Castor Hyde

Az erek mintha fel akarnának gyulladni, az izmok megfeszülnek a láthatatlan ujjak perzselő érintésétől. Nem kellene, hogy egy pillanatra kiszorítsa a levegőt a tüdőmőből, nem kellene, hogy még mindig váratlanul érjen. Mégis, ahogyan vér dübörög a fülemben, a lüktetés lassan kitölti egész érzékelésemet, elnyomva minden más gondolatot, minden környezeti zajt eltompítva. Ha nem tudnám jobban, azt hinném, valaki sunyiban sztetoszkópot csempészett rám és most a saját szívverésemet hallgatom, ami jelen esetben nem sokban tér el a közelemben eldörrenő sűrű lövésektől. Azt hiszem, valaki a nevemen szólít. De nehéz ebben a stádiumban belőni a hang forrását. A kommrendszert hallom? Nem, ahhoz még elég tisztán ki tudom venni, túl közeli, tehát valakinek a csapatból kell lennie. De mint mindig, hiába próbálok meg azonnal reagálni, hiába akarom tudatni, hogy minden rendben van, csak néhány pillanatra van szükségem és a folyamat teljes lesz. Csak néhány pillanat... ha egészen őszinte akarok lenni, olykor én sem tudom, mihez kell pontosan néhány pillanat. Volt már ebben részem, igen. De mindig elcsodálkozok azon, vajon mi marad, ha majd azok az utolsó szemcsék leperegnek a képzeletbeli homokórában. És ahogy mindig, ennek most sem adhatok teret. Ez egy bevetés, méghozzá egy olyan pozíció, olyan állapot, amelyet én választottam. Tökéletesen tisztában vagyok vele és ha valami hókuszpókusz folytán esetleg visszakerülnék a múltba, újra ugyanazt a döntést hoznám meg. Ahogy ezt is végig fogom csinálni, nem számít, mennyire érzem úgy, mintha szétszakadnék minden egyes alkalommal. Mert mindez nem számít. Most nem. Most csak a lövések számítanak. A csapat, ami tűzvonalban marad, ha nem lépek.
Most csak az számít, hogy valaki a nevemen szólít.
... Hyde ... és én érzem, hogy elmém tisztulni kezd. Tisztul, de mintha mégsem az enyém volna.
- Hyde? - nem, a hang határozottan nem olyan, mintha az enyém lenne. A mellkasom emelkedik és süllyed, minden ismétlődéssel több levegővel szívom tele magam, az agyam folyamatosan zakatol, olyan érzés fog el, mintha valaki egy alaposan lelakatolt, vastag acélajtót püfölne odabent súlyos kezekkel, olyan visszhangot verve a sötét, üres térben, amely elnyomja a rám irányított fegyverek dörrenéssorozatát. Utóbbira ügyet sem vetek, minden erőmmel az ajtó mögötti kézre koncentrálok, abban bízva, hogy a gondolatok puszta ereje elég ahhoz, hogy egyre lassabbá váljanak általuk az öklök csapásai. Pedig az igazság az, hogy valahányszor érzékelem ezt a jelenlétet, annál erősebbnek vélem. A helyzet pikantériáját az szolgáltatja, hogy míg az én alakom jelenleg is változik, formálódik a bensőmben gyúlt harag hatására, hogy a mellkasban lüktető szervből aztán fortyogó magmaként kezdhesse meg útját a test érhálózatában, addig ez az erő, ez a láthatatlan lény, melynek létezésének csupán én vagyok tudatában maga is változik. Fejlődik. Mégis mivé? Magam sem tudom megmondani. Az utóbbi időben már azt illetően is kételkedni kezdtem, valóban annyira különálló entitásról van-e szó és nem ténylegesen bennem történt valami furcsa hasadás a program során. Meglehet, hogy a lény egy olyan részemet képviseli, amiről éveken át nem akartam tudomást venni? Az is lehetséges, hogy elnyomtam, eltemettem, anélkül, hogy az intencionális lett volna. Akármelyik legyen is igaz, a haragját megmagyarázná. És megmagyaráz még valamit: a perzselő érzetet. Az ő dühe volna? Vagy az enyém?
Azt hiszem, egy olyan válasz létezik, ami ennél a két opciónál aggasztóbb.
Az, hogy a mi dühünk.

●  ●  ●

Az arcán őszinte meglepetés jelei találhatóak, illetve olyasmi a tekintetében, amit nem tudok beazonosítani. Legalábbis nem azonnal. Csalódottság? Aggodalom talán?
- A fegyveres erők? Ez... váratlan. - arckifejezésén látszik, mennyire gyors munkába kezdtek fejében a fogaskerekek és bár nem vagyok éppenséggel eleresztve, még így is kész lennék jelentős tétet feltenni arra, hogy éppen olyan indokokat igyekszik gyűjteni, amikkel reményei szerint lebeszélhet tervemről. De feleslegesen próbálkozna vele, s ezt minden bizonnyal ő maga is belátja, ezért kurta felelete után csak sóhajt egyet, a mennyezet felé emelve tekintetét. Pár pillanatig semmit nem szól, azon is elgonolkodok, valamilyen választ vagy megerősítést vár-e odafentről. Ha van valami, amit mindig elképesztőnek fogok tartani, az az apám hite. Vagy, ahogyő szokott rá hivatkozni, a kapcsolata Istennel. A magam részéről ezt illetően amolyan szürke zónába estem a családban. Kételkedek? Még szép, bár úgy vélem, éppen ez a hit lényege. Ha nem tennénk, ha nem kérdőjeleznénk meg dolgokat, az nem lenne több, mint a fejünk homokba dugása. Elvakultság, ami egy olyan jellemvonás, ami nem csak önpusztító, de másokra is veszélyes lehet. Természetesen ahogy felnőttem, elegendő ismeretet szereztem eme transzcendens világról, a Teremtőről, az erőkről, amik az emberi létet befolyásolták, eredjenek azok sötét zugokból vagy ragyogó fényből. Hiszek-e Isten létezésében? Igen, de nem állok vele kapcsolatban. Olyan szinten biztosan nem, mint apám. Ahogy azt is kétlem, az én hitem bizonyulna-e valaha olyan sziklaszilárdnak és rendíthetetlennek, mint az övé.
- És biztosan ezt akarod tenni? - szólalt meg végül újra kis szünet után.
A kérdés maga meglepett. Nem azért, mert elbizonytalanított volna, semmi ilyesmiről nincs szó. Pont, hogy inkább azért ért váratlanul, mert lélekben valami olyasmire számítottam, hogy békésebb utakra próbál majd terelni. Tudom, mi a véleménye a fegyverekről, a harcokról, azt is, hogy nem egyszer aggódott anyáért, amikor még a rendőrség kötelékében szolgált. Rengeteget imádkozott, hogy az Úr angyalai óvják és vezessék épségben haza a feleségét. Valahogy arra számítottam, hogy mereven elzárkózik majd a felvetésem elől.
- Be kell valljam, nem éppen erre a kérdésre szímtottam első körben. - az arcomon egy enyhén pimasz félmosoly is megjelenik. Nem provokálni kívánom ám, ó nem! Tudom én jól, hogy ha nagyon akarna, képes lenne vérmes vitatkozásokra, elgondolkodtató érvekre. Éppen ezért teszem szóvá a dolgot, a gúnyosság függönye mögé kell rejtenem, hogy aggaszt, miért nem teszi. Persze ő átlát ezen. Mosoly terül el az arcán, leplezetlen, őszinte.
- Arra számítottál, hogy egyből vissza akarlak majd tartani, igaz? - retorikai kérdés csupán, ezt nyilvánvalóvá is teszi, mikor aprót nevetve megrázza a fejét.
- A szabad akarat részét képezi az is, hogy mindannyiunknak magának kell megtalálnia az ösvényt, a módot, amivel szolgálhat. - már szólásra nyitottam a számat, amikor szelíd lassúsággal felemelte a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be.
- Ez nem egyenlő azzal, hogy pártolnám az erőszakot. - szavai hatására bólogatva felnevettem, a kacaj valósággal visszhangzott az egyébként néptelen templomban, mire kaptam is egy rosszalló pillantást, de ez engem persze nem tartott vissza semmitől.
- Igen, ezt elég nyilvánvalóvá tetted, amikor középsuliban azért hívott be az igazgató, mert bevertem valakinek az orrát. Még anyára is haragudtál.
Még profilból is jól ki lehetett venni, hogy igyekszik visszafojtani a mosolyt. Pokoli küzdelem lehetett.
- Anyádra azért voltam dühös, mert megmondtam neki, hogy nem kellene jobb egyeneseket tanítania nektek. - ezen a ponton elvesztette a harcot, a szája sarka felfelé görbült.
Én védekezőleg felemeltem a kezem, mintha teljesen ártatlan lennék.
- A jó ügy érdekében tettem! - ez nem akkora hazugság, inkább amolyan féligazságnak nevezném. A szóbanforgó tuskó, Martin, valóban rászállt egy szerencsétlen lányra, mert szerinte az ilyesmi kifejezetten vicces elfoglaltság az óraközi szünetekben. A teljes igazság már inkább az, hogy addigra már egy éve irritált a képe, így hát látni a menza padlóján kiterülni határozottan megkoronázta azt a tanítási napot. A délutánt már kevésbé. Apa sosem emelt kezet egyikőnkre se, helyette azon személyek közé sorolható, akik bosszantó módon képesek elérni, hogy bűntudatot érezz, akkor is, ha te rohadtul nem akarsz úgy érezni.
- A jó ügy érdekét szolgálta az múltkori verekedés is, amibe a cimboráiddal keveredtél? - újabb olyan kérdés, amire érzem, nem különösebben vár választ. És el is érkeztünk arra a pontra, amire utaltam. A bűntudat részhez.
Le is szegem a fejem. Nem vagyok éppen egy makulátlan lélek, ez tény. Meglehet, hogy volt már dolgom alkohollal és igen, egy kicsit (csak egy egészen kicsit!) élvezem, amikor egy magát legyőzhetetlennek tartó marha egészen véletlenül beleszalad az öklömbe. Vérszomjas volnék? Nem, ennyire messzire azért nem mennék el. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az átlagnál gyakrabban adok teret olyasminek, aminek más esetben gáttal kellene találkoznia.
Apám, mintha valami röntgenlátással ismerné fel a lélek rejtelmeit, úgy olvasva bennük, mint ahogy Leonore teszi a Poe gyűjteményével.
- Ez is a részed. Én csak azt akarom, hogy teljes bizonyossággal dönts és ne csak azért vágj ebbe bele, mert csábít, hogy igazoltan mehetsz bele ütközetekbe.
Ebben volt logika. Ahogy értettem az okát is a feltételezésnek. Elvégre, az már egészen hamar kiderült, hogy apa rendkívüli türelme helyett dupla adagot örököltem anya makacsságából és igazságérzetéből. Ami nem szerencsés akkor, ha ez együtt jár a lobbanékonysággal, márpedig, ha az olyanokért való kiállásról van szó, akik és ami fontos nekem, akkor sosem a visszafogottságomról voltam híres. Ő ezt látja bennem. Ezt, és a kissé pufók csecsemőt, akiről képek vannak a családi albumban. Azokban a megdermesztett pillanatokban esetleg még igaz lehetett a tisztaság. Az ártatlanság. Csakhogy már nem '96-ot írunk. Ahogy én is sokat változtam. Elismerem, az ártatlan részt felcseréltem konflikstusszeretőre.
Ugyanakkor viszont olyasmi miatt aggódik, ami nincs ott. A döntésem már végleges és nem szimpla fellángolás vagy valami, amit egyfajta bulinak, jó szórakozásnak tartok. Nem, nem vagyok tiszta lélek, akár pályázhatok a feketebárány címre is, nem mintha negatívan megérintene a titulus, de az az időszak, amikor játékként kezeltem mindent, már a hátam mögött van. És hiszem, szentül hiszem (bocs, Uram!), hogy ez a helyes döntés. Ha úgy tetszik, így kell lennie.
- Te is tudod, mi megy a világban. Az egész égető helyzet a mutánsokkal, a kormányzó halála, és még rajta kívül is az a sok halott New Yorkban... - mély levegőt kell vegyek, hogy lenyugtassam magam, ahogy érzem, kezdem túlzottan belelovallni magam a témába és ezzel egyenesen arányosan emelem a hangomat is. Elvégre, ez mégiscsak Isten háza, a béke otthona, nem pedig a harag aulája. Így hát valamivel csendesebben, higgadtabban folytatom:
- nem segíthetek mindig itt... én... nekem.. tennem kell valamit. Furcsán hangzik, de... - keresem a megfelelő szavakat és bár nem járok sikerrel, nem is bizonyul szükségesnek.
- Úgy érzed, szólít. - apám fejezi be helyettem a gondolatot, én pedig némán, hálásan bólintok.
Vállamra teszi a kezét.
- Akkor nem állhatok az útjába. - megint felnéz, és ahogy ráemelem a pillantásomat, oldalról úgy tűnik, mintha szavak nélkül imádkozna épp.
Nem tudom, meddig ülünk ott. Azt sem, hány perc (vagy talán hány óra?) telik el.
- A többieknek mondtad már? - töri meg ő a csendet.
- Norának.
- És mit szólt?
- Lekevert egyet, aztán közölte, hogy a párját akkor kapom meg, amikor a legkevésbé számítok rá.
Újabb csend következett. Majd egyszerre felnevettünk és ezúttal két lélek kacaja zengte be a templomot.

●  ●  ●

Ujjaim az asztal enyhén piszkos fafelületén doboltak, a gondolataim vadul cikáztak egyik foszlányról a másikra. És mint mindig ilyenkor, két tényező van, ami segíthet valamelyest rendet tenni a káosz viharában, ami a fejemben tombol.
- Nem láttalak ilyennek azóta, amióta el akartad hívni az iskolaelső csajt az őszi bálba középsuliban! - balomról nevetés hallatszik fel és ahogy igyekszek szúrós tekintetetl ránézni, mintha csak olajat öntenék a tűzre.
- Nagyon vicces, okostojás! - szúrom oda, bár a rosszallás elmarad a hangomból. Nehéz olyasvalakire igazán haragudni, akire ha ránézel, olyan, mintha tükörbe pillantanál. Igaz, a külsőség sokszor, s így ebben az esetben is, megtévesztő lehet. Nem egyszer fordult elő, amikor együtt koptattuk a padokat, hogy összecseréltek bennünket. De amíg én inkább a konfrontációk miatt voltam hírhedt, addig Zeke az eszének köszönhetően vívta ki a tanárok figyelmét és szimpátiáját. Cserébe én szívesen eligazítottam bárkit, aki úgy érezte, feltétlenül muszáj belekötnie a nálam másfél perccel fiatalabb öcsémbe. Emellett vele szemben is kialakítottam azt, amit az öregünkkel (és egyébként úgy általánosságban mindenkivel) teszek, ez pedig a védekezési mechanizmus. Semmi komoly, csak azon alapszik, hogy amikor csak tehetem, élcelődök. Elvégre, hogyan nézne az ki, ha érzelgősködnék?
- Komolyan, mi a helyzet? Csak nem elmentél Vegasba megnősülni? Vagy... - a vigyora (mely kísértetiesen tud hasonlítani az én pimasz mosolyomhoz) szélesedni kezdett és közelebb hajolva, suttogva fejezte be gondolatát:
- Most jön az, hogy apánk igazából már nagyapa? - a kellemesen hűvös, szénsavas ital megakadt útján és annyi harc, annyi kiküldetés után nem választ el sok attól, hogy szégyenszemre a piába haljak bele, ráadásul még csak nem is a májam miatt.
- Amekkora baromságokat tudsz néha mondani, komolyan aggódok, hogyan akarsz bűnügyeket megoldani. - préselem ki magamból a gúnyos választ, minekután sikerül bemutatnom egymásnak a tüdőmet és az oxigént.
- Persze, bocs, elfelejtettem, hogy az "Örök hűséggel" szlogen egy testület és nem egy nő felé szól. - önelégülten vigyorog, mint aki legalább a rák ellenszerének képletére jött volna rá. Mindazonáltal nem beszélek neki a SHIELD-ről. Az új lehetőségről. Vagyis, nem szó szerint kimondva. De azért úgy érzem kutató tekintete miatt, hogy nem hagyhatom csak úgy lógva, válasz nélkül.
- Csak foglalkoztat valami. Úgy érzem, többet is tehetnék és ezen pörgök pár napja, ez minden. - nyugtatom meg egy halovány mosoly kíséretében, mire ő is elkomolyodva, lassan bólint egyet, visszatérve pillantásával saját sörösüvegéhez.
- Mondja ezt az, aki a hazáját szolgálja. - még az erőtlen mosolyt is sikerül ijesztő precizitással lemásolnia. Hangosan meg nem adnám neki, de tény, hogy piszkosul jó megfigyelő, és emiatt nincs egy cseppnyi kétségem sem afelől, hogy a rendőrség köteléke egy remek taggal gazdagabb a személyében.
A kezemet nézem. A kezet, amelyen fizikailag ugyan már nem látható, nagyon is tapad hozzá vér. Meghúzott ravaszok által kioltott életeké. Ez a munkám. Ez a kötelességem, sosem rendülök meg benne.
De gyakran eszembe jutnak apánk szavai: "Ez is a részed..."
- De ha úgy érzed van más út is, amivel mentheted a világot, tudom, hogy meg is fogod találni. - zökkent ki merengéseimből a fivérem, mielőtt megemelné az üveget. Én ugyanígy teszek, hogy aztán egymásnak koccanjanak, mielőtt tökéletesen egyidőben a szánkhoz emelnénk őket. A pultos csaj elmosolyodik a látványtól, én meg csak szemeimet forgatom, mikor kiszúrom, ahogy az öcsém valósággal legelteti a szemeit.
- Csak okosan, vészmadár! Még a végén az arcodba robban a saját jóslatod és apából csak kilenc hónap és papi lesz.
Ezúttal Ezekielen volt a fulladozás sora. Én pedig, egy pillanatra megszabadulva minden zavaró gondolattól, mentális feljegyzést tettem, miszerint a rohadékság sokkal édesebbé tudja tenni a kesernyés italt is.

●  ●  ●

A lövések abbamaradtak. Kell egy pár másodperc, hogy ezt realizáljam. És ahogy sikerül, úgy kezdek ráeszmélni arra is, hogy az egész érzékelésem is újra normális.
Mintha a golyózáporral együtt halt volna el a dörömbölés is. Az arcomon lecsorgó hideg verejték alapján átmenetileg búcsúzott a kiolthatatlan magma és a tomboló fenevad helyére visszatért egy jóval átlagosabb termet.
Hyde?
Bizonytalannak hangzik a kérdés, de én csak felemelem kezem. Nem is eszmélek rá, mennyire hasonlíthat a mozdulat arra, amit apám csinált, amikor beszéltünk. Nem aggresszív, csak higgadt csendre intés. Rendszerezem a légzésemet, majd felegyenesedek a féltérdre ereszkedett pozícióból. Mellettem a falban ökölformájú mélyedés. Nem sokon múlott... nem sokon múlott, hogy az a bizonyos ajtó kinyíljon.
- Minden rendben. - a reakció rövid, de láthatóan megteszi. Érezhetően könnyít az atmoszférán, hogy azt a hangot hallják, amit már ismernek és nem a Másikét.
Hallom is, ahogy kommunikátorán jelent, de szavait kizárom, egy másik lép a helyébe:
"Ez is a részed..."
És ahogy távozok a csapat oldalán, eszembe jut az az atyai tekintet, ami úgy tud olvasni másokban, ahogy nővérem teszi olyan könyvekkel, melyeknek némelyikét még csak nem is értem. Felnézek, mintha a puszta levegő elhozhatná nekem szemmel nem érzékelhető szárnyain a válaszokat.
De csak némaság érkezik.
S a némaságban egy pillanatra apró nesz, súrlódás, mintha valahol a távolban, valahol mélyen egy súlyos kéz húzná végig ujjait egy ajtón.