Akkaba Metropolis (Déli-sark)

A korábbi kis magánakciómból visszatérve, minden ment a szokásos kerékvágásban. A sráccal azóta sem beszéltem, az ide hozatalért pedig amúgy se kaptam vállveregetést, nem is vártam el senkitől. Éppen ezért okozott nem kis meglepetést az, hogy hívattak. Mármint nem maga az, hogy meg kellett jelennem valahol, hanem sokkalta inkább az, hogy hol. Az előkelő negyed egy olyan hely, ahová akárki nem sétál csak be úgy. Ha bármikor megpróbáltam volna, akkor biztosan a fejemet veszik érte, és most mégis itt vagyok. Mindent megtettem azért, hogy minél pontosabban tájékozódjak ezen az ismeretlen helyen és időben odaérjek a megadott helyszínre.
A fogadtatás meglepő volt. Mármint nem a professzor külleme, vagy bármi ehhez kapcsolódó volt, úgymond zavarba ejtő, hanem a beszédstílus amit választott velem szemben. Azok száma akik a keresztnevemen szólítottak, a nulla és nulla intervallum között terjedt. Nem fektettem hangsúlyt arra, hogy barátokat szerezzek, az valahogy nem volt az én asztalom.
- Üdvözlöm, professzor. Értékelem a megszólítást, de nem emlékszem, hogy kiérdemeltem volna. - válaszoltam, megtartva az illedelmes hangnemet, hisz biztosan megfelelő oka van annak, hogy ilyen helyen él és dolgozik, és nem a két szép szeméért kapta mindezt. Végül is követem. Már maga a kíváncsiság is fúrja az oldalamat, hogy miért küldtek ide, és hogy miért van ilyen fogadóbizottság. Nem úgy tapasztaltam, hogy csak úgy "megviccelnének" bárkit is, pláne úgy, amilyen módon idehívtak és foglalkoznak itt velem. A labor láttán mégis némi nehéz érzések futnak át rajtam. Agalm professzor határozottan nem a tisztaságról híres, habár ez még nem jelentheti azt, hogy nem végez professzionális munkát. Egy takarítónő biztosan ráférne erre a helyre, bár kétlem, hogy ezért vagyok itt.
Az általa kiadott parancs, bár váratlanul ér, de egy bólintás kíséretében végrehajtom azt. Különösebben nem zavar, hogy meztelenül kell járnom. A testem egy fegyver és azt akár ruha nélkül is képes vagyok annak használni, és ha kell megvédeni magam. Az asztalhoz lépve mély levegőt veszek és nyelek egyet. Nem a félelem miatt, sokkal inkább amolyan felkészülésként, hogy a testhőmhöz képest hideg felületre kell feküdnöm.
- El tud látni bővebb magyarázattal az ittlétem okáról, professzor? - teszem fel a kérdést, továbbra is megtartva a tisztességes hangnemet és stílust, miközben felfekszem az asztalra. Bármit is akar velem csinálni, egy minimális magyarázatnak azért mindenképp örülnék.

Az igazat megvallva, nem lepett meg az, hogy továbbra is a sötétben hagytak tapogatózni. Éppen ezért is nem kérdeztem semmi direkt dolgot, és annyival is megelégedtem volna ha azt mondja, hogy ez egy parancs, vagy, hogy titkosított információ. Ezért is volt, hogy a kéréseit különösebb megkérdőjelezés nélkül teljesítettem. A fémpántokért pedig némiképp hálás is voltam, legalább puszta ösztönből sem tudok majd olyat tenni amit esetleg megbánnék utólag, már ha megbánnék.
- Értettem. Köszönöm. - válaszolom a férfinak, közben pedig amennyire a helyzetem engedi szemmel tartom. Nem mintha bármi mást is tudnék tenni a jelenlegi, eléggé kiszolgáltatott helyzetben.
Visszatértekor, nem is tudom, hogy mire számítottam, hisz azt mégsem vártam el, hogy azt mondja, hogy "ez cseppet sem fog fájni, csak egy szúrást fog érezni". Attól nagyon de szörnyen nagyon messze volt amit éreztem. A klánnál eltöltött évek alatt szereztem már különféle sérüléseket, fájdalmat is éreztem sokat. A mostani mindeniket felülmúlta.
Üvöltöttem, és amíg lehetett, addig minden izmomat igyekeztem megfeszíteni, amolyan természetes reagálási módon, bár arra számítottam, hogy ezt a kontrollt is hamar elvesztem a testem felett, lévén ez a professzor, vagy micsoda, a gerincembe döfte, bármi is legyen az és olyannyira, hogy az a testemen teljes egészében áthaladt. Levegő után kapkodtam, közben viaskodtam az elmémet elöntő fájdalomtenger ellen. Legszívesebben széttéptem volna mindent, a fémpántokat, az asztalt, még magát a férfit is. Pusztán személyes okból, mindössze a fájdalom nagysága miatt. Nem tudom, hogy mi akar ez az egész lenni, és nem is tetszik, de le fogom győzni. Eddig is életben maradtam, mert én voltam az erősebb, és most sem lesz ez másként.

Ha a hatalmas fájdalom és a szíjak nem lettek volna elegek, a számból kitörő vér, még azért bejött. Hamarosan pedig már a tüdőmbe is vér került, így a kínlódás mellé, még a fuldoklás is beköszönt. Az meg már csak a hab volt a tortán, hogy a mellkasomtól lefelé nem éreztem semmit, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy ez a fájdalomtól, a fuldoklástól, vagy a belém döfött akármitől van-e. Egyszerűen nem voltam abban a helyzetben, hogy erről most vitát nyissak magammal. Aztán már éreztem, hogy közeledik a végkifejlet, először homályos látás, majd szépen lassan kifakult és elsötétedett minden amit csak láttam. A zárópont pedig a sípoló hang volt. Nem is emlékeztem, hogy bármit tettek volna rám, amivel a szívverésemet mérik, de ez most már mindegy is volt.
Az ébredés nem volt kevésbé fájdalommentes. Teljes mértékben éreztem a testem minden porcikáját, beleértve a testem alsó részét is. Egy fájdalomcsillapítót igazán adhattak volna. Kinyitva a szememet egy kórház szerű helyen találtam magam. Az előbbihez képest határozott előrelépés, és kétlem, hogy ez a mennyország lenne. Amennyire a fájdalomtól lehet igyekszem megvizsgálni, előbb a kezeimet és karjaimat, majd a testem többi részét. Egy ilyen beavatkozás után jobb megnézni, hogy mindenem megvan-e, bár attól még a vesémet vagy a májamat kiszedhették a helyéről.
Amennyiben minden rendben van, először a felüléssel és majd állással próbálkozom, de ha ez nem használ akkor valamivel megpróbálom felhívni magamra a figyelmet. Mondjuk földhöz vágok valamit a közelemben levő tárgyakból, vagy nem tudom.

Sikerült felülni, ez elég nagy haladásnak volt mondható a fájdalom mellett, de remélhetőleg mindez csitulni fog. Ezenfelül az első dolog amit észrevettem az a külső elváltozás volt. Szürke színű bőr és ősz haj. Habár cseppet sem érzem úgy, mintha megvénültem volna, talán csak mellékhatása annak, ami történt velem. Bármi is legyen az.
Végül a két lábra állás is sikerül, habár nagy szellemi erőbe kerül, hogy a gyengeség érzését leküzdjem, az új fájdalom érzetről ami a hátamból jön nem is beszélve. Megpróbáltam kitapogatni a kezemmel azt a pontot ahonnan a fájdalom jött, de egy teljesen más dologba ütköztem, valamibe ami eddig nem volt ott. Valami kinövés lehetett, és amikor hozzáértem akkor "szárnyaim" nőttek, bár inkább hasonlított valami csontvázra, mint aktuális szárnyakra, hisz semmi sem volt, ami a repülést biztosíthatta volna.
- Pillanatnyi gyengeség és fájdalom. - felelem érzelemmentes hangon. Igazából szívesen behúznék neki egyet, csak úgy, kölcsön visszaadása alapon, de most ahhoz még gyenge vagyok, és különben is, ő az aki információval láthat el erről az egészről.
- Ez sok mindent megmagyaráz. - szólalok meg, miután a pillanatnyi meglepetésem elmúlt és már az sem zavart különösebben, hogy meghajolt előttem. Apokalipszis Lovasa lettem. Ezért határozottan megérte átmenni a viszontagságokon, és így már azt is értem, hogy miért volt a nagy titkolózás és miegymás.
- Feltételezem nem lenne tanácsos, ha mindezt most rögtön kipróbálnám. - akaratlanul is vigyor kúszik az arcomra. Biztosan sokat segítene a felépülésemen egy gyors demonstráció, de azzal csak ezt a helyet tenném tönkre, majd inkább szabad téren, ott repülni is sokkal kellemesebb.
- Még van valami, vagy elmehetek? - érdeklődöm a professzortól miközben próbálom akár gondolati úton, akár érintéssel elérni, hogy a szárnyak az eredeti csonk formájukba menjenek vissza, amennyiben nem lehet, úgy csupán egy vállrándítással nyugtázom azt, hogy meg kell tanuljak együtt élni ezzel.

Az új lakásba való beköltözés zökkenő mentes volt. Szolgáló akadt bőségesen, akik futva teljesítették minden egyes elvárásomat a berendezéseket illetően, habár az is igaz, hogy nem volt valami sok dolguk, hisz a lehető legszimplább dolgok jöttek számításba. Ha valaki hirtelen kap sok mindent, akkor hajlamos hanyagolni a nagyzolást, főleg a saját magán terében. Arra lesz idő később is, ha úgy tartja kedvem. Az új képességeimmel elég hamar sikerült megbarátkoznom, sőt, kifejezetten megszerettem a repülést. Eddig is képes voltam rá, és akkor is érdekes volt, de most kifejezetten oda vagyok érte. Talán a gyorsaság miatt, vagy a szárnyak miatt, esetleg az is lehet, hogy amiatt, ahogyan mások figyelemmel követnek akár csak a puszta titulusom miatt, de ez mindegy is.
Az egyetlen amivel még nem tudtam teljesen dűlőre jutni az annak a ténye, amit a professzor mondott. Apokalipszis bármikor felkereshet gyermek nemzés céljából. Az elején dühített ez a dolog, és teljesen hidegnek és távolinak hatott, hisz soha sem gondoltam magamra nőként, asszonyként főleg nem, most pedig ez az egész az ölembe csöppen. Természetesen ez a lehető legnagyobb megtiszteltetés amiben részesíthetnek, és semmiképp sem áll szándékomban visszautasítani a dolgot, de akkor is furcsa. Főleg, hogy egyre több időt töltök a küllemem értékelésével, mintha tetszeni próbálnék. Nevetségesen érzem magam.
Ezért is döntöttem amellett, hogy repkedek kicsit. Valamint volt egy másik dolog, amit egyszerűen nem hagyhattam figyelmen kívül. Pár napja értesültem arról, hogy az én lakosztályom alatti emeletbe beköltözött valaki. Egészen pontosan Háború, Apokalipszis második lovasa. Már rögvest vettem volna a bátorságot, hogy meglátogassam, de úgy döntöttem, hogy hagyom még a dolgot, egyszer tudjon nyugodtan berendezkedni és szokjon hozzá az új környezethez, meg saját magához. Bizonyára ő is ki kellett álljon egy próbát ahogy én, így nem kizárt, hogy kellett némi idő, hogy megismerje önmagát. Ez így természetes.
A látogatást a repülés utánra ütemeztem. Olyan időpontot akartam választani amikor épp visszatér a lakosztályába, remélhetőleg egyedül nem pedig valami hárem társaságában. Egyszerűen csak meg kell várjam az ajtaja mellett, vagy a liftnél. A létezésemről biztosan informálták, ahogy mindenki mást is, és feltehetőleg arról is, hogy a felette levő emeleten lakom. Arról fogalmam sincs, hogy a kinézetemről van-e bármilyen információja, nekem az övéről nincs. Jobb így, minthogy mástól tudjam meg. Egy kis ismerkedés pedig senkinek sem árt.

A várakozás tovább tartott, mint gondoltam. Már-már kezdtem felidegesíteni magam, és egyszerűen hagyni az egészet a francba, pedig csak öt perc telt el. Azt hiszem az utóbbi időben kissé feszült vagyok, de ez nem számít, hisz hamarosan érkezett is az, akire vártam. Határozottan nem szolgáló volt, hisz akkor az orra eddig már a padlót súrolta volna, csak azért, hogy véletlenül se tudjon szemkontaktust létesíteni velem. Ami azt illeti, nem is számítottam arra, amit láttam. Egy mozgó víztömeg. Még ha talán ismertem volna azt aki ezelőtt volt, akkor se tudnám megmondani, hogy ez igenis ő az. Érkeztére mégis apró mosoly húzódik az arcomra, bár ez az azt fedő maszk miatt nem látszik. Jó pont a ruhának amit kaptam a rangommal.
-Üdv. Azt hiszem még nem találkoztunk. - szólaltam meg, meg sem várva, hogy esetleg figyelmet akar-e fordítani rám, avagy sem. Valakinek kezdeményezni kell, és ezt a jogot nem fogom átadni jelen helyzetben senkinek. Viszont a helyemet nem hagyom el. Finoman nekidőlve állok a falnak keresztbe tett kezekkel. Kíváncsi vagyok a reakciójára, a viselkedésére, magára a beszédmódjára.Ha egy csapatban lesz velem, akkor meg kell ismernem, amennyire csak lehet. Biztosan nem véletlenül választották ki, és úgy tűnik eddig, hogy a rangját meg is érdemli. Az már más kérdés, hogy képes-e megtartani azt.

Érdekes a reakciója. Fölöslegesen nem fecséreli a szót, bár ez lehet az állapotának is a hátulütője, bár nem úgy hangzik, mintha gondja lenne a beszéddel, valamint felveszi ugyan azt a testtartást, ami nálam van. Az, hogy nem támadott meg, azt jelenti, hogy nem egy teljes izomaggyal van dolgom, bár ez az ő esetében ahogy elnézem fizikai képtelenség is lenne.
- Gondoltam engedek a kíváncsiságomnak és megnézem, hogy ki is az alsó szomszédom. - szólalok meg néhány pillanatnyi csend után. Különben is eléggé ködösen fogalmaztam, így ha esetleg valakinek a kihívója lenne, akkor se tudna meg sokat, meg ha valaki olyannal van dolgom aki bennfentesebb, az hamar rájöhet, hogy ki is vagyok valójában, ha már kinézetből nem volt tiszta. Erről jut eszembe, hogy eléggé furcsa, hogy nem mutatnak meg minket hatalmas kijelzőkön meg ilyesmi, csak azért, hogy mindenki tudja, hogy kitől kell rettegni és kinek a talpát kell nyalni. Amíg rájuk nem taposunk.
- A kis madarak azt suttogták, hogy Apokalipszisnek új lovasa lett. - folytattam nem is várva sokat, hisz kíváncsi vagyok, hogy milyen reakciót vált ki belőle az ilyen apró kis puhatolózás. Ilyen semminek tűnő beszélgetések alatt is ki lehet ismerni a másik személy gyengéit.