Lyron McKenzie

Go down

Lyron McKenzie

Témanyitás by Thorhalla on Szer. 29 Jún. 2011, 22:43

Név: Lyron McKenzie
Egyéb név(i): Tengerek cápája, Atlantisz és Lemúria királya, Atlantisz megváltója, Lord Lyron McKenzie, a Tengerek ura
Faj: atlantiszi (félig lemúriai), zseni alfaj
Nem: férfi
Jellem: Bölcs és kemény ember
Személyazonosság: közismert, (Atlantisz-on és Attilan-on mindenki ismeri)
Születési helye és idő: Atlantisz, Atlanti-óceán, Föld; 1887. november 2.
Kor: 135 év
Család: Az Atlantiszi és a Lemúriai királyi családjának tagja, házas
-Melissa Boltagon - felesége, él
--- Doria McKenzie-Boltagon - lánya, él
--Namor McKenzie (Wilhelm Harley Davidson) – fia, él
Foglalkozás: Atlantisz és Lemúria királya, Attilan királyi hercege, katona, genetikus, Bosszú Angyal
Testmagassága: 211 cm
Testsúlya: 121 kg
Szeme színe: fekete
Haja színe: fekete
Bőre színe: zöld
Különleges ismertetőjel: Zöldbőrű lény, a bokán apró hártyás szárnyakkal, amikkel tud repülni és gyorsabban úszni.
Repülési sebesség: 140 km/h
Egészségi állapot/ betegségek: Egészséges

Előtörténet:
Lyron McKenzie az Atlantiszi királyi családba született 1887-ben. Az apja – Nileas McKenzie – az akkori uralkodónak, Namor-nak az öccse, az anyja – Dorma – Lemúria egyik hercegnője volt. Mivel Atlantisz királyának nem volt egyetlen gyermeke sem, így igen esélyes volt, hogy egyszer, ha a szenátus is úgy dönt Lyron-ból uralkodó lesz. Igaz a férfit mindez nem nagyon érdekelte, sokkal jobban szerette, amikor harcolni tanulhatott. A tanítása, képzése igazából nem sokban különbözött attól, amit a népe tagjai kapnak. Leginkább Namor volt az, aki ragaszkodott ehhez, hogy a fiatal férfi megismerje a népét és megértse őket, hogy egyszer jó király lehessen belőle. Ez a törekvés, mint később kiderült valóban be is vált, mert a férfiból tényleg ez is vált. A férfi a vele egykorúak között tanult, ugyanazt a tananyagot kapta, mint bárki más, csupán odahaza pluszban voltak olyan leckéi, amik arra készítették fel, hogy mi is lesz belőle egykor. Otthon az anyja történelemre, törvénykezésre tanította, míg az apjától és a nagybátyától harcolni tanult, amihez igen nagy tehetséget és hajlandóságot mutatott. 15-16 éves lehetett, amikor először találkozott az Embertelenek királyával, Unspoken-nel, ekkor vehetett részt először a Szenátus ülésén és hallgathatta végig Namor tárgyalásait. Igazából a politika soha sem volt az ő világa és ez nem is kötötte le túlzottan, de a kötelessége volt, amit el kellett végeznie, még ha nem is tetszett neki különösebben.
Húsz év körül lehetett, amikor már eljárt a katonaság tagjaival ő maga is kijárt rendfenntartás miatt, kereskedelmi utakat őrzött, a rájuk támadóktól védte Atlantiszt, akárcsak bárki más, ekkoriban ragadt rá a beceneve is, a Tengerek cápája. Noha világéletében békepárti volt, de ettől, de ezekben a csatákban időnként örömét is tudta lelni. Végül 1910-ben történt valami az Embertelenek egyik látogatása alkalmával, ami örökre megváltoztatta Lyron életét.

1910. Atlantisz: Az első találkozás:
Attilan ekkor még jócskán az Atlanti óceán mélyén feküdt nem messze az Atlantisziak birodalmától és folyamatos kereskedést, diplomáciai kapcsolatokat tartottak fenn. Az, hogy Embertelen csapatok, személyek jelentek meg időnként Atlantiszon nem volt különleges esemény, még az sem, ha Unspoken jelent meg, hogy tárgyaljon Namor-ral. Vagy az sem ha valakit magával hozott a Boltagon dinasztiából, ez olyan teljesen mindennaposnak volt mondható, ám ezen a napon mégis furcsaság történt, ugyanis az uralkodóval az egyik unokahúga jött el, Melissa Boltagon, az uralkodó és a Genetikai tanács által kijelölt trónörökös. A fiatal lány még nem töltötte be ekkor a tizenötödik életévét, így még csak egy fehérbőrű, kék szemű, fekete hajú embernek tűnő nyúlánk lány volt csupán, aki kissé ügyetlenül mozgott a védőfelszerelésben, amit itt kellett viselnie az emberteleneknek. Lyron itt igazából, akárcsak a másik oldalon Gorgon Boltagon éppen testőri feladatot láttak el, és a Tengerek cápája a társaival lopva – igaz saját maga hátsó szándék nélkül – mosolyogták meg az ügyetlenkedő kislányt. Aki sikeresen az első néhány lépés után, mikor Melissa megbotlott egy hínárban és majdnem orra bukott. Mindez meg is történt volna, ha Lyron nem ugrott volna oda és kapja el a lányt, aki így csak a férfi mellkasának ütődött. Mosolyogva nézett le a jócskán zavarban levő lányra.
- Jól van úrnőm? – kérdezte.
A védőfelszerelés alatt is látszott, hogy a hercegnő elvörösödve nézett fel a férfira, aki még mindig átkarolva tartotta.

- Köszönöm igen, csak megbotlottam – felelte, majd csak ekkor ismerte meg a segítőjét. – Bocsásson meg nagyúr, remélem nem ütöttem meg nagyon...
- Úgy hiszem, hogy indulnia kellene – mondta még mindig mosolyogva.
Az Embertelenek egy hetet maradtak Atlantiszon, Melissa az egy hét alatt teljesen megszerette a várost és ezt a népet. Ettől a naptól kezdve volt, hogy minden vágya az volt, hogy bárcsak a lehető legtöbb időt tölthetné ezen városban és a népe között. Lyron az egy hét során szinte végig a lány mellett volt és ő mutatta meg neki a várost és ismertette meg vele az Atlantiszi kultúrát. Igen sokat sétáltak kettesben a királyi palota kertjében beszélgetve, ahol csak saját maguk voltak mindenféle rangok és kötöttségek nélkül. A két fiatal az első pillanattól kezdve igen jól kijöttek egymással és nagyon hamar nagyon közel kerültek egymáshoz és remek barátokká váltak. Itt ekkor még egyikőjük sem tudhatta, hogy a jövőben mindez milyen galibákat fog még okozni.

1911. Attilan: A második találkozás
Kicsivel több, mint egy év telt el ahhoz, hogy a páros ismét találkozzon, ezúttal Lyron kísérte el a nagybátyját és az apját erre az útra, ami Attilan-ra ment. Ezen az úton derült ki, hogy a fiatal férfi egy különleges képességet is örökölt, vagyis kialakult nála, nem volt csupán halember, aki megfulladna odakint a szárazföldön, mert csak kopoltyúja van, hanem a tüdejével képes arra, hogy rendesen levegőt lélegezzen be, ő maga is kétéltű volt. Miután megérkeztek a tekintetével végig Attilan hercegnőjét kereste, de nem pillantotta meg a fiatal lányt. Egészen pontosan kétszer nézett át rajta mire végül onnan jött rá, hogy ő az, akit lát, hogy Unspoken mellett jelent meg az a Melissa Boltagon, akit ma is lehet ismerni. Már korábban is szépnek, csak épp túl fiatalnak tartotta a nála kilenc évvel fiatalabb lányt, de az egy év alatt, amíg nem látta és megkapta az új külsejét még szebb és érettebb lett, mint korábban. Egyelőre csak az etikett szerint köszönthették egymást és így válthattak szót egymással, de Melissa a korábbi kitörő örömmel köszöntötte régi barátját, amikor végre maguk voltak. Lelkesen mesélte el, hogy milyen változása volt a Terringen ködben és most már ő is sokkal hasonlatosabb lett az Atlantisziakhoz, hiszen képes volt a tengerben kopoltyúkkal lélegezni és többé nem kell majd semmilyen védőruha sem neki. igazából, ha valamikor ki tudott volna szökni a városból hamar eljuthatott volna Atlantiszra, de ez kissé nehézkes lett volna. A férfi ekkoriban ragasztotta rá a lányra a Halacska becenevet, amit Melissa még később is igen szeretett. A barátok elválása most nehezebb volt, mint korábban az első találkozásuk alkalmával. És ez később is így lett, minden egyes elválás egyre nehezebb és nehezebb.

A következő évek során a lehető leggyakrabban igyekeztek találkozni, egyiknek sem volt titka a másik előtt és teljesen megbíztak egymásban, akár az életüket is egymásra bízták volna. Nagyon közel álltak egymáshoz, néhányak szerint már-már túlságosan is, de erre mindig sikerült rácáfolniuk. Lyron-nak egyre több dolga volt harcos és katona révén, hiszen a felszínen időközben kitört az Első világháború is és a felszíni népek az óceánba engedték sokkal sűrűbben a tengeralattjárókat, mint korábban. Ezektől pedig meg kellett védeni az Atlantiszi és Lemúriai birodalmakat is. Az első világháború igaz véget ért és némileg békésebb időszak következett, de az emberek miatt az Attilaniak és Lyron népe is nagyobb veszélybe került. 1920. környékére az Embertelenek Unspoken-t lemondatták a királyi címről és az egykori uralkodó Tibet-be távozott, így hamarosan következett volna Melissa megkoronázása is. Lyron tisztában volt vele, hogy a lány nem akarja mindezt, hiszen mindkettejüket ugyanúgy feszélyezte ez a rang és a kötelezettség. Ekkoriban már udvarolgatott is az időközben teljesen felnőtt hercegnőnek, főleg azok óta, hogy Melissa három évvel korábban elhagyta a barátját időhiány miatt és egyetlen férfi volt, akivel bárhol is megjelent az pedig nem volt más, mint Lyron. A lány eddigre már szerette a férfit, és Lyron is vonzódott a lányhoz, noha az érzéseiben nem volt teljesen biztos, de mire végre rájött, hogy mit is érez iránta már túlságosan késő volt. 1921-et írtak, amikor egyik napról a másikra az őrök jelentették, hogy valami furcsa dolog történt Attilan-nal. Mikor az Atlantisziak elmentek, hogy mindezt megnézzék rá kellett jönniük, hogy valami súlyos dolog történt, hiszen Attilan aludt. A teljes népesség aludt, akárcsak a város és nem lehetett tudni, hogy miért és meddig. A férfinak kissé nehéz volt az, hogy így kellett elválnia a lánytól, de a saját népének gondjaival is törődnie kellett. Évek teltek el, ő továbbra is csöndes volt, Melissa elvesztése óta talán jobban is, mint korábban, remekül harcolt és vezette az embereit a csatákban, és hamarosan többen úgy hivatkoztak rá, mint Atlantisz megváltója, hiszen több olyan ötlete és terve is volt, amik működtek, mivel egy új aranykor felé vezette Namor a népüket.
A második-világháború hozta meg a következő változást az életében, odafent háború dúlt, és a szárazföldiek miatt idelent a tengerben is közöttük. Ők magukat védték, az apja az egyik ütközetben hunyt el, ennek hírére az anyja pedig hazatért Lemúriába, ahol évekkel később halt meg a második-világháború végnapjaiban egy balesetben. A családja halála csak egy dolog volt, a nagyobb veszteség és gond az volt, hogy Namor, a királyuk eltűnt. Senki sem tudta, hogy hol van, merre lehet, így később a Szenátus halottnak nyilvánította és a nép, akárcsak a Szenátus közösen az eddigi trónörököst Lyron McKenzie-t választották királyuknak.

Nem örült, nem szerette, hogy ennek kellett lennie, de a népéért bármit megtett volna, így lassanként igaz, de elfogadta azt, hogy micsoda is. Megörökölte Gabriel kürtje, amivel minden tengeri lénynek tud parancsolni így bármikor rátudná szabadítani a felszínre a leghatalmasabb tengeri szörnyeket. De mindezt esze ágában sem volt megtenni. A népét remekül vezette, bölcs, megfontolt és kemény uralkodó lett, de ez magánéletére is igaz volt. Néha hibázott is, volt, hogy súlyosakat, de mindenki ilyen, igaz ezekkel ellenségeket is szerzett magának, amik évtizedeken át is megmaradtak. A hibái ellenére mindent megtett, hogy az ősi törvényeket megtudja hagyni a következő generációnak. Több szeretője is volt az évek során, de soha senki mellett nem állapodott meg hosszabb időre, nem választott királynőt maga mellé. Az ellenségei a háta mögött dolgoztak, de neki ez nem tűnt fel, igen sok hívet szerezett a Szenátusban és a népe pedig szerette őt.
Atlantisz pedig 2016. körülig aranykorát élte és senki sem emlékezett arra a felszíniek közül, hogy ők ott vannak. Ekkor ugyanis valaki betört az orvosi részlegbe Atlantiszon és ellopták Lyron hibernált spermáit (utólag kiderült, hogy Krang és emberei), majd a szárazföldön megtermékenyítettek egy mutáns nőt vele, aki végül egy gyermeknek adott életet Namor-nak 2018-ban. Őt akarták felhasználni Lyron ellen, mert ha Atlantisz népe meglátta volna a gyermeket, a kis örököst, Lyront és a nőt is halálig üldözték volna. Ám a gyermek eltűnt és Lyron ellenségei nem tudtak mit lépni csak várakozni. Atlantisz királya tárgyalt a S.H.I.E.L.D.-del, de Dorten meghalt és a diplomácia kapcsoltok megszűntek és Atlantisz népe ismét feledésbe merült.
Az Atlantisziak közben évek óta tűrték azt, hogy az emberek mérgezik a tengereket, amik nekik is súlyos károkat okoztak, egyre többen kezdtek elégedetlenkedni és Lyron egyik szövetségese és hadvezére Krang kezdett el fellépni, hogy csak háborúval lehet megoldani ezt. szépen lassan egyre nagyobb befolyásra kezdett szert tenni és egyre többen kezdtek egyetérteni vele ebben. 2018-ban megtörtént a Bukás és a víz fenekén levő AIM gépek földrengéseket okoztak Atlantisz birodalmának jelentős része romba dőlt, rengetegen haltak meg, az elégedetlenség tovább nőt és újra kellett építeni a birodalmat is. 2020-ban a VIHAR alatt a frissen alapult Illuminati találkozott Lyron-nal, és a férfi ekkor tudta meg, hogy hol is van a gyermeke és, hogy egy fiatal lány neveli őt. El is ment a szövetségeseivel arra a helyre, amit mondtak, ahol aztán végre találkozhatott az akkor olyan 2,5 éves gyermekével, akire Serena Davidson vigyázott. Egy ideig magával akarta vinni a gyermeket, de odakint csaták lettek, egy oldalon harcolt Einar Thorson herceggel Galactus és hírnöke ellen, akivel itt barátságot is kötött. A gyermeket pedig végül Serena-nál hagyta, hiszen a lány remekül nevelte a gyermeket és itt legalább biztonságban lehet. A férfi legnagyobb örömére pedig Attilan felébredt és az Embertelenek is, noha a város kiemelkedett a vízből, de újra itt voltak száz esztendő elteltével.

Egy évvel később és napjainkban:
Az egy éves időszak arra tökéletes volt, hogy Atlantiszt újra lehessen ébreszteni, a felszínen újabb háborúk törtek ki és most már ennek köszönhetően, vagyis a tengerek pusztításának okán a lázadások Atlantiszon szinte folyamatosak voltak. Akkor még nem derült ki, hogy ezek mögött minden bizonnyal Krang áll. Lyron többször megfordult a szárazföldön, az épülő New Yorkban, hogy a fiát látogassa meg, mindezek titokban maradtak Krang előtt, majd egyik alkalommal, mikor a fülébe jutott, hogy a Projekt Pegazus felvette a kapcsolatot Attilannal, így velük együtt ment ő is a városba, hogy ismét találkozhasson Melissa Boltagonnal. A kettejük közti régi érzések a találkozás alkalmával újra fellángoltak és ezúttal a lány megtette, amit annak idején is meg kellett volna tenniük. Igaz hála Logan-nek és Gorgon-nak nem élvezhették sokáig egymás társaságát és Lyron hazatért a birodalmába, ahol egyre nagyobb gondok voltak. Nem sokkal ezek után végül Melissa és a testőrsége látogatást tett Atlantiszon, ami eddigre egy jól előkészített csapda volt. Ekkor derült ki, hogy Krang tudott Namor-ról és arról, hogy a két uralkodó miként érez egymás iránt, megmérgezte az embertelen testőrséget, majd a fegyvereikkel lemészároltatta a Lyronhoz hű szenátorokat, a királyt koholt vádakkal börtönbe záratta, akárcsak az Embertelenek királynőjét és saját magához ragadta a hatalmat...
Két követelése volt, Lyron-tól a gyermeke búvóhelyét akarta, Melissa-tól pedig a királynő kezét, hogy egyszerre Atlantisz és Attilan uralkodója is lehessen...

Az Attilani kirándulás:
http://xmenreneszansz.portbb.com/viewtopic.php?pid=57424#p57424

A Gonosz arca – Krang:
http://xmenreneszansz.portbb.com/viewtopic.php?pid=63812#p63812

Szakértelmek:
Ismeri az Atlantiszi, Lemúriai és az Embertelen nyelvet anyanyelvi szinten. Ismeri az atlantiszi, lemúriai és embertelen fajnak a törvénykezését, szokásait, történelmét is tökéletesen. Az angolt olyan felső fokon beszéli, mivel igen gyakran megfordul New Yorkban ismeri úgy-ahogy az amerikai kultúrát is.
Noha békepárti, magasan képzett közelharcos, mind pusztakezes, mind archaikus és atlantiszi fegyverek forgatásában/használatában.
A barokknak hála az elmúlt 100 évben (barokk élete) igen nagy genetikai tudást szedett össze, így valószínűleg a Föld egyik legjobb genetikusa Melissa-val együtt.


Képességek:
Atlantiszi képességek:
Emberfeletti erő 70es erőkategória, szárazföldön 35ös
Magas ellenálló képesség, víz alatt csak mágikus ereklyék tesznek benne kárt, szárazföldön savak, ágyúk és bombák nem tesznek kárt a karakterben.
140km/óra sebességgel képes úszni, ebből adódóan a repülési sebessége 140km/óra

Egyéb nem Atlantiszi képességek:
Kétéltű, képes a szárazföldön is lélegezni és nem fullad meg, mint a fajtársai jelentős része.
Regeneráció, ennek köszönhetően él tovább, mint egy átlagos Atlantiszi, hogy mennyivel, mindezt nem lehet tudni. A töréseket is képes néhány óra begyógyulni.
Tulajdonában van Gabriel kürtje, amivel minden tengeri lénynek tud parancsolni így bármikor rátudná szabadítani a felszínre a leghatalmasabb tengeri szörnyeket.

Külső:






A hozzászólást Thorhalla összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 20 Jún. 2013, 20:08-kor.

_________________
Reneszánsz/AoA/Outsiders: Thorhalla Lokidottir/Thordottir; Dr. Stephanie Miller; Jonathan Miller; Olaf Svenson
Mesélő, Einar Thorson/Skurgeson, Eyjolf Ragnar Miller, Gunnhild Morsus/Smed, Svanhild Ragnardottir, Lionheart
Harcimadár, Kaylyn von Hessen; VH: Freydis Einardottir, Victoria Miller; Ultimate: Stephanie Lyesmith, Jonathan Miller
Egyéb karaktereim - Nefadar, Nefi, Fórumanyu
avatar
Thorhalla
Fórumanyu

Hozzászólások száma : 14205
Hozzászólások régi : 7452
Korábbi szint/kredit : 18.szint - 60 kredit
Aktuális szint/kredit : 33.szint - 135 kredit
Join date : 2011. Feb. 19.

Karakteradatok
Főkarakter: Thorhalla
Főkari/multi: Főkarakter

http://xmenreneszansz.hungarianforum.net nefadar http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t594-thorhalla-lokidottir http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t29-multik#3460

Vissza az elejére Go down

Re: Lyron McKenzie

Témanyitás by Thorhalla on Szer. 29 Jún. 2011, 22:50

Atlantisz-on végül sikerült megakadályozni a felkelést és elkerülni a polgárháborút, amibe Krang kishíján belesodorta a birodalmat. A puccs kísérlete után Lyron végül legyőzte az egykori hadvezérét, aki, hogy az életét mentse feladta és elárulta a Hydra-t, a mutáns atlantiszit pedig a Pegazusra bízta az uralkodó. A hadsereg visszavonult Attilan-tól és az Embertelenek birodalma fellélegezhetett. Főleg, akkor, amikora birodalmába visszatérő király megkérte Melissa kezét és a királynő igent mondott neki. Az első törvényáltozás Atlnatiszon, ami mindkét királyság közelgő aranykorát jelentette. Attilan Atlnatisz felé repült és a tengerre szállt, összekötötték a két várost, ami a két birodalom egyesülését is jelentette, noha mindkét birodalom megőrzi majd a saját hagyományait.
Miután a menyasszonya elutazott az Androméda-galaxisba, hogy a saját ügyeit ott intézze, addig Lyron, közel két hónap alatt a saját birodalmában Atlantiszon tett rendet és hozta szinte teljesen rendbe azokat a károkat, amiket Krang az árulásával okozott.


Egy újabb frissítés a nászajándékok sorából, amit igazából érdemes és szükséges felírni.
A lemúriai királyi palotán kívül, amit most már ők használnak Melissa-val, ha arra járnak az uralodói címüket tekintve egy birtokot, rezidenciát kaptak az ottani nemességtől, ahova bármikor visszavonulhatnak pihenni a mindennapok fáradalmai után.
Ezenfelül, egy mágikus szigonyt kapott az Asgardi uralkodói családtól, mivel a víznek lehet parancsolni és azt irányítani. Illetve, még a legnagyobb sivatagban, szárasságban is képes a földből forrást fakasztani.

_________________
Reneszánsz/AoA/Outsiders: Thorhalla Lokidottir/Thordottir; Dr. Stephanie Miller; Jonathan Miller; Olaf Svenson
Mesélő, Einar Thorson/Skurgeson, Eyjolf Ragnar Miller, Gunnhild Morsus/Smed, Svanhild Ragnardottir, Lionheart
Harcimadár, Kaylyn von Hessen; VH: Freydis Einardottir, Victoria Miller; Ultimate: Stephanie Lyesmith, Jonathan Miller
Egyéb karaktereim - Nefadar, Nefi, Fórumanyu
avatar
Thorhalla
Fórumanyu

Hozzászólások száma : 14205
Hozzászólások régi : 7452
Korábbi szint/kredit : 18.szint - 60 kredit
Aktuális szint/kredit : 33.szint - 135 kredit
Join date : 2011. Feb. 19.

Karakteradatok
Főkarakter: Thorhalla
Főkari/multi: Főkarakter

http://xmenreneszansz.hungarianforum.net nefadar http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t594-thorhalla-lokidottir http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t29-multik#3460

Vissza az elejére Go down

Re: Lyron McKenzie

Témanyitás by Ko-Rel on Vas. 07 Aug. 2011, 05:38

Lyron, akárcsak a felesége mindenre emlékeznek a barokkból.

Barokk történések Melissa szemével:
Bármit megadtam volna, ha úgy kezdhetem el ezt a történetet, hogy teljesen boldogan fog végződni, de ezt nem tehettem meg. Mindennél jobban vágytam rá, hogy a gyermekeim egy olyan történetet halhassanak tőlem s az apjuktól, miben a birodalmaink a reneszánszukat élik, melyben csak boldogságot s virágzó földeket, tengereket ismerhetnek meg. Szívem szerint megkíméltem volna a fájó részletektől őket, mi ide sodort minket, hogy nem mesélnék nekik arról a borzalmas időről, amikor mindent elvesztettünk, mikor nem volt hova menekülnünk, mert hiába álltunk mindenkivel politikailag kitűnő kapcsolatban, egyik percről a másikra lettünk közellenségek s nem kívánatos személyek. Hogy miként lettünk nem szívesen látott vendégek, két egykori trónörökös, kikre a világ jelentős része vadászott s teszi mind a mai napig. Az én családom, mert holtan akarnak minket látni, míg az emberek, az X-fegyver pedig azért, hogy mindkettőnk genetikai tudását, mit az elmúlt száz esztendőben szereztünk megkaparinthassák maguknak. Hogy nekik dolgozzunk. Mi pedig mit tettünk? Egy évszázad, életünk két harmada telt el azzal, hogy egy fajt próbáljunk megmenteni. S miért? Mert Attilan jelenlegi királya, az őrült Unspoken hataloméhségében lerohanta majd kiirtotta Atlantiszt s Lemúriát. Mi pedig? Még mindig azon fáradozunk, hogy megmenthessük a Homo Sapiens Mermani s Mermanus alfajokat. Újra létrehozni e remek fajt, ahogyan mi embertelenek annak idején létrehoztuk őket. Még mindig görcsösen próbálkozom s nem mertem bevallani Lyron-nak, hogy lassanként kezdtem feladni a reményt a kétségbeesésem közepette, hogy én nem vagyok képes arra, mire az elődeim. Hiába vagyok jó genetikus, talán soha sem leszek olyan jó, hogy mindazt elérjem, mire az életünk jelentős részét áldoztuk. Így fájdalmas óráimban nekiláttam annak, hogy összeírjam, miként s miért vagyunk itt Tibetben, az egykori Ó-Attilan romjain, hogy ők ketten, a gyermekeink miért is nem láthatják az igazi lakhelyüket, a tengert talán egész életükben.

Azzal, hogy miként telt a gyermekkorunk nem nagyon szándékozom törődni, hiszen mára oly lényegtelen, hogy miként is teltek el két trónörökös nagyon fiatal évei. Magányosan s szenvedve a rájuk nehezedő súlytól, amit már ilyen fiatalon a rájuk háruló kötelesség szabott meg. Így inkább onnan kezdem a történetet, mi a teljes bukáshoz vezetett, ami örökre megváltoztatta mindkettőnk életét. Lyron s én 1910-ben találkoztunk először, még teljesen emberi külsőm volt akkor, még nem értem el a tizenöt éves koromat, hogy a Terrigen ködös kezelésnek alávetethessem magamat. Az első találkozás, még mindig megmosolyogom, ha az eszembe jut. Mindig is ügyetlennek számítottam, s erre életem első Atlantiszi hivatalos útján sem voltam képes rácáfolni. Akkoriban még nem voltam képes a víz alatt életben maradni sem pedig lélegezni, így, akárcsak népem többi képviselője védőruhát kaptam, hogy abban szálljak ki a hajónkból. De a ruhában nehézkes volt járni, nekem pedig sikerült a küszöbön megbotlanom. Lehetséges, hogy össze is zúztam volna magam a tengerfenéken, ha valaki el nem kap, s óvatosan nem tesz le a földre. Ő úgy tűnt, hogy egyből felismert, nekem talán a sokktól, de jó néhány másodperc beletelelt, hogy így legyen. Hosszú másodpercekig néztünk egymás szemébe, mire sikerült bármiféle bocsánatot is kérnem s már akkor is az ő egészsége miatt aggódtam, hogy ugye nem ütöttem meg túlságosan ezzel a mutatvánnyal. Láttam a társain, a többi testőrön, hogy küzdenek a nevetés ellen, de ő csak szolidan mosolygott, de nem engem nevetett ki. Ekkor még nem tudtam, nem jöttem rá, csak hosszú évekkel később, hogy már talán ebben a pillanatban beleszerettem. Emlékszem, hogy Unspoken s Namor király egyikünket sem hívott magával, mikor ők ketten elvonultak tárgyalásokat folytatni, én pedig egyedül maradtam a szobámban. Itt már nem volt víz, így a páncél nélkül lehettem, de az ablaknál álltam s a védőpajzson át néztem a várost. Attilan is gyönyörű, de ennek a helynek a szépsége egyszerűen megdöbbentett. Még nem láttam oly csodás s pompás, dicső várost életemben, mint amilyen Atlantisz volt azon az estén.
Megannyi impozáns épület kivilágítva a mi érkeztünk miatt, az oszlopok megannyi fényben játszottak, amik a görög stílusú boltozatot tartottak. Gazdagságról, hatalomról s dicsőségről árulkodtak. Az utcákon tengeri teknősösökön, erre a célra kitenyésztett óriási csikóhalakon járőröztek a katonák, hogy a békét fent tartsák. Ünnepségek voltak, fiatal nők s férfiak táncát lehetett látni a palotához közeli téren, mire a szobám ablaka nyílt. A zene idáig elhallatszott s mély nyomot hagyott bennem egy életre, úgy éreztem, hogy hazatértem. A szobám másik ablaka a palota belső kertjére nézett s egy ajtó oda is nyílt. Megannyi gyönyörű tengeri virág nyílt ott, hol utóbb mennyit szerettem azokban a kertekben sétálni s ott időzni a későbbi férjemmel, mikor mindez még szabad volt s lehetőségünk volt rá. Ekkoriban még igencsak törten beszéltem az atlantiszi nyelvet, nagy segítség volt, hogy mikor itt voltunk a helyiek az Embertelen nyelvet használták az udvarban, mintegy imponálva Unspoken-nek. Ő természetesnek vette én nem értettem, hogy miért nem mi tiszteljük meg a helyieket, hogy az ő nyelvüket használjuk. Én próbáltam Atlantiszi nyelven beszélgetni a Vének tanácsával s a meghívottakkal az érkezésünkre rendezett vacsorán, mi igencsak nehéz volt számomra akkoriban. A beszélgető partnereim s ki hallott csak mosolygott a próbálkozásaimon, az akcentusomon, néhányan kedvesen fel is nevettek, leginkább pedig Lyron volt az, ki csak mosolyogva figyelte meddő próbálkozásaimat. Nem volt ebben semmi gúnyos, vagy lenéző, talán éppen az őszintesége volt, ami azt a bakfist, ki akkor voltam végtelenül zavarba hozta. Itt mutattak be minket egymásnak a vacsora előtt, itt tudtuk az első hivatalos szavainkat egymással váltani, úgy, hogy két udvar figyelte tetteinket árgus szemekkel. Szavakkal nem tudom kifejezni, hogy mennyire zavarban voltam azon az estén, s mennyire nem találtam a helyemet az előkellőségek s a szenátus tagjai között. Még csak tizennégy éves voltam, s ez volt tényleg az első eset, hogy ilyen helyre kerültem. Többször sikerült Unspoken rosszalló arckifejezését s tekintetét elkapnom, de az atlantisziaktól visszahallottam, hogy mindenki csodált azon az estén a kedvességem, közvetlenségem s bájom miatt, ahogyan hozzájuk viszonyultam. Ők már ekkor hozzá voltak szokva, hogy Unspoken lenézi őket, de én teljesen egyenlőként bántam velük, ahogyan megérdemelték. A későbbi férjemmel igaz csak néhány szót váltottunk, amit az etikett megkívánt, éreztem a szavaiból a ridegséget s azt, hogy túlságosan is gyereknek gondol ahhoz, hogy velem társalogjon, s akkor, mint később bevallotta, valóban csak azt látta bennem, semmi többet. Valakit, akit Unspoken azért hozott, hogy könnyebben nyíljanak meg az Atlantisziak előtte. Mindezek után reggel igencsak megdöbbentő volt számomra, hogy az előző este után ő kopogtatott az ajtómon. Este a vacsora után Unspoken még felkeresett azzal, hogy láthatóan igencsak elnyertem a helyiek tetszését, így kémkedjem neki. Hogy ez is egy leendő uralkodó feladata, mi mást tehettem volna azon kívül, hogy igent mondtam? Még évekkel később is rémesen éreztem magam emiatt. Mindez nehéz volt azok után főleg, hogy Lyron jött el hozzám, hogy megmutatja a fővárost. Nem voltam képes mosolyogni, sem a királyom parancsa miatt, sem pedig azért, mert éreztem még mindig azt a rideg elutasítást a trónörökös irányából, amit előző este is. Hogy ő sem örömmel teszi, amit tesz, hogy jobb dolga is lenne, mintsem egy kislányra felügyeljen egész nap. Ahhoz már elég érett voltam, hogy tudjam, hogy egyszer jóban kell majd lennem vele, ha a népeink közötti jó kapcsolatokat ápolni kívánom, így igyekeztem oldani a kettőnk közötti hivatalos s feszült légkört. Mára egyikünk sem emlékszik, hogy mivel sikerült ezt megtörni, de már aznap délután együtt nevettünk. Lyron így ír róla később:

„ - Nem tudom, hogy mi volt az a pont, ami mindent megváltoztatott. Hiába igyekeztem, hogy csak egy Embertelennek tartsam, félnapnyi „szóvita” és beszélgetés után rá kellett ébrednem, hogy Mel túlságosan is olyan, mint én vagyok. Hogy a trónörökösi terheket is könnyebb elviselni, ha valakivel megoszthatom. Ő pedig megértette és átérezte ezeket, jobban, mint bárki más. Életemben először éreztem úgy, hogy ilyen tekintetben sem vagyok egyedül.”
Már azon a napon is örömmel néztem azt a büszkeséget az arcán, s hallgattam a hangjában, ami mindig is őt jellemezte. A reggeli rossz kedvünk után mind a ketten vidám hangulatban tértünk vissza a palotába. Ironikus, hogy mind a ketten ugyanazt a feladatot kaptuk a királyainktól s mind a ketten a másik miatt szegtük meg azt. Egy teljes hétig voltunk Atlantiszon, a fővárost kellően sikerült ekkor megismernem s a nyelvet is gyakorolhattam. Szinte minden időmet Lyronnal töltöttem, amit tudtunk s ami adatott. Hiszen neki is voltak kötelességei s nekem is. ahogyan közeledett az egy hét letelte még emlékszem, hogy egyre kevéssé volt jó kedvem, nem szerettem volna hazatérni, beleszerettem Atlantiszba, a város gyönyörűségébe, s forgatagába, épületeibe s a népet is megszerettem. Itt végre nem éreztem magam teljesen magányosnak s nem volt a testőrség sem folyton a közelemben. Legalábbis a sajátunk, így a fivérem sem. Igaz ő mindig is az én pártomon állt s engem védett, még a száműzetés s a bujdosás évei alatt is. Miután hazatértem Attilan-ra, újra a régi megszokott közhelyek vártak, a szinte teljes magány s elszigeteltség, majd egy éven keresztül…

Közel egy évnek kellett eltelnie, hogy Namor király újra eljöjjön Attilan-ra s ezúttal magával hozza az unokaöccsét Lyron-t is. Mint utólag mesélte, neki szerencsére könnyebben telt az egy éve, mint nekem. Volt mivel elfoglalnia magát, hiszen harcos volt, barátai voltak, s megannyi más elfoglaltsága, csak nekem volt az életem szinte hasonlatos az aranyláncokhoz s az aranykalitkához. Főleg, hogy a nagyanyám mindig szemmel tartott. Eddigre elmúltam tizenöt éves s átestem a Terrigen-ködös kezelésen is. A kapott képességem s külsőm Lord Arcadius-nak tűnt fel először, ő volt az első Lord Gorgon után, ki gyanakodni kezdett s rájöhetett valamire. Magam nem lepődtem meg különösebben a változásokon, sőt ujjongtam magamban, ekkor már érdekelt a biológia s az orvosi pálya, így a gyógyítás képesség nem lepett meg, ami miatt pedig szinte halat lehetett velem fogatni, hogy kétéltű lettem, már képes voltam a tengerben is életben maradni, végre ha egyszer visszatérhetek Atlantiszra nem lesz szükségem semmilyen védőeszközre. Végre Lyron mellett úszva csodálhatom a gyönyörű várost s nem kell többé ügyetlenkednem a páncélban, nehogy bajom essék a nyomás s az óceán miatt. Repestem az örömtől, leplezni sem tudtam, mikor anyám mesélte, hogy hamarosan megérkeznek Atlantiszról. Megannyi módját elképzeltem a találkozásnak, hogy vajon ő miként fog reagálni s miként fogadja, hogy hozzájuk hasonlatos lettem. Ha tehettem volna a protokolláris dolgokkal nem foglalkozva köszöntöttem volna a barátomat. De nem tehettem meg. Emlékszem, hogy háromszor nézett át rajtam, míg a menet odaért hozzánk, csak egy fiatal hercegnő voltam Unspoken mellet, ki akárki lehetett. Csak mikor Atlantisz királyát köszöntöttem ismerte meg a hangomat s az arcomat. Láttam s nem feledem soha az arcán a néhány pillanatnyi zavart, mit ez okozott, majd a büszkeséget s örömöt, mikor az úszóhártyás lábaimat meglátta, hogy mi is lettem. Milyen képességet kaphattam. A vacsora aznap végtelenül lassan telt el, hiszen ott is a protokollnak megfelelően kellett viselkednünk. De mikor végre magunk maradtunk, akkor üdvözölhettük egymást úgy, mint szerettük volna, s akkor beszélhettünk végre úgy egymással, hogy senki sem figyel ránk. Ezúttal én mutattam meg neki a városunkat, birodalmunkat, míg egy hétig itt voltak. Az esték a közös sétáink a mesterséges hold fényében fájdalmasan gyönyörűek voltak s az emlékek is mind a mai napig. S az elmúlás már ekkor is nehezebb volt, mint egy évvel korábban.

Egy mási alkalommal, amikor az Atlantisziak Attilan-on jártak Dorma lemúr hercegnő, Lyron édesanyja is eljött a fiával s férje bátyjával a városunkba. Édesanyámmal ekkor találkoztak először s hihetetlenül hamar megtalálták a közös hangot, s remek barátnők lettek. Kettejük között igen cinkos kapcsolat alakult ki, mint később számomra is kiderült, a száműzetésünk s menekülésünk előtt vallotta be a hercegnő, hogy ő mindig is örömmel látott volna a fia oldalán, hogy legalább ő boldog lehessen. Hiszen a hercegnő nem szerelemből házasodott a két király döntött a házasságukról a két birodalom szorosabb diplomáciai kapcsolatai miatt. Őt a törvények nem érdekelték, s ő meglátta a remek lehetőségeket abban, ha a két trónörökös egyszer véletlen házasságot kötne. Később még azt sem érhette meg, hogy megtudja, összeházasodtunk Lyron-nal, sem pedig, hogy a fiából király lett. Pedig ő volt az egyik, kinek köszönhettük, hogy élve hagyhattuk el az Embertelen s Atlantiszi birodalmat. Attilan-on az egyik kertben sétáltunk s beszélgettünk Lyron-nal, ők ketten minket figyeltek, miközben beszélgettek. Sikerült fél füllel elcsípnem Dorma hercegnő szavait, hogy azt taglalta édesanyámnak, hogy milyen szépen mutatunk együtt a fiával s mennyire örülne, ha Namor megváltoztatná a törvényt. A szavai után elpirultam, magamban azonnal korholtam magam s nagyanyám régi intelme, szavai jutottak eszembe újra. ”Ha valaki hercegnő, Melissa, és arra rendeltetett, hogy királyné legyen, annak nem szabad pirulnia.” Úgy tűnt, hogy Lyron nem hallotta meg a szavakat, mert érdeklődve kérdezte, hogy min is pirultam el. Már nem is emlékszem, hogy mivel, de csak sikerült kimentenem magam.

A következő években a lehető legtöbb időt igyekeztünk megragadni, hogy egymás társaságában lehessünk. Az első világháború véget ért odafent az emberek között s Unspoken, illetve Namor király ekkor döntött úgy, hogy végre felfedjük kilétünket az emberiség előtt. Éveknek kellett eltelnie mire képesek voltak minket elfogadni, hiszen mit nem ismernek az emberek attól félnek. S nekünk mind-mind volt valamilyen képességünk, mi mássá tett minket náluk. De lassanként úgy tűnt, hogy mégis elfogadnak minket. Unspoken bevett szokása lett, hogy engem küldött tárgyalni a politikusokkal, uralkodókkal, mintegy jó lecke nekem az elkövetkezőkre s felkészülhetek arra az időre, mikor nem lesz már. Ma már tudom, hogy mindez csak szemfényvesztés volt, de én magam elhittem akkoriban, annyira naiv voltam akkor. Szinte minden ország, monarchia, ahova én mentem tárgyalni a szövetségesünk lett s igen jó viszonyt ápoltam a vezetőikkel. Megannyi helyre hívtak meg, barátaim lettek, egyszer Kínában egy újévet néztünk meg Lyron-nal, hol megannyi sárkány jelmezbe bújva ünnepeltek. Azonban még ezek a pillanatok sem voltak nyugodtak, túlságosan féltették a helyiek a kínai császárt, így a tetőkön helyenként mesterlövészeket lehetett látni. Csupán eleinte utaztam egyedül, később, mikor Namor király is meglátta a lehetőségeket elintézte a királyomnál, hogy az unokaöccse is velem tarthasson. Mi ketten voltunk a legboldogabbak, mikor kiderült, hogy immáron a hivatalos útjainkat is együtt tehetjük meg. Ekkoriban ébredtünk rá az igazi érzéseinkre, mind a ketten felnőttek voltunk, csupán kilenc év volt közöttünk, népeink élethosszából tekintve pedig ez oly semmiség volt, hogy így szinte természetes volt az is, mire rájöttünk. Már nem csupán barátok voltunk, mint megannyi hosszú éven át. Sokkal többek annál, szerelmesek. S ez mindent oly sokkal tett bonyolultabbá a törvények miatt. Több szárazföldi, emberi újságban közöltek le képeket rólunk, min csak ketten vagyunk, megannyi cikk szólt arról, hogy vajon mi lehet közöttünk. Odahaza szerencsére vagy nem jutottak el a hírek, vagy pedig nem vettek róla tudomást. Megannyi barátot szereztünk, mint említettem, ekkor még azok voltak, de mikor szükség lett volna rájuk, mikor később menedékért folyamodtunk hozzájuk mindenki megtagadta azt, s nyíltan hozták tudtunkra, hogy nem vagyunk kívánatos személyek a birodalmakban s országokban. A különböző diplomáciai küldetéseink, hivatalos útjaink 1918. s 1929. vége között voltak esedékesek. Később utána még 1930. s 1931. között pedig már Lyron s én hiába próbáltunk bárkivel is kapcsolatba lépni, mindenhonnan csak elutasító válaszokat kaptunk. Utána pedig már nem is próbálkoztunk ilyesmivel, mert sikerült otthonra lelnünk.

1929. Az egyik legszörnyűségesebb év volt, mit vissza tudok idézni. Akkor még hittem benne, hogy csak átmeneti lesz, de később be kellett látnom, hogy ettől kezdve a történések folyamatosan romlottak. Ekkor már tagadhatatlanul is hosszabb ideje udvarolt s bókolt nekem Lyron, mit bevallom féltem viszonozni, s féltem kimutatni… nem kellett, teljesen nyilvánvaló volt mindenki számára, de mégsem mertem közeledni felém Féltettem, mint mindig. Ő nem törődött vele, sem azzal, hogy mit kockáztat a törvényeik miatt. Ezen év eleje volt, mikor visszatértünk először Attilan-ra, s majd ő innen tért volna haza. Mint mindig kellemesen meleg idő volt, a virágok most kezdtek nyílni a parkban, így úgy döntöttünk, hogy teszünk még egy kellemes sétát, min részletezzük a legutóbbi utunkat s véleménycserét folytatunk, hogy mi a véleményünk s mit mondunk a saját szenátusunknak. Mivel a megszokott útra indultunk ezúttal testőrséget sem kértünk, hiszen itthon mindenki ismert minket s nem kellett semmilyen veszélytől sem félteni. Így most végre tényleg magunk maradhattunk. Az egyik kert távoli részében ültünk le egy fa alatt, mindentől távol. Emlékszem, hogy lelkesen magyaráztam éppen úgy hiszem, hogy a Monacói nagyherceggel folytatott beszélgetésemről s arról, hogy Olaszország királya miben nem értett vele egyet, mikor arra rezzentem össze, hogy Lyron átkarolt. Meglepetten hallgattam el s néztem rá, ilyen tekintetet még nem láttam az arcán sosem, ahogyan most nézett. Ez nem csak büszkeség volt, hanem valami más, mi végtelenül zavarba ejtő volt. Különösképpen az, hogy miként fordultam az ajkaink összeértek, olyan közel hajolt hozzám. Zavartan, vörös arccal keltem fel a padról mellőle s indultam volna vissza a palota felé, mikor kinyúlt a kezem után s megragadta. Megborzongtam az érintésétől s megdermedtem egy pillanatra, mi bőven elég volt neki, hogy visszahúzzon a magához. Láttam, ahogyan gyorsan körbenézett, hogy magunk vagyunk-e, majd elengedte a kezem, az egyik karjával a derekamat karolta át a másik kezét a hátamon éreztem. A szívem a torkomban kalapált, a torkom kiszáradt s képtelen voltam arra, hogy bármit is mondjak, vagy nyeljek. Így azzal, hogy ült volt az arcunk egy magasságban, belenéztem a fekete szemeibe s szinte elvesztem a tekintetében. Forró leheletét éreztem a bőrömön s végül reszketegen fújtam ki a levegőt a tüdőmből, mikor eszembe jutott, hogy azóta nem tettem meg, hogy megfogta a kezem. A hátamról a keze végül lekerült s megsimogatta az arcomat, a térdeim megroggyantak s láttam a meglepettséget s aggódást néhány pillanatig a szemében, mígnem magához szorított nehogy ne tartson meg a lábam. Kissé feljebb ült a padon s egészen közel hajolt hozzám. Nyeltem egyet s zavartan nedvesítettem meg az ajkaimat. Nem csak én voltam zavarban s ettől még inkább zavarba jöttem. Ez kisfiús mosolyt csal az ajkára, míg végül nem habozott tovább, hanem megcsókolt. Hosszú másodpercekkel később, mikor végre képes voltam gondolkodni, levegő után kapkodva toltam el egy kicsit magamtól.
- Lyron, ne! – suttogtam erőtlenül, nem akartam küzdeni ellene, hisz oly annyira kívántam s vágytam ezt, mint ő, de mégis… - Az életeddel játszol! – leheltem alig halhatóan aggódva.
Hiszen ismertem Atlantisz törvényeit, hogy ez számára az életével való játszás volt, nekem engedett, de számára ez a kapcsolat tiltott.

- Tudom – felelte. – De büszkén vállalom ezt a szerelmedért.
Újra megcsókolt, s ha szerettem volna sem lett volna erőm ellenkezni, hiszen szerettem őt ekkor már nagyon hosszú évek óta. Átöleltem s hozzásimulva viszonoztam a csókjait. De a gonosz sosem alszik, s ezúttal sem tette. Ekkor még egyikünk sem tudta, de nem magunk voltunk, Nephthys Boltagon, az egyik unokatestvérem, ki a trónra vágyott mindig is, észrevett kettőnket. Még nem tudhattuk, de sorsunk, életünk első közös csókjaival megpecsételődött.

Néhány hónapja, talán lassan egy éve is együtt voltunk a legnagyobb titokban, két személy volt ki tudta a titkunkat, s ebből is az egyik Lockjaw volt, a másik pedig Lord Gorgon, ki hasonlóan sokat kockáztatott ezzel, mint mi. Az ő közreműködésével tudott időről időre Lyron a lakosztályomba osonni, hogy egy-egy éjszakát közösen tölthessünk s az ő segítségével jusson ki a palotából. Életveszélyes játék volt mindenki számára, hiába is próbáltam őket lebeszélni erről, ők kitartottak. Mindketten büszkék s ostobák voltak a szememben, úgy hiszem, hogy ekkor alakult ki barátság kettejük között, mi azóta is megvan még mindig. Egy ideig még próbáltam lebeszélni a későbbi férjemet erről az egészről, hiszen nem kívántam, hogy baja essék, de hajthatatlan volt. Mindent feladott volna, hogy velem lehessen, akárcsak én. De kettőnk közül én bukhattam a kevesebbet, nem pedig ő. Ha csak száműzték volna mindezért, az oly könnyű lett volna, akkor nem kellett volna rettegésben leélni azokat a hónapokat s éveket, s mégis ezek voltak a legszebb időszakok. Éreztem, hogy baj lesz azon a reggelen, máskor még sötét van odakint, mikor távozni szokott, de ezen a napon valamiért tovább maradt. Nem emlékszik már egyikünk sem, hogy miért történt így, de végzetes hibának bizonyult. Súlyos léptekre ébredtem fel, kintről hallatszott egyre s egyre hangosabban. Nem volt ismerős, nem hasonlított Lord Gorgon patáinak zajára, hanem sokkal inkább meneteléshez. Mivel az egész szint szinte az én tulajdonomban volt, így ez igencsak meglepett s aggasztott. Először csupán azt hittem, hogy álmodtam a zajokat, mert abbamaradtak, már hajtottam volna vissza a fejem Lyron vállára, mikor a bezárt kétszárnyú ajtómat betörték kintről. Éppen csak annyi időm volt, hogy takarót magam köré tudjam tekerni, Lyron pedig mintha nem is aludt volna még egy perce ugrott ki az ágyból, hogy megvédhessen. Az Atlantiszi sereg vezére lépett be a lakosztályomba a nyomában jó fél tucat testőr társaságságában. Megdöbbenve s megrökönyödve néztem az Atlantisziakra, honnan tudták, hogy itt van? Egyszerű rajtaütés nem lehetett, nem állhatott bátorságukban az, hogy egy trónörökös szobájába csak így betörjenek hajnalok hajnalán. Valaki elárult minket, kiadta Lyron-t nekik. Ebben a minutumban hallottam meg Gorgon mély hangját odakintről, hogy számon kérte valakitől, hogy mi zajlik itt, Nephthys s a nagyanyám hangját hallottam, kik válaszoltak neki. Ettől fagytam le, már éppen készültem volna kiparancsolni az őrség tagjait. Mire magamhoz tértem, már az én karomat is megragadta az egyik, hogy kiráncigáljon az ágyamból, Lyron-t ebben a pillanatban bilincselték meg. Ő hagyta magát, nem ellenkezett, miként régen is megmondta, hogy értem a halált is büszkén vállalja. Az engem megbilincselni készülő katona pedig a falnak repült, a bátyám nem hagyta, hogy engem is lefogasson Namor király. Az Atlantiszi őrség végül nem tudott mit tenni, csak a saját trónörökösükkel távozni, próbáltam kitépni magam Gorgon kezeiből, fájdalmasan, sírva sikoltottam Lyron nevét, mikor eltűntek a szemem elől. A lábaim nem tartottak meg s görcsösen zokogva rogytam a földre, nem érdekelt az etikett, sem pedig a szabályok, éppen meghalni vitték a férfit, kit szerettem s semmit, de semmit sem tehettem érte. A bátyám próbált volna vigasztalni, de a nagyanyánk Nephthys-sel együtt kizavarta a lakosztályomból. Ő mindig is teljes mértékben Unspoken mellett állt, s mindenben őt támogatta. Az öltözőszekrényemhez lépett s egyszerűen csak hozzám vágta a ruháimat s érzéketlenül jegyezte meg.

- Öltözz fel Melissa, hogy legalább a méltóságod maradékát megőrizhesd! Végy példát az unokanővéredről. Ő megtette, mire te képtelen voltál, végre megvan az indok.
Sokkos állapotban néztem fel rá, értetlenül. Abban a pillanatban nem értettem, hogy mire gondol. Talán nem is akartam megérteni, de amikor felfogtam szavai értelmét a teljes Genetikai Tanács, a királyunk s a család többi tagja szeme láttára estem össze s vesztettem el az eszméletemet. Néhány órával később jöttek fel értem, hogy látni akarnak. Nem kérés volt, hanem parancs a király részéről. A szemeim vörösebbek voltak a megszokottnál, az arcom s szemeim bedagadtak a sírástól, reszkettem s rosszullét kerülgetett. Eddigre már tudtam, hogy az Atlantiszi királyság a kiadatásomat követelte, hogy engem is bíróság elé vigyenek s a saját törvényeik szerint ítéljenek el. Amit persze a családom egyértelműen megtagadott. Pedig ha tudták volna, hogy vállaltam volna a büntetést, mit Lyron-ra s rám kiszabtak volna, csakhogy ne kelljen nélküle élnem, minden bizonnyal a saját valamelyik börtönünkben végeztem volna. Rettegve léptem be a trónterembe, vártam a megalázó pillantásokat, s megjegyzéseket a családom többi tagjától, de meglepetésemre elmaradtak. Értetlenül néztem végig mindenkin, egyszerűen nem értettem, hogy mi folyik itt. Hiszen talán végzetes diplomáciai baklövést követtem el, a régi kapcsolat a két birodalom között emiatt felbomolhat. Unspoken nézett fel rám s gratulált a végre elért eredményhez, noha hozzáfűzte, hogy sokkal korábbra várta mindezt. S sajnálta, hogy Nephthys volt az, ki szólt ez ügyben, s nem én tettem meg személyesen. Megrendülve s kétségbeesetten néztem fel, először unokanővéremre, ki csak gúnyosan mosolygott, majd a bátyámra, akinek arcán ugyanolyan döbbenet s értetlenség fogadott, mint mi a sajátomon lehetett. Őt egyszerűen csak nem érdekelte a politika, s nem volt benne járatos, míg én magam, még akkor is túlságosan naiv voltam, hogy felmérhessem, mi is történt valójában. Hogy engem is becsaptak s felhasználtak a saját alantas céljaikra. Kihasználva az érzéseimet s kedvességemet mindenki felé. Egy holoadás következett, úgy érezték, hogy ezt nekem is látnom kellett, Namor király volt, ki kimondta a halálos ítéletet Lyron-ra s kitűzte a kivégzés időpontját. Az alsóajkamba kellett harapnom, hogy ne sikoltsak fel újra a hír hallatán. Illetve engem követelt, hogy ugyanúgy büntethessen meg, mint a saját unokaöccsén. Ismét megtagadták a követelést. S ekkor következett, mit soha, de soha sem tudok elfeledni. Beszéltek s beszéltek, eleinte még csak kapkodtam a fejem s nem óhajtottam megérteni s felfogni az értelmüket, de egy idő után már nem tudtam sehova sem menekülni a szavaik elől. Mikor kijelentették, hogy megtámadják Atlantiszt, mert ki akarnak végezni engem…
Mindennél fájdalmasabb s borzalmasabb felismerés volt az, mikor rá kellett jönnöm, hogy Unspoken s a családom mire is használt fel engem. Hogy elültesse az Atlantiszi udvar gyanakvását, hogy elhitesse velük minden a legnagyobb rendben van, s majd így támadhasson, s döfhesse őket hátba a lehető legfájdalmasabban, mi ellen védekezni sem voltak képesek. Egyszerűen nem voltak felkészülve. S minderre azt használják fel, hogy mi történt. Nem is érdekelte őket, hogy velem mi van, vagy, hogy ezekben a pillanatokban zúznak össze mindent, mi fontos nekem. Kétségbeesetten néztem körbe az arcokon, a bátyámén láttam csak meg együttérzést s aggódást, az anyánk már betegeskedett s nem tudott itt lenni, másén senkin. Hát senki sem érti meg, hogy mit érzek, hogy ez nem helyes, hogy nem tehetik meg ezt? Miért? Miért voltak ilyenek? Megannyi kérdés volt a fejemben, határtalan kétségbeesés, én nem… nem akartam ezt. Fel szerettem volna szólalni, hogy védjem Lyron-t s az Atlantisziakat, de ekkor körbeölelt a sötétség.

Hosszú kínkeserves s végtelenül tehetetlen hetek teltek el, időm legnagyobb részében ki sem mozdultam a szobámból csak feküdtem az ágyban s sírtam. Bárkihez is fordultam csak az elutasítást kaptam, senkit sem érdekelt semmi sem, csak az, hogy Unspoken megtehesse, mit akar. Mit én nem szerettem volna, hogy megtörténjen. Egyik alkalommal, míg a parkban voltam maga Lord Arcadius a Genetikai Tanács feje keresett meg, ők voltak az utolsók, kikben szövetségest remélhettem s mégis ő volt az, ki eljött hozzám, ki úgy vélte a dolgokat, miként én. Addig a percig biztos meggyőződésem volt, hogy kikérték a közelgő háborúval a véleményüket, de mint elmondta nem így volt. meglepetten néztem Lord Arcadius-ra, hiszen a tényleges hatalom a Genetikai Tanács kezében van, s nem az uralkodói családéban. Az emberek mind a mi, mind pedig az Atlantiszi birodalomra alkotmányos monarchiaként tudtak hivatkozni, de a szavaiból kiderült, hogy Unspoken abszolút monarchiára törekszik. Évek óta így is egyre több s több mindenkinek tűnt fel, hogy a királyunk változik, családi titok volt, hogy minek tartja magát, az élő Terrigen-ködnek. Én… én aznap beszéltem erről Lord Arcadius-nak remélve, hogy jót fogok tenni s segítek nekik, de mint utólag kiderült csak az alkotmányos rendszerünk bukását sietettem vele. Megígérte, hogy próbálnak tenni valamit ez ügyben, hogy minden rendeződjön, mert ők sem kívánták a háborút. Tudtam, hogy oly veszélyes ez a téma s sokáig tart felkészülni, így nem is zargattam őket ezzel, nem tudom, hogy mi lett volna, ha már a puccs kísérletük elején elbuknak. Valószínűleg a király engem is saját kezűleg végzett volna ki. Napról-napra betegebb lettem, ahogyan közeledett a kivégzés napja, az orvosok nem találtak semmit, s én meg nem voltam hajlandó beszélni velük arról, hogy mi nyomja a szívem, úgysem értették volna meg, vagy ha igen, sem törődtek volna vele, hiszen a nagyanyám folyton a sarkukban volt. Anyát nem tudtam megmenteni, bármennyire is szerettem volna, sem az orvosi tudásommal, sem pedig a képességemmel. Csupán az a tény vigasztalt, hogy nem látja, hogy mi lett belőlem s mi lett a népünkből. S pont ezekben a napokban nem lehettem Lyron mellett, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Beleőrültem volna, ha Dorma hercegnő titokban nem juttat el néhány üzenetet, mit a fia üzent nekem. Megtaláltam néhány akkori feljegyezésemet, mik híven tükrözték akkori lelkiállapotomat:
„Egy újabb üzenet tőle, nem merem kinyitni s meghallgatni, már a múltkori is a lehető legjobban összetörte a szívem. Hallani a hangjában a derültséget, mit csak tettet azért, hogy úgy higgyem minden rendben van vele. De kihallani a végtelen fáradtságot s a beletörődést, hogy elfogadta, hogy ez lesz a sorsa. Önző vagyok, de én nem fogadtam el, én nem tudtam az életem elképzelni nélküle. Hogy búcsúzkodik, hogy legyek erős, miért? Nagy Randac nevére, miért? Hogy képes ennyire nyugodtan üzenni s beszélni arról, hogy arra próbálják rávenni, hogy ismerje be, hogy én voltam, ki a kapcsolatot akarta, hogy szirén módjára én voltam, ki elcsábította s ő nem tehetett semmiről? S miért nem mond igent nekik? Miért ily makacs s önfejű, hogy még ebben a helyzetben is engem véd? Megöl a tétlenség, lehetséges, hogy a legjobban úgy járnék, ha kiugranék az erkélyemről. Legalább nem fájna többé semmi. Az éjszakák a legrosszabbak a legkisebb neszre is felriadok, mert azt hiszem, hogy ő érkezik, de csak Lockjaw mocorog álmában. Könyörgöm… valaki segítsen, mert nem tudom, hogy meddig leszek képes még ezt elviselni…”
S elérkezett a nap, addigra már oly gyenge voltam, hogy kikelni sem voltam képes az ágyamból, csak a nyitott erkélyajtón át figyeltem csak, hogy távozik a sereg Attilan-ról ki az óceán sötétjébe egyenesen Atlantisz felé. Soha sem éreztem magam oly kétségbeesetten, mint azon a reggelen, arra ugyanis módot nem találtam, hogy figyelmeztetni tudjam Atlantiszt a közelgő támadásról. A holoadást figyeltem egész nap rettegve, hogy milyen híreket hoznak, hogy mikor jelentik be seregeink az „ellenséges” király s trónörököse már halottak. Azonban ez nem történt meg, Lord Gorgon sürgető üzenetét kaptam meg egy kettőnk számára fenntartott titkosított csatornán. Az üzenetén teljesen megdöbbentem, hiszen egy parancs volt, hogy pakoljak össze a lehető leghamarabb azokat a felszereléseket, miket egy száműzetésbe vinnék s mentsem le a szükséges dolgokat a számítógépekből. Kérdeztem sietve, hogy miért, de egyetlen választ kaptam tőle minderre.

- Azonnal!
Még soha sem hallottam ilyennek a hangját s ettől megrémültem, ugye nem csinált semmilyen ostobaságot sem? Illetve ugye nem derült ki valami olyasmi, amit el sem követtem. Száműzetés? Egyszerűen nem tudtam, hogy miről lehet szó, hacsak nem próbálta a parancs ellenére Lyron-t kiszabadítani s a sajátjaink ellen nem fordult. Néhány kevéssé díszes s egy ünnepi ruhát vettem azonnal elő egy nagyobb bőröndbe, nem volt sok időm, mikor eszembe jutott, hogy mentsek le mindnet a gépekről, mire szükségem lehet. Hiszen… öklendezve rogytam térdre, mikor felfogtam, hogy mire utalt ezzel. Ezt eddig Unspoken nem mondta, ő csak a lerohanásról beszélt, nem pedig népirtásról! Nem… nem volt utalás sem arra, hogy ki akarja őket irtani, de miért? Ha a Genetikai Tanács tudott volna róla… de mint kiderült senki sem tudta, ott hozta csak a hadsereg tudtára mindezt, Lord Gorgon pedig azonnal értesített. Hát ezért? Ismert, tudta, hogy képtelen lennék itt maradni mindezek után, hisz Atlantisz népét legalább olyannyira szerettem, mint a sajátomat. Zokogva töltöttem le egy adathordozóra az adatokat, minden biológiai s genetikai adatot, a Homo Mermanus s Mermani fajokról, az Alfa primitívekről s mindenről, ami kellhet. A raktárból némi terrigen kristályt is magamhoz vettem, majd visszatértem a szobámba. Sokkolva ültem a szobámban az ágyon várva, hogy a bátyám visszatérjen s elvigyen valahova, mikor az erkély függönye rebbent.
- Indulhatunk? – kérdezte egy fájdalmasan ismerős hang.
Aggódva néztem felé, nem akartam elhinni, hogy tényleg itt van, hogy őt hallom. Néhány zúzódáson s vágáson kívül semmilyen sérülést nem láttam rajtra. Zokogva futottam oda s bújtam hozzá. Ő még rám mosolygott, majd felkapva csókolt meg. Tudtam, hogy nincs sok időnk s mennünk kell, ha nem kívánunk mind a ketten meghalni, így szavak nélkül helyeztem az életem a kezébe s tartottam vele. Odakint a palotán kívül jutott csak eszembe valami, hogy bent hagytam, így még vissza kívántam térni, fel sem fogva, hogy mindkettőnk életével játszom. Az őrség csak annyit látott, hogy én próbálok visszajutni, míg Atlantisz trónörököse nem hagyja mindezt. Talán pontosan ez volt az, miért a családom azt hitte először, hogy Lyron elrabolt, s így csak őrá vadásztak addig a pillanatig, míg meg nem tudták, hogy közösen ketten kértünk menedékjogot a Lemúriai királytól. Sikerült eljutnunk a dokkokig, ahol szereztünk egy kisebb hajót, mivel víz alatt közlekedni s repülni is lehetséges volt. Odakint a távolban az óceánban robbanások látszottak, Atlantisz birodalma összeomlóban volt, egy utolsó pillantást vetettem szeretett Attilan-omra, hova tudtam már akkor is, hogy valószínűleg soha sem fogok tudni hazatérni többé. Ahogyan a gépünk elindult az örökös száműzetésünk kezdődött meg.

A megaláztatások s a legfájdalmasabb időszaka az életünknek. Megannyi barátunk s szövetségesünk volt a világon, így joggal reménykedhettünk s hihettük, hogy lesz hely, hol a panaszunkat meghallják, s ahol befogadnak minket. Az első hely mégis hova mentünk Lemúria volt, reméltük, hogy Lyron családja még befogad minket annak ellenére, mit tett. Én voltam, ki meglepődött a legjobban, hogy ők, akárcsak Dorma hercegnő nem szólaltak fel azért, hogy nem Atlantiszi vagy Lemúriai párt választott magának a későbbi férjem, hanem engem. Örömmel fogadtak minket s mélységes bánatukat fejezték ki azért, ami Atlantiszon történt. Itt mindig friss híreket kaptunk, hogy mi is történt Atlantiszon, kik nem tudták sokáig fenntartani a védelmet az Embertelen hadsereg ellen, hanem összeroppantak s vesztettek. Szinte senki sem maradt életben. Szó szerint hajtóvadászatot indítottak ellenük. Hamarosan pedig Unspoken megtudta, hogy hol „rejtőzöm” én is. Az azonnali kiadatásomat követelte az itteni királytól. Ekkor derült fény arra, hogy nem elraboltak, hanem én voltam, ki a politikai menedékjogot kértem azonnal megszakítottak minden kapcsolatot a királysággal, hiszen a diplomáciai mentesség még óvott engem. Ekkor még hittük, hogy megmenekültünk, egy időre legalább is. A király az egyik birtokát a rendelkezésünkre bocsátotta, igaz a kérése az volt, hogy ne avatkozzunk lehetőség szerint bele a politikai helyzetbe, csak húzzuk meg magunkat s az itt tartózkodásunkat fogjuk fel úgy, mintha nyaraláson lennénk. Hogy mondhatott ilyet? Hogyan maradhattunk volna függetlenek, miközben éppen most mészárolják le az Atlantisziakat? Nem csak én voltam kétségbeesett s ideges, az általában teljesen nyugodt Lyron idegesen úszkált folyamatosan a palota folyosóin. Képtelen volt megnyugodni, oly tehetetlen volt s dühös. Hiába próbáltam megnyugtatni, nem tudtam. Két nappal később kérte meg a kezem, mire gondolkodás nélkül mondtam igent, néhány órával ezután megjött a hír, hogy Namor királyt is kivégezték az enyémek. Ettől a pillanattól pedig Lyron volt a törvényes uralkodó. Hiszen címeitől s rangjaitól nem fosztották meg a tárgyaláskor, csak a kivégzést mondták ki. De ki s mi felett uralkodhatott így? Már nem volt birodalma, sem pedig népe, néhány tucat menekült ugyan eljutott ide Lemúriába, de más senki. De rájuk így is vigyáznia, vigyázunk kellett. Az uralkodó végül is belement abba, hogy némi beleszólásunk legyen az ügyekbe, azokba, mik minket érintenek. Elismerték Lyron-t törvényes uralkodónak s az eljegyzésünket is legitimnek, már-már tényleg úgy tűnt, hogy itt tudunk letelepedni s maradhatunk, de pár héttel később már menekülni kényszerültünk újra. Mint kiderült a király üzenetet küldetett hozzánk, mi soha sem ért hozzánk el, miszerint az Embertelen seregek elindultak Lemúria ellen. A rosszakaróink, kik nem óhajtottak minket ebben a birodalomban látni adtak ki minket. Remélve, hogy ezzel a saját birodalmukat mentik meg. Legvégül az ellenünk készülő merényletről, támadásról akkor szereztünk csupán tudomást, mikor Unspoken csapatai már a fővárost támadták, mi nem volt olyan messze a számunkra rendelkezésre bocsátott palotától sem. A megmaradt Atlantisziak adták az életüket azért, hogy mi elmenekülhessünk. Soha olyan fájdalmas s szívet szorongató búcsúzást nem láttam még, mint akkor. Az utolsó hű katonák kísértek ki minket a gépünkhöz, ahol sok sikert kívántak az ifjú királyuknak. Jómagam nem vártam jó szavakat, hiszen várható volt, hogy engem fognak hibáztatni.
A szemeimbe könny szökött, ahogyan a búcsút figyeltem, mennyire szerették a barátjukat, királyukat a régi harcostársak. Hogy örök hűségről biztosították, miközben tudták, hogy valószínűleg most válnak el utoljára. Lyron arcán is láttam a megindultságot, mit ezen a hűséges harcosok szavai okoztak. Hogy milyen sokat jelentett számára ekkor s később is ez tartotta nagyon sokáig a lelket. A következő meglepetés akkor ért, mikor elléptek a királyuk mellett s fél térdre ereszkedtek előttem, mert nem hibáztattak. Pontosan tudták, hogy én is csak egy báb voltam Unspoken játszmájában. Nem tudtam kifejezni a hálámat nekik, hogy Lyron mellett voltak még mindig s kitartottak mellette. S nem éreztem méltónak a köszönetemet sem, hogy elfogadtak engem is. A sírástól elfúló hangon tudtam csak elmondani nekik, hogy mennyire sokat jelent az ottlétük mindkettőnk számára. Mind a ketten kértük, hogy jöjjenek velünk, hogy tartsanak velünk a száműzetésbe, de nem tették meg. úgy érezték, hogy a Birodalmuknak tartoznak ennyivel, hogy még egyszer utoljára szembeszállnak Unspoken seregeivel. Mikor Lyron kérdezte, hogy maradjon-e, vagyis ezt szerette volna tenni, a harcosok egyetértettek, hogy erről szó sem lehet. Mikor távoztunk már láttuk a palota környékére érő Embertelen haderő részeit. Úgy szerettem volna hinni, hogy nekik van esélyük s képesek az ellenségeiket megállítani. De ez is csak hiú ábránd s remény volt, mi a naivitásomból fakadt. Újra kezdődött a menekülésünk. Pontosabban ekkor kezdődött csak igazán, melynek következtében egyik pofont ért minket a másik után. Hiába fordultunk menedékjogért a legtöbb korábbi szövetségesünkhöz, vagy ellenzéki kormányhoz, országhoz. Voltak országok, birodalmak, kormányok mik engedték, hogy menjünk hozzájuk s náluk húzzuk meg magunkat némi időre, de mire odaértünk már nem engedték a gépünket leszállni s indokot nem mondtak, hogy miért is nem. Pusztán annyit kaptunk, hogy nemkívánatos személyek vagyunk s nem kívánnak az Embertelen Birodalomnak s Unspokennek keresztbe tenni s azzal, ha befogadnának minket, akkor ez történne. Minden vezető megtagadta a segítséget s a legfájdalmasabb pont az volt mikor a tudomásunkra jutott, hogy az Amerikai Egyesült Államok a két népirtást s Unspoken lépéseit teljesen legitimnek ítélte meg. Szó szerint a fizikai rosszullét kerülgetett, mikor a bátyám, Gorgon ezeket a híreket a tudtunkra hozta, hiszen vele mindvégig kapcsolatban maradtunk, így ő óriási veszélynek tétte ki saját magát. A régi szép Embertelen birodalom is a porba hullt, nem volt többé. Végül nagy nehezen sikerült egy birodalmat találni, mi befogadott minket. A Kínai Köztársaság volt, az, hol menedékre leltünk közel egy hónapra a megannyi elutasítás után.
Utoljára még császárság volt, mikor itt jártunk, az akkori trónörökös mindkettőnk barátja volt, a fiatal Pu Ji – ki később uralkodói pályáját a japán bábállam, Mandzsuko névleges uraként fejezte be s kit később az utolsó kínai császárként ismer meg a történelem – intézte el a politikai törekvései révén, hogy befogadjanak minket. Igaz mindebben semmi köszönetünk nem volt. A még Attilan-ról lopott gépünket le akarták foglalni, hogy a nagyon fejlett technológiát felhasználhassák a saját készülő háborújukban, így a gépet Lyron kénytelen volt elpusztítani saját menekülési lehetőségeinket megnehezítve, meggátolva. Egy kis lakást kaptunk magunknak valahol Beiping-ben, manapság Peking néven ismert városban. Akkoriban nem ez volt a főváros, a Tiltott város mellett kaptunk lakást, a nyomorban, mintha nem is királyi családok tagjai lettünk volna. Éreztették velünk, hogy nem látnak szívesen, de muszáj itt tartani minket s nem fogunk többet kapni annál, mint eddig. Nem voltunk hozzászokva ezekhez a rossz körülményekhez, bár a király jobban viselte a katona évei miatt, de én nagyon rosszul. Folyamatosan betegségekkel küzdöttem, az emberek között élve előjött, hogy a mi, embertelenek immunrendszere s egészségünk a beltenyészet miatt mennyivel gyengébb, mint az övék. A következő csapás híre hetekkel később ért el hozzánk, Gorgon üzenete érkezett meg holoadásban, hogy Atlantisz s Lemúria végképp elesett s Unspoken az összes Atlantiszit kiirtotta, csupán maroknyi túlélő maradt, kiken kísérletezhet s rabszolgaként őt szolgálják. Ekkor értettem, meg hogy Genetikai Tanács miért nem volt képes megakadályozni mindezt, hiszen ez népirtás volt. Ugyanis ekkora a korábbi alkotmányos monarchia megszűnt létezni, Unspoken s újdonsült felesége Nephthys szó szerint magukhoz ragadták a hatalmat, s minden jogot, szerepkört kivettek a Genetikai Tanács kezéből. A korábbi alkotmány már semmit sem jelentett számukra s a korábbi törvényekkel, örökséggel ellentétben abszolút monarchiát kiáltottak ki ketten. Bárki, kinek a hűsége bármilyen kevéssé, de megkérdőjelezhető volt börtönbe került, s ők még a szerencsések voltak. Nagyon sokak haltak meg, kezdve a Genetikai Tanáccsal, hiszen Lord Arcadius még próbált tenni valamit, utolsó erejével is, ahogyan nekem megígérte egyszer.
Néhány segítőre itt Kínában is számíthattunk szerencsére, kiknek valószínűleg az életünket köszönhettük. Meghívást kaptunk egyik alkalommal a kommunista párt vezetőitől, kik nem tudták, hogy merre lakunk, így közvetítőkkel jutott el a felkérés hozzánk. Ki a levelet hozta ő szólt, hogy furcsa lényeket látott a párt székháza körül s valószínűleg arra készülnek, hogy kiadjanak minket Unspoken-nek. Nem maradhattunk tovább Pekingben, ismét menekülni kényszerültünk, de ezúttal már annyi lehetőségünk sem volt. Sürgönyöket küldtünk szét szerte a világban, de ezúttal már válaszra sem méltattak minket. Hajóra nem szállhattunk, repülőket felesleges lett volna megpróbálni, így kénytelenek voltunk autón menekülni s az életünket s sorsunkat azokra bízni, kik figyelmeztettek minket. Ezúttal a nyomunkban voltak viszont, Kína középső területén sikerült összesen csak elhagyni a követőinket, s Tibet határában már a segítőink nem jöhettek tovább. Immáron csak magunkra számíthattunk a nyomunkban lihegő vadászokkal szemben. Eddigre a világ több országa is beszállt a vadászatunkba s a Kínai kormány is engedett a nyomásnak. Nem volt ország s titkosszolgálat, kik nem minket akartak elfogni. Ki milyen okból, a legtöbben terrorizmussal vádoltak minket, kik puccskísérlettel s merénylettel. Egyik lehetőség sem volt jó. A vádak minden esetben hazugságok voltak, Unspoken s Nephthys egy dolgot szerettek volna, hogy Attilan-on lehessünk s kivégezhessenek minket.
Tibettől magunknak kellett megoldanunk, hogy miként haladunk tovább. Abban sikerült megegyeznünk, hogy Ó-Attilan felé igyekszünk, bár helyileg még én magam sem tudtam, hogy merre lehet az egykori városunk romjai. Repülve nem mehettünk, mert feltűnő lett volna, ha Lyron szállít minket. Az emberi autókat járműveket egyikünk sem tudta vezetni s bérelni autót túlságosan is könnyelmű lett volna. Vonatok erre már nem voltak, így a gyalog haladunk tovább maradt hátra. Számomra nagyon nehéz volt, a fizikai munkához, s az efféle dolgokhoz nem voltam hozzászokva, s a cipőm, mi a lábamra volt jó tönkrement. Mezítláb voltam kénytelen gyalogolni heteken át. Igyekeztem nem sírni, nem kiborulni, mi igen nehéz volt, nem kívántam tovább nehezíteni Lyron helyzetét, mi nem volt könnyű neki. A lábaim, talpaim véresek s sebesek lettek, emiatt még inkább meggyengültem, nem panaszkodtam, titkoltam, hogy menyire rosszul vagyok, egészen addig sikerült is, míg már a hóhatár felett nem jártunk s az egyik nap arra keltem, hogy köhögök, nagyon. Először csak megfázásra fogtam az egészet, de estére már nem voltam képes felkelni, nemhogy járni. Igen magas lázam is volt, soha sem felejtem el, ezen a napon kiabált velem életében először s utoljára Lyron. Aggódott s féltett, kétségbe volt esve, hogy meghalhatok, gyógyszereink nem voltak, víz sehol sem volt a közelben, hogy gyógyíthassak magamon s igencsak kérdéses volt, hogy a tüdőgyulladást képes lesz-e a szervezetem mindezek hiányában legyőzni. Mire Lyron a tibeti télben végül talált egy tavat, ahol megúszhatnánk magunkat, már késő volt, túlságosan is gyenge voltam ahhoz, hogy gyógyíthassak magamon. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy a tó partján egy buddhista szerzetes szentélye állt, nem volt más lehetőségünk, Lyron oda kérte be magunkat. Nagyon sokat kockáztatott, hogy ezt megtegye, de nem látott más megoldást. Egy idősebb szerzetes lakott ott, én már nem voltam magamnál, de később elmesélték, hogy igencsak meglepődött a két furcsa idegen láttán, de nem ismerte meg a királyt, sem pedig engem. Így utólag úgy vélem, ha meg is ismert volna sem adott volna ki minket soha sem. Az idős kínai férfi segítségével gyógyultam meg, ha aznap nem fogad be minket, már késő lett volna. Tél eleje volt még csak, tavaszig maradtunk itt, addigra teljesen rendbejöttem s képesek voltunk tovább haladni. A férfit addig megtanítottuk az angol nyelvre s ő minket a kínaira, hogy kommunikálni tudjunk egymással. Szerzetesként vállalta a kérésünkre, hogy összead minket, így 1932. tavaszán keltünk egybe Lyron-nal. Azok után, mi velünk történt még csodálkozik valaki, hogy miután örök hűséget fogadtunk egymásnak eldobtam a szégyenletes Boltagon nevet s a McKenzie-t vettem fel helyette? Úgy éreztem, s mind a mai napig úgy érzem, hogy nem hibáztathat ezért a döntésemért senki sem. Képtelen voltam egyszerűen azt a nevet viselni, melynek parancsára vittek véghez kettős népirtást, azokét, melyeket legalább annyira szerettem, mint a saját népemet. A távozásunkkor mondtuk csak el, hogy kik vagyunk. ő csak mosolygott s mondta, hogy tél közepe óta tudta, a közeli faluban levő katonáktól kik minket kerestek. Letagadta, hogy valaha is látott volna minket, így most már nyugodtabb szívvel tudtunk tovább haladni reménykedve, hogy az utánunk kutatók tényleg elvesztették a nyomunkat. S bármilyen hihetetlen tényleg így is volt, azóta sem találtak ránk. Később, egészen az idős férfi haláláig kapcsolatban maradtunk vele s többször mg is látogattuk itt a szentélyében hálánk jeleként.
Míg gyógyultam s az erőmet próbáltam visszaszerezni legalább víz közelében voltunk, de a tengert nem pótolhatta. Nem volt erőm s energiám ahhoz, hogy észrevegyem a gondokat. Miután elhagytuk a szerzetes menedékét a hegyek között nem voltak többé tavak sem. Nyár elejére sikerült megtalálni a bátyám útmutatása segítségével Ó-Attilan-t. A tél során olyan helyen voltunk, hol nem tudtunk kapcsolatba lépni egymással, már aggódott, hogy megöltek minket. A régi Attilan romjai hatalmas kiterjedésűek voltak, helyenként még működőképes számítógépekkel, árammal. Így sikerült berendezkednünk, noha itt még jobban nélkülöznünk kellett, mint korábban. Hetekbe, ha nem hónapokba került, míg sikerült egy olyan lakhelyet kialakítanunk, mit tényleg annak lehetett nevezni. Igazából végletekig el voltam keseredve, nem tudtam, hogy mihez lehetne kezdeni ezen a helyen, hol ki tudja, hogy mennyi időt kell majd eltöltenünk ezen a helyen. Bele sem mertem volna gondolni akkoriban, hogy közel egy évszázaddal később még mindig itt fogunk élni sőt eddigre már nem egyedül, hanem mostanra két kamasz gyermekünk is itt él velünk. Sokszor fordult elő, főleg az itt létünk elején, hogy Lyron gyakran órákig csak egyhelyben állt a szabadban szótlanul s a távolba tekintett. Arra, amerre a tengert sejtette, szenvedett a Himalájában, a szívem összeszorult, amikor ránéztem. Erős volt s büszke, még ezekben a pillanatokban is, soha nem mutatta ki felém, hogy menyire szenved s hiányolja a tengert, de tudtam, hogy így van. Éreztem. A szívem pedig majd meg szakadt, hogy miattam s népem miatt kellett mindkettőnknek száműzetésbe vonulnia, s emiatt kell neki is így szenvednie. A bűntudat mardosott s végtelenül kétségbe voltam esve tehetetlenségben. Megannyi álmatlan éjszaka után végül találtam egy megoldást s eszembe jutott valami.
Másnap lelkesen magyaráztam el Lyron-nak, hogy milyen ötletem támadt, hogy tegyünk helyre, mit Unspoken okozott. Nem értette, hogy mire gondolok, elmagyaráztam neki, hogy miként lehetne elméletben létrehozni újra az Atlantiszi fajt, miként az Embertelenek évezredekkel korábban megtették ugyanezt, mikor először csinálták meg ezt. Hogy minden anyagot elhoztam Attilan-ról s ha igen sokat tanulunk, akkor ez lehetséges lesz…

_________________
Reneszánsz/Outsiders: Ko-Rel, Zam-Rel, Nephthys Boltagon, Doria McKenzie-Boltagon, Melissa Boltagon/Medúza
Shi'ar kalandjutalom: Kallark (Gladiátor); 2210ből: Kallistrate Pherenike McKenzie-Boltagon; X-diák: Lilandra Neramani
Végtelen Háború: Zam-Rel, Namor McKenzie, Melissa Boltagon; Ultimate: Dr. Melissa McKenzie; AoA: Doria McKenzie-Boltagon
Egyéb karaktereim - Nefadar, Nefi, Fórumanyu
avatar
Ko-Rel
11. szint - 25 kredit

Hozzászólások száma : 1277
Hozzászólások régi : 804
Korábbi szint/kredit : 9. szint - 20 kredit
Aktuális szint/kredit : 13. szint - 35 kredit
Join date : 2011. Feb. 26.

Karakteradatok
Főkarakter: Thorhalla
Főkari/multi: Multi

nefadar http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t609-ko-rel http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t29-multik#3460

Vissza az elejére Go down

Re: Lyron McKenzie

Témanyitás by Ko-Rel on Vas. 07 Aug. 2011, 05:46

Ő katona volt, én tudós; orvos s biológus, nem pedig genetikus. De mégis beleegyezett, mégiscsak jobb volt ez, mintsem magunkat emészteni a történtek után. Számomra nem volt olyan nehéz megtanulni azt, hogy milyen is egy genetikusnak lenni. Azonban Lyron már nehezebb volt, okos volt, meglepően is ehhez az egészhez, mi meglepett s végtelenül boldoggá tett. Viszont ezek a tudományok az Atlantisziak körében az óceán mélye miatt nem voltak elterjedtek, kénytelen voltam a legalapabb dolgoktól kezdeni mindent s onnan megtanítani, mi igen csak sok időt vitt el. Jó néhány évbe tellett, hogy teljesen képes legyen felzárkózni s végre mindent megtanuljon, megértsen. Ezekben az időkben Lord Gorgon s Lockjaw segítsége mindennél többet ért. Három havonta eljöttek egy-egy napra, s ezen alkalmakkor élelmet, gyógyszert, felszerelést hoztak nekünk ide a lakhelyünkre. A segítségükkel sikerült néhány nyersklón Alfa primitívre is szert tenni, miket később mi is használhattunk, végre volt segítségünk, kik élelmet termeltek s vadásztak a környéken. Nagyon nagy szükségünk volt rájuk, hiszen az egészségem továbbra is nagyon gyenge volt, nehezen viseltem az idő váltakozását s a hideg éghajlatot, de mégsem mehettünk innen máshova. Minden télen hosszasan voltam beteg s minden bizonnyal ez is közre játszott abban, hogy a következő évek során két vetélésem is volt, majd utána jó fél évszázadig képtelen voltam arra, hogy teherbe essem újra. A körülmények ellenére boldogok voltunk, noha nem volt könnyű életünk. Tény s való, soha sem tudtam tagadni, hogy valószínűleg még nehezebb lett volna, ha a bátyám nem kockáztatja minden egyes alkalommal az életét azért, hogy eljöjjön hozzánk. Ő örökösen ellenállt s nem hajtott fejet Unspoken-nek. Nem értett egyet a népirtással, sem pedig azzal, amit ő s az unokatestvérünk tett. Annyi jólélek legalább volt benne, hogy előttem soha sem beszélt, hogy mi lett az atlantiszi túlélőkkel, de voltak elképzeléseim, hiszen láttam Lyron-on, hogy mennyire nehezen viselte a válaszokat miket szerencsére nem hallottam sosem. A tenger s a nagy mennyiségű víz hiányát mindketten nehezen viseltük, hisz végül is halak voltunk, idővel kénytelenek voltunk egy nagyobb medencét, inkább mesterséges tavat kialakíttatni a közelben, ahol álcázni is tudtuk. Nem következzünk el hibát, nem kockáztathattunk, hogy észrevegye bárki is. muszáj volt, hiszen egy idő után már nem tudta a víz hiányát elviselni, s nem volt megoldás, hogy valamelyik tóhoz, vagy magához az óceánhoz repül le. Túlságosan is kockázatos volt. mikor Lyron végre fel tudott zárkózni a genetikai tanulmányaival hozzám, ez közel egy évtizedet vett igénybe végre nekiállhattunk a tényleges munkához. Mikor elszökött Atlantiszról egyvalamit tudott magával hozni, a genetikai bankjuk tartalmát, így jó néhány minta állt rendelkezésünkre, mikből klónozni is lehetett volna, amit akarunk. De jelenleg nem ez volt a célunk, hiszen mindez csak átmeneti megoldás lett volna s a megfelelő technológiánk sem volt jelen ehhez. Ha egyszer sikerülne Attilan-ra hazajutni, akkor mennyivel könnyebb lett volna mindezt megtenni, de így a nehezebb része következett. A mesterségesen létrehozni a fajt, hogy nehogy valamilyen degeneráció legyen s az esetleges klónok mellett új egyedek is legyenek, hogy ne legyen nagyon nagyarányú beltenyészet.

Hosszú s kínkeserves évtizedek következtek, szinte semmilyen előrelépést nem sikerült még elérünk, semmilyen áttörést, mi jelezte volna, hogy közel állunk. A világ oly nagyot változott, az Embertelen birodalom pedig a régi Atlantiszi birodalom helyén virágzott. A világ jelentős része még mindig ránk vadászott s keresett minket ki milyen okból, de mindeddig nem találtak meg. Túlvoltunk az ezredfordulón is, az emberek időszámítása szerint, hatalmas fejlődésen mentek át, de a gépeikkel, műszereikkel nem mentünk sokra, még mindig évszázadokkal jártunk előttük. A bátyám révén időnként sikerült néhány orvosi cikket is szerezni, nem volt kivel konzultálhattunk volna. Szomorúan kellett tapasztalni, hogy Lyron-nal mi ketten voltunk a Föld legjobb genetikusai, s nem találhatunk segítséget, talán csak Unspoken emberei között. Ami pedig lehetetlen feladatnak minősült. Így továbbra is csak egymás segítségére s társaságára számíthattunk, hálát adtam Nagy Randac-nak s Neptunnak, hogy a király s az én kapcsolatom még mindig teljesen szilárd alapokon nyugodott, ugyanúgy, ugyanoly mélyen szerettük egymást, mint a száműzetés első napjaiban, ebben semmi sem változott. Ha valamelyikünk már készült volna feladni, eldobni a reményt, ott volt a másikunk, hogy segítsünk egymáson. 2012 nyarára már elmondható volt, hogy szinte egy teljes évszázadot töltöttünk egymás mellett. Már nem volt közöttünk szavakra sem szükség, egy-egy tekintet, mozdulat elég volt, hogy tudjuk mit szeretne a másik, vagy mi nyomja a lelkét. A házasságunk megkoronázása 2010 tele volt, mikor az első gyermekünk, a fiúnk, Leonard meglátta a napvilágot. A kis herceg, a trónörökös, másfél évvel később 2012 tavaszának végén pedig egy kislánynak, Aldora-nak adtam életet. Végül is mi mást kívánhattunk volna egy ilyen mellett? Itt voltunk egymásnak, szerettük egymást, házasok voltunk, volt két gyönyörű gyermekünk. Mentesek lettünk a politikától, két udvar minden intrikájától. Igaz mindennap félelemben kellett élnünk, hogy mi lesz másnap, hogy ránk találnak-e, hogy a mi kis világunk mikor törik össze. Mitől rettegtem, hogy eljön-e az a nap, mikor Lyron már nem akar mellettem élni s elmegy. Vagy úgy dönt, hogy maga megy szembe Unspokennel s próbál revánsot venni a népeit ért szégyenfoltért s azért, mert kiirtották őket.
Nem tudtam, hogy mi lesz velünk, ha Gorgon lebukik s nem tud többé ide jönni s kiderítik, hogy itt vagyunk, vagy mi lesz, ha az egyre modernebb emberi technológia elől nem leszünk képesek többé elrejtőzni? Napról napra egyre jobban gyötört a kétség s szenvedtem ezen kérdések gondjai miatt. Némi örömöt az jelentett, mikor láttam odakint a gyermekeimet az apjukkal játszani önfeledten s újra láthattam a büszkeséget Lyron tekintetében s szemeiben. Hogy mennyire szereti, a gyermekeit. A tizenkét éves fiúnkat s tíz éves lányunkat. Sokszor hallgattam a meséit, mit Atlantiszról s Attilan-ról mesélt. S oly rossz érzés volt, hogy ilyesmiről mesélünk nekik úgy, hogy valószínűleg sosem látják meg a származásuk helyét. Sokszor órákon át figyeltem az egyik emeleti ablakból, hogy odalent a pajzzsal védett helyen, hol fű is termett, nem csak hó terült el, a két gyermekünkkel Lyron játszott. Illetve, ha itt volt Lord Gorgon, akkor ő is s Lockjaw is. Mindkettejüket szerették a gyerekek s a bátyám is az unokaöccsét, s unokahúgát. Ha a világban nem történtek volna azok a dolgok, mik, akkor talán boldog családi életnek is hívhattam volna a mienket. De a hírek, miket a fivérem hozott elkeserítőek voltak. Igazából nem szerettem volna tudni, hogy az Embertelen birodalom miként volt még talpon s miként virágzott, de örültem neki. A népemet még mindig szerettem s nem hibáztattam őket a királyunk tetteiért. Nem tudom, hogy miként meséljem el a mai világot a gyermekeimnek, régen mikor szinte az egészet bejártuk diplomáciai ügyekben nem létezett többé. Az egykor oly békés s szép világ mára fertő lett. Egy olyan világban éltünk, hol a képesség bűn, s bezárnak érte szerencsésebbe esetben. Rajtunk kívül még senkivel sem találkoznak, mit kéne mondanom kettejüknek, ha egyszer elmehetnek innen az emberek rettegve zárják el vagy végzik ki őket, mert nem emberek? Mert a szüleiktől képességet örököltek s még a terrigen-ködben sem voltak, mert túl fiatalok. Hogy csupán néhány szervezet van, hol megtűrik a mutánsokat, kik segítenek a társaik ellen? Hogy az USA kormánya s az X-fegyver néven futó kormánypárti szervezet kísérletekre használná őket, mert azok, amik? Hogy hozzájuk hasonló, mégis oly más mutánsok egy csoportja terroristaként tevékenykedik a világon, egy istennővel összefogva, hogy kiirtsák az emberiségnek nevezett fertőt? Csodálkozik valaki, hogy mindenki retteg ebben a világban a másiktól? S Unspoken még mindig abszolút monarchiában uralkodik az Emberteleneken. Én magam is képtelen vagyok mindezt feldolgozni s elfogadni, hogyan várhatnám el két ártatlan gyermektől? Egyáltalán hogyan lehetne felkészíteni őket arra a világra, mitől mi elzárkóztunk s nem kívántunk részt venni benne? Az uralkodói neveltetést mindketten megkapták, s törekedtünk a férjemmel arra, hogy az udvari rend szerint nevelkedjenek. Igaz főleg Lyron szerette volna mindezt, ebből tudtam, hogy egyszer arra készül, hogy a fiúnknak már újra visszaadja a királyságát, mi őket illeti.
Egyik este 2019 környékén, mikor esti mesét mondtunk a fiúnk megkérdezte:

- Mi értelme van mindennek? Miért meséltek erről ennyit, kell ennyire szorgosan és keményen tanulnunk, ha nincs értelme? – kérdezte. – Hisz nincs királyság, ahova mehetünk, nincs mi felett uralkodnátok és soha sem láthatjuk amiről beszéltek…
- Mire elég idős leszel lesz értelme – felelte Lyron büszkén.
Mindezek ellenére láttam s tudtam, hogy őt is mennyire rosszul érintette a fiúnk kérdése. Hiszen még a faj létrehozásával sem álltunk továbbra sem jól. Úgy hiszem, hogy igazából ez a kérdés s válasz volt, minek köszönhetően úgy döntöttem, hogy megírom a történetünket, hogy legalább valaki legyen, ki tudja, hogy mit szerettünk volna végrehajtani, hogy miért küzdtünk majdnem egy teljes évszázadon át. Hogy a gyermekeink megismerjék Attilan-t, Atlantiszt s Lemúriát. Melyek vezetőik s sorsuk dacára megérdemlik, hogy a Föld legnagyszerűbb birodalmaként említsem őket.

2022-t írtunk már, még három év szaladt el Tibetben szinte észrevétlenül. Még mindig nem sikerült megtalálni, amit kerestünk, hiába dolgoztunk sokszor napokon keresztül megállás s pihenés nélkül. Lassanként kezdtem feladni már a reményt, hogy valaha is sikerrel fogunk járni. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy egymagam bezárkóztam a laboromba, vagy a szobámba s sírtam. Kétségbe voltam esve s végtelenül dühös voltam magamra, hogy még mindig képtelen voltam megtenni, mit már évtizedekkel ezelőtt el kellett volna érnem. Egyszerűen nem jöttem rá, hogy mi is a gond, hogy mi hiányzik. Már volt, hogy sikerült a genetikai kódot előállítani, de az egyedek életképtelenek voltak. Hiába rágtam át magam a jegyzeteinken s az adatbázison újra s újra, egyszerűen nem találtam meg a hibát. Feszült s ideges voltam, s emiatt egyre gyakrabban voltak rémálmaim is, miben megtalálják a menedékünket s szétzúzzák a családomat, az életemet. Ezért lassan már aludni sem mertem, addig dolgoztam s menekültem Lyron kérlelő szavai ellenére, mígnem összeestem a kimerültségtől. Mindezek után hetekig nem hagyta, hogy a labor közelébe menjek, hogy ne lássák a gyermekeink sem, hogy tönkreteszem magam. Amíg velük foglalkoztam ő végezte a laborban a kettőnk munkáját, esténként pedig én néztem át a jegyzeteit, hogy mit is ért el. még mindig úgy véltem, ha sikerülne egyszer pár órára Attilan-ra jutni az ottani gépekhez, felszereléshez, akkor már régen megoldottuk volna a gondunkat s képesek lettünk volna létrehozni újra az atlantiszi fajt. Az egyik este késő éjjelig beszélgettünk, megint a jegyzeteit néztem át, mikor valamit megláttam benne. Egy törölt részt, az adathordozó lomtárából kértem vissza azt, mit a király kitörölt, az egyik saját elméletemet vitte tovább, hol én elakadtam. De nem sokkal később ő maga is elakadt, viszont én már láttam az egész végét. Kipirult arccal néztem rá, majd csókoltam meg.
- Briliáns vagy, szeretlek! Ne várj meg!
Ezzel már keltem is ki az ágyból s a köpenyemet felkapva rohantam a laborba, hogy befejezzem, amin dolgoztunk. Minden fáradtság kiment a szememből s olyan lelkesen s sebesen dolgoztam, mint talán évtizedek óta egyszer sem. Talán, mint a kutatás legelején. Ezúttal a számítógéppel mindent rögzíttettem. Hajnalra készen voltam s büszkén, boldogan néztem a kémcsőbe az ott osztódni kezdő sejteket. Életünk jelentős részében végzett munkánk meghozta a gyümölcsét. Alig tudtam az örömkönnyeimet visszafogni, mikor visszatértem a hálóba. Ahogyan beléptem Lyron azonnal felébredt, először a könnyeim miatt aggódást láttam a szemében, de utána meglátta a mosolyomat. Legalább olyan büszkeséget éreztem, mint mikor a fiúnk megszületet, ahogyan láttam az arcára kiülő őszinte mosolyt. Felkapott s hosszasan csókolt meg, utána tudtam csak hangosan kimondani.
- Sikerült Lyron, megcsináltuk!

_________________
Reneszánsz/Outsiders: Ko-Rel, Zam-Rel, Nephthys Boltagon, Doria McKenzie-Boltagon, Melissa Boltagon/Medúza
Shi'ar kalandjutalom: Kallark (Gladiátor); 2210ből: Kallistrate Pherenike McKenzie-Boltagon; X-diák: Lilandra Neramani
Végtelen Háború: Zam-Rel, Namor McKenzie, Melissa Boltagon; Ultimate: Dr. Melissa McKenzie; AoA: Doria McKenzie-Boltagon
Egyéb karaktereim - Nefadar, Nefi, Fórumanyu
avatar
Ko-Rel
11. szint - 25 kredit

Hozzászólások száma : 1277
Hozzászólások régi : 804
Korábbi szint/kredit : 9. szint - 20 kredit
Aktuális szint/kredit : 13. szint - 35 kredit
Join date : 2011. Feb. 26.

Karakteradatok
Főkarakter: Thorhalla
Főkari/multi: Multi

nefadar http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t609-ko-rel http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t29-multik#3460

Vissza az elejére Go down

Re: Lyron McKenzie

Témanyitás by Ko-Rel on Hétf. 08 Aug. 2011, 14:19

Bővítés, ismét Melissa szemszögéből:

Az esküvőnk utáni másnap kora reggel már útnak is indultunk Lemúria felé, a megbeszéltek alapján az itthoni dolgainkat a Vének és a Genetikai Tanácsra bíztuk, illetve Ronan-ra. Ezúttal az Embertelen elit itthon maradt, rájuk is rájuk fért némi pihenés s az óceán mélyén úgysem tudtak volna a szolgálatunkra lenni, Ablakor kivételével. Körübelül egy hónapot terveztünk ott lenni, egyrészt szerettem volna megismerni a birodalmat, ahol még sosem jártam, s Lyron számára is nehéz időszak volt, hiszen az ottani ügyeket is át kellett vennie a korábbi uralkodótól. Számomra úgy tűnt, hogy a Lemúriaiak nyitottabbak voltak a változás tekintetében, mint az Atlnatisziak a puccskísérlet idején, vagy csak nem tűnt fel, hogy nem így van. Kitörő örömmel üdvözöltek minket s végre tulajdonunkba vehettük azt a gyönyörű épületet s a birtokot is, mit nászajándék gyanánt kaptunk Lyron unokatestvéreitől. Stílusos épület, s gyönyörű birtok, kert s rálátás Lemúria fővárosára, az Örök Birodalom ezen szegletének gyöngyszemére. Szerettünk volna pihenni is, amennyit lehet, bár ez uralkodóként igen nagy kihívásnak tűnt. Örültem, mikor a kérésemnek eleget téve Lyron engem is bevont a bel- s külügyekbe. Segíteni szerettem volna neki, hiszen ennek a két birodalomnak a jóléte is fontos volt számomra. Csak az árnyékolta be a boldogságunkat, hogy mindketten furcsa dologra emlékeztünk, Attilan pusztulására s megannyi fészek, Thanos s Marvel megszállására. Utána mindennek vége, igyekeztem nem törődni ezzel, hiszen nem történt meg, nem zavarták meg a nászéjszakánk utáni reggelt sem, s a bátyám is élt, mégis nehezen tudtam elfeledni mindezt…
Mikor végre nem a birodalom ügyeivel foglalkoztunk Lyron megmutatta a birodalmát, az édesanyja hazáját. Gyönyörű volt a hely, hasonló s mégis más, mint Atlantisz. Lenyűgözött s ezen idők alatt végre volt alkalmunk újra megismerni egymást száz év után. Jellemzően mosolyogva hallgattam Lyron-t, ki arról az évszázadról mesélt, míg mi aludtunk. Ennek köszönhetően időnként szörnyen gyermeknek éreztem magam még magam mellette. Úgy két-három hetet lehettünk már Lemúriában, mikor az egyik közös „sétánk” alkalmával Lyron mosolyogva jegyezte meg, hogy napról napra szebb leszek. Felnevettem s hasonlóképpen feleltem neki erre, hogy szerintem csak ő az, ki napról napra szerelmesebb. A gondok ellenére, mik a vállainkat nyomták boldogok voltunk. Az egyik este még egy kis pletykát is sikerült a szolgálólányoktól elcsípnem, kik a kúriánkban dolgoztak. Hogy mindenki birodalom szerte reménykedett benne, hogy az ifjú királyné képes lesz végre a királyt egy örökössel megajándékozni. Nem lehetett tagadni, Lyron, ha nem lett volna a hatalma birtokában már öregnek számított volna, most azonban? A negyvenes-ötvenes éveikben járó fiatalok is példát vehettek volna róla. Igaz nem változtatott a tényen, hogy az elmúlt száz esztendőben valóban megannyi szeretője volt s egyik sem ajándékozta meg gyermekkel s ez kissé nyugtalanító volt a népe szemében. Hiszen, ha terméketlen lenne felhasználhatták volna arra, hogy elmozdítsák a pozíciójából. De nem volt az, de Namor kilétét még nem fedhettük fel, még túl korai lett volna, még engem is el kellett fogadniuk. Úgy egy hónappal később, a hazaérkezésünk után pedig kiderült, hogy a rosszindulatú pletykák pusztán alaptalanok, hiszen kiderült, hogy gyermeket vártam. Én, az ifjú királyné, ahogyan Lyron két népe említ engem.
Néhány nappal azok után, hogy hazatértünk Attilan-ra Lemúriából újabb emlékeket kaptunk, egy másik világ, egy szörnyű világról. Már tudtuk mindannyian, hogy a korábbiak mik voltak, hiszen annak a következménye volt. Egy világ, hol Lyron s én szinte egy teljes életet töltöttünk egymás mellett, hol Unspoken kiirtotta az Atlantisziakat. De, miként a világ helyreállt Atlantisz s Lemúria feltámadt hamvaiból, lakosságának jelentős része, kik a Bukás során hunytak el, éltek. Immáron nem csak alig tízezer létszámot számlált a faj, hanem több tíz milliós nagyságrendben éltek újra. Feledhettünk volna, de nem tettük, túlságosan is sok mindent tanultunk abban a világban, értünk el genetikusként, s egyikünk sem akart erről lemondani. S nem akartuk az éveket sem elfeledni, mit egymás mellett éltünk le, jóban s rosszban, ahogyan a házassági esküben fogadtuk. Az a tudás s gyakorlat olyan hatalmas volt, hogy szinte a legjobbak lehettünk vele az Embertelenek között. Tanulni akartunk a hibákból, hogy többé nem sodorhatjuk a népeiket olyan veszélybe, mint a Barokk – így hivatkoztak erre a világra többen is – alatt. Csupán egy hatalmas dolog volt, mi nagyon fájdalmas volt mindkettőnknek, Leonard s Aldora, a két gyönyörű gyermekünk „elvesztése”, kik soha nem is éltek, de mégis emlékeztünk rájuk. Lyronnak, akárcsak a korábbi emlékeket ezt is könnyebb volt kihevernie, hiszen mindig is erősebb volt nálam. Vigaszként szolgált a hír, mikor már három hónapja voltunk házasok, mikor egyre gyakrabban lettem rosszul, s betegnek tűntek, így elmentem kivizsgáltatni magam Lyron unszolására, hiszen én magam nem jöttem rá, hogy mi lehet a gondom. Még az eredményt sem tudhattam meg, mikor a Genetikai Tanács azonnal a színe elé rendelt. Kivételesen nem kérettek, hanem kötelezően kellett megjelennem, kiknek még csak nemet sem mondhattam. Ők hozták a tudtomra, hogy gyermeket várok s úgy határoztak, hogy megszülethet annak ellenére, hogy nem kértünk engedélyt a gyermekvállalásra. Lyron-t annyira boldognak talán még sosem láttam, mint azon a napon, mikor megtudta, hogy kislányunk fog születni. A másik életből emlékeztem, hogy mennyire jó apa volt s mennyire örült ott is a két gyermekünknek. A birodalmaink ügyei rendben voltak jelenleg, én még a terhességem kiderülte előtt körbeutaztam Atlantiszt, mit szerettem volna egyébként is, noha a Vének Tanácsa és Lord Gorgon is határozottan tiltakoztak. De én úgy véltem s Lyron is, noha féltett, hogy nem árt, ha jobban megismerem a népet, kiknek a királynéja lettem s ők is engem. Hamarosan, mikor már biztos volt, hogy a gyermekünk megmarad a Birodalomban is be lett jelentve a hagyományoknak megfelelően, s így a világ is megtudta, hogy a leendő örökös úton van. Einar Thorson király s megfordult nálunk s gratulációját fejezte ki a gyermek s a házasságunk miatt. A SHIELD is körübelül ekkor alakult újra Lyron-t pedig felkérték, hogyha szükség van rá, akkor csatlakozzon ő maga is a Bosszú Angyalokhoz, megszerette a harcot s nem tudott nemet mondani a felérésre.
Ahogyan közeledett az ENSZ ülés, hol mi is először jelenünk meg s nyilatkozunk a világ felé. Ez is Lyron kezdeményezése, hogy az emberek megismerjenek minket. Még mindig forrong miattuk a hangulat Lemúriában s Atlantiszon. Ha nem sikerül az emberiséget meggyőzni, hogy figyeljenek a tengerek népeire is, hiszen ők is itt vannak, annak félek, hogy beláthatatlan követkényei lesznek az Örök birodalomra s a Földre nézve is.

_________________
Reneszánsz/Outsiders: Ko-Rel, Zam-Rel, Nephthys Boltagon, Doria McKenzie-Boltagon, Melissa Boltagon/Medúza
Shi'ar kalandjutalom: Kallark (Gladiátor); 2210ből: Kallistrate Pherenike McKenzie-Boltagon; X-diák: Lilandra Neramani
Végtelen Háború: Zam-Rel, Namor McKenzie, Melissa Boltagon; Ultimate: Dr. Melissa McKenzie; AoA: Doria McKenzie-Boltagon
Egyéb karaktereim - Nefadar, Nefi, Fórumanyu
avatar
Ko-Rel
11. szint - 25 kredit

Hozzászólások száma : 1277
Hozzászólások régi : 804
Korábbi szint/kredit : 9. szint - 20 kredit
Aktuális szint/kredit : 13. szint - 35 kredit
Join date : 2011. Feb. 26.

Karakteradatok
Főkarakter: Thorhalla
Főkari/multi: Multi

nefadar http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t609-ko-rel http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t29-multik#3460

Vissza az elejére Go down

Re: Lyron McKenzie

Témanyitás by Ko-Rel on Kedd 25 Okt. 2011, 11:40

Megjegyzés a karakterhez: 2022. október 25-n megszületett Lyron második gyermeke (az első, akinek ténylegesen is az apja) Attilan-on, Doria.

_________________
Reneszánsz/Outsiders: Ko-Rel, Zam-Rel, Nephthys Boltagon, Doria McKenzie-Boltagon, Melissa Boltagon/Medúza
Shi'ar kalandjutalom: Kallark (Gladiátor); 2210ből: Kallistrate Pherenike McKenzie-Boltagon; X-diák: Lilandra Neramani
Végtelen Háború: Zam-Rel, Namor McKenzie, Melissa Boltagon; Ultimate: Dr. Melissa McKenzie; AoA: Doria McKenzie-Boltagon
Egyéb karaktereim - Nefadar, Nefi, Fórumanyu
avatar
Ko-Rel
11. szint - 25 kredit

Hozzászólások száma : 1277
Hozzászólások régi : 804
Korábbi szint/kredit : 9. szint - 20 kredit
Aktuális szint/kredit : 13. szint - 35 kredit
Join date : 2011. Feb. 26.

Karakteradatok
Főkarakter: Thorhalla
Főkari/multi: Multi

nefadar http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t609-ko-rel http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t29-multik#3460

Vissza az elejére Go down

Re: Lyron McKenzie

Témanyitás by Ko-Rel on Pént. 15 Feb. 2013, 00:16

Végre valahára volt kreditem, így Melissa és Lyron Barokkos találmányát végre megvehettem a halamnak és így felírhattam Lyron-nak is, mert közös a találmány:

Találmány: Atlantiszi faj Melissa és Lyron a barokk alatt közel 100 évet áldoztak az életükből arra, hogy ezt a genetikai kutatást véghezvigyék. Mostanra sikerült tökéletesíteni és dokumentálni mindezt. A pár képes bármilyen DNS mintából előállítani a ma élő Atlantiszi/lemúriai (Homo Sapiens Mermanus) genomját, szöveteket, szerveket, őssejteket és ezekből teljesen életképes egyedet előállítani/megteremteni. Azaz képesek bármikor újra létrehozni ezt a fajt, ha újra bekövetkezne az, ami a barokk alatt történt, hogy az atlantisziak kihalnak.

_________________
Reneszánsz/Outsiders: Ko-Rel, Zam-Rel, Nephthys Boltagon, Doria McKenzie-Boltagon, Melissa Boltagon/Medúza
Shi'ar kalandjutalom: Kallark (Gladiátor); 2210ből: Kallistrate Pherenike McKenzie-Boltagon; X-diák: Lilandra Neramani
Végtelen Háború: Zam-Rel, Namor McKenzie, Melissa Boltagon; Ultimate: Dr. Melissa McKenzie; AoA: Doria McKenzie-Boltagon
Egyéb karaktereim - Nefadar, Nefi, Fórumanyu
avatar
Ko-Rel
11. szint - 25 kredit

Hozzászólások száma : 1277
Hozzászólások régi : 804
Korábbi szint/kredit : 9. szint - 20 kredit
Aktuális szint/kredit : 13. szint - 35 kredit
Join date : 2011. Feb. 26.

Karakteradatok
Főkarakter: Thorhalla
Főkari/multi: Multi

nefadar http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t609-ko-rel http://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t29-multik#3460

Vissza az elejére Go down

Re: Lyron McKenzie

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére




 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.