eszem és vért iszom. Nem akarok olyan sorsra jutni mint a kiscsaj. Sose fogy el, mert amint látod eléggé lesoványodtam."
Most, hogy mondja...
"Diétázom és kis darabokat vágok le, amiket nagy kedvvel fogyasztok el. A döghúsnak amúgyis jobb íze van, meg néha bejön egy-két keselyű vagy valami más dögevő amit bónuszban megehetek. Az ilyen napokat ünnepnek kezelem, különleges alkalmaknak. Isten vagyok itt, Mumei. Isten... akinek emberi hús és vér kell, hogy élhessen, és ettől lesz egyre erősebb és hatalmasabb. Ami pedig téged illet... meg akartalak zabálni, szóval kiszedtem a fejedből a golyót hogy nehogy valami bajom legyen az ólomtól meg a puskaportól. Erre... elkezdett begyógyulni a sebed és egy pillanarta fel is ébredtél, de nem tudtad hol vagy. Megijedtem, mert azt hittem már tényleg megkattantam ettől a sok elcseszett cucctól amit csináltam. De nem... te tényleg éltél. Szóval elláttalak és kaptál te is egy kis húst hogy meg ne dögölj itt nekem. A hulládat is etettem és beszéltem is hozzá, mert kellett a társaság, szóval valószínűleg az őrületemnek köszönheted, hogy életben vagy. És most, láss csodát, felkeltél... vagy csak hallucinálom, ki tudja. Ráadásul pont a szülinapodon. És még szerencsét is hoztál nekem, mert találtam valami csajt egy szomszédos faluból, aki egy fiúval járt össze abból a községből amit már kiirtottam. Szegény hogy le volt törve mikor megtudta, hogy megöltem. De, ez mindegy is... szeretem a közönséget, szóval... szeretném hogyha néznéd amint megdugom ezt itt." mutatott egy nőre, akinek rózsa alakban nyílt szét a feje.
Elkerekedett a szemem. Ez most komolyan... előttem fog megdugni egy... egy hullát?! Na várjunk-várjunk-várjunk...
"Figyelj jól, Mumei. Ha már jól telelőttem utána te is kaphatsz belőle. De ahhoz kérned kell, mert én vagyok a te istened." Zaibou ezután megfogta a nő hulláját, elővette a péniszét, letette a nő testét úgy, hogy a szétnyílt feje egy szinten legyen a péniszével, majd belehelyezte a fejébe a nemiszervét.
"B*szd meg..." szólaltam meg.
Ilyen... nincs. Nem tudom mi volt a sokkolóbb, az, hogy ez egyáltalán megtörténhetett, az, hogy túléltem és ez a valóság... vagy ennek az elmebeteg állatnak az eksztázistól fűtött képe.
"B*szki de jó bőr ez... a vér még friss ezért baromi meleg... k*rvajó érzés... nem túl szűk ugyan... talán majd így." addig "szórakozott" a nő fejével amíg a péniszét át nem tolta a szemgödrén, ezzel a szemgolyója kiesett, majd ő folyamatosan ismétlődő mozdulatokkal folytatta a nő szemgödrébe való ki és behatolást.
Nem tudtam feldolgozni amit látok. Ez... komolyan megtörténik?
"Óh..." mondta, miközben nyögött. "Hé, Mumei... ne csak én érezzem magam ilyen jól. Gyere be, elégítsd ki a haveromat, aztán majd elengedlek."
Még ennél is sokkolóbb látvány tárult elém. Egy féllábú és félkezű nő kúszott be, a felismerhetetlenségig megcsonkított arccal, testtel és vaginával. Érzelemtelen szemekkel és tekintettel jött oda hozzám, ezután a majd két hónapja rajtam levő nadrágot kezdte leaggatni, amennyire csak tudta fél kézzel. Nem bírtam megszólalni... de nem akarom ezt. Nem akarom... nem, ez nem helyes b*ssza meg!
Le vagyok kötözve. Nem tudok tenni semmit sem, hacsak...
"Figyelj... ha kiszabadítasz, végzek veled, és akkor nem kell tovább elviselned." mondtam neki.
Ő csak nézett rám, majd egy erőltetett mosolyt tett az arcára. Basszus, ez eszembe sem jutott! Nem tud japánul! Oké, akkor angolul.
"Listen, if you free me, I'll kill you, and then you won't need to put up with this anymore. Can you hear me? Hey, listen!" már a kezében volt a péniszem mikor ezt mondtam.
Nem értette. Na ne már, ne hogy már... ez egyszerűen...

2021. július 29.

Egy szál cigaretta van a számban, előttem pedig a székhez kötözött Zaibou holtteste, akinek hiányzik az összes foga, a pénisze, és az összes végtagjai is, a fejét kivéve. Még a bőrét is lenyúzták, kivéve az arcáról, ahonnan is kivájták a szemgolyóit, levágták az orrát és letépték a füleit. Ezek mellett még meg is skalpolták, és ki is belezték. Én tettem ezt. Én kínoztam halálra.

Nem csak ez az egy holttest van mellettem, hanem még egy ondóban és vérben fekvő félkarú és féllábú nőé is. Ha volt egy kis esély arra, hogy visszanyerjem az emberiségbe vetett hitemet, akkor most már mind elveszett. Hogyha ezt túléltem, akkor én biztosan nem vagyok ember, tehát bizton kijelenthetem, hogy az emberek mind elb*szott utolsó férgek akik halált érdemelnek. Legszívesebben minddel végeznék, de... mi az értelme? Magamat kell megölnöm. Most már mindennél jobban akarom a halálomat... istenem... szegény nők... mit tett velük?!

Az arcomhoz kapok... mi ez? Könnyek? Sírok? Én nem sírhatok, én nem érzek semmit... én nem... ekkor hangokat hallok. Azonnal a pisztolyért nyúlok, majd elcsukló hangon szólalok meg.
"Ki van ott...?" kérdeztem.
Egy nő jön elő, akikbe szögeket vertek, és tele van varratokkal, kivéve a hasfalánál, ahol is felszakadtak valamiért. A beleit húzza maga után...
"A varrataim... készen állok..." szólalt meg.
Ekkor tűnt fel, hogy hiányoznak a szemei. Várjunk csak, ez angolul beszél!
"Készen állok, hogy magadévá tégy, ahogy ígérted szerelmem... szerelmem, miért nem válaszolsz?"
A szemem elkerekedik, a kezem megremeg. A düh uralmába kerít.
"Ti... TI MIND KIB*SZOTTUL MEGŐRÜLTETEK!!!"
Felüvöltök majd tüzet nyitok erre a förtelemre. Az egész tárat beleeresztem, hiába halt meg már az első lövésnél. Ezután kiesik a kezemből a pisztoly, aminek a ravaszát még akkoris nyomkodtam mikor már nem volt benne töltény. Ekkor jutott eszembe, hogy nem maradt már töltényem... nem tudom megölni magam.

Így hát útra keltem egy doboz cigivel és egy katonai késsel, hogy keressek valami állatot ami majd megöl... vagy éhenhalok.

2021. november

De nem volt szerencsém. Egy katonai bázist találtam, ahol elláttak és kikérdeztek. Elmondtam mindent, a-tól cettig. Nem hittek nekem egészen addig, ameddig nem látták a saját szemükkel. Elmondtam azt is, hogy Zaibou rámerőltette a nőt, és hogy azért volt merevedésem mert szűz voltam. Szégyenletes volt, de muszáj volt elmondanom, másképpen hadbíróság elé állítottak volna. Kikérdeztek a csapatomról is. Azt mondtam, Junichi ölte meg őket, és azt mondtam, hogy a nő, akiben varratok voltak kínozta halálra Zaibou-t. Mivel láttam a műszereit amivel a nőkből vágott le darabokat, azt mondtam azokkal húzta ki a fogait és nyúzta meg. Mivel amúgyis véresek voltak mert használtam azok érdekében, hogy ne pazaroljak golyókat és így öltem meg a nőket, kezdtek hinni nekem. Féltem, hogy megtalálhatják rajta az ujjlenyomataimat, mire rájöttem, hogy még mindig ugyanaz a kesztyű van rajtam, szóval ez lehetetlen. Miután kiderült, hogy megúsztam a dolgot, hazaküldtek Japánba ahol elmondtam ugyanezt a mesét. Miután még ki is tüntettek a nagy semmiért, kérvényeztem hogy leszerelhessek, amit megadtak, miután persze elküldtek egy rakat pszichiáterhez akik pszichózist és egyéb lelki bajokat állapítottak meg rajtam. Nem tudták, hogy ezek régebben is megvoltak, mert Zaibou kitörölte az aktáimat, hogy ne tudhassák, hogy vele voltam, ugyanúgy ahogy a sajátját is. Még mindig eltűntként kezeltek minket, de legalább a nagy kavarodás miatt a 3. világháborút illetően senki sem tudta milyen bajaim voltak régebben. Nagy szerencsémre még az árvaházi pszichiáterem is meghalt, állítólag öngyilkos lett a fia halála miatt vagy valami ilyesmi. Miután végre vége lett ennek az egésznek, felajánlották, hogy elszállásolnak, de megmondtam, hogy nem szükséges, az elmaradt majd nem fél évi juttatásom bőven elég volt arra, hogy vehessek magamnak egy apartmant. De nem akartam Tokióban. El kellett tűnnöm innen. De mivel még meg akartam próbálni itt megölni magam, végül még is elfogadtam az ajánlatukat.

A kísérleteim persze nem jártak sikerrel. Amikor a nyaki verőeremet próbáltam elvágni, annyira szorosan fogtam, hogy elállítottam a vérzést, ami kis híján lehetetlen. Amikor az ereimet vágtam fel, annyira eluntam magam a lassú haláltusámon hogy nyomókötést tettem a karomra és megpróbáltam megfojtani magam, ami mondanom sem kell, nem sikerült. Miután végre 2022-ben kijutottam amerikába, futólagos munkákat vállaltam, ahova hamis életrajzokat adtam meg és hamis neveket is. Végül csalásért elkaptak és másfél évre börtönbe dugtak. A börtönben minden történt, aminek meg kellett történnie. Hagytam, hogy megverjenek, megszúrjanak, és meg is keféljenek. Nem érdekelt, csak öljenek meg. Végül aztán fokozatosan dühösebb lettem, mint szomorúbb. Elkezdtem kiállni magamért és mindenkivel képes voltam leszámolni, mivel katona voltam. Jó pár tagot helybenhagytam, de persze nem merték elmondani hogy egy nyámnyila feminim ázsiai mint én nyomta le őket. Ezért jó magaviselet miatt előbb kiengedtek, de volt priuszom szóval büntetett előéletűnek számítottam. Most már igazi önéletrajzzal próbáltam munkát találni ami néha sikerült, néha nem. Max. olcsó mexikói munkaerőnek feleltem meg, közben minden este próbáltam megölni magam, különböző módokon. Vagy a pisztoly sült ki, vagy a kocsi állt le, vagy a vonat állt meg, a vonatvezető mondván, hogy "ez nem megoldás, van értelme az életnek", és így tovább. A saját apartmannom tetejéről nem akartam leugatni mert féltem, hogy kihívják a rendőrséget és megint jön a sok pszichiátriai kezelés. Elegem volt már a hülye képmutató barmokból, ezért ilyen pofás, publikus dolgokkal inkább nem próbálkoztam.

Egy idő után feladtam az egészet, otthagytam csapot papot és New Yorkba költöztem. Aztán, ott minden este belekötöttem abba akibe tudtam, keféltem azzal a férjes asszonnyal akivel tudtam, de soha sem tudtak megölni. Rá is szoktam egy pár drogra, amik szintén nem öltek meg csak lesoványodtam tőlük. Rászoktam a cigire még 2021-ből, amit azóta sem hagytam abba. Hiába, még napi három doboz cigivel sem lettem tüdőrákos, három év alatt. De mivel egy idő után akkora drogos lettem, hogy nem is emlékeztem arra, hogy másoknak kézimunkázok heroin-pénzért, ezért belevertem magamba egy-két szöget, hogy a fájdalom emlékeztessen arra, hogy még élek. Tizenkét-tizenkét szög van mindkét karomban, amiket hosszúujjú pulóverekkel takarok, vagy éppen egy bőrkabáttal, de nyáron ehhez túl meleg van. Se párkapcsolatom se barátaim, se emberek akikkel beszélek, már évek óta. Nem érdekelnek. Gyűlölöm az embereket és nem bízom bennük, a munkahelyeimen is csak akkor elegyedtem velük szóba, amikor kellett. A veterán juttatásom még megvan, szóval van pénzem, most már, 2024-ben, hogy lejöttem a drogokról. Egy rehabintézetbe küldtek, ahol leszoktattak, és igazából nem csodálkoztak, hogy azok után amiket láttam a hadseregben a drogok felé fordultam. Az alkoholizmust is kipróbáltam de az sem jött be, mert ha még a fájdalmat sem érzem egy kocsmai verekedésből, mi értelme van? Ha nem fáj, nem élek. Ha nem fáj, meghaltam... nem akarok hamis reményt.

2024.

"Most, hogy leírtam ezeket a sorokat a naplómba, kicsit könnyebben érzem magam. Nem úgy, mint egy utolsó senkiházi, amikor kioktatott a régi parancsnokom a rehab után arról, hogyan süllyedhettem olyan mélyre, hogy másik férfivel kefélek azért, hogy pénzt kapjak. Igazából nem érdekelt és nem is érdekel az egész. Bármi, amitől meghalhatok, mehet. De földi úton nem nagyon tudok szerintem. Mivel jelenleg nincs is munkahelyem, a lehetőségeim kicsit lecsökkentek. Ki tudja, talán megint be kellene állnom valami zsoldosnak és... áh, nincs hozzá bátorságom. Pedig hívtak már különböző helyekre is, de nincs hozzá idegem. Nem bírnék elmenni, azok után amiket láttam három évvel ezelőtt. Lehet el kéne kapnom valami szuperhőst akibe belekötök, és megöl. Állandóan ezeket látni a tévében, szóval ki tudja, talán próbálkozhatnék is vele."
Felállok, majd lecsukom a lopott gépet a koszos, egyszobás New Yorki apartmannomban, és ledőlök az ágynak aligha nevezhető matracra. Minden nap olyan mint egy domb egy buldózernek. Le kell nyomni... de ki tudja mikor jöhet a következő alkalom a halálra... ami jöhetne már, mert... szükségem van a megváltásra. El akarok menekülni.

Ki akarok jutni.

2024. Másnap reggel

A tegnapi lelkifröccs után ismét visszatértem a megszokott önmagamba. Dühös vagyok, és bárkibe belekötök. Felveszem a házilag, disznóbőrből készült szemfedőmet, ellenőrzöm a szögeket, lezuhanyzom, megfésülködöm, és felöltözöm. Hosszujjú csuklyás pulóvert, ujjatlan kesztyűt, egy farmert és egy bakancsot vettem magamra, hogy ne tűnjek ki a közegből. Na meg jelenleg csak ezek a ruhadarabjaim tiszták. Kedvtelenül fellélegzem. Itt az ideje munkát találni és valami új, kreatív módszert arra, hogy végezhessek magammal. Talán ha most megpróbálnám felakasztani magam, ficánkolás közben nem állnék meg az asztalon, vagy ragadna be a lábam a falon lévő lyukba. Egy próbát megér, ha egy kicsit átrendezem a szobát. Remélem a csillár kibírja. Miután végeztem a gondolatmenetemmel, kilépek az ajtón, és ezzel egy újabb nap kezdődik... amiben még élek. De remélhetőleg nem sokáig.

Képességei:

Halhatatlanság - Sebezhető, és képes megbetegedni vagy kómába esni, de meghalni képtelen. Nem tudja, hogy mutáns vagy természetfeletti eredetű-e, de nem is érdekli. Amit még nem tud, az az, hogy ha levágnák vagy szétlőnék a fejét (egy shotgunnal pl.) akkor meghalna, ugyan is a képességei az agyából erednek, mint a legtöbb mutánsnak. Ez valamiféle bizarr regenerációs erő.

Szakértelmei:

Kivételes taktikai és harci képességekkel bíró katona. Osztagelsőként halálosan pontos célbalövő, kitűnő stratéga és remek csapatvezető.

Anyanyelvi szintű angol nyelvi tudás (a japán oktatási törvények értelmében kötelező minden tanulónak)

Privát előtörténet véleményezés: Igen

Megjegyzés(ek): -


A hozzászólást Mumei összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 22 Május 2013, 23:08-kor.
avatar
Mumei
1. szint - 4 kredit

Hozzászólások száma : 19
Hozzászólások régi : 0
Join date : 2013. May. 22.

Karakteradatok
Főkarakter: Mumei
Főkari/multi: Főkarakter

Vissza az elejére Go down

Re: Mumei

Témanyitás by Thorhalla on Szer. 22 Május 2013, 20:56

Ez beteg lett, mint mondtam.
Elfogadva, adatlapot írj és nincs sok pénzed 300$ az összes vagyonod kezdéskor.
És ahogyan kértem a nyelvisemeretket még írd be a szakértelmekhez.

_________________
Reneszánsz/AoA/Outsiders: Thorhalla Lokidottir/Thordottir; Dr. Stephanie Miller; Jonathan Miller; Olaf Svenson
Mesélő, Einar Thorson/Skurgeson, Eyjolf Ragnar Miller, Gunnhild Morsus/Smed, Svanhild Ragnardottir, Lionheart
Harcimadár, Kaylyn von Hessen; VH: Freydis Einardottir, Victoria Miller; Ultimate: Stephanie Lyesmith, Jonathan Miller
Egyéb karaktereim - Nefadar, Nefi, Fórumanyu
avatar
Thorhalla
Fórumanyu

Hozzászólások száma : 14173
Hozzászólások régi : 7452
Korábbi szint/kredit : 18.szint - 60 kredit
Aktuális szint/kredit : 33.szint - 135 kredit
Join date : 2011. Feb. 19.

Karakteradatok
Főkarakter: Thorhalla
Főkari/multi: Főkarakter

http://xmenreneszansz.hungarianforum.net nefadar http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t594-thorhalla-lokidottir http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t29-multik#3460

Vissza az elejére Go down

Re: Mumei

Témanyitás by Mumei on Szer. 22 Május 2013, 21:22

Adatlap:

Név: Mumei
Lakás/Létesítmény: Apartmann Bronxban, a Pokol Konyhájában (2 kredit)
NJK: -
Foglalkozás: Katona / Zsoldos
Munkahely: Jelenleg nincs
Pénz: 300$
Bevétel/hét: -
Eszközök:
Felszerelés/fegyverek:
- Egy katonai kés (30$)
Vállalat: -
Szövetség: -
Törzshely, ahol megtalálható: -
Ismertebb szövetséges: -
Ismertebb ellenség: -

Felhasznált kreditek: 2
Fennmaradó kreditek: 2
avatar
Mumei
1. szint - 4 kredit

Hozzászólások száma : 19
Hozzászólások régi : 0
Join date : 2013. May. 22.

Karakteradatok
Főkarakter: Mumei
Főkari/multi: Főkarakter

Vissza az elejére Go down

Re: Mumei

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére




 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.