Az Astoria utcái

Leengedem a védelmem a kézfogásnál, így sikerül még lerántania. Önkéntelen csúszik ki a bemutatkozására válaszképp:
- Hülye majom... - Kicsit morcosabban kezdve, majd egy rövid mosollyal fejezem be, majd kicsit elkomorodik az arcom miközben megveregetem a vállát.
- Kicsit feleslegesnek érzem a kérdést, de hátha te mondasz nekem valami újat... - Kezdem komolyan egy kicsit bizonytalanul, majd mélyen a szemébe nézek.
- Neked mi a mentséged Danny? - Utalok arra, hogy a városban tolvajkodik. Remélem nem kell neki elmagyaráznom, hogy a tipikus képesség elvesztegetős dologra célzom.

Egy kicsit várat a válasszal, ez érthető és a válaszon sem különösen lepődök meg. De nem tudom eldönteni, hogy tényleg olyan mint én egykor vagy csak szeretném ezt látni. A valóságtól kicsit elragadtam mostanság, túlságosan is kapaszkodni akarok talán ahhoz amit megszoktam az évek során. Nem tudom mit és miért hiszek most. Pár másodper el is telik míg ráeszmélek, hogy nem reagálok a válaszra. Majd sötéten nézek csak vissza rá, valami féle felsőbb tudás meglétét remélve magamban. A hitben, hogy bölcsebb vagy tapasztaltabb vagyok a srácnál. De már közel sem vagyok benne olyan biztos mint néhány másodperce.
- Igazad van, mert te ugye senkinek... - A szavak után elgondolkozom rajta, hogy el kéne csak sétálnom. Egy lépéssel kéne megkezdenem a folyamatot, utána menne magától, mégis úgy érzem, hogy egyenlőre itt a helyem. Kicsit elragadtatom magam...~ Csak egy utca kölyök, nem?...~

Talán azt hittem, hogy valami olyat fog mondani amitől megváltozhatok, valami feloldozást vagy elvezet egy válaszhoz. De mikor meghallom a két kérdést gyors egymásutánban rájöttem, hogy nem sikerült magamba süllyednem. Zavartan kicsit, tétovázva, de mégis gépiesen lököm vissza a válaszokat.
- Mire akarsz kilyukadni ifjú tolvaj? Mit csinálok? - Kevés düh lappang a szavaimban. Úgy érzem belém akarnak látni és talán ezzel valami olyat találnék ami engem is megrémít. Nem volt olyan régen mikor harcba szálltam mikor felszólítottak. Persze mondhatom, hogy az életemért küzdöttem, de kizárja ez azt, hogy a hatalomért is harcolni akartam. A hatalomért amit áhítottam, hogy végre megszabaduljak a félelemtől, hogy veszíthetek és végül pont akkor vesztettem. Mit jelenhetett ez a bukás, talán most... sikerül magamba tekintenem?

Teljesen kizárjuk magunkat a külső világból, mintha csak egy vákuum ragadna valahova máshova, a testem könnyebb lesz, ahogy a lelkem nehezül. Mintha kilépnék magamból leülnék megvizsgálni egy világ repedésit ahol az igazság lakozik. A járda repedésiben valami igaz amit fellelve lekapaszkodhatok a forrásig.
- Szóval nem tudod te miért kérdezted az előbbit. - Kezdem halkan a felismeréssel, majd az új kérdése válik fontossá, mert én már tudom a választ rá.
- Én viszont azért mert úgy érzem egyszer sok közös volt bennünk. talán én gyengébb voltam vagy pont, hogy erősebb azzal, hogy hajlandó voltam átadni magam. Kezdésnek tökéletes... - Kicsit elmélázok, még vitatom magamban a kérdést, amit a srác elé is tártam. Erősebb vagy gyengébb voltam-e azzal, hogy hozzájuk fordultam. De igazából soha nem adtam meg magam nekik, mégis...
- A Kúria az otthonom volt... - Észre se veszem, hogy a kezem eltéved, már a számhoz emelem a cigit. gyenge vagyok. Mindig is az voltam. Már a gyújtóval játszok, nem gyullad elsőre, de a srácról nem veszem le a szemem.
- A tiéd is lehetne, talán még nem késő... - Nem is biztos, hogy hozzá beszélek, nem tudom, hogy tisztán érti-e a számban lévő cigitől. Talán magamat hitegetem, talán nem, lehet, hogy rajta akarok segíteni vagy mind a kettőnkön...
De most csak az a fontos, hogy egy mélyet szippantok, a rutin kopása és a nikotin tartalom azt eredményezi, hogy már az első szál bódító hatású, pedig ez még nem is fűszerezett darab. Mereven fújom ki, míg várom a válaszokat, a világ még mindig egy külön síknak tűnik, míg a srác is csak egy lépéssel tűnik közelebbiknek, mint a többi külső tényező.

Láthatóan elindult benne valami, de az jórészt tőlem függetlenül történik. Rágyújt egy cigire és közben elmélázva, szaggatottan beszél. Abból amit mond, úgy tűnik, mintha hozzám beszélne, ugyanakkor a távolba réved, és mintha csak a mondatok felét mondaná ki, a többit csak magában gondolva végig. Ebből kifolyólag nem igazán értem, hogy miről beszél. Egy kúriát emleget, ami valaha az otthona volt, de hogy ez mit jelent, az homályos. És hogy érti azt, hogy az enyém is lehetne? Beszívja a füstöt, majd kifújja, és vár. Mit kellene mondanom? Nem értek semmit.
- Nem értelek. -mondom zavarodottan- Kinek adtad át magad? És milyen kúriáról beszélsz?
Közben az visszhangzik a fejemben, hogy "a tiéd is lehetne". Feltámad bennem a remény, hogy ő talán kivezethet innen. De előbb neki magának kell kitalálnia abból az útvesztőből, amibe belekerült. Milyen súly nyomhatja a lelkét? Látom, hogy valami hatalmas változás megy végbe benne. Lehet, hogy egy élet fordulópontjának vagyok tanúja, ami talán az én életemé is lesz.

Kizökkent a gondolatomból,úgy érzem sietnem kell. Hogy ez a pillanat most a lehetőségem, főleg, hogy az idegtől megint elkezd lassulni a világ. Gyorsan kikapom a számból a cigit. Mintha valami kvízben lennék rávágom.
- Az X-menek! Mindenkit befogadnak. - Mintha csak egy reklám szöveget mondanék hirtelen elveszti a jelentését ahogy kimondom. Számomra, mintha csak egy távoli múlt lenne. Pedig ha két évet mondok akkor már sokat.
Most már határozottabban emelem vissza a cigarettát a számhoz. Összeszedem magam amennyire telik. Mielőtt beleszívnék megint a sráchoz szólok ismét.
- Ott törődnek veled, független az előéletedtől, naivak kicsit. Néha mintha csak néhány dedós aktivista lenne. De ha átadod magad a biztonságnak ott befogadnak. Még engem is befogadtak... - Rossz pontra tévedek, a hűvös szavaim a meleg emlékek puhaságába rántanak ismét, de csak finoman, mint mikor egy ölelésbe húznak.
- Talán még mindig... - Nem veszem vissza a számba a cigit, de mégis hamuzok gépiesen, a tagjaim elernyednek. Megingok az állásban, szeretnék térdre esni, de még bírom. Elmosolyodom és végül elengedem magam, de a képességemmel automatikusan segítem magam, mintha csak az angyalok kara engednek a földre úgy nyúlok el és földet érve nagyot, mosolyogva szippantok a cigiből.

Az emberek mint sziklát az apály hullámai, laposan kerülnek. Nagy ívet hagynak körülöttem, senki nem foglalkozik azzal, hogy mit csinálok. Dannyt látom meg perifériából. Ha jól értem az Xekhez szeretne eljutni, velem. Valahol tudom, hogy ott a helyünk. Szinte látom magunk a csapattal az évfolyam fényképezésen, valami rettentő erőltetett ratyi emlékkép. Hihetetlen, hogy elgyengültem mostanában.
Kipattannak a szemeim, jól beszorítom a számba a cigit, majd a lábammal nyerek egy kis lendületet, hogy guggolásba lendüljek át. Figyelve, hogy ne koccanjak a majom sráccal.
- A hőstettekhez elkél egy csapat! - Jegyzem a tőlem telhetően derűsen. Kicsit talán erőltetettnek hangzik, de mégis valahogy őszintének érzem magamban. Én is ezért jelentkeztem az angyalokhoz. Azt hiszem legalábbis ez lehetett az ötletem.
- Apropó... megkínálhatlak? - Tör belőlem ki hirtelen az udvariasság, de kicsit zavarodott vagyok. Elvesztettem a maradék felsőbbrendűség érzésemet is ebben a pillanatban. Nem tudom a főnixek miként csinálják az újjá születés dolgot, de rám is férne már egy olyan.
- Huh... - Kezd kényelmetlen lenni ez a test hirtelenjében. Szabadságot akarok, valami még hiányzik hozzá de nem tudom, hogy mi...

Nem hiszem, hogy a cigivel lenne a gond, pedig a srác arra utal. Meg is szagolom az orrom alá tartva. ~ Nem határozottan nem. ~ Legalább ebbe határozott vagyok, még bólintok is rá magam elé. Bizonyos vagyok benne, hogy sima nulla hatos pakkból van. Még akkor vettem mikor elkezdtem leszokni. Aztán hirtelen akartam letenni, nem biztos, hogy jó ötlet volt. Hisz most úgy csüngök rajta mintha láncdohányos lennék. El kéne dobni, de annyira nem vagyok felelőtlen, pér nagyobb szippantás és már csak egy csikket tartok a kezembe. Miközben elindulok a srác kérdésére, csak felcsapom a csuklyám, a vadász ösztönt érzem felébredni, mikor gyorsan körbe nézek a sarkon.
- A Kúria Brooklynban van, azt hiszem a metró felé vezet az utunk. - Egy kis mosoly is villan a csuklyám alul, de a szemem fénye alig látszik már. Tovább haladok, remélve, hogy nem kell győzködni a srácot és haladhatunk az úton aminek a végén remélem a feloldozást, szinte már érezve a mennyei fény melegét.

Összeszedi magát, és segítség nélkül indul el. A metró felé vesszük az irányt, mivel Brooklynba kell mennünk. Kicsit meglep, hogy milyen gyorsan belement, hogy velem jön. Azt szűrtem le a mondandójából, hogy már egyszer szakított az X-mennel. Minden lépéssel közelebb kerülök egy új élethez. Nem tudom, hogy mire számítsak, amikor odaérünk, de érzem, hogy a sorsom beteljesedése felé haladok, ahogy ő is. Csöndben haladok mögötte, hagyom gondolkozni, közben a saját gondolataimat próbálom rendezni. Ráébredek, hogy most valószínűleg végleg elhagyom az utcai életet. Azt a világot, ami az elmúlt öt évben az otthonom volt, hamarosan egy teljesen új környezet váltja fel. Egy pillanatra kétség támad bennem. Megtanultam túlélni az utcán, de mi lesz velem a társadalomban? Kitaszított és megvetett voltam, akiről az emberek legszívesebben tudomást sem vettek, most pedig be kell majd illeszkednem közéjük, még ha nem is átlag polgárként. Biztos, hogy ezt akarom? Nem lenne jobb élni tovább úgy, ahogy megszoktam? Lelki szemeim előtt megjelenik nagyapa arca. Szinte hallom a hangját, ahogy mondja: "Mivel erősebb vagy másoknál, kötelességed megvédeni őket." Újra határozott léptekkel megyek tovább.

Az utca a SHIELD ügynökeivel van tele, a levegőben pedig megjelentek a Bosszú angyalai. Svarog ekkor érkezett meg az egységekhez, a nyomában a társaival, Horatioval és Laurával.
Svarog már utána nézett az ügynöknőnek, potenciális tagokat keresett az Erőművekben, és a lány rajta volt a vizsgán. Érdekes, hogy most csatában is bizonyíthat, ha ezt jól megteszi, akkor bérelt helye lesz.
Mintha ez a sors akarata lett volna. Megkapták a parancsokat, hogy délről támadjanak, és elvileg Bishop, az ARMOR igazgatója vezeti. Dragunov első dolga az volt, hogy fegyvereket vételez. Odalépett az egyik teherautóhoz, remélve, hogy a társai követik.
- Maradjunk együtt - mondta, majd elvett egy gépfegyvert, és 7 tárat, hogy legyen tartalék. Durva nap lesz, és hamarosan megkezdődött a csata.
Svarog bekapcsolta az adóvevőjét. Az izgalmat a csontjaiba érezte, amikor elfoglalta a helyét a kordonon belül. A körülötte lévő SHIELD ügynökökhöz szólt.
- Na fiúk-lányok, szerintem annyian vannak a dögök, hogy mindenkinek jut majd golyó.
A szeme elé emeli a fegyvert. - Horatio, szerintem te koncentrálj a legnagyobb dögre, addig megpróbálom visszatartani a kicsiket.
A harc apokaliptikus méreteket kezdett ölteni. A velük szövetséges, türkízszínű sárkányok neki estek Dormmamu bestiáinak. A Bosszú angyalai a sárkányokra rontottak, egy fickó pedig pusztakézzel ölt meg egy szárnyas dögöt.
Svarog érezte a félelmet és a rettegést a csontjaiban...
Felordított és tűzet nyitott a kisebb dögökre. Egy se érhette el a kordont. Ők voltak az utolsó védőbástya a pokol erői és New York, a Világ között.
- Mi vagyunk a határ! Gyerünk, megijedünk egy kis félelemtől? - üvöltötte a társainak biztatásképpen. Svarog ekkor valahogy furcsán kezdte el magát érezni, se jól, se rosszul.
Nem tudta megmagyarázni a dolgot.
"Csak nem a dögök egy újabb trükkje?"
Próbált vele nem foglalkozni, tovább folytatta az előrenyomuló szörnyetegek ritkítását.
- Horatio, mi a franc ez? - kérdezte a mágust.
Ekkor kitisztult az égbolt, de a nappal csillagfényes éjszakának adta át a helyét, a következő pillanatban pedig esni kezdett az eső... Vércseppek hullottak az égből. Svarog nem törődött vele...
- Biztos Dormmamu trükkje. Mutassuk meg a vén lángos fejűnek, hogy akkor is kinyírjuk a dögjeit, hogy ha megjelenik itt bébilajhárrá változva és nagy, bociszemekkel nézz ránk.

>Svarog Horatio<
Erősítést végül kérnem se kellett, a bosszú angyalai és egy rakás SHIELD ügynök már útnak is indult.
~ Utálom, ha nem szólnak a tervezett akciókról. Miért nem lehet megelőzni a dolgokat, mintsem, hogy káosz legyen?
A gondolatmenetem azonban az adóvevőből érkező utasítások zavarták meg.
~ Délről. Vettem.
Odaszóltam a másik két ügynöknek is mielőtt elindultam volna a cél felé.
- Hallottátok, nyomás fiúk!
Intettem a srácoknak és megindultam a cél felé, persze végig a csapattal maradtam, de gondoltam kicsit ösztönzöm őket.
Miután megérkeztünk a kordonokhoz, az egyik srác máris odafutott az egyik teherautóhoz és megpakolta magát fegyverrel.
Ha hagyott ott valamit akkor én is keresek magamnak. A legjobb valami automata fegyver lenne sok tartalék tárral, így nem kéne bajlódni annyit a tárcserével és rögtön lehetne lőni a dögöket.
De ha nem találok semmit akkor a jól bevált desert eagle-nél maradok.
Miután az egyik férfi kiadja az utasításokat én nem ellenkezem, elvégre ez csak taktikai felállás.
- Majd én fedezek!
Mondtam és vagy a talált fegyverrel, vagy a saját fegyveremmel, de elkezdem lőni a hozzánk túl közel érkező kisebb lényeket.
A nagyobbak ellen a Taserrel támadok, elvégre egy bénult szörnyet még szét lehet lőni, de egy felbőszült sebesültet már nehezebb.
Igyekeztem a lehető legjobban fedezni a kis csapatunkat és ha kell a kordonhoz túl közel jutott lényekre is lövök.
Közben pedig reménykedtem, hogy van nálam elég tartalék tár, mert ha nincs akkor kénytelen leszek a kisebb szörnyek ellen karmokkal harcolni és akkor a több éves titkos feline létnek annyi
Egyszer csak furcsa érzés kerített hatalmába, nem tudtam hova tenni. talán csak a rossz előérzetek kategóriába. Majd másodperceken belül eleredt az eső, de nem is akármilyen, véreső. Ha eddig nem lettem volna ideges most az lettem.
~Mi a franc ez? Ez vér?
Mikor a férfi biztat minket a folytatásra, erőt merítettem a szavaiból és folytattam a teremtmények sorozását.

Köszönök a megérkezett ügynöknek és az X-Mentől érkezőnek, őszintén az utóbbi jelenlétének nem örülök, rendben, hogy szövetségben állunk velük, de most rá is figyelnem kell, nehogy baja legyen, azért az X-eknél nem úgy mennek a dolgok mint nálunk. Rohamtempóban megérkezünk az Astoriához, közben a rádión már kapom is a parancsokat, Miller az, igazi vezető ő is kint van a csatatéren, de előtte azért már mindent eltervezett. Megnézem a pontos koordinátákat, felállok a kordonhoz, előveszem az egyik fegyverem, betöltöm, élesítem, ellenőrzöm.
~ Remek. Körülbelül végtelen démon ellen kell harcolnunk a barikádok mögül. Hátborzongatóan ismerős a helyzet, de legalább ezek "csak" démonok és nem mások. Valamint most mi támadunk rájuk és nem fordítva.
Persze amint közel ér egy-két démon én magam is megkezdem a tüzelést, szokás szerint megvizsgálom hol vannak a gyenge pontjai és oda próbálok célozni. Ha közel kerülne két darab minibombát is felé hajítok. Közben figyelem a többi ügynök elhelyezkedését is. Aztán az ég átalakul, majd valami esni kezd, a hajamba túrok és megnézem mi az az anyag. Vér.
~ Ez nem jó. Nagyon nem.
- Mindenki tartsa a vonalait. Lassan próbáljuk meg őket befelé szorítani, közben lehetne a tűzerőt is növelni.
Adom ki a parancsokat a közelben lévőknek. Persze ha valahol valami probléma adódik akkor ott próbálok segíteni.

Scott Singer ügynök maximális sebességgel repült az Astoria negyed irányába, majd amikor végre megkapta a parancsot a S.H.I.E.L.D. igazgatójától a kijelölt helyre repült és ott leszállva várta a kezdést. Amint megkezdődött a roham elkezdte kiosztani E.V.A.-nak az utasításokat.
- Taktikai készültség. Harci rendszereket maximumra. Gépfegyver aktiválása. Taszítósugár beállítása támadó fokozatra. Csapjunk szét a pokolfajzatok között - adta ki a parancsot az M.I.-nek, majd a páncél karján hirtelen megjelent a lőfegyver, a kezeken lévő sugárfegyver is aktiválódott.
- Minden rendszer készen áll a harcra, Scott - jelentette E.V.A.
- Akkor adjunk nekik - jegyezte meg a S.H.I.E.L.D. ügynök, majd aktiválta a célkeresztet és sorra lőtte az ellenségeket.
Néha-néha a taszítósugárral támadott amely olyan erősre volt állítva, hogy gond nélkül zúzta volna szét egy ember testének minden csontját, így Singer szerint elvileg démonoknál is hatásosnak kellett lennie. A félelem érzet nem izgatta, de az ég megváltozása és a véreső annál inkább zavarta.
- E.V.A. Ha problémák lépnek fel a rendszerben az eső miatt azonnal jelentsd - mondta az M.I.-nek.
- Igenis, Scott - hangzott a tömör felelet.

A motorral igencsak húztam neki, így bőven nem tartott sokáig ide érni, itt viszont kénytelen vagyok lefékezni. Démonok, kicsik, nagyok, próbálnak áttörni egy kordonon s ezek megállítására csak én vagyok itt... Meg valami másik alak, akit még nem láttam korábban, s csak egy röpke pillantást vetek rá, nem hiszem, hogy ő pont ezért lenne itt, habár ki tudja. Természetesen érzem a velőmig hatoló félelmet és rettegést, azonban biztosra veszem, hogy ezek nem a saját érzéseim és valami még arra is sarkall, hogy vigyem véghez azt, amiért ide rendeltem magam, nem is terveztem volna másként, azonban meglepő dolgok történnek... Persze ez az egészre jellemző, hiszen sárkányok ölnek sárkányokat és a villámokból ítélve itt van ama bizonyos Einar is, de valami még különösebb következik. Hatalmas erejű mágiát érzékelek tulajdonképpen a semmiből, ami még engem is nyögésre kényszerít... Valószínűleg ember még nem hallott ennyire férfias, mély nyögést. Mindent mágia ölel körbe, egyszerűen érzem s megváltozik az ég is, eltűnnek a felhők s a nap, helyét pedig az éjszakai égbolt veszi át, mely vérezni kezd.
~ Véreső, remek. ~ Bár valamilyen szinten feltételezem, de mégsem hiszek benne teljesen, hogy ez Dormammu húzása lenne, nem, egyszerűen nem ezzel a stílussal intézte az ügyeit, s ez most mágia, méghozzá nem is kevés, vajon mi lehet? Talán nem a legmegfelelőbb alkalom ez az agyalásra, s ezt mivel elég könnyen belátom, megpróbálom figyelmen kívül hagyni az eseményeket, ami őszintén szólva nem igazán megy és felkészülten várni a démonok hadát, mivel oda menni csak így öngyilkosság lenne.