Latveria, Közép-Európa

Megnézem a gépeket, hasonlítanak az őrszemekre, ez meg is magyaráz mindent, az egyetlen olyan nagyobb harci gépek amelyeknek hasznos a két lába és nem két sebezhető pontot jelent. Gondolom ezek is hasonlóan veszedelmes masinák, amelyek működését szigorúan ellenőrzik, egyszóval ezek másolatok, lehet hogy még jobbak is az eredetinél, bár ezt kétlem. Szerencsére úgy tűnik az itteniek nem olyan alaposak a védelemmel, mint amennyire én gondoltam, igazság szerint én egy ilyen helyre még a padlóba, plafonba, falba is érzékelőket raknék. Lehet, hogy vannak csak nem látjuk... Senki sehol, ez lehet jó és rossz hír is, remélem most a jobb, egy biztos, minél tovább maradunk annál nagyobb az esélye, hogy elkapnak.
- Egyetértek, haladjunk. -mondom és én is megindulok
Egyenlőre nincs rossz érzésem, majd később lehet lesz, majd hogyha valami nagyon veszélyeset is látunk, mondjuk egy nagy rakétát, na akkor fogom azt érezni, hogy ki innen.

Cristopher kinyúl az egyik könyvespolc felé és már-már megérintené az egyik kötet gerincét, amikor korábbi tárgyalópartnere beront a helyiségbe. Testhelyzete változatlan marad, csak elfordítja a fejét az érkező felé. Nem tudja, csak sejti, hogy mi történt. A maroknyi SHIELD ügynök egészen biztos, hogy behatolt az ország területére vagy egy olyan létesítménybe, ahova nem kellett volna. Soha sem kérdezte, hogy miért épp katonákkal érkezik. De tudta. Mélyen, legbelül. Azzal is tisztában volt, hogy így sok esélyük nincsen a békés rendezésre. Ennek ellenére is itt van most. Azt pedig csak a sok évtizedes rutinjának köszönheti, hogy arca nem árulja el. Rezzenéstelen, rezignált kifejezés az amit sikeresen megőriz.
- Mire gondol? Csak nem arra, hogy titkokat rejtegetnek ebben a klasszikus kiadású Shakespeare összesben?! Ha nem erre gondol, akkor nem értem. Kérem fejtse ki hosszabban.

Victoria figyelmesen nézi a gépeket, Angel pedig elemzi a látottakat. Őrszemek, vagyis afélék. Arcára a félelem és meglepődöttség ül ki. Erre nem számított, (bár a robot macska miatt nem kellett volna, hogy meglepő legyen). Az őrszemek félelmetes ellenségek, pláne ilyen nagyszámban. Nincs esélyük ellenük, nincs olyan mód amivel hosszabb távra is meglehetne állítani őket. Innen menekülni kell, az információkat megszerezték, minnél tovább maradnak, csak a lebukást kockáztatják. Vic jelez is a többieknek, a SHIELD-nél használatos kézjellel, hogy visszavonulás, induljanak megfele, mert itt semmi jó nem sülhet ki a dologból. Ám a többiek nagyon maradni akarnak, így Vic, kelletlenül, de beadja a derekát, de elmondja azért:
-Nem értek egyet.... de menjünk.
Reménykedik, hogy nem kell majd kimentenie senkit, sőt nem lesz szükség arra, hogy szarkasztikusan megjegyezze: Én megmondtam.
Ha a lift lejjebb megy, ismét védő állásba áll, és védi a társait.

A liftig semmi zavaró tényező nincs, igazából megint zavartalanul tudunk beszállni, és folytatni az utunkat lefelé, habár ez nem mindenkinek tetszik, megjegyzem hogy jogosan nem.
- Tudod mit vaskos… - Mondom igazából a páncélzatára utalva, mert még mindig úgy vélem hogy bizonyos helyeken lehetne sokkalta véknyabb, hogy legalább valami érdekesség is legyen benne, azonkívül hogy valószínűleg golyóálló.
- Úgy vélem igazad van, jobb lesz ha minél hamarabb… - S ekkor nyílik ki ismételten az ajtóm, ami pedig velünk szemben van, nos meglehetősen rossz, finoman fogalmazva, jól sejtettem, azokból az izékből valóban fegyverek jönnek ki, most pedig úgy tűnik hogy vagy politikai foglyok leszünk, vagy ilyen itt „ számított „ nemzetközi bűnözők, egyik sem tűnik jobbnak a másiknál, és hát nem is igazán kéne hogy így történjen. Szép lassan elkezdem felfele emelni a kezeimet, csak nyugodtan, fegyvert nem szorongatom, de meglehetősen kockázatos dologra készülök.
- Nyugalom… - Úgy intézem, hogy az egyik kezem takarásban legyen, méghozzá közel a gombokhoz, s amikor eléggé magasra ér, minél feltűnés mentesebben megbököm a földszint gombját az egyik ujjammal, s remélem hogy nem veszik észre, végül is hacsak nincs ilyen sasszemük akkor nem kéne nekik, ó s amint elkezd bezáródni a lift ajtaja, próbálok oldalra állni, és összehúzni magam minél jobban, mielőtt esetleg lyukasra szaggatnak azokkal a formás kis gépfegyverekkel.
~ Csak ezt éljük túl, és komolyan hívő leszek… ~ Sajnos ezt már sokszor gondoltam, eddig bejött, hátha most is működni fog, és valami csodával határos módon felérünk úgy hogy életben is maradunk, azt a macskát meg akkor már kilyuggatjuk, legalább is ha támad, amúgy meg fent lehet hogy még rosszabb dolgok lesznek, de az már mellékes.

Cristopher pislogott párat a vádra. Aztán elmosolyodott és elvette kezét a régi könyv gerince fölül. Most teljesen a tajtékzó felé fordul. Nadrágjának zsebeibe dugja kezeit és lassan elindul az ajtó felé. Végig maga elé bámul, nem néz Szabora. Aztán mivel elállja az helyiség kijáratát, mégis rá emeli a tekintetét.
- Nézze miszter Szabo. Én azért vagyok itt, mert az országát jelenleg nagy baj veszélyezteti. Nem tenném kockára a tárgyalási pozíciómat olyan apróságokkal, mint egy fegyverkutató részleg aktáiba való betekintés. Mert erről van szó, ugye?
Strong nagy levegőt vesz és mélyen a férfi szemébe néz. Néhány másodpercig, egy válasz erejéig vár. Aztán újra szól.
- Miszter Szabo. Szeretném folytatni a tárgyalásokat, bármit is higgyen vagy véljen tudni. Amennyiben erre nincs lehetőség, visszatérnék a hazámba. Mert hiába érdekel, mi lesz ezzel a kicsi, de gyönyörű hellyel. Vannak akik képesek keresztbe tenni a békének. Többek között ön, a kormánya és ne adja isten a királya is, amennyiben nem tudunk egy tárgyaló asztalhoz ülni.

Lefele megyünk a lifttel, talán hiba volt, később ki is derül, hogy elég nagy hiba. Kinyílik az ajtó és kint van egy olyan gép, amilyet az előbb láttunk, nem tetszenek rajta a gépfegyverek, ennél megnyugtatóbb az emberek jelenléte, tehát nem fognak azonnal lőni.
~ Itt a vége, azt hiszem elkaptak. - gondolom, majd a kezemben lévő fegyvert szépen a földre helyezem, ekkor látom meg, hogy társam mire készül. Rögtön a lift oldalához tapadok, nehogy szétlőjenek. Az egészet nem tartom jó ötletnek, lassan fog becsukódni az ajtó. Arra gondolok, hogy van egy társunk fönt, és ha elindul a lift talán tud segíteni, már ha nem állítják meg a szerkezetet.
Hogyha a lift elindul, akkor gyorsan keresem a tetején a kinyitható részt és ki is nyitom, mert ha megállítják még azon át lehet menekülni. Ha idáig nem jutunk el akkor a helyzet egyértelmű, ők lőni fognak nekünk meg védeni az életünket, ahogy tudjuk. Ezt a fegyvereimmel fogom kivitelezni igazából semmi értelme nyílt tűz ellen, de jobb mint a semmi.
- Hiába jutunk ki innen, el fognak kapni... fent. - közlöm a liftben a többiekkel.

Emelném a kezem a gombra, s egy pillanat erejéig úgy tűnik hogy nem is annyira rossz ötlet, mint az először gondoltam, de sajnálatos módon úgy néz ki, hogy a látszat eléggé erősen csal, s még mielőtt bármit is reagálhatnék egy nagy dörrenés, majd pedig mintha valami hiányozna, de még mielőtt felfoghatnám hogy mi is az pontosabban, egy újabb támadás, és innentől kezdve egy kis emlékezetkiesés, s a következő kép amit sikerül felfognom, hogy a lift padlóján fetrengek. Reflexből megdörzsölgetném kissé a homlokomat, ám ahogyan a kezemet magam elé emelem, realizálnom kell, hogy nincs meg, és ettől pedig természetesen, mint ahogy bárki mással is történne, kissé először megfagy a vér, majd enyhén pánikolva szorítok rá a csuklómra, s próbálnám mozgatni a kézfejemben lévő izmokat, melyeket úgy érzek hogy reagálnak, mégsem látom hogy bármi történne, hiszen már nincs meg, s nem értem hogy miként is történhetett mindez ilyen gyorsan. Hátborzongató és kellemetlen érzés, meglepő módon azonban fájdalmat nem érzek, csak egy enyhén csípő bizsergést, s tudom is hogy miért, vannak fájdalmak, melyek olyan szintűek, hogy az agy nem képes őket feldolgozni, például velem már megesett hogy rá ejtettem valami nehezet a lábamra, mégsem fájt, csak majd másnap, és igaz hogy ez meglehetősen súlyosabb sérülés annál, de egy bizonyos fájdalomhatár felett az agy már így reagál a dolgokra, s már most tartok az elkövetkezendő fájdalomtól.
- F… Francba.. - Nyögöm ki nagy nehezen végül, ahogy sikerült valamilyen szinten magamhoz térni az egész helyzet okozta.. Nem is tudom, talán sokkból, tudtam én hogy túlságosan egyszerűen úsztam meg azt a háborút, és hogy a sors még valahogy be fog fűteni nekem, hiszen nem vesztettem el semmimet, csak örökre megmaradó sérüléseket szereztem, és erre tessék, kézfejem már nincs is, és a sors is megcseszheti magát.
- Rendben, rendben… - S ezzel az épp karommal eldobom a nálam lévő fegyvert, ha még tudnánk is szökni, ami már most kizárt, én akkor sem hiszem hogy túlságosan sokáig bírnám, úgy saccolnám hogy tíz percen belül elvéreznék, így úgy tekintek erre az egészre, hogy nekem már úgysem számít.

Nem lett jó vége az ellenállásnak, egy lövedék hasít át a liften és átmegy rajta majd a mögötte lévő falban megáll, csupán egy lövedék, nem egy sorozat, nem egy egész tár vagy két géppuska tűzereje... Mire a lift oldalához simulok rég halott lehetnék de ezek inkább kétszer kérdeznek aztán nem is lőnek. Energia hullám vág a földhöz és mintha egy kis időre ki is ütne a dolog, észhez térek és elég rosszul érzem magam fogom a maradék nálam lévő fegyvert és magam elé dobom, hogy ne lássák ellenállásnak a jelét. Lelki szemeim előtt látom, hogy ennek valami tárgyalás lesz a vége.
- Megadjuk magunkat! -mondom kicsit erősebb hangon, tiszta legyen a helyzet, a társak előtt is.
Amikor nézem, hogy honnan folyik a vér, látom az egyik társam keze hiányzik, belém nyilall a felismerés, az az egy lövedék nem célt tévesztett vagy figyelmeztetést volt, hanem a gép kiszámította a liftgombos tervet és megakadályozta azt.

Cristopher csak állt s rezzenéstelen arccal bámult a vele szemben álló férfira. Lassan, lemondóan sóhajtott. Ebben a reakcióban benne volt hatvan év tapasztalata és együttérzése egyaránt. Olyannyira nagy volt ez, hogy mindkét válla megemelkedett, majd lesüllyedt. Azonban a mozdulatsorból egyértelművé válhatott, még az avatatlan szemnek is, hogy nem vállrándításról volt szó. Egyszerű sóhajról, ami szomorúságot tükrözött. Zakója zsebébe csúsztatja kezeit s elhúzza a száját.
- Nos uram. Ezek szerint nincs más választásom, mint távozni. De miszter Szabo. Már ismer engem. Ha segítségre lenne szüksége, keressen fel. Van egy kis birtokom a kanadai hegyekben. Szívesen látnám önt. - Azzal elindul az ajtó felé. Már-már odaér, de megtorpan. - Azért biztosít még számunkra sofőrt és gépjárművet?

Elkapnak, de meglepően kedvesen bánnak velünk, a másik ügynök rögtön kapja is az ellátást és még csak le sem ütnek minket, humánus módszereik vannak mit ne mondjak. Betuszkolnak egy furgonba, kezd rossz érzés elfogni, rosszabb esetben kivisznek egy árokhoz és belelőnek, jobb esetben pedig valami "bíróság" elé visznek, ahol minimum politikai és hadi foglyok leszünk, izzadni kezdek, nem túl jó kilátások. Amikor megáll a furgon elég stresszes vagyok már, a feszültség hirtelen elreppen, ahogy meglátom a repteret, szívem már nem ugrik ki a helyéről. Közlik velünk, hogy szabadon elmehetünk és a többi szöveget is, ki vagyunk toloncolva és a többi. Gyanús lesz a dolog, elengednek annak ellenére, hogy a legfejlettebb technológiájukat is láthattuk? Gyakorlatilag beengedtek, hogy nézzünk körül, nem szerelt re se a robot macska se az a több száz gép nem szerelt le minket, csak akkor állítottak meg mikor túl mélyre akartuk magunkat ásni...
~ Csak arra használtak fel, hogy vigyük a hírt, nem szarral akarnak dobálózni, hanem van is valami a hátuk mögött.
Tudomásul veszem a dolgot, az akció valamilyen szinten sikeresnek bizonyult, de inkább kudarc volt ez mint siker, hiába nincs semmi áldozatok árán, jobb lesz most visszamenni az USA-ba és onnan tevékenykedni, számunkra itt a dolog véget ért. Miután a nálam nagyobb rangban lévők felszálltak a gépre követem őket én is.

Végül is mindannyian megadjuk magunkat, innen már nincs kiút, én pedig kezdem érezni azt a bizonyos fájdalmat, melyet a kezem rendellenes hiánya okoz, azonban a fájdalom még mindig tompa, s kissé a világ is, nekem pedig csak egy dolog jár a fejemben, egy olyan, mely már több éve nem volt meg, egészen kiskoromban volt utoljára talán…
~ Apám meg fog ölni, ha ezt megtudja. ~ S ezt magamban mosolyogva veszem tudomásul, mert sikerül ráeszmélnem hogy miről is beszélek így magamban, habár igaz ami igaz, nem fog az öregeknek tetszeni, és én sem igazán szándékozom nyomorultként élni… Talán majd otthon kapok erre valamiféle, nem is tudom, szerkezetet, mely pótolja, egy pótkart, ami így hirtelen, hogy nincs meg az egyik kézfejem, már nem is tűnik akkora pocsékságnak ( finoman szólva ) mint ezelőtt, sőt mi több, most egészen szimpatizálok vele. A mosoly akkor tűnik el a képemről, amikor egy idegen elkezdi baszogatni a sebemet, a fájdalom élesedik, jobban érzem mint ezelőtt, sokkal jobban, de már legalább nem ömlik belőle a vér, de most pedig retkes valamiféle kenőcstől, de azt legalább nem látom, mert kerül rá valamiféle alapszintű kötés, majd pedig egy tű, és a fájdalom lassan mintha csökkenne, de nem vagyok benne biztos, legalább is pár percig nem, utána már könnyedén érezhető a hatása, nem mintha ez javítana azon hogy nincs meg az egyik kézfejem, de legalább nem fáj annyira pokolian, és nem kell a fogaimat szorongatni, legalább is nem annyira mint ezelőtt. Elhurcolnak minket valamiféle teherkocsira, majd pedig azon szállítanak el valamerre, valahogy nem bír érdekelni hogy merre visznek, hiszen úgyis csak politika illetve hadi fogjok leszünk, s a börtön az pedig börtön, nem lényeges hogy hol van, amíg nem próbál valaki meglátogatni a családból, már ha lehet azt egy ilyen helyen, bár azt erősen kétlem. Ezek az elképzeléseim azonban azonnal elszállnak, amikor a teherkocsiból kinézve a repteret pillantom meg, nem értem hogy miért, de szabadok vagyunk, kapok egy alaposabb ellátást, majd pedig hordágyra fektetnek, habár nem értem hogy mi szükség van erre, megkockáztatnám hogy a saját lábaimon is képes vagyok járni, hiszen csak a kezem sérült, legalább is súlyosan, de ha már így vagyok, akkor had cipeljenek, ennyi legalább jár nekem a kezemért cserébe.