Álomsík

Lassan akar alább hagyni a köhögésem és végre elkezdek rendesen levegőt venni megint amikor a léptekre elsőre még nem is néztem fel csak mikor már az megállt.
Apokalipszis volt az, egy pillanatra megint normálisan lélegeztem ez előtt még de most megint belém szorult a levegő ahogy rémülten néztem rá. Egy pillanattal később már felpattantam a földről és az ajtó felé rohanok ha van ilyen ahol nem ő áll épp. Ha nincsen más kijárat amit elérhetnék anélkül, hogy kicsit is felé kellene futnom hozzá akkor a szoba ahol vagyunk, hozzá képest átellenes oldalára sprintelek át ahogy csak tudok. Minél több dolgot tudva közötte és közöttem annál jobb! Nem hiszem el, hogy itt van! Miért, hogyan? Vagy mi kerültünk a Metropoliszba? Miért, ki csinálta, ez az egész az ő műve? KIT ÉRDEKEL! Ki kell jutnom ebből a szobából, el innen.
Remélem, hogy azokkal is van dolga akik még a szobában vannak és inkább velük fog először foglalkozni, hogy én addig meglóghassak innen. Heh...miket beszélek. Még is hogyan lennék képes elfutni ez elől? Tudtam mind végig, hogy csak idő kérdése az egész... Rémülten nézek az alakra és remélve, hogy van kiutam innen. Ha nincs...Ha nincsen akkor csak bebújva valami mögé még ha nem is takar, és remélem, hogy nem vesz rólam tudomást.

Félelmek / rémálom:

//Mivel a fele bagázs nem írt, így nem tudok kört váltani. Szerdán lesz új kör.//

Hannát nagyon zavarták a belső hangok, amiket nem tudott azonosítani. Egy idegen hangjai szóltak benne és a száján keresztül is. Amitől legjobban félt, az valóra vált. A szimbionták mészárlása volt neki a meghatározó élmény, ami miatt változtatni akart avilágon. Most benne is volt egy és attól rettegett legjobban, hogy gyilkost csinált belőle a lény. Egyenlőre még csak ő halt meg, de úgy nézett ki, ez is csak álom volt. A hangok még most is szóltak, még jobban nem értette az egészet.
- Miért engem választottál? - kérdezte a szimbiontát.
Nem érdekelték a lény szavai, meg akart szabadulni tőle. Az okot kereste, ami miatt belément a lény. Gondolt arra is, hogy semmi különös ok nem volt. Furcsa stílusa volt Niterisnek. Hanna fején átfutott egy gondolat.
Remélte, hogy nem a férje volt az előző gazdatest. sok doktor volt a világon, de az is igaz volt, hogy mikor még aludt, nem volt benne sizmbionta, utána volt. Zieldet is megjárhatta a lény egy rejtélyes módon. Niteris annyit beszélt, hogy kiderült, nem így volt. Hannát gyomorgörcs kezdte kerülgetni. A lény a fejébe látott, mindent kiolvasott. Ez nagyon veszélyes volt. Bármit kiolvashatott és továbbadhatott, államtitkokat is és privátokat. A lemmingoid nem egy hangos faj, akkor ad ki hangot, ha nagyon szükségét látja. Hanna nem akart beszélni a szimbiontával, így is túl sokat tudott már róla a lény. Feldühíteni sem akarta, hiszen nem akart meghalni, nem akarta a gyermekét anya nélkül hagyni felnőni.
- Ott voltál, mikor elraboltak engem?
Megpróbálta hasznát venni a lénynek, megtudni valami fontosat. Közben a heverőt célozta meg, elbújt mögé. A többiek köhécseltek, jelét adták, hogy volt benn valaki. Hanna ettől még maradt a rejtekében és figyelt. Azt észrevette, hogy a szimbionta is rejtőzködni akart volna. Niteris eddig semmi jelét nem adta, hogy gyilkolászni akart volna. Hanna csak egy picit nyugodott meg ettől. Az alakot felismerve már nem volt ilyen nyugodt. Egy kísérletre gondolt, amivel Apokalipszis megint új bűnténnyel próbálkozott volna. Próbált rájönni, kik, milyen fajúak voltak a többiek. Apóka a mutánsokat szerette nagyon, de a tudományt is. Bármit kinézett belőle Hanna.
- Nem jó ötlet, hagyjuk beszélni - mondta Hanna.
Megpróbált ellenkezni, de az előbb is az történt, amit Niteris akart, ő beszélt, ő cselekedett, így a nő számított arra, hogy megint ez lesz. Nem szerette ezt a kiszolgáltatott helyzetet. Próbálta az érzékeivel megfigyelni, volt-e még valaki apokalipszissel. Egyedül Egyiptomban egy templomban ez nem vallott volna rá. Titkos ajtót, lejárót keresett volna.

Sam teljesen ki volt agyilag. A többiek pedig békén is hagyták. Ez jó volt. Elege volt már mindenkiből. Nem vágyott most társaságra. Nyugalomra vágyott, békére és egy kis anyagra, hogy megnyugodjon. Nem értette, hogy mi a baj, ő csinált-e valamit, de tudta, hogy akármit is csinált ő már megbánta százszor és csak annyit akar, hogy vége legyen ennek az egésznek és megint minden normálisan menjen. Viszont nagyon nem úgy látszott a dolog, hogy minden rendben akarna lenni. Valaki hangosan köhögött és érkezett valaki. Sam összeszedte magát annyira, hogy ránézzen az érkezőre, de ahogy felismerte ismét elhagyta az ereje. A dolgok kezdtek összemosódni és egy gondolat mentette meg Sam-et az elájulástól. Az pedig a halál gondolata. Egyből valami menekülési útvonalat kezdett keresni és afelé szaladni. Ha nincs akkor bármi mögé bebújik. Ha bárki útjába áll ezeknek a cselekedeteknek az elvégzésében akkor azt ellöki az útjából. A saját túlélése a lényeg, mással nem is foglalkozik.

Sam érezte, hogy az egyetlen reménye az lehet, hogy menekül és talán amíg Apokalipszis megöli a többieket addig ő elég messzire kerülhet, hogy megússza a vérengzést. Mert Apokalipszis végez mindenkivel vagy ha nem is mindenkivel, de vele biztosan hisz mutáns és isten és őrült, de leginkább mutáns. Ő a legmutánsabb mutáns mind közül.Viszont a menekülési útvonal el van vágva. Az ablakon kinézve egy lebegő várost lát méghozzá azt is felülről. Egy ekkora zuhanást pedig nem élne túl. Senki halandó nem élne túl. Falfehér arccal és remegő kezekkel megfordul hát és a mutánsistenre néz. Az undor és a rettegés keverékét érzi mind a mutáns mind pedig saját maga iránt amiért azt mondja amit.
-Ne...ne...könyörgöm...kegyelmezz!
Az ablaktól nem távolodik el. Ha halni kell és nagy valószínűséggel halni kell akkor nem adja meg azt az örömet a mutánsnak, hogy ő ölje meg.és kiveti magát az ablakon.

Hanna tudta jól, hogy a heverő nem volt teljes fedezék. Egy részét rejtette el. Ilyen hatalmú mutáns ellene a betonfal is kevés lett volna, de a szérum miatt kereste, ami mögött elbújhatott. Egyre fárasztóbb volt a belső monológ. Nem érezte úgy, hogy rábízhatta volna magát a szoimbiontára. Az a faj csak bajt csinált eddig, vért ontott, gyilkolt. Az előbb is látta. Nem örült, hogy mindez a véletlen művel volt és nem is hitte el. Áldozatok voltak, mindketten.
~Miért higyjek neked?~kérdezte a szimbiontáéját.
Nem tudta elhinni, hogy ez nem csak beetetés volt. A szimbionta neki egy fékezhetetlen, vérengző fenevadat jelentett, akitől minél hamarbab meg akart szabadulni.
Rejtett kijáratot, ajtót sehol nem talált. Lapultak, rejtőztek. A mutáns még nem tett semmit, csak beszélt. Hanna nem akart válaszolni. Figyelt, hogy ha támadás érte, akkor kitérjen, elugorjon. Nem akarta átadni az irányítást.
~Mire vagy képes pontosan?~kérdezte a belé költözött lényt, mert a képesség felhasználása még jól jöhetett.
Apokalipszis szavai nagyon egyszerűen hangzottak, mégsem tett semmit. Hanna még mindig várt.
~Neki a mutáns a legfelsőbb. A szuperhumán majdnem olyan, de nem született, ezért nézi kevesebbnek~mondta Hanna a szimbiontájának.
A Hydráról Hannának is voltak emlékei és nem akarta azt a borzalmas náci bandát hívni. Az érzelmeiben erős tiltakozás jelent meg. Fel sem merült, hogy máshogy gondolta volna. Ha támadás érte őket, akkor igyekezett kitérni.
~Ez az egész hihetetlen. Azért raboltak el, hogy megöljenek, csak minket és senki mást, maga Apokalipszis? Nehéz elhinni.~

// Ezt Nefire bíznám, ő dönti el, mit olvasol ki:) //

Támaszkodok a párkányon bámulva ki rajta, hogy csak a végtelen zuhanás várna arra aki nem tud repülni. Még hogy királynője, ne nevettessen! Fekete tollas szárnyaimat kibontom, lehet már csak szimpla alakváltó vagyok de ez igazán menni fog még álmomban is hisz annyit használtam ez egyáltalán nem idegen tőlem.
Ha sikerült akkor a mellettem pánikolót belököm vissza a terembe, hogy akadályt képezzen ha kicsit is a rimánkodó majd fellépve a párkányra kirepülök az ablakon. Még, hogy nincs kiút, mindig van kiút! Főleg nekem, kis rés vagy szakadék. Bármi legyen nem fogok a kezére kerülni Apokalipszisnek és harcot se fogok megkockáztatni vele. Amint úgy veszi kedvét, hogy megtámad végem is, meg kell szabadulnom a szobából mielőtt még fontosnak tartaná, hogy elsődleges célpontjának venne.
Ha a szárnyakat meg tudtam csinálni és kirepülni akkor minél messzebbre akarok kerülni az ablaktól és a helytől el. Ha ez nem sikerült bármelyik részénél is akkor csak a legrosszabbra készülhetek fel. Nem akarok a legrosszabbra felkészülni...

Félelmek / rémálom:

Hanna nem kapott választ és megérezte, hogy kiment belőle a másik tudat. Egyedül volt a fejében. Az nyugtalanította, hogy ez miért történt meg. Se tűz, se hangfegyver nem sült el, a szimbionták pedig nem voltak olyan jó fejek, hogy csak úgy elmenjenek. Meglátta a toporgó lényt. Nem sajnálta. Gyilkosnak tartotta, mint mindet. Apokalipszist sejtette az egész mögött. Látta, hogy ketten kirohantak. Ennek nem látta volna értelmét, inkább maradt a kanapé fel takarása mögött. A legtöbbet a volt királynőtől remélhette volna, de végül minden elszállt.
Hanna érezte az átalakulást és az új vágyat. Olyanokat látott, mint ő maga. A szérum okozta békés hozzáállás elmúlt. Mindenkit meg akart ölni maga körül, mert veszélyt jelentettek és csak ő maradhatott. Ezt érezte most a túlélés törvényének. Elő is jött a rejtekéből és az erkély felé rohant, hogy egy karral megfogja az eddig emberi másik lény torkát (Samuel), meg akarta fojtani. A többivel vagy a másikkal, attól függően, hány volt neki, ki akarta törni a lény kezét és lábát. Ha a karmai is elérhetőek voltak ebben a formában, akkor azokkal célzott torokra és szívre.

Sam könyörgött, de a mutánsisten mintha meg sem hallotta volna. Meg sem mozdult a helyéről Sam pedig feszült volt. Érezte, hogy hamarosan meg fog halni, de várnia kellett. Ez a várakozás pedig gyilkos volt. Mikor a mutánsisten felemelte a kezét akkor a félelem hirtelen kiszállt belőle és felváltotta a gyűlölet és a vágy, hogy mindenkit megöljön maga körül. Gyenge volt mindig is az akaratereje. Nem tud ellenállni. Nekiugrik annak a lénynek aki az előbb még az-az emberszerű nő volt aki remélhetőleg ott áll még az ablaknál. Apokalipszis a királynőjének hívta azt a nőt. Igyekszik kihasználni, hogy míg a másik egy gyenge nő addig ő egy férfi és igyekszik a nőt kilökni az ablakon. Ha közben Hannah is nekitámad akkor őt is megpróbálja ütni és az ablakon kilökni. Túl kell élnie. Mindenkit meg kell ölnie, hogy őt megkímélhessék.
-Dögölj meg te mutáns kurv@!

Nem voltak szárnyak, nem volt repülés és menekülés ezáltal, fusztráltan ragaszkodtam a korláthoz majd lassan megfordultam ahogy Apokalipszis fojtatta amit elkezdett. Hogy bárkit irányítani tudna, esélyes. Főleg, hogy kedvenc szokása neki és a klánjának az agymosás de most teljesen más történt. Kitárta a karjait én meg éreztem, hogy düh, harag és gyilkolási vágy gyülemlik fel bennem a szokásosnál is jobban. Megölök mindenkit majd megszabadulok utána a mutáns istentől is így vagy úgy!
De elsőre a teraszról próbálok meg kikerülni. Nagyon is hátrányos a pozíció, egyrészt a hátam mögött a végtelen szakadék és a másik irányból meg csak támadások érhetnek így gyorsan, fejt lent tartva kitörök az erkélyről vissza a szobába, ha kell közben oda is csapva egy két lengő borda magasságba ha akadályoznának. Ha bent vagyok vissza a szobába ideje felmérni, hogy hol van a három hulla jelölt és a legközelebbit hátba támadom, ha háttal áll, de fejre megyek, azt ütöm. Ha vissza támadna vagy még a kitörésem közben valaki sikeresen az utamat állja akkor a támadását próbálva kikerülni távolodok el tőle. Ha helyem ehhez nem lenne akkor bele rohanok vállal lehajolva és megragadva a lábát megpróbálom felborítani az illetőt.

Félelmek / rémálom:

Hanna átalakult ösztöne a támadásba vitte őt. Akit kiszemelt magának, az reagált, gyorsan és Hanna hátulról is érzett támadást. Már szinte azt sem tudta, mikor szabdalta ő a másikat és mikor vágták őt. Vér és hús borított mindent, óriási gyilkolászás ment itt. Mégis mind álltak a lábukon. A lemmingoid érezte, hogy a fájdalom szinte majd szét vetette őt, de csak dühösebb lett és több erőt vitt bele a támadásba, már ész nélkül akart kaszabolni. Akkor állt meg kitágult szemekkel, rémülten, amikor a családját látta. A férjét és a gyermekét, holtan, szimbionták zabálták őket. A legrosszabb volt ez, amit el tudott képzelni. Elveszteni azokat, akiket szeretett és pont azok ették őket, akiktől a legjobban félt. Nem értette, miért villant ez most be ilyen tisztán. Mielőtt tehetett volna valamit, egy nagy ütést érzett és a terem másik végébe repült. Igyekezett megvizsgálni magát, hogy mennyire volt ép, hol sérült meg, mennyit ártotta magának, ha mozog. Ha tehette, azonnal megpróbált talpra állni és fedezéket keresni, ha már nem hatott rá a gyilkos ösztön.
- A félelmek csinálták ezt! Láttam a legrosszabbat. Ne higgyetek neki! Nem egymás ellenségei vagyunk, hanem ez az idegen az ellenség!
Kiabált, még mindig félt, de igyekezett tenni valamit és úgy maradni, ahogy érkezett, nem tombolva, hanem óvatosan. A többiek jobb harcosok lehettek, mint ő, de ha az volt az út, akkor ő is hajlandó volt vágni. Ezt már meg kellett tennie máskor is, az elmegyógyintézetben például. Megpróbált koncentrálni, amennyire lehetett. Nem akarta, hogy játszanak a fejével.

Sam vett már rész bunyókban. Nagy pofájú ír aki rossz társaságban volt. Nem egyszer kapott már pofont életében, de adott is. Viszont ezek nem vérre mentek. Most viszont igen. Érezte, hogy megsérül és látta a vért is. Ez általában arra ösztönözné őt, hogy otthagyja ezt az egész őrült társaságot és meneküljön, de most nem ezt tette. Idegesebb lett. Ütött és karmolt akit csak ért. Mikor megjelent előtte a számára undorító mutáns csaj akkor nem is fogta vissza magát. Leköpte az alakot és meg is fejelte volna, de a csaj hirtelen a falhoz taszította. Ő nem egy olyan okos megfontolt személy mint a többiek. Feltört benne a viking vér és nekirontott annak a mutáns csajnak. Minden bizonnyal ha kívülről látná most magát akkor nem is ismerne magára. Ahogy a mutáns nő saját maga is figyelmeztetné magát, hogy hagyja abba mert ostobaság amit csinál. Menekülni kéne innen. Viszont a nőt is csak leordítja.
-Kussolj mutáns kurv@!

Mögéjük kerültem és hátba támadtam az egyiket, sikeresen is és furcsa is lett minden. Hiába, hogy mindenkiből éppen mi szakadt le, hamar vissza is állt "rendesre" mindenki mintha mi sem történt volna.
Egy pillanatra viszont ahogy ránéztem apokalipszisre már nem ő volt ott hanem egy vad idegen férfi nevetve állt ott ahol az előbb még az ön kikiáltott mutáns isten volt. Mi a fene akarta volna elhagyni a számat de egy pillanat volt csak az egész és már megint a mutáns isten volt ott és a düh és gyilkolási vágy elöntötte a fejemet megint. Célpontot kerestem magamnak amikor az egész testemet mintha ütés érte volna. Nem tudom mi volt ez vagy honnan jött de méterekkel el is repített álltamból. A földre kerülve tekintetemet felkapom hogy realizáljam a támadás az apokalipszistől jött. Végem, ennyi megunta. Most már nekem jött, hogy megöljön. A szobának hozzám legközelebbi falához, sarkához teperek. Nincs az a vérszomj ami elborítaná az agyamat annyira, hogy nekimenjek neki.

Próbáltam elfutni, elmenekülni de nem tudtam. A lábaim beadták az unalmast alattam és ott ragadtam ahol voltam a földön és Apokalipszis könnyedén oda is ért hozzám. Megragadva a nyakamat emelt fel a földről és fojtogatni kezdett. Reflex szerűen kaptam mind két kezemmel a nyakamhoz a kézfejét megfogva, ujjaimat megpróbálva bele vésni, hogy lekaparjam magamról a fogását.
- Kell a halálnak a gyerek. - sziszegem ki a fogaim között ahogy még tudtam levegőt venni, de egyre erősebben szorította már a nyakamat így már ha akarnék se tudnék beszélni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a kezei közül kiszabaduljak és levegőt vegyek. A lábaimmal is elkezdem rugdosni ahol érem, a karját, mellkasát, rátekerni a karjára a lábaimat és a fejét taposva tolni el azt, hogy kihúzzam magamat a szorításból. Az ujjait is próbálom lefeszíteni a nyakamról de ha a levegő hiány miatt már teljesen elmegy az erőm akkor vége és legfeljebb kapaszkodni fogok tudni, vagy azt sem már a kezén.
Bezzeg ilyenkor nincs kedve rám néznie az úrnőnek sem! Miért történik ez velem?! Ennek is ha annyira kell a fattya mennyen érte!

Félelmek / rémálom:

Sem hősiesen megindult a mutáns csaj felé, hogy minden ember, de főként a saját nevében elintézze és visszaszerezze a becsületét és igazságot tegyen, de ez a hihetetlen erő már a második lépés után szertefoszlott. Teljesen kifulladt és még össze is esett. Nem értette ezt az egészet, de szokásaihoz híven a szükségletei azonnali kielégítésén ügyködött. Vagyis feküdt a földön és lihegett. Ezt a kellemetlen szituációt még tovább rontotta, hogy a mutáns csaj nem hagyta békén. Sam erőtlen mozdulattal próbálta eltaszítani magától a nő kezét.
-Anyádnak szüljél gyereket!
A nem túl intelligens Sam-re jellemző választ azért nem tudta kihagyni. Azt, hogy a teljes helyzetet értelmezze nem tudta megtenni. Annyit értett, hogy ez a zakkant mutáns bige spermabanknak nézte őt. Hogy miképp keveredett ide egy rá nem jellemző verekedés, Apokalipszis támadása, négerek lövöldözése és egy gépbaleset után azt nem tudta, de már elég régen fel is adta a próbálkozásokat, hogy megértse mi folyik itt körülötte.

Hanna fejében sok minden keveredett most. Ölni akart, gyűlölte a másik lényeket, el akarta őket pusztítani, hogy ő élhessen és a családja. Közben menekülni is akart, mert azt érezte jónak. Nem értette, mi volt ő most, füstölgő, párolgó árnyékvalami. A menekülést addig tartotta jó ötletnek, amíg Teddy megint nem sírt fel és amíg a férje nem kiabált. A gyermeken nem lepődött meg, Zield viszont nem az a típus volt, aki ilyenkor tétlenül kiabált volna. Semmit nem értett és ez nagyon zavarta. Hanna teljes erejéből próbálta volna magát oda vetni, ahol a gonosz szimbionták tépték a szeretteit, de nem ment. Végig kellett néznie és ettől csak még dühösebb lett, még gyilkosabb lett az ösztöne. Az ereje fogyott. Teljes vadsággal akart az ellenségnek ugrani. Nem sikerült, a földön végezte, lerogyott és még próbálta tartani magát, próbált elindulni, hátha egy utolsó erőbedobással sikerült. Anyatigrisként akarta védeni a gyermekét és a féjrét.