Párizs, Franciaország

Kulcsok csörgése kelt fel. Valaki sorra nyitja a cellák ajtaját. Egy ismeretlen rendőr az enyémet is kinyitja, majd egy pulthoz vezet, hogy írjak alá néhány papírt.
~ Majd a jövőbeli gyerekeimnek elmesélhetem, hogy így kapott anyátok priuszt.
Mosolygok magamban, a rendőr persze azt hiheti, hogy a szabadulásomnak örülök ennyire. Részben igaza is lenne, hisz ki ne örülne, ha kikerülne a sittről.
A papír aláírása után visszakapom a cuccaimat amiket éjjel nem vihetem magammal a cellámba.
Az iratokat, pénzt és a telepont zsebre teszem tanulva a tegnap történtekből. A kesztyű visszakerül a kezemre, de ezúttal már csak megszokásból, elvégre az erőmet idekinn nem használhatom. A vállamon a táskámmal nekiindulok a városnak, még az örsnél látok egy rendőrt aki egy ázsiait cipel be, de nem nagyon foglalkoztam vele. Csak sétáltam egy rövidet és közben azon gondolkodtam, hogy van e a környéken valami látnivaló, amiről korábban olvastam.

Kira gyalog indul tovább, és ahogy így halad érzékeli, hogy a város sokkal nagyobb annál, hogy gyorsan tudjon gyalog haladni. Elsőre nem volt feltűnő, de néhány perc után az utak nagyon hosszúnak, az épületek nagynak és szélesnek hatnak, ahogy a járdák is, a parkok területe igen nagy, ezért viszonylag lassúnak tűnik a séta, viszont cserébe Kira gyönyörködhet a napsütéses város reggeli nyüzsgésében, ami teljesen más mint New Jersey-ben vagy New York-ban. Miközben gondolkozik a szinte kötelező látnivalókon, annak hála, hogy korábban jobban utánanézett a városnak igen sok minden eszébe juthat. Elsőként a Louvre Párizs híres múzeuma,m ami Kirát művészként érdekelheti, azután Párizs "főtutcája" a Champs-Élysées, a Arc de Triomphe diadalív, érdekesség, hogy itt is itt van a Szabadságszobor kisebb változata. A Szajnához közel van a művésznegyed, a Montmartre. Valamint az Eiffel-torony után a második leghíresebb épülete a városnak a Notre-Dame székesegyház. Rengeteg a lehetősége van Kirának.

Végül gyalog vágok neki Párizsnak. Figyelem a város reggeli nyüzsgését és a reggeli neszeket.
~ Mennyivel más itt mint otthon. Az utcák és a házak sokkal nagyobbnak tűnnek, meg a hely sokkal nagyobb. Lehet hogy nem gyalog kellene nekivágnom a városnak, mert holnapra érek csak vissza a hotelbe.
Ahogy sétálok még tovább a gondolataimba merülök.
- Olyan kellemes csak úgy sétálgatni, bár kellemesebb lenne, ha valakinek a társaságában tehetném ezt. Á, miket is gondolok, én vagyok az örök szingli csaj. Ez az én keresztem.
Elindulok egy forgalmasabb pont felé, hogy leinthessek egy taxit.
Ha megáll egy akkor beszállok és mondom is neki a címet, persze franciául.
- A Montmartre-be legyen szíves.

Szerencsére viszonylag hamar le tudok inteni egy taxit így nem kell, sokáig ácsorognom. beszállok a taxiba és közlöm a taxissal az ulticélom franciául, hogy ne legyen semmi gond. Az utazás eleje kissé hosszúnak tűnik, a sofőr nem túl beszédes, de nem is hibáztatom érte, elvégre kissé látszik rajtam, hogy nem idevalósi vagyok.
Mikor a sokadik piros lámpát kapjuk már, a sofőr beszélgetést kezdeményez, a kérdéseire pedig válaszolok is.
- Igen, az volnék. Nekem is vannak saját festményeim, de azok kezdő firkák azokhoz képest, melyeket remélhetőleg láthatok majd.
Válaszolom, majd a taxi továbbindul mikor ismét zöldre vált a lámpa.
- Sok szépet olvastam arról a helyről, de érdekelne, hogy tényleg annyira különleges az a hely, mint mondják. Sokszor taxizik erre?
kérdezem, és a válaszokra még reagálok, mert ezután megérkezünk a Montmartre-be.
Kifizetem a taxit, majd körbenézek, hogy látok e a közelbe egy kiállítást jelző táblát. Mivel úgyis valami ilyesmire akartam menni, ezért elolvasom a táblán lévő adatokat és elsétálok a kijelölt helyre(ha épület kapuján/falán van, akkor pedig simán csak belépek a jegy kifizetése után.) majd bemegyek, hogy megnézzem a kiállítást.

A táblán lévő útmutatást követve könnyedén megtalálhattam a kiállítás helyszínét. Az egyik mellékutcában volt egy modern házban, ami művelődési háznak is elment volna.
A bejáratnál megveszem a belépőt, amin látszik, hogy a népszerűsítés a cél és nem a profit.
A táblák szerint itt nemcsak művészeti kiállítás hanem koncertek és bemutatók is szoktak lenni.
Ahogy elérem a kiállítást egy dolog van amit rögtön kiszúrok. A festmények mérete, mind ugyanakkora méretű. Nálam otthon a képeket ha egymás mellé raknánk akkor alig tudnánk úgy egymás mellé rakni, hogy ne legyen köztük valahol rés. Nem tudnám elképzelni, hogy minden művem ugyanakkora vászonra fessem. Főleg, hogy bizonyos képeknél jobb a téglalap alakú megoldás, mint a kocka.
A művek egészen új irányzatot mutatnak. Szinte csak erős körvonalakból állnak a képek, élénk vagy épp csak fekete fehér színekkel. Valamiért nekem annyira nem jön be ez az irányzat. hiányzik belőle az árnyalatokkal való játszadozás, bár ez lehet amiatt is, hogy én főleg tájképeket festek és hozzászoktam már ezekhez. Azonban a sejtető ábrák közt van érdekes is, bár amelyikből semmit nem lehet látni, csak részegen, az már nem annyira.
Ahogy nézegetem a képeket egyszer csak odajön hozzám egy srác jegyzetfüzettel és megkérdezi a véleményem a képekről. Valószínű ez a munkája így egy leheletnyi szünet után válaszolok.
- Vegyes a véleményem. Tetszik az, hogy valami eredetit és modernt alkotott a művész, de én hiányolom az árnyalatokat, nem kell sok, csak egy kevés, mert így kissé agresszív hatást keltenek ezek a képek. Emellett ezek a sejtető képek jobban tetszenek, bár ebből is inkább a fantáziával kiegészíthető képek, nem pedig a kusza vonalak. Persze mindez csak szubjektív vélemény.
Mondom a srácnak és remélem nem fogalmaztam úgy, hogy nem értené mit is mondtam neki.

A fiatal férfin egyből látszik, amint rájön, hogy Kira anyanyelve nem francia, de ez nem zavarja, csak most tudatosul benne. Végighallgatja a lányt, néha egy biccentéssel, vagy pillantással jelezve, hogy pontosan érti, mit akar Kira kifejezni. Mivel a középszintű francia tudás már alkalmas érzelmek és vélemények igényes kifejezésére is, ezért nem is kell keresnie a szavakat, egyszerűen csak eszébe jutnak, ahogy végiggondolja, hogy mit akar elmondani. Amint befejezi a szőke férfi gyorsan lejegyzeteli magának azt amit mondott, majd farzsebébe elteszi a jegyzetfüzetet és a tollat.
- Értem, köszönöm, hogy segítette a festő munkáját.
Ezután kicsit oldalra fordul és kezével az egyik oldalsó fehér folyosó irányába int.
- Nem tudom, hogy látta-e, de vannak további képek a kisgalériában is, annak a folyosónak a végén. Szerintem azok is érdekelnék magát.
Attól függetlenül, hogy érdekli-e Kirát a lehetőség, mikor tovább indulna a férfi még a fejéhez kap, mintha elfelejtett volna valamit, majd Kirára néz.
- Elfelejtettem, megkérdezhetem, hogy egyedül érkezett vagy társasággal van esetleg?
Érdeklődve várja a választ, kicsit feljebb húzva az ingujját. Próbál úgy kérdezni, hogy egyáltalán ne legyen tolakodó.

//Elnézést a kimaradásért.//

// Semmi gond én is lassan írok mindenhova mostanában.  //

A férfi lejegyezte amiket mondtam és megköszönte a kritikát. Egész kellemes a modora és a srác sem csúnya, de én elsősorban kikapcsolódni jöttem Párizsba és nem pasizni.
A férfi felhívja a figyelmemet, hogy a kiállítás még folytatódik a kis galérián.
- Még nem láttam, de nem fogom kihagyni.
Aztán a férfi egy újabb kérdéssel áll elő, ami kissé diszkrét, de szerencsére nem volt tolakodó a hangnem sem, így válaszolok.
- Egyedül érkeztem.
Válaszolom röviden, majd ha kérdez még valamit válaszolok rá, vagyis ha nem olyan jellegű a kérdés, hogy ne akarnék. Aztán vele vagy nélküle megindulok a kisgalériára, hogy megnézzem a még nem látott képeket.

A férfi átkísér a másik terembe ahol az az érzésem támad mintha nem is ugyanazon művész képeit látnám, hanem egy teljesen másikét. kellemes csalódás volt, mikor az engem kísérő srác közli, hogy ezek a képek ugyanazon festő keze munkái.
- Sokkal jobban tetszenek. Változatosak, és van bennük valami egyedi, mármint a fehér háttéren felül. meg persze az is tetszik, hogy más más méretűek a képek, mert így nincs meg a monotonság érzése sem.
Mondom a srácnak aki lekörmöli amit mondtam, majd feltesz egy kérdést, amire válaszolok is.
- Amerikából jöttem. New Yersey-ből.
Válaszolom és kíváncsian várom az arckifejezését erre. kíváncsi vagyok számított -e erre a válaszra.

// Bocsi a kései válaszért.   //

- Valóban, szoktak eltér stílusokban alkotni művésze, de általában nem a két végletet szokták választani. De azért kellemesen csalódtam most a művészben.
mondom, enyhe mosollyal az arcomon, kezdek felengedni, eddig a "nyaralásom" nem igazán volt nyugodt percem, vagy ha volt is, azt megzavarták hamar.
A kérdésére, hogy honnan jöttem röviden felelek.
- A délebbi területekről, Burlingtonból.
- Hát őszintén mondom, az élet mindig veszélyes, de ott kevésbé mint New Yorkban. Jól kell időzíteni a látogatást és akkor nem lehet baj.
Válaszolom, majd miután megnéztem az összes képet elindulunk visszafele, út közben a férfi eligazít egy látogatót, majd felteszek neki egy kérdést.
- Párizs szép hely, de volna egy kérdésem, az emberek miért vezetnek kissé agresszívan? Valamiért ez a kérés foglalkoztat egy ideje.

A válasza kissé meglep, igaz, hogy az itteni közlekedésről nem gazán olvasgattam, de azért mégiscsak meglep néhány dolog amit itt hallok.
- Hogyhogy ott nem érvényesek a szabályok?
kérdem, majd kicsit később válaszolok is az ő kérdésére is.
- Nálunk jobban megbecsülik a járgányokat, konkrétan én is. ugyanis szeretek motorokat szerelgetni és találkoztam már olyannal is amit több évtizede használ a tulajdonosa. Nálunk a kresz szigorúbb, nem vesszük lazán ha elütnek valakit. Mi szeretjük a járgányainkat átlagban és nem cseréljük le ha a jelenlegi is jó nekünk.
Válaszolom, de a hangomban semmi felrovás nincsen, csak szimpla közlés érték.
Ezek után lassan visszaérünk a bejárathoz ahol elköszönök.
- Köszönöm, hogy körbevezetett. Viszlát.
Köszönök el, majd kilépek az épületből és számba veszem az időtényezőt és azt, hogy hova tudnék még menni és mire maradna időm.

A férfi teljesen nyugodtan válaszol a kérdésemre, biztos nem én vagyok az első ember aki felteszi ezt a kérdést neki, de nem úgy tűnik, mintha zavarná a dolog.
Aztán meg is magyarázza, hogy náluk miért is számít jónak ha sokszor vesznek autót az emberek.
- Valóban, van miből válogatni. Valószínű jót tesz neki, de a környezetvédelemnek aligha.
Pedig nem vagyok egy nagy környezetbarát, de azért nem pazarolnék ennyire az fix.
A férfi egy megnyerő mosoly keretében feltesz nekem egy kérdést, ami kissé meglep.
~ Mi a manó? Kávéra hív? Engem, akit inkább elkerülnek a szépfiúk. Végül is... egy kávéba, még nem hallt bele senki.
- Miért is ne?
Kérdezek vissza válasz gyanánt.

A fiú nem igazán törődik  környezettel és ezt nem s rovom fel neki, elvégre mi se annyira foglalkozunk vele Amerikában, de legalább már valamennyi haladás van. Bár én se vagyok az a nagy környezettudatos típus, de egy szívemnek kedves motort kétévente azért nem cserélnék le. Jut eszembe, valamikor újjá kéne építenem azt a szépséget, amivel elhúztam Manhattanból.
A fiú szemében látom az örömszikrát, mikor igent mondok a meghívásra. Mint egy úriember kísér a kávézóig. A kérdésére amint odaértünk válaszolok is.
- Csak egy Cappuchinót.
Miután választottunk kihúzza nekem a srác a széket, és hellyel kínált és miután én leültem csak az után ült le ő is a másik székhez.
Bár nem vagyok az a tipikus romantikus típus, de azért jólesik egy nő lelkének néhány ilyen gesztus.
Végül illendően bemutatkozik, ami elmaradt, bár még jó időben akarja pótolni a dolgot.
- Perzse Pierre, tegeződjünk. Engem pedig nyugodtan szólíts Kirának.
a válaszom után újabb kérdést tesz fel, amire gazán hosszú választ nem is tudnék adni
- Csak egy, hogy végre kitörhessek a mókuskerékből, hogy valami teljesen új helyre kerüljek, és mivel kissé későre sikerült szervezkedni így a strandolós helyszínek felejtősek voltak. Ez a hely pedig maga a művészet paradicsoma, amivel mindig is sokat foglalkoztam a szabadidőmben.

Pierre kérdésére készséggel válaszolok is.
- Egészen kiskorom óta foglalkoztatott a festegetés, de komolyabban csak 15 éves korom óta foglalkozom vele. Sok festményt csináltam már, tele van velük a házam Főként táj és jelenetképeket festettem, bár van néhány eltérő stílusú is, mint ezen a kiállításon is.
Megkérném a srácot, hogy is meséljen magáról, de erre semmi szükség, mert magától kezd mesélni, ez megkönnyíti a dolgokat.
- Milyen fősulira vagy egyetemre jársz? Talán művészetire? Vagy csak érdekelnek a festmények és azért dolgozol itt?
Kérdem, miközben a hangomban csupáncsak a kíváncsiság tükröződik.
- Valóban finom. Rég ittam már egy jó cappucchinót.

Pierre érdeklődését láthatóan felkeltettem az iménti mondatommal, nem hittem volna, hogy ennyire meglepő tud lenni, hogy valaki szeret festeni.
A srác bocsánatot is kér a bent feltett kérdésekért, amiket én igazából nem vettem zokon, hisz csak a munkáját végezte a srác.
- Ugyan, csak a munkádat végezted. Amúgy van egy műtermem, melyben minden 2. hétvégén szoktam kiállítást tartani.
Aztán mesélni kezd nekem, hogy hova is jár is fősulira és kiderül, hogy beletrafáltam és tényleg csak hobbi és munka szinten érdeklik a festmények.
- Sorbonre, az szép. Gondolom nehéz volt bekerülni.
- Igazság szerint nem járok és sosem kezdtem meg a tanulmányaim főiskolán, túlságosan lefoglalt munka, mert a műterem mellett, van egy kis szerelőműhelyem is, amit a barátaimmal együtt viszünk.
Mesélek kissé feloldódva. bár nem hiszem hogy csak a cappuccino miatt, ami nagyon finom és jó ízzel kortyolgatom.
Pierre közben megosztja velem a véleményét az itteni kiállításról, és a mélyebb véleményemet is kikéri.
- Kissé, bár sok művész elszáll magától néha, de van akinél ez átmeneti. Amúgy nekem a később mutatott képei tetszenek, de amiket először láttam azt nem igazán érzem túl művészinek.
Majd a következő mondatot már tényleg suttogom, bár az utóbbi mondataim se voltak hangosak.
- Mert amit egy gyerek is képes könnyen megcsinálni, az már szerintem nem igazán művészet. Igaz nekem is volt pár olyan képem ami elég érdekes lett. Mikor én szálltam el kissé, akkor olyan képeket festettem, melyek közelről kivehetetlenek, de ha távolról nézi az ember egész érdekes és szép összképeket láthatott. Ezért mikor ezeket állítottam ki, ki kellett raknom egy táblát, hogy a távolról is nézzék meg a képeket, mert a látszat csal.
Mesélem, majd kuncogok egy rövidet a saját hülyeségemen.
- És mik a terveid az egyetem után?