Számítógépes és videojátékok

Guardians of the Galaxy

Bár sok elemében nem kiemelkedő, összességében mégis egy nagyon szórakoztató játék. Egy kellemes és eredeti sztorit kanyarítottak a Galaxis Őrzői köré, a figurákat pedig remekül álmodták meg videojátékos formában, főként az elképesztő szinkronnak köszönhetően: ritkán találkozunk olyan játékkal, amely ennyire odafigyelt volna a cselekedeteinkre és – ha csak párbeszédek szintjén is –, de reagált volna ránk. Ehhez társul egy könnyedén használható, mégis összetettebb harcrendszer, mely a játék végéig szórakoztató marad, a többiek irányítható speciális képességeiről már nem is beszélve. Egyelőre még kellemetlenül bugos a program, ami azért belerondít az összképbe, de át lehet lépni ezeken bízva az érkező javítás(ok)ban. Ha pedig egyenesen bejön a Galaxis Őrzőinek pimasz és elfuserált attitűdje, akkor nem is kérdés: kihagyhatatlan a cucc. Ugyanakkor ha nem zsánered a Marvel univerzuma, akkor fontos tudni, hogy vannak ennél sokkal jobb játékok is ebben a műfajban.

Syberia: The World Before

Ez egy csodálatos játék: gyönyörű és magával ragadó. Látszik, hogy a fejlesztők legalább akkorát akartak dobni, mint annak idején az első résszel, amelyet mindenki a szívébe zárt. Szerintem ez sikerült nekik. Hangulatban, látványban, szórakozásban ott van ez is az első rész magasságában – természetesen a kornak megfelelő technikai szinten. Az egyetlen, ami miatt fanyaloghatunk, az éppen az, hogy az első részhez próbáljuk hasonlítani, amelynek a története – Hans Voralberg és az automatái – itt most csak mellékszereplők, egy lezárt történet emlékei. De ha ez lenne az első epizód, akkor ugyanakkorát ütne, mint annak idején az.

Horizon: Forbidden West

Mióta kezdetét vette a PlayStation 5-korszak, a Sony még nem jelentkezett olyan, igazán grandiózus és csúcsminőséget képviselő exkluzív játékkal, melyek miatt a rajongók megszerették a konzolmárka címeit. De csak eddig tartott a várakozás: a Horizon: Forbidden West pontosan olyan játék, amilyet a PlayStation közönsége várt, de a minősége még így is meg fog döbbenteni néhány embert. A Guerilla Games a Zero Dawn szinte összes elemét feljavította a folytatásra, minek végeredménye egy olyan open world játék lett, amely az alapszerkezetét tekintve semmit újat nem mutat, de jóval változatosabb és lebilincselőbb élményt nyújt, mint a műfaj más hasonló képviselői. Ha élvezed a taktikus harcokat, a gazdag karakterfejlesztési rendszereket és a festménybe illő horizontokat, akkor elégedett leszel. Ha pedig szereted a gazdag, jól felépített, érdekes és megérthető karakterekkel telepakolt, fontos mondanivalókat közvetítő fikciós világokat, akkor ez lesz a kedvenc játékod.

ANNO: Mutationem

A játék sztorija és mechanikája számos meglepetéssel szolgál, melyek gyakorta újszerűen hatnak, de az alapvetően ismert klisékből épülnek fel. Ám nincs ezzel semmi baj, hiszen a kivitelezés igencsak színvonalasra sikerült, a ’80-as évek sci-fijeit idéző atmoszférája meg szimplán telitalálat.

The Quarry

A The Quarry a Supermassive Games egyik, ha nem a legjobb eddig készült játéka. Átgondolt, letisztult, inkább egy klasszikus horrorműfajra koncentrál a sztorija, szerethetőek a karakterei, akiknek hosszú, de kellőképp mély a bevezetője, így nem csupán lemészárlásra váró pixelhalmazoknak látjuk őket, hanem szinte hús-vér embereknek, ami nagyban köszönhető a nem hibátlan, de magas színvonalú motion-capture felvételeknek és a kiváltképp mutatós grafikának. Kétségtelen, hogy mint a hasonló interaktív filmeknek, úgy ennek is megvannak a maga korlátai, így az interakció nagyjából a döntéshozatalra és a ritmikus minijátékokra korlátozódik, ami miatt az amúgy szépen, részletesen kidolgozott pályák üresnek hatnak. Az pedig fix, hogy milyen történet keretei között dönthetünk hőseink életéről, úgyhogy ismét ne számítsunk eget rengető változásokra, ha másodszorra vagy harmadszorra veselkedünk neki a sztorinak!

Stray

Egy igazi „annapurnás” játék. Ez annyit tesz, hogy bár küllemében nem versenyezhet a nagy titánokkal, ahogy mechanikai mélységekbe sem ereszkedik túl mélyre, illetve mondanivalójában sem visz minket végig egy legendás történeten, mégis, az alatt a néhány óra alatt, amíg velünk van, olyan mély érzésű kalanddá dagad, hogy a végén picit sajog azt félreraknunk. Persze lehet, hogy a felvezető egy kicsit monoton, ráadásul komolyabb kihívásokat sem nagyon kínál a játék, de amíg tart, addig imádni fogjuk… különösen a macskarajongók.

Return to Monkey Island

A játék minden pillanatán érződik, hogy szeretettel és örömmel készült – és ezúttal a befejezésre, a polírozásra is volt idő –, egyszerűen minden a helyén van, sőt, még egy, a sorozat múltjával kapcsolatos minijátékot is a játékba építettek a fejlesztők. A párbeszédeket és kalózunk gondolatait végig áthatja a jól ismert száraz humor, és a kelekótya világnak kiválóan álló látványvilág is segíti, hogy folyamatosan kis mosollyal az arcunkon kergessük Guybrush lázálmát. A korábbi részek ismerőit millió apró célzás és nosztalgikus tiszteletadás szolgálja ki, de a játék elsősorban nem erről szól – hanem arról, hogy itt az ideje felnőni.

Soul Hackers 2

Szinte egyetlen olyan eleme sincs, amit kiemelkedőnek lehet nevezni. Az Atlus érezhetően nem szánta akkora dobásnak, mint más sorozatait, de még ha ezt figyelembe vesszük, akkor is kicsit hiányos játéknak érződik. Ennek ellenére mégis egy kellemes JRPG lett belőle, amelyben jól működik a franchise-tól megszokott, körökre osztott harc és a démontenyésztő fejlődési rendszer is. Ha szereted a japán szerepjátékokat, akkor valószínűleg ez is le fog kötni.

A Plague Tale: Requiem

Azt még az Asobo szakembereinek is be kell ismernie, hogy a kevesebb néha több, de a túltolt elemek ellenére is kifejezetten kellemes kikapcsolódás.

New Tales from the Borderlands

A jó ötleteket és a tényleg élvezhető jeleneteket nagyon súlyosan beárnyékolja a rossz írói munka és sok fejlesztői baki. Ez pedig nagy kár, mert kellő odafigyeléssel egészen kitűnő lehetett volna ez a kaland is.

God of War: Ragnarök

Egész egyszerűen letehetetlen, egy olyan játék, amely minden tekintetben fejlesztett közel tökéletes elődjén. S bár néhányan kifogásolhatják az újgenerációs bővítmények hiányát, ez igazából mit sem von le a játék értékéből. A mesterien képernyőre álmodott sztori megragadó, szívbe markoló és kiszámíthatatlan, amit professzionális módon megírt és előadott párbeszédek, részletgazdag, elképesztő megjelenítés és tükörsima játékmenet kísér. Mielőtt megunhatnánk egy-egy helyszínt, máris új irányba sodor minket a történet, karakterek és sorsok között csapongva, ármánnyal és titkokkal csalogatva az egyszeri játékost, miközben emlékművet állít egy apa-fiú kapcsolatnak, amely esetlensége ellenére is mélyen megragadó… vagy talán éppen azért. Mindenkinek kötelező darab, egy olyan történet, melyre megérte négy évet várni.

The Dark Pictures Anthology: The Devil in Me

Sok szempontból jobb lett, mint a korábbi részek, de mégsem felhőtlen az öröm. Sürgősen kellene már egy vérfrissítés, mert a hangulat és az épkézláb történet kevés lesz hosszú távon.

The Callisto Protocol

Minden fájó problémája ellenére a The Callisto Protocol a Dead Space-játékok látványos szellemi örököse, amely büszkén viseli az elődje által lefektetett űrhorror minden jól felismerhető jegyét, elképesztő atmoszférával, hátborzongató hangdizájnnal és szemet gyönyörködtető látványvilággal rángatva minket végig az amúgy középszerű, klisés történeten. Ugyanakkor a szolgalelkű másolás, a hajmeresztő dizájndöntések és a játék szépsége okán még inkább szembeötlő vizuális hibák frusztrált őrjöngésbe kergetnek majd minket, melynek végeredménye vélhetően egy hatalmas csalódás lesz. Így hát bátran állíthatom, hogy mindazok, akik még újoncok az űrhorrorok nyomasztó világában, vélhetően a börtönbolygón is remekül ellesznek, ugyanakkor a veteránoknak inkább azt ajánlanám, hogy várják meg az eredeti játék januárban megjelenő újragondolását.

Crisis Core –Final Fantasy VII– Reunion

Összességében elmondhatjuk, hogy ez egy hiánypótló remaster mindazoknak, akik az újkori remake okán szerettek bele a világba, és látni akarják, hogy vajon ki is az a Zack, aki rövid ideig megmutatkozik a szerepjátékban, és miféle szerepet játszik a történetben. Az újonnan rögzített, teljes szinkron, a feljavított megjelenítés és az áramvonalasított játékmechanikák egész meglepő szintre emelik az élményt, még ha bizonyos fáradt mechanikák elkerülhetetlenül átköltöztek a remasterrel egyetemben. Mindez azonban semmiség mindazoknak, akik rajonganak az univerzumért, esetleg szeretnének 15-20 órára elmerülni ezen furcsa világ egyik legszerethetőbb hősének életében.

Gotham Knights

A fejlesztők túl nagyot markoltak. Nem rossz elképzelés, hogy egyszerre több hőst is a játékos rendelkezésre bocsájtottak, de mivel ezt látványos grafikával, filmszerűen grandiózus történettel, kooperatív játékmóddal és egy hatalmas pályával képzelték el, nem állt össze egy koherens egésszé az élmény. Ez egy töredezett, átgondolatlan akció-RPG, amelynek vannak tisztességesen megvalósított darabkái, de ezek önmagukban nem tudják kiemelni a játékot a szürkeségből. Már sem a szuperhősös, sem a nyílt világú játékok mércéjét nem üti meg.

Hogwarts Legacy

Egy interaktív ékszerdoboz, amely olyasmit nyújt, melyre nagyon régóta vágytak már Harry Potter világának kedvelői. Videójáték korábban még sosem tálalta ennyire kidolgozottan J. K. Rowling varázsvilágát, melynek virtuális mása szembeötlő hiányosságai ellenére is zseniálisan összerakott játszótér. Nem számít, hogy az ember vérbeli rajongó, vagy csak hírből ismeri a Roxfortot, ebbe az iskolába megéri beiratkoznia, és talán még a nyári szünetben sem akarunk majd hazamenni onnan. Ha ez lesz az iránymutató a Harry Potter-játékok számára a továbbiakban, akkor fényes jövő elé nézhet a franchise ezen a fronton is. Csak győzzük kivárni!

Dead Space

Még mindig nehéz elhinni, hogy ennyi idő után visszatért a hányattatott sorsú Dead Space, azt pedig főleg, hogy a feltámadása ilyen dicsőséges: ez a játék még a Capcom és a Bluepoint mesteri feldolgozásai mellett is simán az egyik legjobb remaster, amely valaha készült. A Motive Studio munkatársai tökéletesen tisztában vannak vele, hogy mitől működött az eredeti játék, az új változatot pedig éppen csak annyira piszkálták meg, hogy a modern közönség is maradéktalanul át tudja élni ezt a horrorklasszikust. Az eredeti mű rajongói számára is tartogat pár meglepetést, az újoncokat pedig szabályosan le fogja darálni az idegszaggató hangulata. Ha ezek után nem kap folytatást, akkor nincs igazság a Földön.

Resident Evil 4

Egy fantasztikus és könnyed kikapcsolódás, amely bő húsz órára a fotelbe szegez majd minket. Hiába látjuk a karakterek sablonosságát, a történet fonákságait, a sötét világ bizarr látképeit, egy percig nem fog minket zavarni a dolog, hiszen egyszerűen élvezetes a játékkal játszani. A gyönyörű grafika, a kiváló hangulat, a furfangos fejtörők és az olykor embert próbáló összecsapások közepette könnyű elfeledni azt, hogy ez valójában egy 2005-ös játék remake-je, hiszen éppen annyi újdonságot rejtettek el benne a készítők, hogy még a veterán játékosoknak is tudjon meglepetést okozni. A Capcom nagyon jó irányba indult el az újrázásokkal, reméljük, hasonló szeretetet kap egy esetleges ötödik rész is.

Final Fantasy XVI

A Final Fantasy XVI merész útra lépett: a korábbi részek könnyed kalandtörténete helyett egy sötét, könyörtelen világba kalauzolja a játékosokat, úgy, hogy közben még a mostanra kicsit kiöregedett, félig-meddig körökre osztott harcrendszert is lecseréli. Helyette kapunk egy olykor picit lassú és néha talán túlzottan elmélázó, ugyanakkor mély és csavaros történetet ármányról, önfeláldozásról és szabadságról, nyakon öntve egy vadonatúj, meglepően addiktív és rendkívül szórakoztató harcrendszerrel. Mi pedig csak ámulunk, látva az itt bemutatkozó Eikon-összecsapások grandiózus képi világát és hallgatva a gerincbizsergetőn hatásos zenét, és olykor el is feledjük, hogy ez már nem egészen az a Final Fantasy-játék, amit megszokhattunk. De ha eltekintünk a kopott hagyományoktól és a berögzült habitusoktól, akkor egy hibátlannak korántsem mondható, tempójában és teljesítményében meg-megbotló, mégis fantasztikus kalandban lesz részünk, amit ezúttal nem csak szerepjátékosoknak tudunk jó szívvel ajánlani.

Sea of Stars

Egy szeretnivaló, bő 30 órás kaland, melyen elvitathatatlan nyomot hagyott a készítők legendás klasszikusokért való rajongása. Talán a modernebb alkotások tükrében a játékmenet túl lineárisnak és egyszerűnek tűnhet sokak szemében, de izgalmas és jól átgondolt története, szórakoztató karakterei, részletes világa, na meg a kiválóan adagolt és mesteri módon balanszolt kihívások okán egyszerűen lehetetlen letenni, ha egyszer ráérzett az ember az ízére. Talán nem minden pillanatában tökéletes játék, de hatalmas lelke van, ami ritka érték a mai rohanó világban.

Spider-Man 2

Az Insomniac Games láthatólag nem képes hibázni, a Spider-Man második része ugyanis nem csak technikailag számít csodának, de tartalmilag is hatalmas előrelépést jelent az előző részhez, és annak önállóan is futtatható kiegészítő tartalmához képest. A játék egy ízig-vérig szuperhősös kaland, így nem fognak hiányozni a narratív túlkapások és az elkerülhetetlen hőspátosz sem, ugyanakkor karakterei olyan mélyek és érzelmesek, városa annyira színes és elfogadó, a történet mondanivalója annyira emberi, hogy egy percig nem zavart minket, hogy közben New York városát romba döntötték körülöttünk. Nem talál fel új műfajt, még csak nem is feszegeti annak határait, azonban amit csinál, azt hibátlanul teszi. Így hát ha te is egyike vagy azoknak, akik szeretik szűk hacukában megmenteni a világot, ezt a kiváló szuperhős játékot semmiképpen ne hagyd ki!

Alan Wake II

Tartozol magadnak annyival, hogy végigjátszd a Remedy fő művét, akár azért, mert szereted a horrort, akár azért, mert rajongsz a fura, misztikus történetekért, vagy szimplán csak azért, mert szereted az olyan játékokat, amelyek a stáblista után is veled maradnak. Évekig

The Expanse

Nemcsak a regények és a sorozatok rajongóinak ajánlott, hanem mindenkinek, aki szereti a sci-fi környezetbe helyezett drámai történeteket. A hibái és a néha felbukkanó sutaságai ellenére én meglepően élveztem, és sokszor még izgultam is rajta (szerencsére legalább nem kellett hetekig a körmömet rágnom két epizód között), örömmel játszottam volna annál a nagyjából 8 óránál tovább, amennyibe az öt epizód végigvitele kerül. Nem lett tökéletes kaland, azonban egy jó játék igen, amibe nemcsak érdemes belenézni, hanem nagyon jó alapot adhat az új Telltale-nek, és a Deck Nine-nak, amire építkezhetnek majd, így még kiválóbb cuccokkal előrukkolva a jövőben.

Master Detective Archives: Rain Code

Egyszemélyes játékként egy remek cím, mely hosszantartó szórakozást kínál: fejezetenként is több óra kell a teljesítéshez, az állandóan változó világ, a történetek pedig újabb élményekkel gazdagítják a játékost.

Persona 3 Reload

Újításai méltán emelik a játékot a modern klasszikusok közé, köszönhetően főleg elképesztő új grafikájának, feledhetetlen zenéjének és a dögös új kezelőfelületnek. A frissen átemelt módosítások és a szinkronszínészek kiváló munkája élőbbé és energikusabbá bűvölik az élményt, és tovább öregbítik az amúgy is érzelmes, időtlen történetet. Itt-ott tetten érhető a játék kora – mostanában már aligha állná meg a helyét egy ekkora, lélekölő labirintus felderítése –, de mindent összevetve egy olyan élmény, amit érdemes átélnie minden JRPG-rajongónak.