Jester és Shadow búvóhelye

Albert és Victor szinte egyszerre fordulnak félig hátra Svarog felé. Albert el is indul a sárkány irányába. Mikor odaér, halkan szól hozzá, hogy lehetőleg Jack ne hallja.
- Nem szeretnék udvariatlan lenni. De hármunk közül ön a legalkalmasabb a felderítésre. Figyelnünk kell a környéket. Mi addig lefolytatjuk a kihallgatást...ha éppen nincs jobb ötlete? - Albert hangja kedves és mélyen búgó. Ezt a fajta tónust rendre csak tárgyalásokon, illetve bárokban, hölgyek társaságában szokta elővenni. Aki ismeri az tudja, hogy el akar érni valamit. Még szerencse, hogy Svarog nem ismeri.
Időközben Victor jobban megvizsgálja a sérülést. Ha Jack hagyja, meg is tapogatja. Próbálja megállapítani, hogy törés-e. Abban az esetben valamiből sínt kell készíteniük. Közben megpróbálja folytatni a beszélgetésnek álcázott kihallgatást.
- Te is ember vagy? Jack, igaz? Hogy érted, hogy több száz éve? Tudod mikor pusztult el az örök város? Vagy mitől? - Közben előveszi a megmaradt anyagdarabot, amit nem használtak még fel. Ha nem törése van a férfinak, akkor azzal próbálja meg rögzíteni a ficamot.

Az, hogy ki győzte le és lenne elég erős hogy ismét megtegye nem ismeretlen. De senkinek se lehet ismeretlen ez a név. Nem meglepő, hogy nem akar segíteni amilyen arrogáns és kétlem, hogy nálunk meggyőzhető lenne bármivel is. Ez már biztos, hogy a mi időnkben nekünk kell elintéznünk ezt. Tartom a tempónövelést és hallgatom a többit amit még mond. Mint egy csorda, azt aki gyenge megölik és az erős "vezet". Nem mondanám, hogy szervezettség inkább, hogy a mennyiségük és az erejük bőven a mienk felett áll. Ez, hogy öt-hat között erőt gyűjtenek furcsa. Remélem nálunk nem fogunk eddig elérni majd, egy ilyen fázisba.
Minden esetre amint visszajutunk már legalább okosabbak leszünk pár dologgal amit remélem használni is fogunk tudni. Muszáj lesz... Vajon mit hihetnek most azok akik kint maradtak, meg hova kerülhettek a fegyvereink?
Sóhajtok egyet hangosan. Csupa jó kérdés. Remélem sikerül eljutnunk könnyen oda ahol az a ház volt ami át"taszított" minket ide és vissza is tudunk majd menni és kapunk ott is pár választ.

Mindenki kérdez, és idővel mindenkinek érkezik válasz, még nekem is, persze ez nem lep meg, csak valamiért kedvem volt ezt most külön megemlíteni. Szóval úgy néz ki hogy nem az egész világ fertőződött meg ezekkel a förtelmekkel, bár nem tudom hogy ezt honnan tudja, kicsit furcsa, bár lehet csak tippel, de persze ha rákérdek akkor kapom majd a tekintetes késszúrásokat a hátamba, így pedig nem képes különösebben érdekelni a dolog. Sokféle démon van, bukott angyalok és a többi és a többi, gondolom jó okuk volt arra, hogy Dormammu mellé álljanak, akit meg már egyszer legyőzött Thorhalla, bár ez engem meglep, nem értem mi oka lehetett rá, és ahogyan a lány beszél, az már nem lep meg, hogy most a kisujját sem mozdítja, személyesen nem ismerem, avagy legalább is egyszer láttam személyesen, de többször nem, és valahogy akkor sem érdekelt különösebben az a nőszemély, az hogy miként viselkedik, mit csinál pedig az ő dolga, nincs benne érdekeltségem. A gyorsított tempót tartom, közben pedig megfogalmazódik bennem egy újabb kérdés, ami a múltra vonatkozik, a Thorhalla legyőzi Dormammut részhez, igazából csak egy dologra vagyok kíváncsi, valószínűleg semmi köze a jelen helyzetünkhöz, semmivel sem leszünk vele előrébb, de érdekel.
- Az hogy a kisujját sem mozdítja valahogy nem lep meg, de szerintem innen senkit sem, arra viszont kíváncsi lennék, hogy mi oka volt régebben arra, hogy Dormammut megölje? - Gondolom mert valahogy veszélyeztette őt is, más logikus magyarázat nincs rá, legalább is az eddig hallottak alapján, persze ki tudja, lehet hogy a válasz meglepőbb lesz mint gondolom, de mondjuk ezt most kétlem, sok dolgot kétlek, de ezt most nagyon.

Svarog végighallgatja Jack mondandóját, az elmélete helyes volt. Tényleg a démoni invázió következményei amit itt láttak, a romok meg minden. De hogy Attilant is legyűrték. Svarognak semmi köze nem volt az Embertelenekhez, de ez tényleg ijesztő volt. Fejlett civilizációjuk volt, meggyógyították Spencer elnököt.
Boris megvakarja az állát, majd a többiekre nézz.
- Körülnézek az épületben, ha fél óra múlva nem jönnék vissza... Kezdjetek el keresni.
Majd elindult az épület felé. Felakarja deríteni az üzenet forrását, az embertelenek biztos nem véletlenül hagyták itt az állandóan fecsegő adót.

Victor egy ideig még vizsgálgatta Jack lábát. Aztán hátranézett Albertre, aki bólintott Svarog távozása után. Ekkor visszafordul a férfihez. Szemében önkéntelenül is megjelenik egyfajta sajnálat, lévén tudja, hogy mi fog következni. Finoman megnyalja kiszáradt szája szélét.
- Nézd Jack. Őszinte leszek. Ez nagyon fog fájni, de segíteni fog rajtad. Ha nem teszem helyre a lábad maradandó sérüléseket is szerezhetsz. Úgy látom nincs eltörve csak kiugrott. - Ekkor négybe hajtja a kezében fogott anyag darabot és átnyújtja a férfinek. - Erre rá kéne harapnod. - Megvárja a férfi reakcióját, majd ráfog a két rosszul illeszkedő csontra és ha ellenkezik, ha nem, határozott mozdulattal megpróbálja helyére illeszteni az ízületeket.
Miközben Victor helyreteszi Jack lábát, Albert Svarog után tekint. Bárgyú, ugyanakkor nemtörődöm arckifejezést ölt magára. Azon jár az agya, hogy a sárkány mikor lett főnök? Azt elismeri, hogy nem mutatkozott be sohasem neki, de az első avaloni kalandjukról emlékezhetne rá. Igaz most éppen nem Avalonban vannak. Ettől még anno kapitányként aposztrofálta magát és erre emlékezhetne a sárkány. Végül vállat von. Nem csak képletesen, valójában is, miközben Jack fájdalmas pillanatait élte át.
- True story bro'. - teszi hozzá halkan, majd Jack és Victor felé fordult. Előbbi megpróbált felállni, utóbbi támogatta ebben. - Vigyél minket a túlélőkhöz légyszíves.
Ha és amennyiben el is indulnak, egyikük sem bízik Jackben. Mindig résen vannak és csapdára készülnek.

Szememmel kutatok a nyuszi után, s lám, meg is látom őt, ahogy egy keretbe van helyezve. Elmosolyodom lágyan, mégiscsak az én lányom. Emlék kép használja e vagy vigasz, esetleg mindkettő, nem tudhatom, nem is kérdezem meg tőle, arcomon a boldog mosoly, elégedetten konstatálom, hogy ha megszülöm a lányom, nélkülem is életképes személy lesz, kerüljön bármilyen helyzetbe. Erős lesz és gyönyörű, az őrület karmos fogai nem csépelhetik majd lelkét, lecsúsznak róla akár a sima üveglapról. Ujjam körül csavargatom hajam ahogy a többiek felé fordulva hallgatom csendben mindazt amit mondanak. Én jó magam bevallom, sosem voltam vezető, sőt, én vagyok itt talán a legtapasztalatlanabb személy, elvégre éveim legtöbb részét az elmegyógyintézetben töltöttem és nagyon sok mindenről ami a világgal történt csak elolvastam a régi újságokból vagy elmondták nekem az X suliban. Thorhalla nevén kicsit összerezzentem, mert bár Dormammut eddig nem ismertem, ő róla már olvastam és hallottam is olyan dolgokat amik a félelmet fejtették ki belőlem, valahányszor találkoztam ezzel a névvel. Úgy érzem, ha túlélem ezt az egészet egyszerűen elvonulok ebből a világból vagy bezáratom magam ismét valahova. Most az egyszer kezdem sajnálni hogy szabad vagyok. Mindjárt talán szó szerint a Pokolba cseppentem. Hát nekem ebből igazán nem kell...
Haladunk a metróban, csendben mint a patkányok egy útvesztőben, olykor feltűnik egy-egy tábla mely jelzi hol is járhatunk. Olyan végtelennek tűnik az egész, keresem a fényt az alagút végén, ami jelezné hogy végre elértük a végét. De nem. Semmi olyan. Agyamban a másodpercek szép lassan másodpercekké változnak, szemem előtt Alicet tartom, közelében szeretnék lenni, megfogni a kezét és vele együtt olyan helyre menni amit Otthon-nak tudnánk. De nem. Nekünk ez helyett a démonok ellen kell küzdeni, hogy megvédjük azt amit Otthon-nak akarunk majd a jövőben nevezni. Hát ezért is vagyok itt? Igen.... pontosan ezért. S mindent megteszek hogy az otthonunk virágzó kertes ház legyen, aminek az udvarában majd Alice békésen játszhat barátaival vagy netán ha úgy adódik testvéreivel. Ezen gondolaton felbőszül az agyam, érzem ahogy megfeszül bennem minden s elég egy pillanatra lehunynom szemem, mikor eme családi idillt porrá égetve látom magam előtt. Kezem ökölbe szorul, mintha már ismét kezdene feltörni bennem az a piciny valami, ami elmém mélyén nyugszik. Tudom hogy ott vannak, szunnyadnak mindketten, s talán egyszer ismét előtörnek, de ne most...
Alice teste a metró falának csapódik olyan szörnyűséges erővel, hogy minden beleremeg, még az én lelkem is. Szemeim kissé elkerekednek, az elmém egyik fele azt kiáltja menjek oda és nézzem meg él e még, a másik pedig azt ordítja, hogy azonnal támadjam meg azt, aki ezt tette a lányommal. Hirtelen két felé szeretnék szakadni s érzem ahogy ez lassan sikerül is. Elmémben megpattan valami, egy aprócska hasadék.
Testem felveszi azt aminek a világ teremtett, a tűz eleme felcsap s bevilágítja a metró járatát, így ennek köszönhetően ha meglátom a támadót azonnal egy erőteljes tűztámadással válaszolok neki. Az indulat és düh bennem az ami irányít, nem Nightmare, ő még szunnyad, vagy talán ébredezik? Eme cselekedet lehet kinyitotta egyik szemét és ismét felfigyelt, hogy feltörjön. Mint egy hatalmas lény az óceán sötét fenekén, aki csak várakozik.

Svarog elindult a hang forrása felé, közben elgondolkodott, hogy túlélte az AIM-et, túlélte Apokalipszist, majd a Harmadik Világháborút, démonok és angyalok támadását, háborús hős volt, most meg SHIELD ügynök, pontosabban volt, hacsak nem itt meg nem alapítja a saját ügynökségét.
Felkuncogott, eszébe jutott, hogy olyan ügynökei lennének mint a Majrés Jack, és a fickó, akinek a hangja furcsa mód ismerős volt.
A francba, még meg se kérdezte a nevét...
Megérkezett a félredőlt toronyhoz, hamar megtalálta a bejáratot, és besuhant rajta. Amikor meglátta a működő komputereket és a még mozgó és beszélő hologramot felfüttyentett, bár nem értette mit mondott...
- Nocsak, kétlem, hogy Energizert használnátok. - A hologram felé fordult. - Helló, bocs, hogy zavarok.
Megnézte a számítógépeket. Fejlettnek tűntek, bár Svarognak, aki csak ahhoz értett, hogy megnézze a facebookját, valamit berakja lejátszási listába a kedvenc macskás videóit youtube-on, olyanok voltak mintha a Marsról hozta volna valaki...
Kutakodni kezdett a terembe, óvatosan nyúlt a cuccokhoz.
- Remélem elrejtettetek ide egy időgépet, mert haza akarok érni az esti meccsre...

Victor támogatja Jacket, miközben elhagyják az épületet, ahol Svarog rátalált a férfira. Albert nem bízik a férfiben. Tökéletesen tisztában van a "sebesült ember" pszichológiájával. Többször látott már embereket meghalni, ilyen egyébként átlátszó trükktől. Ő sem akar csapdába esni. Kissé lemarad a párostól és figyeli a környéket. Még mindig támadástól tart. Victor eközben mosolyogva segíti a fiatal férfit.
- Mondd Jack, hányan éltek itt? És mit esztek? Mit isztok? Mit csináltok a hétköznapokban, a sivatag közepén? Annyi, de annyi kérdésem van...kimerít a beszéd? Inkább hagyjalak? - kérdezi barátságos, aggódó hangon. Aztán, amikor Jack rámutat a kis szedett-vetett településükre, a két férfi egymásra nézett egy röpke pillanatra. Azon kezdtek tanakodni, szinte egyszerre, hogy hogy nem vették észre a füstoszlopot. Ez azonban most cseppet sem érdekelte őket ez a kérdés. Minél előbb válaszokat akartak kapni és most nem hiányzik számukra az önvizsgálat. Arra a luxusra ráérnek, ha túlélnék ezt a napot.

Svarog egyből rájött, hogy mint minden komputer, bizony a kree és embertelen technológia is kínai számára. Érdekes volt, hogy az egész cucc működőképes volt, és még a hologram is jól kivehető volt.
Svarognak azonban más problémája is volt. A hologram hirtelen fel fordult, elkapta a nyakát.
- Bocs, akár el is mehettek...
A hologram, az az a nő, gyilkos hologram a falhoz vágta Svarogot, aki ennek hatására sikeresen elájult.
Amikor felébredt az utcán volt, ami már nem volt kihalt. Az egész banda ott volt, Svarog úgy érezte, hogy aludt.
- A francba, ez egy álom volt - morogta, a jelenben voltak, pontosabban végig ott voltak. És megkötözve, démonok strázsátak felettük.
- Nem, nyitott szemmel alszunk, tudod? - válaszolta a láthatatlan nőnek. A szökésnek csak úgy volt értelme, hogy ha összedolgozik a többiekkel. Reméli, hogy van tervük.

Továbbra is haladunk, viszonylag eléggé csendesen, a feltett kérdésemre érkezik két válasz is, az egyik Taotól, akinek igazából erre nem is reagálok semmit, na meg persze a lánynak sem, a gond az, hogy a két válasz meglehetősen eltérő, ez pedig zavar, de nem említem meg, ez egyszer fölöslegesnek látom. Még egy kevés séta, és javasolt csend, majd pedig úgy tűnik, hogy megérkeztünk, abból kiindulva legalább is, amit a lány mondani akart, azonban mielőtt befejezhette volna, morgás, majd pedig egyszerűen a falhoz vágják.
~ Ezt én akartam... ~ Igen, nem igazán érdekel, hogy milyen állapotban van, én akartam falhoz vágni, és nem tetszik, hogy valaki megelőzött vele, de ez van, neki valószínűleg jobban fájt, mint nekem - biztos, minden szempontból. Egy röpke pillanatig elemzem a helyzetet, az a röpke pillanat egészen addig tart, amíg nagyon-nagyon sok szempár meg nem jelenik a sötétben, itt pedig hívom a motort, és dobom a láncot, de már hiába, egyszerűen ránk vetik magukat, aztán pedig...

felriadok és hirtelen nem értem, hogy mi történik, kábának érzem magam, és szép lassan realizálódik benne, hogy ismerem ezt az érzést... És meglehetősen gyűlölöm, de régen volt már benne részem, akkor, amikor még a szekta társaságát élveztem, és fiatalabb voltam. Ahogyan mozogni kezdek, eléggé gyorsan feltűnik, hogy meg vagyok kötözve, nem vagyok benne biztos, hogy mivel, valószínűsíteném, hogy kötéllel, de gondolom nem átlagos kötéllel, hiszen ha igen... Nos akkor eléggé ostobák. Valaki már be is jelenti az egyértelműt, aludtunk, itt pedig kissé szúrós szemmel nézek a többiekre, azon többiekre, akik velem voltak, persze ők nem látják az arcomat, csak a koponyámat. Ezért nem szabad bízni senkiben, de persze hiába magyaráznám nekik. Hallok még egy női hangot is, de jelenleg nem látom, hogy honnan szól, ezért egyszerűen nem is igazán foglalkozok vele, vagyis de, csak nem adom ennek jelét, inkább próbálok a hátamra feküdni, ha nem azon fekszem alapból, majd pedig magam mögött több apróbb ponton kiégetni a kötelet, nem úgy, hogy látványosan meggyulladjon, csak hogy eresszen, és azért óvatosan, hogy lehetőleg ne vegyék észre. Amint úgy érzem, hogy eléggé laza a kötél, hívom a motort, lehetőleg úgy, hogy a maga lángoló kerekeivel keresztül haladjon pár démonon, ezzel elvonva a figyelmüket. Ha ez megvan, akkor egyszerűen megszabadulok a kötéltől, és egy éles lánccal próbálok felszeletelni minél több démont, valamilyen szinten figyelve a védekezésre is.

Idegesen néztem a felvillanó szempárok tömegét és biztos voltam benne, hogy itt most pontot tesznek ezek az életünk végére mert ennyivel nem tudunk elbírni. Hátrálni vagy támadni is értelmetlennek tűnt és idő sem volt tovább morfondírozni ezen mert a falkányi démon szinte rögtön ránk is vette magát..

De utána hirtelen riadok fel, mint egy rémálomból. Hirtelen kapálóznék, kábának érzem magam és nem is sikerül úgy mozdulni ahogy szeretnék. A földön fekszünk mindannyian és meg vagyunk kötözve. Démonok állnak körbe minket és szegeznek ránk fegyvereket. Hirtelen el sem tudom dönteni, hogy most ilyen hamar kifeküdtünk vagy most vissza "kerültünk". Kicsit jobban körbe nézek miközben egy nő kezd el hozzánk beszélni. A hely az ugyan az ahol voltunk, a nő aki kirepült is itt van de a ház közel sem ugyan abban az állapotban van amilyennek láttuk. Már az elején hülyét csináltak belőlünk. Nem tudom mennyire lehet igaz amit láttunk a jövőben ha tényleg ott jártunk és nem itt fetrengtünk egész végig. Félhangosan morgok miközben a fogaim is tűhegyessé változnak. Nem feszegetem viszont a köteleim, körbeálltak minket és rögtön döfnek ha megpróbáljuk, ebbe tuti biztos vagyok. Az egyik alak aki velünk volt meg marva vicces megjegyzést tesz. Valahogy most elhagytam a humorérzékemet, talán az teszi, hogy elég nagy sz*rba vagyunk. De az, hogy kinek a keze van ebben még rejtély mert a hangnak a gazdáját még nem látjuk de biztos ő is meg fogja mindjárt mutatni magát.

Svarog úgy gondolja, hogy ezek démonok, valószínűleg erősebbek mint egy mezei élőlény, ezért nem várható el, hogy normális kötéllel béklyózzák meg őket. Svarog ezért úgy dönt, hogy....
Nem csinál semmit, hanem vár...
Hamarosan megérkezik a vendéglátójuk, aki Lairának hívja magát, és Loki édes kislányaként mutatkozik be.
"Nem esett az alma messze a fájától, hogy én mindig csak szívok az Asgardiakkal az durva."
- Ismerem a tesódat Thorhallát, elsőre nem is tudtam, hogy egy családba tartoztok. És hogy téged szolgáljunk vagy a halál. Ragaszkodom az életemhez. Adnál 10 perc gondolkodási időt?

Ahogyan szabadulni próbálok... Nos nem sikerül igazából semmit sem elérnem, sőt még a semminél is kevesebbet, avagy negatív tényezőt von magával az egész. Tűz és motor sehol, ellenben, a kötél szorulni kezd, és bár eleinte úgy vélem, hogy csak azért történik mindez, hogy mozogni biztosan ne tudjak, de tévedek, egyszerűen belevág a testembe, egészen a csontjaimig, és ott áll meg végül, ez pedig rohadtul fáj.
- Rágcsáljon gyutacsot... - Erőltetem ki nagy nehezen a képemből ezt a villámkáromkodáshoz hasonlító valamit a fájdalom hatására, de továbbá inkább össze szorítom a fogaimat, nem mozgok, maximum a fejemet mozgatom csak nagyon kicsit, és akármi is történik, nem fogok fájdalmasan kiabálni, vagy ordítozni, nem, soha, nem mutathatok fájdalmat, az a gyengeség jele, és aki gyenge arra nem vár más, csak a pusztulás. Akármilyen rohadtul fájdalmas is ez az egész, különösebb jelét nem adom, főleg azért nem, mert mozogni nem igazán tudok, mert ha tudnék, akkor valószínűleg úgy próbálnám elterelni a figyelmem a fájdalomról, persze feltehetően úgy még több fájdalommal járna az egész, de akkor is egy kicsit más úgy a helyzet, ha az ember közben tud mozogni. Megjelenik egy szőke nő... Avagy talán inkább lány, így hirtelen nehéz eldönteni, és van jobb dolgom is, mint ezen tanakodni. Párakat elvisznek egy villanás kíséretében, ami valahogy különösebben nem érdekel, úgysem ismertem őket és csak idegesítettek, had vigyék. Eztán jön egy újabb kis beszéd, ezúttal tényleg kicsi, vagy kevés, és a végén egy szinte sablonnak tűnő kérdés, amolyan lenni vagy nem lenni beütése van, vagy legalább is nekem eddig így tűnik, számomra pedig eléggé gyorsan egyértelművé válik a válasz.
- Tudod mit?... - Nem olyan egyszerű ilyen állapotban beszélni, főleg nem úgy, hogy a fájdalom ne igazán legyen hallható a hangomban, vagy inkább egyáltalán ne legyen hallható.
- Soha sem fogom szolgálni a magadfajta undorító gyíkférgeket, sem pedig azt, akinek a talpát nyalogatjátok. - Igen, erre a szintre soha sem alacsonyodnék le, és ha esetleg az életem is múlik rajta, nem fogom azt mondani hogy " oké akkor veletek vagyok ", mert az életem veszélyben van, többször is volt már, és akkor sem változtattam ilyesmi miatt a véleményemen, és ha meg kell halnom azért, mert nem leszek szolga... Akkor csak tessék, én már rég készen állok rá, persze nem egészen így képzeltem a dolgot, de nem félek tőle.

Kacagás közben bukkan elő a nő akinek a hangját hallottuk és hihetetlen gúnyos. Néhányat akik még ideérkeztek elteleportál néhány démon kíséretében, egyik sem volt magánál azt hiszem de nem igen tudtam őket megnézni és most inkább a saját életemet helyezem előtértbe mint másét. A nő bemutatkozik és választást ajánl számunkra, hogy szolgáivá lépünk vagy egyszerűen megölnek minket. Ami a helyzetünkben nem igazán lenne nagy kihívás miután mozogni se tudok én legalábbis. A többieket elnézve meg akik akartak igen rosszul jártak cserébe. Persze az észlény démon mániákus mivel mással kezdene mint a beszólással. Miután estélyt ad, bármennyire is fáj így nevezni ezt a választást biztos kapó más ötletekre is és nem feltétlen egy beszólással kéne halálra ítélnie minket. Vagy magát. Felülök a földön ha tudok gond nélkül és valamennyire ülésbe próbálok el elhelyezkedni. A morgást abba hagyom és a Laira névre hallgatót figyelem. Nem tudom, hogy most ez az egész amit átéltünk igaz volt vagy sem de olyasmi rémlik mintha azt mondta volna, hogy a gyengébbet kiteszik maguk közül... Megeszik, nem kiteszik. Igen már rémlik, de a lényeg, hogy meg kéne verni ezt a nőt. Hátha.
Az évezred leghülyébb ötlete jutott épp az eszembe, mí csodás és az a baj, hogy több a rációja mint bármi másnak. Nem is igazán jut eszembe most más ötlet ami segíthet rajtam. Nem fogok beállni közéjük, szolgálni ezeket meg a céljukat és így még valami esélyt is tudok szerezni talán.
Érzem ahogy a szívem a torkomban kezd el verni már előre a kérdésemtől és némaságra, habozásra késztet de nem engedek neki és a nőre nézve csak megszólalok.
- Laira Vuthadottir. Harcoljunk halálig...
Az utolsó szót már nagyon nehezen préselem ki magamból. Mást, akartam, máshogy és többet mondani de csak ezek a szavak jöttek a nyelvemre és sikerült kimondatnom magammal. Nem döntök fejet, állok be közéjük mert megkötözve tehetetlenül vagyok előttük de az életemről nem mondok le csak úgy, hogy agyon szúrjanak. Ha, ha harcolok vele talán lehet esélyem is. Kicsit se nyugtat a gondolata a harcban meghalásnak és nem akarok meghalni se még, nem tudom azt mondani, hogy képes lennék ere a nyugodt szívvel távozásra se. De, de ha harcolok akkor van esélyem ezért harcolnom kell.