Lucy Skatfield/Phobia

Emlékek. Vannak olyan dolgok az életemben, amikre már nem emlékszem. Nem emlékszem a gyerekkoromra vagy a nevemre. Vannak olyan dolgok, amikre homályosan, összefolyva emlékszem, mint az intézetben eltöltött időre. Végül, akadnak olyan dolgok, amikre, bármennyire is igyekszem elfelejteni, pontosan emlékszem. Ilyen volt például a nap, amikor az egész életem megváltozott.

Emlékszem, nyugodtan játszadoztam az iskola udvarán a kedvenc plüssömmel, lehettem talán tíz éves. Emlékszem, hogy a hangok miatt az osztályban, sőt az egész iskolában kiközösítettek, ezért mindig egyedül kellett játszanom. Aznap, az egyik srác az osztályból odajött hozzám és csak úgy, levágta a macim fejét a bicskájával, majd még talán meg is rúgott. Akkor aztán megszólalt Phobia a fejemben, és mivel gyakran segített, ezért átengedtem neki a testem. Mikor visszakaptam a kontrollt, épp valaki izomból nekicsapta a fejem a betonba, majd bedobott egy kocsi hátuljába és azután se hang, se kép.
Mikor magamhoz tértem, már egy romos kis szobában voltam, az ágyra fektetve és egy idegen alak bámult rám.
- Jó reggelt kislány! Hogy vagy? Ne válaszolj. - nevetett, pedig valóban nem tudtam válaszolni. - A helyzet a következő: kinyírtad az egyik osztálytársad az iskolában, majd a kiérkező két tanárral is hidegvérrel, röhögve végeztél. Normális esetben mutánskám, a tettedért talán már a hullazsákban lennél, de hála egy aprócska felfedezésnek, lehetőséged nyílik egy kísérleti alanyként élni. Persze nem mondhatsz nemet és biztosan fájni fognak a kísérletek, de az eredményekkel talán feljebb kerülhetek a rangsorban. Na, viszlát kislány. - mondta, majd kiment és otthagyott egy tonna kérdéssel. Mutáns? Embert öltem? Hol vagyok egyáltalán? Megannyi kérdésem volt, de nem kaptam választ.
Sokat sírtam. Rengeteget, ami azt illeti. Bömböltem, üvöltöttem, ütöttem a falat, az ajtót, de ahogy Phobia mindig mondta: " Ezzel semmire sem mész, te kis hülye!" Akármennyire is utáltam azt a gyilkos férget, sajnos neki volt igaza, bár ez nem sokat változtatott. Tíz éves koromtól talán húsz éves koromig mindenféle fájdalmas vagy fájdalommentes kísérletet és vizsgálatot végeztek rajtam, hogy kiderítsék az "adottságomat". Mint kiderült, mutáns vagyok és olyan képességem van, hogy az árnyékban magam is árnyékká tudok válni. Sajnos azonban mikor Phobia használja a testemet, neki is lesz egy mutáns képessége, ami az alkarja egy pengévé való átalakítását takarja. A tudósok pedig ezt vizsgálgatták rajtam, bár sose jöttem rá, minek. De mindez mit sem számított, mikor eljött értem ő.
Húsz éves lehettem és egy ágyhoz voltam szíjazva, anyaszült meztelenül, egy tudós pedig éppen élve akart felboncolni. Éppen bejelölte a hasamon a vágások helyét, mikor az egyik biztonsági berontott a terembe és egyszerűen főbelőtte a boncolót, engem pedig kioldott és rámdobott egy kabátot. A nyugtatóktól kissé kába voltam, így nem igazán szeppentem meg a gyilkosság láttán, se pedig a két tudósféle és az egy biztonsági halála láttán, miközben a névtelen megmentőm kivitt az épületből, majd bedobott egy autóba és elhajtott. Egész idő alatt csakis egy kérdés járt a fejemben, hogy mégis hogyhogy csak egy őr állt az utunkba és miért nem jöttek utánunk. Miután a nyugtató lelohadt és biztos helyre értünk, az átlagos kérdések mellett ezeket is feltettem.
- Azért, mert ez egy magáncég volt és alig volt pénzük, azt is a kutatásokra költötték. A biztonságra nem sokat költöttek, így tudtam én is bejutni. - felelte Martin Vonel, az én állítólagos jótevőm. Hogy miért mentett meg, azt nem mondta el, de igazából nem is érdekelt.
Egy évig egy albérletben laktunk, ahol Martin megtanított pár dologra, amiket a bent töltött évek alatt nem tanulhattam meg. Sociális viselkedés, pár tonna dolog a világról, némi biológia, valamint alap harci tudás, amihez nekem nem volt sok kedvem, ellenben Phobia igenis hasznosnak talált(akit abban az évben egyszer se engedtem előre). Még lőni is megtanított, majd mikor letelt az egy év, rákérdeztem, hogy miért.
- Azért Lucy - így nevezett el, mert a saját nevemet elfelejtettem - mert el fogsz utazni Amerikába. - válaszolta, de én nem értettem, hogy miért. Én csak a szobámban akartam maradni és semmit se csinálni. - Itt vannak az irataid. - a kezembe nyomott egy adag papírt, amiket egyrészt nem tudom, honnét szerzett, másrészt nem is akartam. De ő hajthatatlan volt és én már aznap este egy kereskedőhajó egyik konténerjében ültem egy papírra írott New Yorki címmel a kezemben, ahova Martin elmondása szerint mennem kell. A városba érve elfogott egy reményekkel és félelemmel teli érzés, ugyanis nem tudtam, mi várhat rám.
- Szóval te vagy az. - mondta az asztal túloldalán ülő alak, a szűkös irodában; a címen ugyanis egy kis irodaház várt rám, meg ez az alak.
- Iiigen? - kérdeztem, mire félbeszakított.
- Figyelj kislány, pontosan tudom, hogy te ki vagy, mi vagy, mit tudsz és mi zajlik a fejedben. - terítette ki elém az egészet, amitől megrémültem - Ahogy elnézlek téged, te semmire se lennél jó, de a közös barátunk szerint a hasznunkra válhatsz.
- Igen? Ho..- kezdtem újra bele, mikor megint félbeszakított.
- A kérdésem az lenne, hogy akarsz sok pénzt keresni kevés munkával? - vetette elém, mire felvontam a szemöldököm. Nem voltam olyan meseszép, vagy szexi, hogy olyan munkát végezzek, mint azok a nők abban a klubban, ahova Martin néha eljárt. Aztán rájöttem, hogy fogalmam sincs, miről lenne szó.
- Tessék? - kérdeztem rá
- Annyi a dolgod, hogy tartsd nyitva a füled és a szemed és szerezz némi információt az Orvgyilkosok ligájáról. - mondta, mire ismét meglepődtem. Orvgyilkosok ligája? Fura, de erről már mesélt nekem Martin, meg valami maffiózócsaládokról, meg mindenféle összetűzésekről, de eddig nem tudtam, miért. Hát ezért. - Nos? Mit felelsz? - legszívesebben nemet mondtam volna és elfutottam volna onnan, de egyrészt Martinnak ezt elintézni biztos sok munka volt, másrészt pedig Phobia is erőltette.
- Ha nem fogadod el, akkor megbánod te hülye! - üvöltötte a fejembe, mire én gyorsan igent mondtam és elhagytam az irodát. Aztán gyorsan vállaltam egy állást egy gyorsétteremben, mint takarító, azonban nyitva tartottam a fülemet, valamint az árnyékokban lopakodva megtudtam ezt, azt. Így mikor egy vadidegen meglátogatott, az infóért cserébe kaptam némi pénzt a véletlenül a saját szemembe fújt gázspray okozta fájdalmon kívül.
A maffiának dolgozva az életem minősége enyhén megnőtt, a jó munka juttatásokkal járt. Azonban mikor egy esti unalmas tévézés közben az adás valami HYDRA-féle közvetítéssé vált, nemcsak én, hanem még Phobia is megrémült. Egyikünk se tudta, mi is lehet ez a HYDRA pontosan, viszont még anno az intézetben hallottuk párszor ezt a szót feltűnni a laborpatkányok beszélgetéseiben és ez így rettegésre ad okot. Nem akarok visszamenni, nem akarom, hogy elvigyenek. Pontosan ezért is kezdtem egyre komolyabban venni a munkát a maffiának, mert ha értékes leszek, akkor talán megvédenek.

Lucy, a közelmúltban történt esetek hatására úgy döntött, hogy pszichológusgoz fordul Dr. Beth Larsen, egy nagyon kedves és megértő nő személyében. A doktornő az elejétől kezdve barátságos volt vele, aminek következtében a lány azonnal megbízott benne.
A beszélgetés folyamán Beth valahogy szétválasztotta a két személyiséget, így egyszerre tudta kezelni Lucy-t a valóságban, Phobiát pedig a saját tudatában. Phobia a helyzetet kihasználva megkínozta a doktornőt, hátha az a valóságban is megérzi majd, de terve sikertelennek bizonyult, és végül maga Beth kínozta meg őt.
A végén Lucy felszabadultan hagyta el az épületet, azzal a lehetőséggel, hogy bármikor visszajöhet, ha akarja. Ezzel szemben Phobia egy "átkot" kapott, amit Beth azonnal aktivál, amint a férfi akár egy szóval is bántani próbálja a lányt. A kegyetlen mészáros most kénytelen úgy tenni, ahogy a doktornő fütyül...de nem fogja annyiban hagyni.
Mindeközben Lucy harmadik személyisége, Atya, aki hármójuk közül a legerősebb, úgy döntött, hogy nem marad tovább a háttérben. Elhatározta, hogy a kezébe veszi a két "gyereke" életét.

Lucy, a pszichológusnál töltött idő hatására felbátorodott, és kimozdult otthonról. Sohoban, egy bárban töltötte az estéjét, ahol igazából fogalma sem volt, hogy kellene ismerkednie. Szerencsére a bárpultnál összeismerkedett egy Raven nevű nővel, akivel aztán az este további részét töltötte a lány. A félénksége az alkohol hatására elpárolgott, és mivel Phobia se mert beavatkozni, így jólt telt az estéje. Egy üveg whiskey elfogasztása után a két nő elbúcsúzott egymástól és még egy csók is elcsattant, mielőtt szétváltak. Lucy abban biztos volt, hogy még akar találkozni Ravennel.

Lucy, a kitartó és sikeres munkájának köszönhetően új, sokkal komolyabb megbízást kapott. Feladata szerint be kellett törnie egy önkormányzati hivatalba, ahol aztán adatokat kellett feltöltenie a képviselő gépére(ezzel a képviselő rács mögé jutna). A gyáva lány sajnos már a feladata előtt pánikolni kezdett, ezért Atya átvette az irányítást, majd ő maga indult el a küldetésre. Atya sikeresen bejutott, feltöltötte az adatokat, azonban bejutáskor sok nyomot hagyott, így rövidesen kiérkezett a rendőrség. Menekülése során Atya csapdába jutott, amiből talán ki tudta volna vágni magát, azonban Lucy hirtelen felébredt és átvette az irányítást. Az összezavarodott lányt, akinek fogalma se volt a történtekről, letartóztatták. Jövője kétséges.

Phobia győzött. Lucy gyengeségét kihasználva sikeresen átvette az irányítást a lány teste felett, míg az eredeti személyiséget majdnem teljesen elnyomta. Az önfejű, szadista gyilkos győzelmet aratott, de sajnos csak egy cellából jutott ki. A másik cella egy valós börtön volt, ahonnét nemigen lehetett kijutni, ezért arra kényszerült, hogy ott töltse a napjait.
Hosszú hónapokat töltött teljesen elzárva a külvilágtól, ami biztosan az őrületbe kergette volna, ha nem lett volna alapból az. Hiába volt az övé a test, a cellájában semmit se tudott ezzel kezdeni, ezért a szabadságért bármit megtett volna. Imái pedig meghallgatásra kerültek.
Egy napon egy kórházban ébredt, a Mojave sivatag kellős közepén, ahol egy érdekes ajánlatott kapott, méghozzá magától az elnöktől. Egy lehetőséget, hogy csatlakozzon Osborn Angyalai közé, hogy jóvá tehesse a bűneit a  jó ügyet szolgálva.
Phobia elfogadta az ajánlatot, de csakis azért, mert szökni akart, ami majdnem sikerült is.
A sivatagban, az őt szállító konvojt ugyanis megtámadta egy Nocturne nevezetű férfi, akit Apokalipszis küldött, hogy besorozza Phobiát. A férfi azonban nem bízott az elmebajos gyilkos erősségében, ezért egy próba elé állította őt. Phobia pedig elbukta azt, de szerencséjére a támadás adott neki egy esélyt a szökésre.
Atya kérésére a gyilkos átadta az irányítást, hogy a telekinézist kihasználva megpróbáljanak megszökni, ami először működött is. Atya könnyedén kijutott a sivatagból, majd Ludlowban sikerült beszereznie némi pénzt, és egy túszt is, miután kifosztott egy benzinkutat. A szerencséje azonban ennél a pontnál véget ért.
A túsz, Atya balszerencséjére, egy igen hasznos képességgel rendelkezett, amivel legyengítette Atyát, akit a rendőrség így el tudott kapni. A helyzete roppant keserves lett, ráadásul a két személyiség egy röpke ideig még egymásnak is esett, amiből Phobia került ki győztesen, bár még mindig a börtön várt rá.
Szerencséjére sikerült átvernie az őt "megmentő" kormányügynököt, így bár Osborn Angyalaként, de nem kellett visszamennie a börtönbe.
Azt azonban nem is sejtette, hogy időközben felébredt Lucy, aki már nem volt olyan gyenge, mint korábban, és vissza akarta kapni az életét.

- Egy év....majdnem egy teljes év. - halkan suttogta maga elé a szavakat, közben a kezét a szemei elé emelte - Több vagy kevesebb... - az ujjait ki-be hajtogatta, miközben a kézfejét bámulta. Fordítgatta, mozgatta, még a saját arcát is megérintette vele, mégis kissé nehéz volt teljesen elfogadni, amit lát. Nem is volt csoda.
Talán egy éve történhetett, mikor Lucy egy sötét zárkában remegve teljesen feladta a küzdelmet, átadva magát egy hazugságnak. Félt, egyedül volt, egy reménytelen helyzetben, és nem volt más társasága, csak a fejében lévő hangok. Hangok, amik védelmet ígértek, és ő végezetül el is fogadta azt, belépve egy hazugságba.
Hogy akkor minden jobb lesz. Hogy a vele történtek nem az ő hibája, és ezért ő csupán egy áldozat. Gyenge volt, félt, és ezért hazudott magának, hogy utánna lehunyhassa a szemeit.
Hosszú időre meg is tette, éppen ezért esett nehezére felfogni a közelmúltban történteket.
Mintha egy hosszú, zavaros álomból ébredt volna fel, mikor magához tért egy bizonyos kísérlet után. Idegenek vették körbe, a testét is teljesen idegennek érezte, akárcsak a tényt, hogy a gondolatai furcsamód ködösek, de csendesek voltak.
"Hol vagyok? Mi folyik itt?" Ezek voltak az első kérdései az idegenekhez, majd mikor az elméjét borító köd feloszlott, régi emlékeket hozva vissza, egy újabb kérdést tett fel: "Hanyadika van ma?“
A válasz sokkolta őt, mikor végre felfogta, mennyi ideje nem volt magánál. Ez pedig csak a jéghegy csúcsa volt, mert rengeteg emléke visszatért, még olyanok is, amikre ő nem emlékezhetett.
Eszébe jutott, hogy mi történt a hotelban, amikor sírva nyöszörgött ki egy vallomást. Arra is emlékezett, hogy kétségbeesetten kért segítséget attól, aki rengeteg szenvedést okozott neki. Olyan dolgok is az eszébe jutottak, amikhez nem tudott pontos emléket fűzni, mint például az életét megváltoztató döntés.
Osborn Angyalai. Egy lehetőség, hogy jóvá tegye azt a rengeteg bűnt, amit elkövetett, még ha nem is emlékezett rájuk, és magánál se volt. A bűn attól még bűn marad, főleg mert pár órával az ébredése után ráeszmélt valamire.
"Eltűntek. A hangok a fejemben.... Ők eltűntek."
Pont ezért nem volt képes aznap, az ideiglenes szállásán elaludni. Egyszerűen nem tudta teljesen felfogni, hogy a teste ténylegesen az övé, hogy soha többet nem fog hangokat hallani, és végre saját döntéseket hozhat. Azt se tudta eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz dolog.
- Végig velem voltak.... Most pedig nem. - továbbra is maga elé suttogva nézte a kezét, erősen gondolkodva azon, mit is kellene éreznie. Mert bármilyenek is voltak azok ketten, bármit is tettek ellene, hogy megszerezzék a testét...
...Ők voltak az egyetlen családja. Nélkülük mihez fog kezdeni?
Ez a gondolat járt a fejében, mikor a karja ernyedten az ágyra zuhant, ő maga pedig álomba merült.


~ Ne félj, majd én... Majd én megölöm őket. ~ belökték a terembe, az ajtó becsapódott.
~ Ebből elég, innentől átveszem. ~ félretolták, az ajtó hangosan becsapódott.
~ Fáradt vagy.... Félsz... Aludj inkább. ~ a vastag ajtó nyikorogva nyílt ki, ő pedig lassan belépett rajta, majd az ajtó ismét bezárult.
~ Össze kell dolgoznunk, különben vége. ~ a kulcs hangosan, csörögve fordult el a zárban, hangos kattanás kíséretében.
~ Ne törődj vele, majd én gondoskodom róla. ~ újabb kattanások, lánccsörgés, kalapálás.
Az ajtó bezárult, a terem elcsendesedett. Még a sarokban fekvő kislány is teljesen csendben, mozdulatlanul kuporgott, szemeit szorosan lecsukva.
~ Ha nem nyitom ki, nem látom. Ha nem látom, nem fáj. Ha nem fáj, nem félek. Nem félek. ~
Mintha csak a szoba része lenne, teljesen láthatatlanul feküdt a sarokban, eggyé válva a csenddel.
~ Nincs itt semmi. Nem kell féljek. Nem is félek. ~
A lány ujjai megmoccantak, majd lassan kinyitotta a szemeit. A szoba valóban teljesen üres volt, ezért felállhatott. Nem kellett félnie.
~ Ha nem félek, miért vagyok itt? ~
Lassan körbenézett, próbálta megérteni a látottakat, megtalálni a válaszokat, vagy egyáltalán a megfelelő kérdéseket. A teljesen üres, furcsamód világos szoba nem csak azért volt üres, mert semmi bútorzattal nem rendelkezett, hanem mert ha lehunyta a szemeit, akkor semmit se érzett.
Se félelmet, se örömet, se bánatot, még nyugalmat se. Teljesen üres volt, kívül-belül.
~ Mit is...mit is akartam csinálni? ~
Egy kis ideig csak állt egyhelyben, várva valami jelre, ami természetesen nem érkezett, így minden gondolat nélkül a zárt ajtóhoz sétált. Kopogtatni kezdett.
A gyenge ütései hangosan koppantak a hatalmas, fém felületen, zajjal betöltve a termet.
~ Semmi. ~ újra kopogtatni kezdett ~ Semmi...csak zúgás. Zúgás? ~
Lassan megfordult, hogy megtalálja az új zaj forrását, ami betöltötte a szobát. Egy ütött-kopott, régi rádió volt az, ami egy kis asztalon ült, a szoba közepén.
És zúgott. Halkan, folyamatosan sistergett, hangja odacsalta a lányt, aki minden gondolat nélkül kapcsolgatni kezdte.
A zúgás erősödött, ami megijesztette. Tovább kapcsolgatta, remélve hogy meg tudja csinálni, de csak rosszabb lett. Minden próbálkozása csak rontott a helyzeten.
~ Törd össze! Ha annyira zavar, törd össze! ~ a rádió zaja valóban zavarta, valamit kezdenie kellett vele. ~ Törd darabokra, és nem fog zavarni. Törd össze! ~ a rádió roppant zavaró volt, az ajánlat pedig jól hangzott. Csak meg kell ütnie, és megoldódik.
~ Miért kellene összetörjem? ~ a rádió számos helyen meg volt repedve, minden oldalán sérülések voltak. Az ütlegelés biztosan megoldaná, de csak egy időre; utánna csak rosszabb lenne.
A lány nem törte össze, állítgatni kezdett rajta.
~ Állj félre. Bízd csak rám, én megoldom. ~ a lány abbahagyta a rádió bütykölését, ami csak tovább zúgott. ~ Te képtelen vagy rá, de én meg tudom csinálni. Állj félre. ~ a rádió sistergése idegörlő volt, az ajánlat pedig roppant csábító. Csak félre kellett állnia, és valaki más megcsinálja.
~ Miért ne próbálhatnám meg? Talán sikerülne. ~ a rádió állapota jelezte, hogy már számtalanszor rábízta valaki másra a feladatot. Egy időre meg is oldódott, de ha ismét bekapcsolta, tovább sistergett. Nem oldódott meg a gond.
A lány nem állt félre, hanem ismét nekiesett a zavaró szerkezetnek. Próbálkozásaira a rádió csak erősebb zúgással felelt, de nem hagyta abba.
~ Csak törd össze!
Tovább állítgatta a rádiót, meg kellett javítania.
~ Nem vagy rá képes, bízd rám a dolgot.
Egyre jobban és jobban próbálkozott, mert neki kellett megoldania. Érezte, hogy ha nem adja fel, megjavíthatja. Ha most feladja, többé már nem lesz rá lehetősége.
~ Miért? ~ tette fel a kérdést, közelebb jutva a megoldáshoz ~ Miért kellene összetörni? Miért ne én javítsam meg? ~ a rádió zaja már bántotta a füleit, de nem merte feladni. A fájdalom, és a félelem ellenére se adhatta fel.
Szembenézett a problémával, a rádió elcsendesedett. Nem némult el teljesen, de már csendesebben zúgott.
~ Ha hagyjátok, hogy megpróbáljam, sikerülhet. ~ remegve, de határozottan fordult meg, hogy szembenézzen a hangok gazdáival.
Ajtókat látott. Két egyszerű, zárt faajtót, mellettük egy-egy alakkal. Arcukon maszk, kezükben kulcs; mindegyikük a lányt nézte.
~ Nem kellene bemenned. ~ mondta az első, a fehér maszkos. Részben törődéssel a hangjában, mert meg akarta védeni a lányt az ajtó mögött rejtőző problémáktól; részben arroganciával, mert nem akarta, hogy a lány megpróbálja.
Ő mégis elvette a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
Káosz fogadta őt, ahogy szembenézett a rengeteg problémával. A törött tárgyakkal, amiknek talán nem is találja meg a darabjait. A javításra szoruló dolgokkal, amiknek túl sok alkatrésze hibás. A szétszórt lomokkal, amiknek talán nincs is meg a megfelelő helye. A rengeteg problémával, amikre képtelen volt megoldást találni.
El akart futni. Bezárni az ajtót, remélve hogy majd megoldódnak maguktól a gondok. Hogy majd valaki más megtalálja őket, és segít megoldani. Hogy majd valaki megoldja őket helyette.
Könnyű megoldásnak tűnt, de akárhányszor így döntött, a problémák száma csak nőtt.
~ Ezt mind képtelen vagyok megcsinálni. ~ megpróbált kihátrálni a szobából, de rálépett valamire. Egy játékbaba volt az, hiányzó karral.
~ Meg tudom csinálni? ~ körbenézett, hátha megtalálja a hiányzó alkatrészt, ami tőle távolabb feküdt, a káosz kellős közepén. Ahhoz, hogy megszerezze, át kellett volna vágnia magát rengeteg másik problémán, amik ugyanúgy megoldásra vártak.
Ki akart hátrálni, megkérni valaki mást, de ugyanakkor félt megtenni.
~ Most még látom. Ha kimegyek, talán sose találom meg újra. ~
Elindult előre. ~ Csak ezt az egyet. Csak ezt az egyet. ~ Átvágott a lomokon, mert nem akarta, hogy a kezében szorongatott baba is úgy végezze, mint a többi. ~ Egyszerre csak egyet. ~ Tovább ment, mert meg akarta oldani a problémát. ~ Ha meg se próbálom, nem is fog sikerülni. Csak most az egyszer meg kell próbáljam. ~
És sikerült. Nem a legtökéletesebben, de megoldotta. Ha pedig egy sikerült, a többi is menni fog, vagy legalább megpróbálhatja megoldani.
~ Sose sikerült, mert meg se próbáltam. Én ostoba. ~ a lány határozottan állt a maszkos előtt, majd óvatosan leszedte annak az állarcát. Alatta egy megtört tekintetet fedezett fel.
~ Talán meg kellett volna engedjem.... Csak egyet, hátha... Én arrogáns bolond, azt hittem hogy csak én tudom megoldani őket, de csak rontottam a helyzeten. Elbuktam. ~ mondandója végeztével semmi se maradt belőle.
Atya nyomtalanult eltűnt.
A lány a másik ajtóhoz lépett, majd kinyújtotta a kezét a második maszkos felé. Az viszont nem tett semmit se.
~ Jobban jársz, ha oda nem mész be. ~ a vörös maszkja vigyorgott ~ Inkább be se engedlek. ~
A lány viszont nem tágított.
~ Azt. Mondtam. NEM! ~ a maszkos dühödten ellökte a lányt, de az nem tágított. Felállt, leporolta magát, és újra kinyújtotta a kezét, kérve a kulcsot.
~ Csak egy gyáva féreg vagy, akit meg kell védeni. Túlzottan gyenge vagy. ~ a maszkos szinte már köpte a szavakat, de a lány nem mozdult. Félt ugyan, de észrevett valamit, ami megváltoztatta a dolgokat.
~ Igazad van, félek. Te viszont rettegsz. Félsz attól, hogy ha bemegyek, feleslegessé válsz. ~ bár a kezei remegtek, nem hagyhatta magát. Egész életében gyáva volt, sose állt ki magáért, mindig védelemre szorult. De soha többet.
Előre lépett, majd erősen megütötte a maszkost, kitépve a kulcsot a kezéből, majd berontott az ajtón.
"Fáj?“ Kérdeztem a kis taknyostól, miután mélyen belevágtam a pengémet a testébe. Olyan puha volt, mint a tofu....olyan gyönyörű volt a vére...
Rossz dolog bántani másokat, de...ők bántottak minket. Fájdalmat okoztak....kínoztak...bántottak. Ez így igazságos...így helyes.
Az arca...az a meglepett, elsápadt, félelemmel teli arca...oly gyönyörű. Olyan jó érzés...
A tanárbácsi nem bántott minket...de ágyékon szúrtam....jól esett...ahogy sikoltozott, vergődött, könyörgött...annyira szép látvány...
Többször is leszúrtam....a vörös vére beterítette az arcomat, és én....olyan boldog voltam...végre élhettem.
Csak akkor érezhetem magam ilyen elevennek, ha másokat megölök....
....annyira szép.
A lány térdre rogyott az elveszett, elnyomott emlékek hatására. Remegett, kapkodta a levegőt, miközben próbálta feldolgozni a látottakat.
~ Azok az emberek....az én hibám. Gyáva voltam...gyenge...hagytam, hogy megtörténjen. Én...én öltem meg őket. ~
Reszketett, mikor próbálta megemészteni a saját gyávaságából adódó halálokat. Már nem volt kire ráfogni azokat a bűnöket, a vérük az ő kezén száradt.
~ Nem lehetek ilyen....nem maradhatok ilyen többé. ~ a remegése egyre erősödött, de nem a sokktól, vagy a félelemtől. A haragtól.
Mélységes dühöt érzett, gyűlölte a régi önmagát, amiért hagyta, hogy ilyenek történjenek. Gyűlölte a gyávaságát, a gyengeségét, a tehetetlenségét, minden apró részét gyűlölte a régi énjének.
A dühét pedig csak tovább növelte az a hang, ami az elpusztított Phobia maradványai felől érkezett. Az embertelen, görcsös, remegő hang. Az a pokoli nevetés, amiből hiányzott minden emberség. Ez a színtiszta, mániákus vérszomj lassan ráakaszkodott a lány haragjára, teljesen átformálva azt.
Őrült, mániákus düh, ami egy olyan erőt hozott magával, ami bármire képes.
Mire használja a lány ezt a dühöt? Elpusztítja a régi énjét, és egy új, jobb útra tér? Elpusztít mindent és mindenkit, aki szembeszáll vele? Vagy hagyja, hogy feleméssze teljesen?


Remegve, verítékkel borítva riadt fel, levegőért kapkodva.
~ Csak egy rémálom....csak egy álom az egész.. ~ próbálta nyugtatni magát, de mind hiába. Pontosan tudta, hogy nem csak egy puszta lidércnyomás volt az, amit látott. Tudta, mert mindenre emlékezett, ami ezidáig történt vele. Még azt is, amit nem önmagaként tett.
~ Nem lehetek gyáva, se gyenge. Soha többé. ~
Percekkel később már sikerült valamennyie lenyugodnia, legalább is a remegése abbamaradt. Aludni viszont nem fog.
Sokat kell még gondolkoznia.



Pár hónappal később


- Ennek nincs semmi értelme. - jelentette ki immáron negyedjére, saját magának, közben köröket rótt a szobájában. Kissé feldúltan, és nagyon összezavarodva próbálta összerakni a dolgokat a fejében, nem sok sikerrel.
- Mi köze van ennek a jobbá váláshoz? - kérdezte ismét magától, majd felkapott egy magazint, és alaposan megnézte. Egy Playboy magazint.
- Miért köze van ennek bármihez is? -
Pár hónap telt el azóta, hogy Osborn Angyali közreműködésével végre visszakapta az irányítást az élete felett. Nem kínozták őt se rémálmok, se hangok, a teste felett se vesztette el véletlenszerűen az irányítást. A múltjával is szembe tudott nézni, ami arra ösztökélte, hogy jobb ember legyen. Egy teljesen új ember, ebben pedig Osborn elnök ajánlata nagyon sokat segített.
Lelkileg és testileg is sikerült megerősödnie, főleg mert lett motivációja, és végre lehetőséget kapott a bűnei helyrehozására. A hivatalos bűnbocsánatért, valamint a rengeteg egyéb juttatásért természetesen rengeteg kötelessége lett, majdnem mindegyik érthető.
Bevetéseken természetesen még nem volt, de kapott kiképzést, és erőt, valamit egy alapos felvilágosítást is, hogy hogyan is működik az egész.
Minden másik Angyal egy hozzá hasonló bűnöző, akik éltek a lehetőséggel, hogy jobb emberré váljanak, így Lucy nem félt attól, hogy esetleg kilógna a sorból. Elvégre ha nekik sikerült megváltozni, pedig biztosan sokkal rosszabb dolgokat követhettek el, akkor neki is menni fog.
Ezek mellett még más, apróbb kötelessége is volt, mint interjúk, jótékonykodás, és persze..
- Playboy fotózás... - ez a részlet nemigen volt tiszta neki, hogy ez hogyan is illik a képbe. Bár az idő megtette a hatását, és már sokkal nőiesebb, érettebb volt, nem ez okozta a problémát.
Zavarban volt. Hála a múltjának, a szociális viselkedés terén nemigen jeleskedett, szégyenlős volt, hosszabb beszélgetésekbe, ami nem a munkáról szólt, nem is tudott belekezdeni.
Most pedig arra kérik, hogy vetkőzzön fehérneműre, kamerák előtt.
Viszont ez lett az új élete. Hitt benne, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak, és remélte, hogy fel tud nőni a feladathoz. A dolgok helyrehozásáért pedig kész mindent megtenni.


https://youtu.be/LGsXzqw48e0

Phobia személye(3kr), Atya személye(3kr), Képességfejlődés(2,5kr)

Penge:
Karmok:

Lucy, a közelmúltban történt esetek hatására úgy döntött, hogy pszichológusgoz fordul Dr. Beth Larsen, egy nagyon kedves és megértő nő személyében. A doktornő az elejétől kezdve barátságos volt vele, aminek következtében a lány azonnal megbízott benne.
A beszélgetés folyamán Beth valahogy szétválasztotta a két személyiséget, így egyszerre tudta kezelni Lucy-t a valóságban, Phobiát pedig a saját tudatában. Phobia a helyzetet kihasználva megkínozta a doktornőt, hátha az a valóságban is megérzi majd, de terve sikertelennek bizonyult, és végül maga Beth kínozta meg őt.
A végén Lucy felszabadultan hagyta el az épületet, azzal a lehetőséggel, hogy bármikor visszajöhet, ha akarja. Ezzel szemben Phobia egy "átkot" kapott, amit Beth azonnal aktivál, amint a férfi akár egy szóval is bántani próbálja a lányt. A kegyetlen mészáros most kénytelen úgy tenni, ahogy a doktornő fütyül...de nem fogja annyiban hagyni.
Mindeközben Lucy harmadik személyisége, Atya, aki hármójuk közül a legerősebb, úgy döntött, hogy nem marad tovább a háttérben. Elhatározta, hogy a kezébe veszi a két "gyereke" életét.

Lucy, a pszichológusnál töltött idő hatására felbátorodott, és kimozdult otthonról. Sohoban, egy bárban töltötte az estéjét, ahol igazából fogalma sem volt, hogy kellene ismerkednie. Szerencsére a bárpultnál összeismerkedett egy Raven nevű nővel, akivel aztán az este további részét töltötte a lány. A félénksége az alkohol hatására elpárolgott, és mivel Phobia se mert beavatkozni, így jólt telt az estéje. Egy üveg whiskey elfogasztása után a két nő elbúcsúzott egymástól és még egy csók is elcsattant, mielőtt szétváltak. Lucy abban biztos volt, hogy még akar találkozni Ravennel.

Lucy, a kitartó és sikeres munkájának köszönhetően új, sokkal komolyabb megbízást kapott. Feladata szerint be kellett törnie egy önkormányzati hivatalba, ahol aztán adatokat kellett feltöltenie a képviselő gépére(ezzel a képviselő rács mögé jutna). A gyáva lány sajnos már a feladata előtt pánikolni kezdett, ezért Atya átvette az irányítást, majd ő maga indult el a küldetésre. Atya sikeresen bejutott, feltöltötte az adatokat, azonban bejutáskor sok nyomot hagyott, így rövidesen kiérkezett a rendőrség. Menekülése során Atya csapdába jutott, amiből talán ki tudta volna vágni magát, azonban Lucy hirtelen felébredt és átvette az irányítást. Az összezavarodott lányt, akinek fogalma se volt a történtekről, letartóztatták. Jövője kétséges.