New Jersey-i kompkikötő

//Ratenért eljöttek végül kocsival Pestre, és hamar hazajutott, így végül tudott írni hajnalban - elnézést a várakoztatásért, és köszönöm a türelmet és a megértést.//


Sikeresen bejutok, miután a tervem első fele sikeres volt. Felmérem a helyzetem, és tisztázom, hogy a két bent lévő alakot sikeresen kiiktattam, igaz csak ideiglenesen. Ösztöneim azt súgják, hogy keressek fedezéket, de azzal csak feladnám a pillanatnyi előnyöm, ezért elvetem az ötletet, és a két ócska fedezéknek felállított asztal mögé ugrok, az eldőlt testek után. Egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy milyen csapnivaló, és amatőr dolog asztal mögé bújni, ami maximum dísznek jó, de se a golyót, se semmilyen nagyobb hatékonyságú lövedéket nem képes felfogni hatékonyan. Ahogy megérkezem a testek mellé, egyből a fejükre célzok a puska tusával, és ha sikerül, akkor egy-egy erős ütést mérek a célpontjaimra, amivel remélhetőleg elkábítom őket – halál okozása nélkül. Természetesen látom a félig áttetsző falválasztón át a többi ellenséget, és egyből a lábukra célzok, gondolkodás nélkül tüzelve. Ilyen közelről nem törhet meg annyira a fény az elválasztón, hogy zavarjon a célzásban, és könnyebb dolgom kell legyen, mint egy vásári céllövöldében – ha mégsem, akkor viszont elég necces helyzetben vagyok.
Az egész tervet pillanatnyi szünet nélkül próbálom kivitelezni, gyorsan mozogva, de nem kapkodva. Ha idő előtt lőni kezdenek rám a fal túloldaláról, akkor az előbb épp megvetett asztalok túloldalára vetem vissza magam, és a földön kúszva próbálok kitérni a lövedékek útjából. Remélhetőleg ez esetben csapattársaim a segítségemre sietnek. Ezen kívül az utolsó füstgránátom is bevetem ha kell, amivel nem csak az ellenség, de a saját látásterünket is csökkentem, mégis ez a legbiztonságosabb módja annak, hogy ne mészároljanak le minket. Ha erre kell hagyatkoznom, akkor megpróbálok a füst fedezékében tájékozódni amennyire tudok, és a lélegzésem minimálisra csökkentve próbálok az ellenség közelébe férkőzni. Nem lövök vakon, nem csak azért, mert ezzel halálos sérüléseket okozhatok, de a társaimra való tekintettel se biztonságos. Bár sok hátránnyal jár a füstgránát, azért ezt használom, mert félek, a válaszfal csökkentené a vakító hatását, ráadásul én is túl közel vagyok a robbanáshoz, illetve a társaim is könnyen belefuthatnak.
Ha kiiktattuk az ellenséget, meghallgatom Ben mondandóját – valószínűleg nem a tűzharc közepén hozza elő – majd biccentek, és jelzek, hogy haladjunk tovább. Minél előbb meg kell találnunk a képességblokkoló forrását, de közben nem szabad feladnunk az előnyünket, ami a gyorsaságunkból származik, illetve nem lehetünk óvatlanok sem. Bár Ben fő ereje a képességéből adódik, amellett egyszerű katonaként se hinném, hogy kitűnne a csapatból, és így is épp elég hasznos kell legyen számunkra, ezért nem helyezem elsődleges prioritásnak a blokkoló megtalálását – sokkal inkább a küldetés és a lehető legnagyobb biztonság számít.

Miközben megindulok a két eldőlt férfi felé, hirtelen olyan érzésem támad – a küldetés során először – mintha a harcmezőn találnám magam. Volt már ilyenben részem, hogy egy kommandós akció tűzharccá fajul, ezért nem estem kétségbe – csak az asztalok mögé, mert valamiben elakadt a lábam. Valószínű, hogy aktiváltam valamilyen csapdát, amikor rohantam. Nem törődtem a fájdalommal, inkább törtem a fejem, hogy mi legyen. A puskagránáttal simán átrobbanthatnám azt a falválasztó szart, és kiiktathatnám az ellenséget, de ez szigorúan tilos, hiszen bele is halhatnak. Az asztal túloldalán bármikor összeszedheti magát a két köcsög, ami szintén nem túl jó. A füstgránát ötletét is elvetem, ez esetben tovább folytathatnák a golyószórást, és mi még az ajtót – és egymást – se látnánk tisztán, így csak nehezebb dolgunk lenne elmenekülni.
- NEM LÁTHATNAK MINKET TISZTÁN, MINDENKI SZÓRÓDJON SZÉT HA KELL, ÉS KERESSEN VALAMILYEN FEDEZÉKET. – ordítom, és kibújok az asztal mögül – persze nem felette, hanem oldalt, a föld közelében – s megpróbálom eltalálni a férfiak lábát. Ha minden jól megy, akkor szép sorjában puffannak a testek a fal túloldalán – de félek, hogy nem lesz ilyen egyszerű.
Remélem, társaimnak közben van annyi eszük, hogy az ajtóhoz legközelebb állók kimenekülnek a teremből, míg aki beljebb van, az itt keres valamilyen fedezéket – a legjobb talán az lenne, ha hasra vetnék magukat, és úgy kúsznának a célpontjuk felé. Amikor kiabáltam, direkt nem mondtam, hogy használják az ajtót – azt remélem, így az ellenség még inkább szétszórt tüzet zúdít a teremre, és nekik pedig van esélyük átvészelni a helyzetet.

Be valom töredelmesen, hogy nem vagyok egy veterán ebben az egészben, de azért a csapat vezetőjéből, ez nem néztem volna ki, hogy belesétál egy ilyen csabdába. Nos, akár honnan is nézzük a dolgot, sikeresen kiszúrtam magammal azzal, hogy hagytam magam előre engedni, főleg, hogy most még egyenlőre, se előre, se hátra, de még hasra sem tudom magam vágni, csak abban az esetben, ha a többiek elindulnak végre valamerre. Na, jó talán most is hasra tudnám vetni magam, de abban sok köszönetem nem lenne az elöttem lévő társamtól, és talán édes anyám, hogy léte felől is érdeklődne, ezért inkább várok, hogy induljon mindenki valamerre. Ha ez megtőrtént, akkor vágom magam hasra, és keresek egy tökéletes búvohelyet, ahonnan talán célba vehetem az egyik sz....zi lábát. Ha sikerül, akor lövök mert nem akarom a töltényt fölöslegesen el pazarólni, ahogyan azt Tomas is teszi éppen.

Burton hasra vágódik...éééés elszabadul a pokol. Lövések dördülnek, és az első dolgom, hogy behúzom a fejem. Noha egyébként nem árthatnának nekem a golyók, nem tudom, hogy ez a képességblokkoló mennyire hatásos rajta, így inkább nem kockáztatok. Na meg az emberben alapból benne van egy túlélési ösztön, ami rögtön arra sarkallja, hogy azonnal behúzza a fejét és fedezéket keressen. Egy közeli oszlopot, vagy egy asztalt keresek, attól függ melyik van közelebb hozzám, majd leadok pár lövést a fegyverből, mikor eljut hozzám is Ben hangja.
~ Ez megőrült? - fut át az agyamon, de inkább visszahúzódom, és kíváncsian várom, hogy valóban igaza lesz-e.

A hezitálásomnak köszönhetően, kapok egyet a vállamba, és a combomba. Amitől, a földön kötök ki, és fel sziszenek a fájdalomtól.
~ A francba, hogy pont ilyenkor kell lövést kapnom. - Gondolom magamban, bár azt azért remélem, hogy az a golyó, amelyik a vállamba ment, a másik oldalon ki is jött, így csak a combomban lévővel kell majd foglalkozniuk az orvosoknak, ha egyáltalán túlélem ezt a kalandot, amit viszont kötve hinnék. Föleg, két golyóval a testemben. Ben-nek, valami fel tünik, és ránk szól, hogy feküdjünk le, és ne löjünk rájuk. Valami, nállam sem stimmel, azért ennyire bénák nem szoktak lenni, és az is fura, hogy hallani az üres fegyver kattogását.
~ Tényleg, milyért nem cserélnek tárat? - Teszem fel magamnak a kérdést, bár erre a kérdésre, csak akkór tudjuk meg a vállaszt.

Három tiszta lövést tudok leadni, amik találnak is, és látom a testeket ahogy földet érnek, majd vissza kell húzódnom a fedezékem mögé. Ekkor érkezik Ben parancsa, amit nem teljesen értek, de tárcsere után már nem hajolok ki újabb lövést leadni. Közben elhal a golyózápor is, csak az üres tár eltéveszthetetlen hangját hallani, ahogy valakik - vagy valamik- a ravaszt húzogatják. Na, ez már kezd gyanús lenni számomra is.
Intek a többieknek, hogy maradjanak ahol vannak, majd lassan kidugom a puskám végét az asztal mögül. Ha nem érkezik rá lövés, akkor a földön kúszva megkerülöm az asztalt, hogy meglássam azokat, akiket elkábítottam. Gyanús, hogy még mindig nem jelentek meg az asztal mögül.
Ha hidrás katonák, egyből felveszem a harcot velük – mivel a földön fekszem, rossz helyzetben vagyok, ezért azonnal lövöm a lábam. Ha viszont másokkal találkozom, jelzem a hollétüket a csapatnak, és haladok tovább a másik szobába. Tudni akarom, hogy mi vár ott, és hogy mi volt ez az egész. ÉS HOGY MIÉRT KATTOGNAK MÉG MINDIG AZ ÜRES TÁRAK! Megőrjít ez a hang… Természetesen ez úttal már óvatosabb vagyok, és többször meggondolom hogy hova kúszok, próbálom kiszúrni ha valahol csapdát rejtettek még el. Azért is megyek egyedül, és jelzem a többieknek hogy maradjanak, mert súlyosan megsérültek ettől az egy ütközettől is, és nem akarom tovább kockáztatni az épségüket. Ezen felül úgy tűnt, hogy csak testmagasságban jöttek a golyók, aki földre vetette magát, az megúszta, ezért valamelyest én is biztonságban érzem így magam. Remélem a többieknek van annyi eszük, hogy addig is ellátják a sebeiket, és nem akarnak itt elvérezni nekem. Viszont nem foghatom a kezüket, önállóan kell cselekedjenek, miközben én felderítem hogy mi van előttünk.

Szinte el sem indultam, égető fájdalom hasított a bal karomba, majd még kettő a vállamba és a vádlimba. A hirtelen jött fájdalomtól szinte rögtön térdre rogytam, és hiába volt ott a képességblokkoló, éreztem, hogy menten felrobbanok. Pont most nem tudom bevetni magam, mikor kéne, és még a saját véremet is látom, amit jó ideje nem tettem már meg. Nem volt rá szükség egyszerűen, mert mindent elintézett a másik. A fájdalom csak még jobban felpaprikáz, és erre jön még egy lapáttal hogy képtelen vagyok átváltozni. Gyűlülöm ezt a helyzetet, és saját magamat megerősítve egy dühödt ütést adok a padlónak mérgemben, majd a legközelebbi fedezék felé próbálok araszolni, hogy biztonságban legyek, és fel tudjam mérni a sérüléseimet. Burton rögtön elindul terepfelderítésre, míg a többiek - Éva is sérült és Shannon is - megpróbálnak meglapulni, nehogy itt hagyják a fogukat. Ben intézkedik, és kutat valami után, addig én a nadrágom szárából tépek le egy méretesebb darabot, amit a hónom alatt átkötve, jó szorosra húzva a kulcs csontom alatti sebet átmenetileg "ellátom", bár elég szedett-vedett munka. Eztán következik a vádlim és a bal karom, szerencsére, azok kevésbé veszélyesek, de pokolian fáj mindkettő. Mikor valamelyest már képes vagyok a környezetre is figyelni, hallom, hogy a fegyverek zaja nem ült el, csak ropogásból kattogásba váltott, és inkább hasonlít kabócák énekére, mint lövöldözés hangjaira.