Éden

Damien

Eddigi életemben ez volt a legjobb két hét, mondjuk az is igaz, hogy csak két hete "születtem". Nem tudom, ki lehetett az a gyengébbik fél, ki lehettem én, vagy hogy miféle kapcsolat állt közöttünk, de ez a legkevésbé se érdekel. Itt, az Édenben, a vámpírok között elég jól élek, a két hét alatt nem sok dologra volt panaszom. A vér egyszerűen isteni, a kérhető dolgok listája kielégítő, bár fegyvert még nem kérhetek, azonban egy eléggé megfelelő ruházatot igényeltem. Barna felsőruházat, amire belül rózsaszín, kívül fehér színű toppot húztam, alul pedig barna nadrágot. A színválasztás elsőnek engem is meglepett, de valamiért tetszenek ezek a színek, valamint kezdek hozzászokni a testem neméhez. Végtére is nem olyan rossz nőnek lenni sőt, miután jobban végignéztem magamon(ami tükör nélkül pokolian nehéz), rájöttem miként ölhettem anno könnyen. Fiatal, ártatlan, törékeny kislánynak látszom, aki így egyszerűen csapdába csalhatta az áldozatait.
A két hét alatt lényegében csak járkáltam, körbenéztem, párszor lejártam az edzőterembe(a többiek megfigyelése céljából edzettem, de semmire se jutottam), bár ezen kívül sokat nem tudtam tenni. Olvasni nemigen volt kedvem, ahogy tévézni se, a "barátkozás" pedig lehetetlen. A legtöbbjük gyanús, fura, valamint rühellem őket; összesen Malik volt az egyetlen esélyes, de pár visszautasítás után felhagytam a kutyával való szövetkezéssel.
Az üzenet szerint mindenkinek az étkezőbe kell mennie, ahol aztán Jubilee fog eligazítani. Odaérve azonban csak a többieket látom, Jubi sehol sincs. Várakozni kell, amit én egy asztalra ülve, keresztbetett lábakkal teszek meg.

Öltözék:

Malik


Már két hete rohad ebben a földalatti üregben, amit az itt élő emberkorcsok Édennek hívnak, Malik azonban kicsit se tartja ezt a helyet annyira kellemesnek. Az egész egyszerűen borzalmas, de nem is a hely, hanem a bezártság a szörnyű. Malik állat, a szabad ég alatt van a helye, az erdőben, a végtelen prérin, vagy legalább a betondzsungelben. Hála a számtalan állati ösztönének és tudásának, bárhol elélne, de nem idebent. Nem bezárva, távol mindentől. Ha a Mester nem tiltotta volna meg, már rég átvágta volna magát mindenkin a kijárat felé rohamozva.
A két hét alatt az egyetlen nyugodt helyen tartózkodott, a növények között. Nem olyan, mint odakinn, de legalább egy kis időre elfeledhette azt, hogy hol is van(ami a zavaró emberkorcsok jelenléte miatt egyre nehezebb).
Az üzenet megkapása után az étkező felé veszi az irányt, ahol a többi falkatársa található, de a pörgős emberkorcs egyenlőre sehol sincs. Malik ezért kénytelen várakozni, ami nem éppen kellemes dolog.

Ruházat:

Nem mondanám, hogy olyan unalmas lett volna a két hetem. Unatkozni nem hagytam magamat de produktívnak még csúfolni se lehetett az biztos. Nem nagyon mentem ki a szobából, nem akartam rögtön belefutni már is másokba. Inkább akartam magamnak kis alacsonyabb lélekszámot magam körül egy ideig még legalább és egyébként is Lilithel osztottuk a szobát meg egymással így volt akivel tudtam beszélgetni is amikor ő is hangulatba volt dumálni vagy társasozni. A felvetésére hamar rábólintottam, hogy persze hívjuk Jubilee-t is. Egyrészt csak ketten társasozni hamar unalmas lenne és Jubinak a szájába se alszik meg a tej szóval garantált buliság lenne, meg kérdezni is akartam tőle sok mindent. Például filmes listákat, a könyvek annyira nem inkább a képregény lehetőségek érdekeltek és ha mondott pár toplistásat akkor azokat be is hozattam már magamnak utána, ha már volt hatalmas tévé meg minden, és akkor már persze a konzol játékokról se feledkeztem meg és abból is jöhettek az akció, kaland játékok bőven! Ha tudott hozzánk csatlakozni akkor ezekről kérdeztem is tőle, hogy miket javasol, de nem csak ennyit kérdeztem meg mert más dolgok is érdekeltek. Például, hogy ő is így lett-e vámpír mint mi, meg hogy mióta az, a többi vámpírról idelent, még is milyenek lesznek az oktatók és a többi. Lilithnek is voltak kérdéseim emelett, tükörkép nélkül nehéz volt bármit is megnézni és az arcomon volt valami ami zavart, a baloldalán meg az, hogy a hátamra nem láttam rá és, hogy elvileg szárnyaimnak kéne lennie így nem tehettem róla mint hogy megkérjem, hogy mondja már meg, hogy van-e valami fura a hátammal. Nem tudtam, hogy miért ne lennének szárnyaim ha már a mester azt mondta, hogy van. Remélem, hogy nem elvesztettem őket valahogy.
Az első napnak a sokkjától végül megszabadulva azért csak megeredt a nyelvem nekem is, mondhatni megtaláltam a hangomat és a napjaim meg arra degralálódtak le az első hétben, hogy a tévé előtt ültem amin vagy egy játék ment vagy egy film amikor volt rá alkalom. Legjobban persze akkor merültem bele ezekbe amikor Lilith nem volt a szobában mert elment valamerre vagy épp mással volt elfoglalva. Vért is a harmadik vagy a negyedik nap öntöttem ki egy pohárba amikor épp edzeni volt, szívószálat bele a pohárba ültem le a tévé elé játszani és a közben ittam azt meg. Elvonni a figyelmemet róla talán, hogy mit is iszom épp meg az időválasztás is olyan volt, hogy Lilith se meg úgy senki se legyen a szobába épp. Nem mintha bárki is jött volna be oda vagy tudott volna és szobatársamnak meg nem tűnt bejövősnek a gondolata se az egész vérivásnak így végképp nem akartam, hogy lásson közben. Kicsit rossz érzés volt de semmi másnak nem volt íze se, ennek meg nem csak hogy volt de finom is.
Nem mintha ki mentem volna a szobánkból de a folytonos ismételgetése a mesternek ,hogy hova nem lehet menni zavaró volt. Megértem én elsőre is, hogy mi merre hány méter, nem kell naponta elmondani. Zavart de hát nem mintha sok mindent lehetne tenni ezzel kapcsolatban. Az elmúlt két hét utolsó pár napját már kártya vár építéssel töltöttem mert már annyira nem volt kedvem a következő filmhez vagy bármihez így sok kártya és némi ragasztó társaságában vagy három napig azt építettem amíg a szoba egyik sarkát csak az lepte be jól az én magasságomig. A tükörkép hiányához nem igazán tudtam hozzá szokni így mikor végre ki is kellett mennünk az étkezőbe a hívásra az öltözék is egy szürke póló, farmer, edzőcipő meg egy vékony kapucnis pulcsi lett.
És így mentem én is Lilithel az étkezőbe, nagyából csak követtem őt mert vele ellentétben én nem mentem felfedező útra ki, mert most, érted. Itt leszünk egy darabig aztán kétlem, hogy olyan sok hely lenne itt amit annyira fellehetne fedezni. Az étkező persze üres és csak mi vagyunk itt, mindenki máshol leülve már jól kezdődik. Persze én se kerestem a kapcsolatot velük. Leülök én is az asztalhoz ahol Lilith és elnyúlok rajta. Máh, mi aztán jó kontrasztosak vagyunk, az ő elegáns ruhájához képest én úgy festek mint akit kiengedtek a játszótérre de kettőkor ebéd...

Morgana, at Árny Szülöttje

Némi fetrengés után , az első napom úgy telt, ahogy telt. Hát hogy is mondjam.. nem kimondottan aktívan, csak döglöttem és merengtem sokmindenen, de most mit is tettem volna? Na mindegy.. elkezdtem nézegetni a szobám cuccait, keresgélni valamit ami leköt valamennyire, így a konzolnál jukadtam ki, s ha már úgy is úgy fest, hogy autókkal foglalkozhattam hajdan és ezekhez értek, hát neki álltam játszogatni ilyen játékokkal.
Nem tudom mennyi ideig is kötött le, mert kissé belefeledkeztem, majd az ott lévő előadók zenéit hallgatva a konyhában kezdtem el jobban kutakodni.. kóstolgatni a dolgokat, amiknek egyforma íze volt.. azaz semmi. Ez némileg zavart, hogy hát mostantól semminek sincs íze, de akkor meg minek is ehetünk. Jó ártani nem árt, de nincs mit élvezni rajta. Ennek ellenére valahogy nem akart olyan könnyen rávinni a vérre az enyhe éhség, tehát egy kicsit trükközni kellett ezen a téren, hogyne legyen annyira... annyira nem is tudom... furcsa a vér ivás.
Ezután jött a nehezebb kérdés még, hogy milyen ruházat is kéne nekem. Nem nagyon volt öttletem, így elsőre praktikusabb ruha darabokat kértem, mint amilyennek a laza felsőket és nadrágokat láttam elsőre jobbnak egyszerű lábbelivel. De utána jöttek az érdekesebb felsők, szoknyák és bakancsok. Ennek már praktikussági okai voltak, hiszen külsőm azért eléggé igénybe vette a könnyed ruhadarabokat. De azért az alapok is jók voltak, ha egyszer teljesen képes lennék elrejteni a külsőmet, s emberként kinézni teljesen.
Végül egyenlőre benti ruházatnak úgy döntöttem jó lesz egy top, és egy rövidnadrág, d mikor kimozdultam, akkor inkább egy térdig érő szoknya és hosszú száras bakancs volt rajtam a top mellett kiegészítve ujjatlan kesztyűkkel és egy nyakörvvel. Így fedeztem fel az Édent már amit lehetett, mert Mester nem tiltotta. Hamar feltaláltam magam benne és valahogy az is iderült, hogy túl sok pontján nem igazán leszek a későbbiekben, ha csak nem célirányosan megyek oda, majd lépek is le onnan, mikor megvan amit akartam.
Egyik ilyen portyámnál akadtam rá Cain-re aki épp edzett. Nem akartam zavarni, csak figyeltem egy kicsit az ajtó rejtekéből, majd tovább mentem az étkezőbe akkor, hogy megnézzem a többi idősebb Testvérem mit csinál, de inkább visszamentem a szobámba, mert csak megéheztem tőle, hogy láttam, hogy jóízűen falatoznak. A hűtőhöz mentem, kivettem egy tasak vért, majd a számhoz közelítettem, de nem jutott el addig... visszadobtam a hűtőbe és inkább leültem játszani, azonban az éhség gyötört, s ez a jelenet egy párszor elismétlődött. Eljutottam arra a pontra, hogy fogtam egy tasakot és áttöltöttem egy kulacsba, majd lerakva az ágyam mellé elkezdtem játszani. Egy idő után azon kaptam magam, hogy nem tudom hányadszorra emelem fel a kulacsot, de az már üres. Újra töltöttem és úgy ittam a vért, bár nem estem túlzásokba. talán a harmadik vagy negyedik napon indultam meg ismét, de most a top mellett rövid nadrágban, edző cipőben, s ahogy leértem az edzőteremben Cain ismét ott volt. Egy ideig csak figyeltem, hogy mit csinál, majd közelebb mentem hozzá köszönve neki. Furcsa volt, mert egy kis beszélgetés alakult ki, bár nem sok mindenről, hiszen nem tudtunk sokmindent magunkról se. Nem is tudom, hogy mennyire untattam, és igazából túl sok témánk se volt. Mi is lett volna? mennyire akarunk vagy nem itt lenni? ezt a kérdést fel se mertem volna tenni, nem hogy elsőre, sokadjára se. Úgy se lett volna más válasz mindenki előtt, hogy minden szép minden jó, s igazából mert nem akartam bajt nekem se lett volna más válaszom. De tényleg itt akartam lenni? Mindegy...
Edzettem mellette, azt nem mondom, hogy minden nap, mert ez nem lett volna igaz, de jól esett egy pár szót váltani valakivel, mert a többiek nem igazán bújtak elő, talán néha Dami bukkant fel, de beszélgető partnernek inkább a kissé keveset beszélő Cain stabilabbnak tűnt.
Talán egyszer kétszer megemlítettem Cain-nek, hogy kicsit az idegeimre megy, ahogy a Mester minden nap közli hova nem mehetünk, mintha hülyék lennénk, hogy nem értjük meg egyszeri elmondásra, de ez is csak olyan csendes említés szinten, semmi több, semmi jobban kifejtés, vagy bármi, csak na, tényleg nagyon untam eme minden reggeli ébresztőt. Elhiszem, hogy fontos, de most na... Eme edzések mellett néha-néha bementem a könyvtárba, kerestem könyveket ami autókkal foglalkozott, majd visszamentem a szobámba olvasgatni, játszani, pihenni, táplálkozni.
A második hét végén jött egy változás a napi dolgokban, mer Mester az étkezőbe parancsolt minket. Nem tettem nagyon mást, mint top fölé húztam egy lenge ujjatlan felsőt, egy kb lábszár középig érő bő nadrágot, ujjatlan kesztyűket, edzőcipőt, majd bőr nyakörvem megigazítva egy kulacs vérrel lebaktattam az étkezőbe. Sétálás közben a vérrel teli kulacsot besüllyesztem a nadrágom egyik zsebébe, még mielőtt elérném az étkezőt. Valahogy azt vártam, hogy Jubi ott lesz lelkesen hadarásba kezdve, de csak a többiek fogadtak.
Eléggé szétszórva ültek, így csak a falnak dőlök, s felteszem a nagy kérdést:
-Amíg várunk, addig ötlet, hogy miért kellett összegyűlnünk itt? – pillantottam végig a többieken, bár választ nagyon nem vártam, legalábbis olyat, hogy valamelyikünk tud is valamit.

Ruházat:

Damien



Az unalmas várakozást általában(vagy legalább is azt hiszem) fenyegetőzéssel, kínzással, esetleg gyilkolással ütöm el, de most teljesen más a helyzet. Nem azért, mert meg van tiltva a kis család bántalmazása, hanem mert a Mester feladata elvárja a nyugodt viselkedést, a megfigyelésre kell koncentráljak. Habár senki se mond semmi érdemlegeset, szinte érzrem mennyire méltatlanok is az adományra. Minden bizonnyal ez a két hét nem sokat változtatott a hozzáállásukon, de ez nem is olyan nagy tragédia. Ha lázongani fognak, meghalnak, és csak azok maradnak, akik ezt kiérdemlik. Ezen listán jómagam első helyen szereplek.
Jubi betoppanása, és a viselkedése másokban esetleg empátiát váltana ki, szegény elég rossz időszakon lehet túl, de ez engem nem érdekel, legalább is nem változtat a róla alkotott képen. Lényegében a többiek felett áll, mert volt esze, és nem majrézott a kapott ajándékon, így bármi "hiba" megbocsájtható. Főleg, mert pont azt közli, hogy végre Újszülöttből Gyermekek lettünk, mert a Mester a két hét alatt úgy látta, megfelelünk az előléptetésre. Nos, talán páran megérdemeljük, de bizonyos személyeket csecsemőkorban kellett volna hagyni.
Mikor bejön az új tanító, hogy a vámpírokról beszéljen, csendben maradok. Jól jöhet, gondolom, de aztán megtörténik az, amire gondoltam. Cass, Celeste, és Lilith rögtön magyarázni kezd, belőlük kettő inkább papíron/tableten tanulna, egy pedig nagyon tiszteletlenül viselkedik.
- Hihetetlen. Tiszteletről egyikőtök se hallott? - kérdezem tőlük, mert ez már tényleg hihetetlen. A Sosemérzőtől még ezt el lehet nézni, tudománybuzi, szóval minél gyorsabban akar tanulni, de a másik kettő, főleg Cass már egyszerűen kiakasztó. Először nem fogadják el az ajándékot, tiszteletlenek, lázongás jár a fejükben, most meg ez. Hihetetlen.
A Tanító jelenléte miatt ezt nem jelentem, de megjegyzem. Később még jól jöhet.

Malik


A várakozás nem készíti ki Malikot, inkább lenyugtatja. A legtöbb vadállat is türelemmel vadászik, ő miért lenne kivétel? Igaz, most nem prédára, hanem a hiperaktív emberkorcsra vár, aki rövidesen betoppan. Aztán elkezdi azt, amit Malik a legjobban utál: beszélni kezd. Természetesen a kommunikációval nincs gond, de amit ez a nőstény művel az már borzalmas. Egyenesen szörnyű, de a többi emberkorcs ugyanolyan, csak azok meg egymással hadakoznak. Ha nem lenne letiltva a kijárás, Malik már régen lelépett volna innen.
A hiperaktív bejelentése után megjelenik egy másik korcs, aki állítólag tanítani fogja a falkát. Ez persze még több szócséplést vált ki a többiekből, Malik azonban csak csendesen figyeli az eseményeket. A társai túlságosan ostobák, túlságosan szánalmasak ahhoz, hogy felfogják: felesleges dolgot művelnek. Egyikük se olyan, mint Malik, aki velük ellentétben csakis a fontos, szükséges dolgokat teszi. Vadászat, csapatmunka, táplálkozás, nem pedig ostoba beszéd, és falkán belüli viszályok. Egyikük se képes a legfontosabb dologra koncentrálni, vagyis a kijutás.
Egy terven dolgozik, egy kiskaput próbál keresni a Mester parancsaiban, valamit, ami segíthet neki megszabadulni innen. A kijáratokat maga az Alfa parancsa zárja ki, de biztosan van valami mód a kicselezésére. Malik tudja ezt, és meg is fogja találni.

Kicsit késve és némiképpen még meg is törve a lelkesedésében esik be Jubi végül közénk. Elfordítom a fejemet oldalra, hogy rálássak a beszélő Jubira. Már nem számítunk újszülöttnek...szóval megkezdődhet a tanulásunk. Hát ezért annyira lelkesedni nem tudok, tanulás meg minded. Jó persze a sok játékból is megárthat a sok de kivárnám azért míg elkezd ártani. Sok jóra persze nem készülök, valami befordult őrült doktor tanárt várok, hogy majd jöjjön a fehér hajával mert olyan öreg és karót nyert fatuskó akire nézni se lehet rá mert annyira ronda az extra késésével amivel még Jubira is ráver még küldheti azt az őrült tudós vibe-ot is még pluszba de ... de lehet csak sok volt a rajzfilm az utóbbiakban és meglátva a belépőt kellemesen tévedek és az előzőek hamar elfelejtődnek, hogy minek is írtam le láttatlanba. Nem ősz, nincs szódás szifon szemüveg se őrült doki orvosi köpeny, sőt! Még jól öltözött is meg minden. Bár biztos valami alkoholistából művelhették át, hogy itt lengeti a piás üvegét tele vérrel és húzogatja. Már nem mintha egy oda-vissza mozdulatát az üvegnek nem követném le inkább kiverem a fejemből a gondolatot most.
Feltámasztom a fejemet de még mindig feküdve az asztalon de amíg a többiek azt próbálják meg elérni, hogy valahogy csak odaadják az anyagot és órára ne kelljen jönni. Persze Damien is hangos csak a másik irányba.
- Még hogy magán tanulás, kihagyni ezt a látványt - A szabad kezzemmel rámutatok Castorra.- bűn lenne.
Felőlem aztán még klasszikus zenét is oktathat, írj fel az órára. Bár esélyesen rám veri a dupláját a koromnak de hé, vámpírság meg minden...bár nem fest valami lelkesnek, hogy tanítania kell minket. Elnézve mondjuk mindannyiunkat talán még túl lelkes is vagyok a többiekhez képest. Áh, remélem Jubi pörgése nem ragályos! Vagy ha igen akkor is csak egy kicsit.

Morgana, at Árny Szülöttje

Kérdésem után végig néztem a többieken, és hát nem túl sok reakciót váltottam ki belőlük. Cass és Cain jelzett vállvonással és fej rázással, aztán aránylag nem is olyan nagy késéssel beesik Jubi, bár koránt sem annyira lelkesen, mint a rámorgásom előtt. Aztán csak felvonom az egyik szemöldököm a falnak támaszkodva, s hallgatom amit mond.
Mentegetőzés, majd némileg érezhetően sajnáltatás, vagy duzzogás még? Hát most erre mit lehet reagálni? Cain persze megszólal és próbálja menteni a helyzetet, de egyenlőre csak a falnak támaszkodva előhalászom a kulacsom, lecsavarom a tetejét, majd iszok egy kortyot, amíg beszél Jubi. Hát akkor már „nőttünk” egy kicsit, hogy tanulhassunk. Kiismerjük magunkat, hát amennyit láttam ki a többieket, ezt kicsit erős túlzásnak éreztem, ahogy a testünk elfogadását is. Valahogy nehezen hiszem ezt el így. A vérivást meg azért, mert muszáj volt megtennünk. Egyedül vagyunk itt és megint belekezd az új név és egyéb szónoklatba. Leeresztem a kulacsot és miközben rázárom a tetejét, hogy eltegyem majd a plafonra emelem a tekintetem, és elég látványosan veszek egy mély levegőt. Most azonban csendben maradok. Egy lassú mozdulattal csúsztatom a kulacsom a zsebembe, és a tekintetem arra fordítom, amerről a jobban késő érkezik, de egyenlőre csak szemem sarkából pillantok arra, majd vissza Jubira, aki bemutatja a lassan megérkező tanítónkat, némileg túl lelkesen is. Kb ez a lihegő farokcsóváló kiskutya stílusban, mikor megjön a gazdi...
Castor viszont igen hamar lenyugtatja. Érdekes fazon, nem egy rossz kinézetű tag az már biztos, ahogy az is, hogy kissé mellette úgy érzem magam, mintha nem lenne rajtam semmi szinte annyira alul öltözöttnek tűnők, de ezzel nem csak én vagyok így szerintem, de mindegy. ahogy beszél és végig néz rajtunk, hát nem kell nagyon „vámpírismeret”, hogy kiderüljön elég hamar, hogy ő se akar nagyon itt lenni és eme megtisztelő feladattal foglalkozni. A jelek szerint Jubi túlzó lelkesedése eléggé egyedi dolog és közel se általános. Jubi távozik egy gyors bemutatás után, ami altt a nevemnél, csak intek egyet Castor felé, majd támasztom tovább a falat.
Castor röviden vázolja, hogy miről is akar... köhöm.. inkább miről kellene neki beszélnie, és elég „kedvesen” közli is, hogy ha kérdésünk van, akkor itt a remek alkalom, hogy magunkba fojtsuk és békén hagyjuk vele.
Mii meglepő, hogy eme „kérése” süket fülekre talál. Cass és Cain egyszerre szólalnak meg, majd Cass feltesz egy kérdés, amitől Cain kezébe temeti az arcát, majd Lilith felvetése, hogy legyen akkor más tanító, s Celeste szava kissé olyanok, mint egy pofon, amitől kicsit félre húzom a számat. Igaza van ebből a szempontból. Ők négyen a jobbak, mi többiek meg hát nem annyira. Ezek után viszont olyan személy szólal meg, akire nem nagyon számítok: Damien.
Köhögni kezdek, hogy elnyomjam vele a nevetésem, majd eléggé ártatlan pofit vágva nézek Damien felé, ahogy újra előhúzom a kis kulacsomat.
-Hát te biztosan nem... – jegyzem meg egy enyhe kis vigyorral, majd miközben kinyitom a kis kulacsom Luna felé fordítom lélektükreimet és bólintok felé.
-Van benne valami – Castor felé pillantok, majd vissza Lunára, mielőtt meghúzom a kulacsot, tovább támasztva a falat. Ezek után Damien, majd Castor felé sandítok, aztán a többiekre. Hát ez egy érdekes eligazítás lesz az már biztos. Valahogy azaz érzésem, hogy ha Castoron múlna ő letudná jegyzetekkel a dolgot, majd távozna a dolgára, mi meg tanuljuk meg úgy, ahogy akarjuk vagy tudjuk, azonban a Mester akarata szent, és őt is ez hozta most ide, így lesz egy hosszabb vagy rövidebb előadás, gyakorlás és utána vagy új feladat, vagy mehetünk a dolgunkra.

Ruházat:

Szóóval, legalább Morgana értékeli még a kilátást a tanár gyanánt de tényleg meg kell hagyni, hogy sok pontot veszít az attitűddel. Mármint mindenki igazából. Ha már úgy is itt vagyunk legalább vegyük valamennyire komolyan ezt az órát. Bár a felét nem bírom megérteni amit mondanak és sokat mondanak! Szóval, hogy mindenki beszél elég nehéz követni, hogy most ki mit merre. Egy feladva is, hogy mivan csak vissza fordulok a tanárunk felé és inkább próbálom megérteni azt amit mond, és mielőtt még belekezdene az óránkba ténylegesen is még kiemeli, hogy bár egyikünk se akar itt lenni biztos a mester akarata ez és ezért itt vagyunk. Persze én is csak egyet érteni tudok, hogy nem akarok ellene menni a szavának se, de nem is viselkedek úgy mintha a karomat tépnék csak azért mert órára kellett jönnöm. Aztán bele is kezd az órába szépen.
Persze több dolog is, úgy minden rögtön fenn akaszt de az unott hangú kommentjén Cassnak érzem hogy azé megugrik a vállam és egy legyőzött arckifejezéssel teszem le a fejemet vissza az asztalra. ~az addig oké, hogy a mester volt az első, meg tudom, hogy van az a törökök is, mármint nép az is meg a másik is...~ H-hát, csak nem lesz kikérdezve, ugye? Majd megkérdezem Lilithet, hogy miről beszélt. Mert ennyi Iq meg sügér vagy ha nem tudod kommentet követve, én ugyan fel nem emelem a kezem, hogy nem értem...Szóval mint eddig mindenki más is ugorhatunk a vámpír lét fizikaisságára szerintem is. Már azt tudom, hogy gyógyulunk, mert a képességem miatt még a kettő össze is férően segíti egymást de nem tudom, hogy a többivel mi van, erő meg ilyenek, végtag vissza növesztés. Nagyon is fúrta az oldalamat a kíváncsiság ezen a téren mert bár azt mondta a mester hogy majd megjelenik újra a szárnyam alapból nem emlékszek sokra belőle meg nem is jelent meg az elmúlt két hétbe semmi se.

Damien


A kijelentésem valóban nem túl ésszerű az én számból, de én vagyok az egyetlen személy ebben a majomcsordában, aki megbecsüli az örök élet ajándékát. Ha jól emlékszem rajtam kívül mindenki nyavajgott, csak mert a Mester erővel és halhatatlansággal ruházta fel őket. És még én vagyok a hülye.
A reakciók nem igazán érdekelnek, nem számítottam sokra, de Cain szónoklása már kiveri a biztosítékot.
- Én legalább nem kezdtem el nyavajogni, csak mert öröklétet kaptam. Szánalmasak vagytok. - közlöm halkan Cainnal, meg aki hallja. ~ És igazad van, nagyon szívesen kibeleznélek téged, a k-rvát, meg az összes többi szánalmas férget. ~ teszem hozzá gondolatban, aztán inkább nem törődöm a folytatással. Inkább a Tanítót figyelem, hátha mond valami hasznosat.
Castor kérdéseire csak bólintok, bár nem sokat tudok a kereszténységről, meg a többi baromságról, de a vámpírlét valóban elképesztő. Annyira elképesztő, hogy se Cass, se Cain, se Celeste, se Lilith, se Morgana nem érdemelné meg, Malik meg fel se fogja. Egyedül én érdemlem meg, esetleg még Luna, belőle talán ki lehet hozni valamit.
Jesszusom, csináljatok már valamit, amit jelenthetek a Mesternek, hogy aztán megdögöljetek végre.

Malik


Képtelen visszatartani, akárhogy is próbálja képtelen rá. Ki kell adnia magából még most, mert már egyszerűen nem tudja visszatartani. Az étkezőbe való belépés óta, amióta csak megszólaltak csak gyűlt benne, de most már nem tudja visszatartani. Lehetetlen volna, ezért kiadja magából: Malik elkezd hangosan röhögni. Eleinte inkább a hiéna röhögéséhez lehet hasonlítani, de aztán átvált hangos, emberi nevetéssé.
- Ember...szán..almas - nyögi két hang között, majd folytatja az emberi, részben hiénanevetést. Nem bírta tovább, szinte megrepednek a bordái a röhögéstől. Tegnap még utálta őket, ma reggel is, de a viselkedésük már nem dühítően, hanem szórakoztatóan szánalmas. Mint a bekerített vad utolsó próbálkozása a túléléshez, az emberkorcsok viselkedése szörnyen szórakoztató.
- Szá...nal..mas.. - köpi ki, majd mikor a Castor nevű emberkorcs tovább kezd magyarázni, lassan abbahagyja. A végén még egyet kuncog, de aztán végleg befejezi. Hiába, de nagyon megveti ezeket a korcsokat, egytől egyig, ezt kifejezve pedig lenézően kiröhögi őket. Úgyis végezni fog velük előbb vagy utóbb, amint megtalálja a módját, hogyan.

Morgana, at Árny Szülöttje

Úgy fest, hogy Castor se igazán van elragadtatva a kis szóváltásainktól, de aztán belekezd némi válaszolgatásba Cass és Cain felé, aztán egy kérdés, amire úgy vágtam volna rá, hogy „van” az ajtóval együtt magam mögött ahogy távozok, hogy az tokostul szakad ki. Azonban ezt nem voltam képes megtenni, mert a Mesternek nem mondhattam nemet, ahogy a többiek se, így viszont kicsit se volt ellenállás, legalábbis egyenlőre.
Ahogy belekezd Castor, már érzem hogy ez nem marad szó nélkül. Nem voltam katona, de még nekem is világos volt, hogy belőlünk csapat sose lesz, egységes meg végkép nem. A Mester akarata, hogy testvérekként tekintsünk egymásra, de azt parancsba adni, hogy csapatként együtt is dolgozzunk, vagy lehet, hogy lehet, azonban azt erősen kétlem, hogy hosszan fenntarthat dolog is lenne.
Szóval mindenkinek maradnia kell, épp ezért a lehetetlen célért. Cass kis elvi kérdésén már meg se lep. Beleiszok a kulacsba ismét, miközben hallgatom a kezdeti dolgokat, majd a jótanácsot, amitől majdnem visszaköpöm a vért a kulacsba.
-Erre annyi esély van, mint arra, hogy felfogom azt, amit most Celest számolgat – morgom magam elé nem túl hangosan azért, de jó eséllyel ha nem is mindenki, akkor is a testvéreim nagyobb része meghallhatta, miután sikerült lenyelnem a vért.
Közben Cain is belekezd egy kis monológba, ami...ami... hááát egyszerűen szólva: Igaz. Nem másabb, mint amit én is már éreztem eddig is. Három harcos, egy tudós, két vérengző és két nem is tudom mire is vagyunk jó Lunaval. Talán kiszolgálni a többieket hátul? Jó kérdés. De nincs nagyon időm ezen merengeni, mert Damien megint megszólal és első reakcióm, elég látványos, ahogy jobbomban a kulacsot tartom balommal meg a fejemet fogom, majd lezárom a kulacsot, s úgy játszok vele, miközben beszélni kezdek.
-A legszánalmasabb te vagy testvérem – nem emelem fel a hangom, csak úgy kezdek bele, mintha csak az időjárásról beszélnék. – fel se fogod igaz, hogy mi is zajlik itt? Igen, hallhatatlanok lettünk, ami igen, beismerem, nagyon jól hangzik most... – nem nézek Damien felé szándékosan, hanem hulla sápadt kezemet nézem egyenlőre - ...de mi lesz később, mert én nem tudom elképzelni, évszázadokat éljek anélkül, hogy mostantól öregednék, változnék. – lassan ökölbe szorítom a kezem figyelve ujjaim - És ehhez kaptunk erőt, de a nagy erőhöz felelősségnek és kontrolnak is kéne párosulnia, ami NINCS meg bennünk rendesen. – kicsit erőteljesebben megnyomom a „nincs” szót, de a hangom nyugodt maradt... ezt leszámítva fel se emelem a hangom. Mondhatni vészjóslóan nyugodt.
-Inkább fogd be ... – szemem sarkából pillantok Dami felé - ... Damien és... – a röhögésbe lassan beledöglő Malikra pillantok - ...te is Malik, mert Cainnek teljesen igaza van. – ellököm magam a faltól és végig mutatok a többieken – Mi vagyunk egy csapat?!? – most már viszont némileg felemelem a hangom, hogy a tabletjébe merült Celest is felfigyeljen jobban ahogy a többiek is - Ez valami vicc? Biztos katasztrófa, nem egy csapat. Annyira eltérőek vagyunk jellemre, tudásra, hogy ha emlékeznénk se segítene áthidalni a szakadékokat, márpedig így egy fenti küldetésnél nagyobb a kockázat, mint a lehetősége, hogy egyáltalán minimális nyereség lesz a végén. – elhallgatok egy kicsit, majd Castor felé nézek és egy elég színpadias meghajlással mutatok felé. – Elnézésed kérem, tied a szó - ezzel visszadőlök a falnak, s ujjaim közt játszok a kulaccsal. Nyugalmat erőltetek magamra, néha-néha a többiek felé pillantva, s fülleve, miközben hallgatom Castort, a többieket.
Igen, valahol engem is érdekel, lenyűgöz, hogy örökké „élhetek” ha nem jön közben semmi, de ugyan akkor valahogy úgy is érzem, hogy anélkül, hogy tudnám ki is vagyok ez nem is igazi élet. A Mester legalább emlékszik, hogy mi is volt előtte, hogy hogyan is indult minden, és bár nekem nem mond sokat az elmondott események, azért van amit képes vagyok átérezni. A veszteség őrült dolgokra visz. Azonban a nagy tervben továbbra is láttam egy nagy hibát, amit fel is vetek Castornak, mikor kérdi, hogy érthető volt e a visszatekintés.
-Az is elképesztő, hogy hogyan a fény bánt minket, akkor nappal sebezhetőek vagyunk. és bár nem vagyok harcos, de ez egy olyan hátránynak tűnik, amit ellenünk fordíthatnak. – bár nagyon sok dolog nem tiszta, de azokat egyszer majd valamikor megnézem a könyvtárba, de nem most, így hozzá teszem még - Különben felőlem is mehetünk tovább... – Végig nézek a testvéreimen, majd a kulacs külsejét nézegetem egy rövid ideig.

Ruházat: