Latveria, Közép-Európa

Egy kis tudnivaló az országról, Latveria-ról:



Populáció: 500,000 fő
Kormány: Diktatórikus államforma ("Enforced Monarchy")
Nyelvek: német, magyar, latvériai (anyanyelv, a magyar egy származéknyelve), román
Etnikai csoportok: vegyesen európaiak, cigányok
Fizetőeszköz: Latveriai frank
Rendfenntartó erő és törvénybetartás: őrszemekhez hasonló robotok

Cristopher számára a repülőút rövidebb volt, mint amennyire szüksége lett volna. Miután kijelölték mellé az egyik Shield ügynököt, a kezébe nyomott egy "Etikett és viselkedés a diplomácia színpadain" című oktató könyvet, de a lényeget összefoglalta a számára röviden.
- Figyeljen engem, ne beszéljen csak ha én kérdezem. Az aktáimat nézze át, fejléc szinten. Tudja, hogy mikor mit kell adnia. Kérni fogom, nem kell gondolatot olvasnia. - hadarja a mondanivalóját. - Persze tanulmányozza a könyvet. Öltözzön elegánsan, de ne feltűnően. Öltöny nyakkendő. Ha rajtam nem azt lát, vagy nem azt várom el öntől, majd jelzem. Vágjon fapofát. Nem olvashatnak le magáról semmi érzelmet...- végigméri a kijelölt férfit, majd bólint. - Látom ez utóbbi biztosan menni fog magának. Ne legyen önnél fegyver. Jeladók igen. Kapunk jeladókat, amivel követhetnek minket baj esetén? Fegyver azért nem kell, mert csak a baj van vele. Egy "ellenséges" országban úgyis megölnek, ha van fegyverünk, ha nincs. Minden csak időzítés kérdése. Remélem mindent megértett...tanuljon gyorsan és olvassa a könyvet a gépen. Ha kérdése van...keressen rá választ a könyvben.
A repülőgépen főleg a környező országok és Latveria korábbi viszonyát tanulmányozta újságcikkek alapján. Majd rátért a környező országok és a korábbi Latveriai mutáns politikájára.

- Maga hozza a bőröndömet. Kérem. - veti oda kijelölt segédjének. Egy darab, kerekeken is húzható ruhás bőröndöt hozott magával. Bőr aktatáskáját maga cipeli. Igaz nincs igazán tele. Néhány előre elkészített szerződés tervezet. Amolyan biankó megállapodások, amelyek lefektetik a tárgyaló felek az irányú szándékát, hogy a jövőben megegyezésre kívánnak jutni. Valamint egy laptop és egy új iPad is megbújik a bőr védelmében.

Szóval... Utunkra engedtek minket végre, nem mintha türelmetlenkedtem volna úgy az egész megbeszélés alatt, de ha az idő sürget, akkor mégiscsak jobb ha az ember sietősre veszi a tempót, jó elismerem, maga az eligazítás sem volt valami hosszú, no de akkor is. Össze szedek valami alap felszerelést amit kiosztanak, tekintvén hogy a sajátomat nem hoztam magammal, ami így belegondolva súlyos hiba, majd pedig amikor eljött az ideje a többiekkel együtt repülőre ültem. Nem meglepő módon nem katonai gépre ültettek minket, hiszen az egy kicsit túlságosan feltűnő lenne, főleg hogy mi elvileg csak egy nagykövetet kísérgetünk, egyenlőre legalább is, ahhoz meg minek katonai repülőgép ugyebár. Az utazás nem tart sokáig, én pedig közben csak bámulok ki az ablakon és hallgatom hogy ha esetleg beszélgetnek valamit a többiek, nem vagyok túlságosan beszédes kedvemben, ás és fontos megemlítenem hogy alaposan átvizsgálom a felszerelésem, csak hogy egészen biztos lehessek benne, hogy nincsen semmiféle probléma vele. S itt meg kell említenem természetesen, hogy azért ha valaki hozzám szól, akkor nem hallgatok így tovább, hanem megpróbálok valahogy szóba elegyedni vele, még ha nehezemre is esik, de nem hiszem hogy túlságosan zargatni fognak. Az út végén megvárom amíg mindenki leszáll a gépről, ha ez ellen senkinek sincs ellenvetése, s jómagam utoljára szállok le, hogy zárjam a sort, mindennek semmi értelme, de jól esik.

Elindulunk az útra, szinte semmi fegyverzet, egy "sima" repülőgép, ami azért elég puccos, nekem muszáj volt kiöltöznöm, igaz nagyon nem szeretem, de végülis útnak indultunk. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, nem hittem volna, hogy én egyszer ilyen feladatokat fogok ellátni, megvallom kicsit zavarba vagyok, hogy elszúrom-e, de nem fogom, ha maradok a katonai résznél, németül egész jól tudok, nem lesz gond. Csendben utazok, majd eszembe jut valami.
- Nem szeretnék tolakodó lenni, de nem kellene most megbeszélni, hogy ki merre, miért és mit kérdez?

- Üdvözlöm! Cristopher Strong, ENSZ követ. Nagyon jól beszél angolul. Köszönöm, hogy fogad bennünket. - futja le a tisztelet köröket Strong, mély és kedves hangján, finom, vékony metszésű mosolyával. Majd maga mögé tekint a SHIELD embereire. - Higgye el, nekem sem tetszik, hogy ekkora a kíséretem. De nem nevezném vérebeknek. Had mutassam be miszter Gammert, a segédemet. - mondja, miközben beszáll a kocsiba. Miután bekötötte magát, az ölébe fekteti táskáját. Türelmesen megvárja, amíg mindannyian beszállnak és elindulnak.
- Nézze miszter Szabo. Ez csak egy előzetes megbeszélés, mivel az ENSZ aggódik a diplomáciai kapcsolatok megszakadása miatt. Pusztán beszélgetni szeretnék és meggyőződni arról, hogy a sok paranoiás titkosszolga téved az önök bezárkózásával kapcsolatban.

Victoria csöndben, tisztelet tudóan áll, noha kedve lenne felképelni ezt a Szabo gyereket, hiszen lekutyázta őket, de inkább csöndben marad. Miután elmentek az öltönyösök, egy rádió felvételt hall.
Az adóvevőbe csak ennyit mond, halkan, hogy Szabo ne hallhassa
-Értettem, úgy lesz.
Ezek után rá néz társaira és fejével int, hogy menjenek kicsit arrébb, hogy nyugodtan tudjanak beszélni, ne hallhassa őket senki sem. Bőröndjét maga után húzva indul meg egy ilyen hely felé, majd ha a többiek vele tartanak, elkezd beszélni:
-Nem tudom miféle jeleket érzékelnek Angliában, de ilyen közel a reptérhez nem hiszem, hogy civilekhez sok köze lenne. Valószínűleg valamilyen katonai támaszpont, esetleg a repülőtérnek egy nem civil kiterjesztése. Lehetőség szerint, majd ha kicsivel arrébb leszünk a reptértől, felvehetem a páncélt, így nagyobb biztonságban leszünk, de egy csillogó fém páncél nem éppen életbiztosítás, ha ránk támadnak. Mit gondoltok?
Kérdi a férfiaktól. Válaszukat meghallgatva pedig beleszól az adóvevőbe:
-Központ, ha tudnak, küldjenek műholdas képet a kérdéses területről
Előjött belőle a katona, erre várt már mióta, egy jó kis vérpezsdítő küldetésre...

Végül leszállunk és igazából a feladatok nincsenek elosztva, de majd én arról kérdezek, amihez értek és, akkor én már el is végeztem azt a feladatot amit kijelöltek volna számomra... Egész rendes a fogadtatás, de mondjuk én nem szoktam hozzá, hogy nem teljesen arra gondolnak, amit mondanak... tehát ehhez a diplomáciai beszédhez, nem az én műfajom de majd megszokom.
A lényeg, hogy ne túl zavaróan csináljam majd a kérdezgetést, pedig érzem, hogy úgy fogom, de erőt veszek magamon és végig fogom csinálni... nem lesz gond.

Szóval szép sorban le sorakozunk a gépről, terv és megbeszélés nélkül, ám úgy látszik nem is kell... Vagy... Mégis? A lényeg hogy van egy kisebb fogadó bizottság, akik valahogy annyira nem szimpatikusak, s így itt lévén kíváncsi vagyok hogy vajon tudnák-e velük anyám nyelvén beszélni... Valószínűsíthető hogy igen, bár az ember sosem tudhatja, bár tudhatná, de ettől függetlenül nem tudja, s nem értem miért, de ez így rendben is van. A fogadó bizottság, legalább is egy tagja kézfogással üdvözöl minket, amit mi sem természetesebb hogy viszonzok, elvégre nincs bajom az alakkal, és egyenlőre nem vagyunk ellenségek, és remélhetőleg nem is leszünk. Végül aztán le vagyunk ölebezve, ami valahogy nem zavar, sőt inkább érzem humorosabbnak, bár lehet hogy csak nem van ilyen kicsavart humorérzékem, megvárom míg eltávolodnak, majd megszólalok magamban motyogva, nagyon-nagyon halkan.
- Nem is vagyok annyira harapós. - Majd eztán a többiekhez fordulok, vagy arrébb húzódok velük ha megyünk valamerre.
- Értettem asszonyom. - Szólalok meg végül halkan, nyugtázva hogy vettem az adást, és ügyelve hogy kívülálló ne hallja, majd aztán figyelni kezdem a többiek tervezgetését. Türelmesen végigvárok mindenkit, majd amikor Robertson felhozza azt a bizonyos kérdését... Nos...
- Elsőnek lenne egy kérdésem: Hányszor ismétli még el azt, amit tudunk? - Nézek kérdőn a férfira, ám nem, egyáltalán nem sértésnek vagy pofátlanságnak szánom, csak kíváncsiság.
- Véleményem pedig annyi lenne hogy ha lehet próbáljuk meg minél... Feltűnés mentesebben, szóval óvatosan emberek, és részemről mehetünk. - És csak remélem hogy nem kell civilek között mozogni, mert akkor még egy plussz öltözködést is el kéne rendezni valahogy, amire viszont nem hiszem hogy készültünk.

Victoria szépen felvette a páncélját a csapat megbeszélésére egy olyan helyen ahol már nem voltak civilek. Ahogy kiértek egy olyan helyre, ahol nem volt veszélyben a küldetés, úgy is helyezkedett, hogy az esetleges frontális támadásoktól megvédje a többieket. Titánium páncélján a lövedékek nagy része nem hatolt át, így ha támadnának, szárnyait kitárja, és megvédi a többieket. Fegyverrel nem rendelkezett ugyan, de a páncél maga is elég hatásos támadó eszköz lehetett.
Mikor meglátják a raktár épületet, rámutat, majd megkérdezi a többieket:
-Mit gondoltok, hogy hatoljunk be? Ha szükség van rá nyújthatok légi fedezéket, bár lőfegyverem nincs, vagy felülről is meg tudom közelíteni az objektumot
Mondja, majd vár a többiek válaszára. Több szem többet lát, lehet, hogy nekik valami jobb ötletük is van arra, hogyan haladjanak tovább a raktárba. Ahol aztán lehet, hogy nincs semmi, de a torkában lévő gombóc nem erre utal.

Cristopher végig vendéglátójuk arcát fürkészte, amíg az beszélt. Türelmesen hallgatta, majd mikor az végzett a mondókájával, kinéz az ablakon. A látottak alapján próbálja beleképzelni magát a helyiek életébe. A házak, az autók alapján próbál rájönni az emberek hangulatára, életvitelébe.
- Nézze miszter Szabo. - Kezd bele lassan és halkan, miközben még mindig kifelé bámul az ablakon. - Ha megnézzük a történelmet, akkor láthatjuk, az elzárkózás csak bizalmatlanságot szül. Mint most is. Még szerencséje, hogy engem küldtek. Ha az amerikaiakon múlna, már egy tengerészgyalogos hadosztály masírozna ugyanezen az úton. Ők szörnyen bizalmatlanok ugyanis. - Majd újra az autó belseje felé fordul és a vendéglátójukra néz.
- Azt el kell ismerni, hogy a fegyverkezéshez viszont nagyon jól értenek. Ugyanakkor fel is ismerik azt aki fegyverkezik. Önök pedig hááát...nagyon úgy viselkednek, mint akinek valami hasonló titkolnivalója van...de hát ezt most meg fogja cáfolni. Ugye? - Cristopher elmosolyodik, majd jobb mutató ujjával finoman megigazítja a haját. - Aztán megbeszélhetjük, hogy hogyan segíthetnék ezen az ellentéten önök és az EU között...szerintem tudunk találni olyan megoldást, ami mindenkinek megfelelő.

Oké, szóval megvan a terv, és van civil ruha is, aminek a segítségével el lehet rejteni a fegyvereket, bár megmondom őszintén, bevetés közben nem esik jól ilyen ruhában " rohangálni ", de ugyebár ez most itt létszükség, úgymond, annyira talán nem súlyos, de a lényeg hogy fontos. Egy kis séta után Vic is magára veszi a páncélját, ehhez hozzáfűzném hogy nem tudom ez mennyire jó ötlet, vagy mennyire nem, mindenesetre is amíg nem lesz túl feltűnő, addig annyira csak nem lehet problémás... Mert egy szárnyas páncél ugyebár nem túl feltűnő. Itt jön el az a bizonyos pillanat, amikor elkezdem jobban figyelni a környezetet, emberek után kutatva, akik esetleg veszélyt jelenthetnek, és jobb elkerülni őket. Bár nem valószínűsítem hogy sok lesz, de végül is kitudja, lehet hogy valami titkos katonai bázis felé haladunk éppen. Mindenesetre is ha látok valamiféle csúnyaságot, s ez alatt most emberekre gondolok, akik katonának néznek ki, vagy biztonsági őröknek, akkor megpróbálok valamiféle fedezéket találni magamnak, mielőtt meglátnak. Nem nagyon kéne leleplezni magunkat, hiszen ha kivonulnak, és elkezdünk itt lövöldözni, akkor elég gyorsan ki fog derülni hogy valójában nem egy politikust kísérgetünk, másrészt meg ezt vehetik akkor hadüzenetnek, szóval csúnya dolgok sülhetnek ki ha ezt nem sikerül csendesen letudni, legalább is szerintem.

Egy épületet kellett ugyebár megnéznünk közelről, így vigyáznunk kellett, bár én annyira nem izgultam a dolgon, nem hiszem, hogy olyan nagyon rossz dolgok itt kisülhetnének, el lehet itt intézni mindent szép szóval is.
Nekem nincs mondani valóm, az út közbe én azt fogom figyelni, hogy nem figyelnek-e, vagy nem követnek-e, remélem ezt megérzem, vagy meglátom vagy kikövetkeztetem. Úgyse fognak semmit tenni, amíg úgymond, közel nem kerülünk a tűzhöz.
~ Fél millió, fél millió... nem hiszem el, hogy ennyivel háborút akarnak indítani, vagy egyáltalán rendezkedni akarnak, lehet van valami féle, szuper technikájuk, mondjuk a WY-nek is volt/van de az se volt olyan fejlett, hogy csak így nosza neki egy nemzetközi konfliktus. Szerintem valami van a háttérbe.

Nos, hosszas haladás fedezékben, takarásban, s ami azt illeti nem nehéz haladni, hiszen meglepő módon sehol senki, és még mellé annyi se, bár lehet ez csak a látszat, és ez igen valószínű, hiszen ha készülnek valamire, a lakosság valószínűleg nem tud róla, és eléggé feltűnő lenne egy seregnyi katona, akik egy raktárt őriznek. Sikerül egészen közel érni a raktárhoz, ez az a pillanat ahol kamerákat, és hasonló dolgokat kezdek el keresni, bármit ami egy amolyan utolsó védvonal lehet, hőérzékelő, mozgásérzékelő, vagy csak átlagos kamera, akármi. Ha találok ilyet, akkor intek a többieknek hogy ne menjenek, amennyiben pedig nincs semmi... Nos mást nem igazán tehetünk, mert ( feltételezem ) takarásban ennél közelebb nem juthatunk az épülethez, ezért kénytelenek vagyunk nyílt terepen folytatni. Ha elérjük végül az bejáratát, egy pillanatra megtorpanok, végig nézek a többieken, nem mintha bármi bajuk is lehetne, de megszoktam még a háborúban hogy jobb ha sokszor megvizsgálod, kik vannak még veled, mert sosem tudhatod hogy milyen gyorsan szedik le a társaidat mellőled... Nos nem mintha ez itt egy háború kellős közepe lenne, de mint mondtam, ez megmaradt bennem, pár egyéb dolog társaságában.
- Mindenki kész? - Kérdem, majd ha a nagy többség pozitív választ ad, előszedem a kapott fegyverem, készenlétbe helyezem, majd nagyon finoman belesek az ajtón, s ha magammal szemben nem látok semmi fenyegető dolgot, akkor egy kommandó szerű mozdulattal fordulok be az ajtón, remélve hogy a többiek követnek. Elsőként a sarkokat igyekszem átvizsgálni, folyamatosan haladva közben, majd aztán ami még bent van, s ha bármi ellenségesnek mondhatót látok, akkor habozás nélkül meghúzom a ravaszt.

Victoria továbbra is takarásban tartja a többieket a frontális támadástól. Mikor Ormond felajánlja, hogy bemegy Victoria így válaszol elektronikusan erősített hangján a páncél hangszóróin keresztül:
-Hadd menjek be én elsőként.
Mondja, majd a páncél anyagára bök
-Golyóállóbb vagyok mint te, és mögülem pont olyan jó lehet lőni mint a fal mögül.
Ha a férfi beleegyezik, akkor ő nyitja ki az ajtót, és szárnyait kitárva a belépés után fedezéket biztosít az esetleges támadások elől. Így sokkal biztonságosabb. Ha esetleg valami komolyabb kaliber támadna (pl rakétavető), még abban az esetben is megmentheti társait, igaz így könnyedén meghalhatna. Ha ilyesmi történik, a lövedéket próbálja maximálisan bekapni, szárnyait pedig behajtani úgy, hogy azok eltakarják a többieket a robbanás erejétől, szilánkoktól.
Ha semmi ilyesmi sem történik, akkor tovább megy és a viziorral próbálja elemezni a raktár látható részét, és hagyja, hogy a páncél elvégezze az elemzést.

Szépen megközelítjük a raktárt, nincs semmi aktivitás, vagy már figyelnek rég, vagy nincs itt semmi, vagy csak álca. Gyorsan kezdek szememmel kutatni szegélyeken, ház tetőkön, ablakoknál, nem akarom, hogy egy mesterlövész spontán lelőjön valakit, csak mert senki nem nézi. Eközben a többiek döntenek a behatolásról.
~ Jó tervnek tűnik, akkor van gond, ha több oldalról lőnek, de én majd fedezek hátulról.
Előveszem az egyik fegyverem, a Glockot, azzal sorozatot is tudok lőni, mégis szolid és könnyen elrejthető. Persze nem lövök ha nem kell, ha viszont igen, akkor megteszek mindent, hogy az én társaim ne sérüljenek meg.

A lány szavaira bólintok, bár ezzel, hogy mögé kerülök lehet pár probléma, s bár kissé hezitálnom kell hozzá, úgy érzem hogy meg is kell említenem neki, habár nem utalok rá arra hogy miért is, de mégis muszáj.
- Nem vagyok biztos benne hogy ez jó ötlet, de legyen... Indulás! - S ezzel beállok mögé, és már történik is amitől tartottam, a figyelmem a másodperc tört része alatt csúszik át a terepről a lány alfelére, de amit ott találok, nos nem egészen az mint amire számítottam, forma az úgy igazán nincsen, csak páncélzat, s ettől máris elfog az elégedetlenkedés, és a csalódás érzése.
- Rohadt páncél... - Mormogom még magamban halkan, majd megpróbálom magam túltenni a dolgon és tovább figyelni arra amiért itt vagyunk, és úgy tűnik mégis jó terve. Berontunk, és nagyon meglepő módon senkit sem találunk, bár lehet ez annyira nem is meglepő, az már sokkal inkább hogy a kapcsolat megszűnt a " bázissal " , és hogy az egész hely úgy néz ki, mintha alá lenne rejtve valami, de kapcsoló nincsen, hogy azt megnyomva, megtekerve, meghúzva, stb... Legalább is így első ránézésre nincsen ilyen szerkezet, s így ezt bizonyítani sem igazán lehet. Mielőtt jobban szétnézhetnénk azonban, valami baljóslatú hangra leszek, és feltételezem hogy leszünk mindannyian figyelmesek, és oda tekintve...
- Francba... - Nézek a dögre, és nem tudom eldönteni hogy ez most valóban egy robot, vagy egy felpáncélzott őrkutya, de azt tudom hogy melyiknek örülnék jobban, az pedig a második lehetőség. Fegyveremet azonnal rá szegezem, ám egy kisebb realizálás után inkább próbálok elhúzódni előle fedezékbe, ha vannak rajta fegyverek legalább is, és megpróbálok bele ereszteni egy fél tárat, így felmérni hogy képes-e ez átütni azt a páncélt, vagy burkolatot, ja és mindezt csak akkor csinálom ha ellenségesen viselkedik, azaz támad.

Belépünk a raktárba, két dolog tűnik fel rögtön, üres az egész és fémből van a padló.
~ Miért van fémből? Ez hatalmas pazarlás... lenne, ha nem lenne alatta valami földalatti hangár is. De ez esetben, nem hiszem, hogy sima repülőgépek szállnak ide le, de akkor miért nem őrzik?
A rádiós kommunikáció elszáll, nem meglepő ha még a föld is fémből van, kicsit nyomasztó ez a nagy üresség, egészen addig amíg valami nem morog a hátunk mögül. Megfordulva látok egy robotot.
~ Ha még az őrkutya is robot, akkor miféle technikát használnak ezek? Kétlem, hogy nincs rejtegetni valójuk.
Realizálom a helyzetet, nem jó ha rálövünk és lepattognak róla a golyók, főleg nem ha sok golyó. Ezért most a másik stukkerre lesz szükség, az ötvenes kaliberre, azzal engedek meg egy lövést a fejére. Ezután gyorsan hátrébb kell lépdelnem, hiszen én koránt sem vagyok bepáncélozva.

Victoria úgy tesz mintha nem hallotta volna a megjegyzést, és elmosolyodik a sisak mögül. Mosolya közben elnézi a raktárt, illetve a fémpadlót. Lábával megkocogtatja, és a hallja a kongást. Minden rendben is volna ha nem hallana különös zajt a háta mögül, amint meglátja a dögöt, finom nőies ajkait egy kevésbé finom és nőies kifejezés hagyja el, ami a fémes kutya/macska készítőjének nőágú felmenőit szidta.
Egyből felröppen szárnyai segítségével, és mivel fegyverekkel nem rendelkezik, próbál keresni valamit ami elég súlyosnak néz ki, hogy ráejtve a szörnyre komoly kárt okozzon benne. Valami acél gerenda, vagy akármi ami van. Ha nem talál semmit, akkor igyekszik elterelni a figyelmét a gépnek amíg a többiek lövik azzal amijük van.
Ha a gép lő valamivel, akkor a lövedéket próbálja elhárítani társairól. Közben pedig kiadja az utasítást a páncélnak:
-Angel, próbálj meg valami menekülő utat keresni!