Thomas Repülőtér

Erő, ellenállás, gyorsaság... egy kaliber lehet velem a fizikai rész. De nekem van eszem is... a vállvédői a kezemben maradtak, így talán könnyeben sérthető felületet találtam. A terrorista mutáns... vagy valami más, ez már kétségtelen, főleg mikor bele csap a padlóba és az földrengést idéz elő. Ártatlanok már nincsenek a környéken szerencsére, így szabadabban mozgok. A hullám elől ellököm magamat a talajtól, és a levegőbe repülök, miközben a felkavart törmelékeket kerülgetve próbálok közelebb jutni ellenfelemhez. A még kezemben lévő vállvérteket, össze roppantani próbálom, ezzel két fém "labdát" gyúrni belőlük -már ha az anyagával képes vagyok megbírkozni. - és kezdetét veheti a kidobós. Az egyik felső teste felé irányítom lövedék formájában majd rögtön utána küldöm a másikat is abba az irányba, amerre éppen kitérni próbál az előzőtől. Így viszont ha az első nem is, a másodiknak nagyobb esélye van egy tarolásra. Arcomról az elszántság, és a magabiztosság sugárzik mind végig.

Teli találat. Akár egy Nets és egy Knicks meccsen, mikor csont nélkül beveti magát a labda a palánkba. Talán egy halovány mosoly is felvillan arcomon, de csak egy pillanatig. A lábamat ért sérüléssel nem sok időm van törődni, még akkor sem, ha komolyabban sérült. Nincs időm és talán az adrenalin is rá tesz ami dolgozik bennem. A férfi készül valamire, és mintha csak én rám várna. Mi lesz a következő lépésem? Hát nem sétálok bele a csapdájába, ami esetlegesen még padlóra is küldhet. Mellkasom kiduzzad, ahogy mélyen veszek egy nagyobb levegőt, és a levegőben magasra törve, egészen fel a plafonig, minden erőmet egyetlen ütésbe adom, remélve hogy rászakad a mennyezet a terroristára amibe össze kulcsolt kezemmel bele csapok.

A tervem kudarcba fullad, és a szabad ég alatt kötök ki. Bordám fáj, hátam zsibbad, és a korábbi lábamba nyilaló kellemetlen érzés sem múlt el. Szívos ellenfél, de most kezdem úgy érezni, hogy korábbi gondolatom, mi szerint talán egy mutánssal nézek farkas szemet téves lehet. A páncélja lehet a fegyvere, és arra építkezik. Remélhetőleg alatta csak egy egyszerű ember húzza meg magát, aki kisebbségi komplexussal küszköd... különben minek a páncél? Nélküle gyenge. Próbálok erőt venni magamon, és a kapott fájdalmon. A távolban lévő két pontot nem tudom mire vélni, de ha esetlegesen repülő gépek, nem ártana az előtt kivonni a forgalomból új barátomat, mielőtt ide érnének. A páncél a cél most, és nem a viselője. Ki kell hámoznom a konzervből! Felé kezdek repülni, nyíl egyenesen, és csak akkor kitérni, ha szükségét érzem. A lábait próbálom megragadni, és marokra fogva talán elég nyomást tudok kifejteni, hogy megsértsem a vértjét. Ezen felül egy kis vidámparki élmény, majd 720-as fordulat számot téve táncpartneremmel a beton felé hajítani. Így talán nem fogja tudni működtetni a páncél lábában lévő hajtóművet. Már ha tényleg jól gondolom és csak a ruhája teszi az embert.

Kezd egyre több oldalra feny derülni. Ellenállás, erő, repülés, földrengés, szem lézer. Mit rejteget még? Bàrmi is legyen nem megy vele sokra. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy a pàncél nélkül semmire sem fog menni. Lábàban lévő hajtóművét felvàltja a keze, így ismét nyeregben.... Valamejest. Plusz a két helikopter. Katonai erő alà tartoznak-e vagy sem még nem tudom. De nem építek az erősítésre. Nehogy elbízzam magam.

-Lassan vége a jàtéknak!

Mondom a terrorista felé, kicsit hergelve őt és mutatva előnyömet. Hátha elveszti a fejét és hibázik. Rombolom a moràlt ami a harcban nála van. Főként a magabiztos arckifejezésem lehet remélhetőleg dühítő a beképzelt félmosolyom társaságàban. Persze ez nem tükrözi valódi érzéseim. Nem becsülöm alá! Még mindig túl kprai lenne. Főleg hogy úgy fest ujabb tàmadásra készül. A célkeresztem tehàt a kezei. Lassan közelítek... most nem a lerohanàst vàlasztom. Próbálok a közelébe férkőzni, manőverezni az égen akár egy pilòta, majd nyakànàl fogva kezeit kicsavarva megpróbàlom kitörni. De ha mást nem is, akkor a pàncéljàt letépni.

Elhibázom, és egy elég erős ütést szenvedek el. Sajog az állkapcsom, és úgy látszik hogy nem egyszerű bűnözővel találkoztam. Nem amatőr, vagy nem tűnik annak. Hát legyen! Felém repül, és már kezd bizonyosságot nyerni, hogy a közelgő vasmadarak hazaiak. Ez jó... és rossz. Ha megsérti a gépeket, újabb ártatlanok kerülnek bajba. Nem engedhetem! Sebességbe kapcsolok, és követem a férfit, majd mivel fölöttem van, lábánál fogva próbálom magam szintjére rántani, és átkulcsolni mellkasán karjaimat, majd a magasba repülni vele. Olyan magasba, amilyen magasra csak bírok. Közben figyelnem kell arra is, ne szabaduljon a terrorista. Próbálom a mellvért részét megsérteni szorításommal, és remélhetőleg sérülés nélkül képes leszek olyan magasba vinni a férfit, hogy a rajta lévő segédeszközök ne funkcionáljanak kellő magasságban. Ha nem sikerülne a tervem akkor ellenkezőleg. Taktika marad, és irány lefele a beton!

A pàncél sérül de még időre lenne szükségem. Viszont az nincs, csak àldozat àràn. Nem éri meg. Elengedem a férfit, de még a vàllàn lévő fegyver utàn nyúlok, és mielőtt tüzelhetne vele, megpròbálom kitépni onnan. Akàr sikerül, akàr nem, még útra valónak az egyik keze utàn nyúlnék és vissza ràntva a mellkasàr, egész pontosan a szívére szàndékozom rá verni. Lehet hogy így nem csak a vártje de a teste is sérül. Persze nem tudom, hogy a különböző fájdalmaim mennyire engedik, minden esetre erőt kell vennem magamon. Egy gyors pillantàst veek a helikopterek felé, és a kilőtt rakétákat sem felejtve el, probàlom értelmétkeresni. De az is lehet, hogy a ruha egy pontja sérült és azért a céltalan lövöldözés.

Siker! Az ellenfelem kiiktatva és zuhanni kezd. Ùgy fest harcképtelen. Győztem! Azonnal nyomàba szegődók és megmenteni igyekszem. Nem szàndékozom végig nézni a halàlàt, még ha meg is érdemelné. Ha sikerül elkapnom leereszkedve a földre letEpem a pàncéljàt és mozgàsképtelenné teszem azzal, hogy eltőröm mind két lábát egy-egy jòl irànyzott ütéssel. Csak ezek utàn van időm szembesülni azzal, hogy a közeledő gépek nem tűnnek baràtinak. Ha így van akkor a tànc folytatòdik. Vissza az égboltra majd a két helikopter felé kezdek repülni, felkészülve a legrosszabbra. Ha veszélyt érzek és ràm tàmadnànak manőverezésbe fogok. Ha van rà lehetőségem akkor meg elbeszélgetek velük;

-NEW JERSEY KAPITÀNY VAGYOK! Igazolják magukat!

Neeeeeeee!!! Csak ordítok magamban ahogy cafatjaira lövik a terroristàt. Nem értem miért. A katonasàgnàl ilyen nincs, mint ahogy az embléma sem. Ennél fogva a gyanum az, hogy a spicli útjàt zàrtàk el ezzel. Nem kis fegyverekkel vannak felszerelkezve. És én lehetek a következő. A golyòzàpor elől úgy próbálok menekülni, hogy a helikoptrek fölé repülve mmögéjük igyekszem kerülni majd az egyiknek a farkát elkapni és lendülettel a másikba csapni. Ha nem is mindvégig a kezem által, de ha sikerül legalàbb a stabilitàsàból kizökkenteni az màr fél siker.

A vádlimat golyó marja meg. Kegyetlenül fáj, és nem segít rajtam egy kicsit sem. Halkan felszisszenek, de nincs időm törődni vele. Tudatom próbálja kizárni a kínt, de testem korlátok közé szorul. Na meg a korábbi elszenvedett ütések sem múltak még el. Kezdek fáradni, gyengülni és kicsit sem örülök neki. Katona révén bírom a megpróbáltatásokat, ez nem is kérdés, csak az, hogy mennyi ideig. Még egy golyó és lehet fel kell adnom a harcot. De nem tudom mit akarnak ezek, és hogy kik. Úgy pedig nem engedhetem el a gépeket. Az egyik félig-meddig hatástalanítva. Legalábbis addig, míg vissza nem nyeri a stabil állapotát. Addig van időm foglalkozni a másikkal, és ott is a rám tüzet nyitó alakkal.

-Öreg hiba volt!

Mondom fennhangon kicsit talán ordítva is, bár nem tudom mennyire hallani a rotorok zajától. Minden esetre a fegyveres felé veszem az irányt, próbálván olyan szögben repülni, hogy látóköréből kikerüljek, és a helikopter alá érve, alulról támadni a gépezetet. Fájdalmaimon túllépni próbálok és öklömmel a vasmadár alját átütni, lehetőleg ott, ahol a terrorista csücsül, majd megragadva lábát, a gép padlózatára rántani. Talán kiejti így a fegyverét és egy gonddal kevesebb. Viszont igyekeznem kell, mert a vádlim hogy is mondjam... szivárog. Szóval nem lenne jó ha elvéreznék ideje korán.

Az egyik vasmadár úgy fest megint kispadra kerül, míg a másik pályára lép. A sérült gép a föld felé veszi az irányt, de koránt sem szándékosan ahogy elnézem. Helyes, bár még akkor is okozhat fejfájást, így fél-szemem rajta tartom, miközben a szenzorok elől a másik gép mögé próbálok repülni úgy, hogy dugóhúzó mozdulatomat vetem be, mintha csak a légierő egyik pilótája irányítaná testemet. Remélhetőleg nem kapok be egy szükségtelen "protézist" a tervem kivitelezése során. Ha gond nélkül eljutok a célállomáshoz, megpróbálkozok azon farok részhez közel férkőzni, ahonnan lehetőleg nehezebb kiszúrnia egy esetleges feltűnő fegyveresnek az oldalajtón. A sorozatom végén pedig a helikopter végtagját megint megragadom, de ekkor már nem kizökkenteni próbálom a stabilitásából, hanem sérülést okozni rajta úgy, hogy püfölni kezdem. Ha esetleg túl meleg lenne a helyzet és tüzet nyitnának rám, megpróbálom mind azt úgy kihasználni, hogy az utolsó pillanatban zuhanni kezdek önszántamból, hátha saját maguk okoznak kárt a golyózápor miatt járművükben.

Csapdába csalnak, de valamelyest jól jövök ki a helyzetből. Persze mihez képest. Az egyik gép már valószínűleg bemondta az unalmast, viszont a másik még működő képes. Nem is akárhogy... a tengelye körüli forgás meglepő volt. Eszembe se jutott, hogy képes lehet ilyesmire. Nem egyszerű szervezettel állok szembe, ahogy eddig megítéltem. Megöli a saját emberét, fejlett harci páncél, és jármű, nem kis fegyver arzenállal. A két rakéta célba vesz, és zuhanásom közben bekapcsolom a "hajtóműveimet", majd éles 90 fokkal teszek egy kanyart, és pár tíz méter után, a rakéták remélhetőleg követik az irányvonalamat, és föl felé repülök. Ezzel valószínűleg alattam lohol a két lövedék. Egyenesen a kopter felé repülök, figyelve esetleges támadásra. Ha szükséges, cik-cakkban közlekedek, és megpróbálom a saját fegyverüket ellenük fordítani. Remélem ami egyszer sikerült, az ismét beválik. Csak most két rakétát egy gépbe. Ha szorul a hurok, megint hirtelen zuhanás, és talán a rakéták nem tudnak olyan gyorsan irányt változtatni, ahogy én... Ebben az esetben viszont a másik zuhanó helikopter felé zuhanok, kimenteni próbálva legalább az egyik bentlévőt.

Csak egyetlen egy valakit tudok megmenteni, és azt is a vàllamra kapva hurcolom magammal. Èlő pajzsként értelmetlen hasznàlnom. Megölnék és vele együtt engem is. A reaktivàlt rakétàk elől pedig menekülnöm kell. De az utasom csak lassít. a plussz súly nem akarom hogy figyelmetlen pillanatomban kàrt tegyen bennem, ezért úgy döntök, hogy egy erősbb ütéssel kómâba küldöm, aztàn a leszállò pàlya egyik épületének a tetején "ledobom" és remélhetőleg a lövedékek tovàbb kergetnek. Megpróbàlok egész közel a betonhoz repülni majd abba bele vezetni őket úgy, hogy megint csak az utolsó pillanatban irànyt változtatok, és a még ép kopter felé támadok.

Pipa, pipa, pipa, és pipa. Minden sikerűl amit eltervezek, bàr a rakétàk becsapodàsa miatti lökés és làng hullámot megérzem. Újabb strigula a sérüléseim tàblàjàn. Gyengülök és lassulok. Kezdem egyre erőteljesebben érezni. Bàr dolgozik bennem az adrenalin, màr nem vagyok olyan friss mint 10-15 perccel ez előt. A kopterből ketten is célba vesznek, ràadàsul meglehetősen pontosan.most csak azért nem kap telibe a golyó, mert hogy még messze vagyok. De minnél közelebb leszek annál inkàbb nő a veszélyezetség szintje. Nagyon ezen a gondolati elven mozgok, így amennyire még tőlem telik, rà gyorsítok. Hatalmas ívvel kerülok a kopter körűl, remélvén, hogy a szerkezet fölé lyukadok ki. Majd ha minden úgy sül el ahogy tervezem, a magasból csapok le. A gép vezérlő fülkéjének ablakàt próbàlom meg àttörni, és kiràntani onnan a sofőrt. Azal a lendülettel pedig hàtràlni, és a helikopter körletéből tàvozni, hogy kikerüljek a veszély zónàból.