Logan - Rozsomák

Név: James „Logan” Howlett
Egyéb név(i): Rozsomák, Weapon X
Faj: mutáns
Nem: férfi
Jellem: jó
Személyazonosság: ismert
Születési helye és idő: Alberta, Kanada 1880.
Kor: 142 (De ezt sosem szokta túlságosan hangoztatni)
Családi állapota: Egyedülálló
Foglalkozás: Bosszú Angyal, Árny Angyal, X-men, Xavier iskolai tanár
Testmagassága: 170 cm
Testsúlya: Adamantium csontváz nélkül 88 kg, Adamantium csontvázzal 136 kg
Szeme színe: kék
Haja színe: fekete
Bőre színe:-
Különleges ismertetőjel: jellegzetes haj és szakállviselet. Haj:középen hátrasimul oldalt felfelé, szakáll: a pajesztől egészen az állig ér de nem ér össze.
Repülési sebesség: -
Egészségi állapot/ betegségek: -

Új előtörténet: készül

Képessége, szakértelmei: Rozsomák mutációjának lényege, hogy szervezetének károsodott szöveteit az átlagos emberi szervezetnél sokkal gyorsabban képes regenerálni. Ez a képesség független Rozsomák akaratától: a gyógyulási folyamat automatikusan megy végbe. A gyógyulási folyamat sebessége egyenes arányban áll az általa elszenvedett sérülés súlyossági fokával. Például bármilyen lőfegyver, okozta sérülésből - amennyiben az nem ért létfontosságú szervet - egy óra leforgása alatt tökéletesen felgyógyul. Ugyanakkor mintegy két hónapjába telt, amíg talpra állt azokból a sérülésekből, amelyeket a Shingen Haradával vívott párbaj során szerzett, azok között pedig egy olyan kardszúrás is volt, amely majdnem teljesen keresztüldöfte Rozsomákot. Logan idegsejtjeit is képes regenerálni, erre egy átlagos ember képtelen. Képes elpusztult testrészek pótlására, messzemenően túlszárnyalva egy közönséges ember öngyógyuló képességét. Képes egész szervek, például egy szem, vagy nagy mennyiségű izomtömeg pótlására. Rozsomákot gyors öngyógyító képessége gyakorlatilag immúnissá teszi a mérgek és a legtöbb kábítószer ellen. Például elképzelhetetlen, hogy az alkohol befolyása alá kerüljön. Némi immunitással, a fáradtságkeltő enzimekkel szemben is rendelkezik így aztán teherbíró képessége is nagyobb, mint az átlagos embereké. Rozsomák érzékei elképesztően kifinomultak, bizonyos állatokéhoz hasonlíthatóak. Például képes valakit a szaga alapján azonosítani és követni, akár a kutya vagy a farkas. Hallása alig rosszabb, mint a híres Fenegyereké. Nem tudni, látja-e az infravörös és az ultraviola tartományt. Wolverine különleges képességei kis részben különféle mutáns képességek, azonban legnagyobb részben az öngyógyító képességéből származnak. Ez utóbbinak köszönhető az is, hogy Rozsomák érzékei nem gyengülnek, legalábbis nem olyan mértékben, mint a közönséges emberi halandóké. Rozsomák már több mint száz éves, ám külseje és erőléte alapján középkorúnak látszik. Némely író utalt rá, hogy emlékezetvesztése összefüggésben lehet öngyógyító képességével, mely „elfeledtet” vele minden olyan traumatikus eseményt, amely negatívan befolyásolná fizikai vagy mentális egészségét. Korlátozottan emberfeletti erővel is rendelkezik, de mint öngyógyuló képességét, ezt is nagyban befolyásolja pillanatnyi erőléte. Öngyógyuló képességéből ered emberfeletti kitartása és állóképessége. Állatias mutációjának másik szembetűnő jele éles fogai. Wolverine csontvázába ismeretlen eljárásokkal adamantium szalagokat ültettek. Az adamantium mesterséges ötvözet, amelyet Dr. Myron McLain fejlesztett ki, és jelen pillanatban a tudomány által ismert legkeményebb fém. Kizárólag egy speciális szubatomikus részecskesugárral vágható át; egyébként az adamantium gyakorlatilag mindennel szemben ellenálló, és megsemmisíthetetlen. Mivel Rozsomák csontvázát adamantiummal ötvözték, így csontjai tulajdonképpen törhetetlenek. Az adamantium jelenléte nem befolyásolja a csontok egyéb normális funkcióit, például a vérképzést. Feltehetően a fentiekkel egyidejűleg Rozsomák adamantium karmokat is kapott. A karmok mintegy 30 cm hosszúak, méretük megegyezik Rozsomák alkarjának hosszúságával. Mindkét kezén három karmot visel, amelyek közvetlenül kapcsolódnak csontvázához és idegrendszeréhez. Normális körülmények között a karmok az alkar bőre és izmai alatt vannak. Rozsomák agyi impulzusainak hatására a karmok elmozdulnak, és kibújnak a Rozsomák kézbütykei alatt megnyíló bőrből. Egyidejűleg akármennyi karmot képes kiugratni. Akár kihúzott állapotban vannak, akár Logan bőre és izmai alatt, a karmok nem zavarják viselőjüket csuklója hajlításában. Mindamellett azonban egyenesen kell tartania a csuklóját, amikor a karmok éppen előbújnak a kézfején található nyílásokból. A nyílások, amelyeken át a karmok előjönnek, nem láthatóak, amikor a karmok nincsenek használatban, mivel Rozsomák mutáns képességeinek következtében beforrnak. A Japánban töltött évei során, számos küzdősportot mesteri szinten sajátított el. Kimagaslóan bánik a katanával és számos hagyományos és modern fegyverrel. Képzett pilóta és kém. Intelligenciája is kimagasló. Hosszú életének köszönhetően számos nyelvvel és kultúrával megismerkedett. Folyékonyan beszél angolul, japánul, oroszul, kínaiul, spanyolul, cheyenne és lakota nyelven, valamint némi francia, német, vietnámi és thai nyelvtudással is rendelkezik. Az 1990-es évek közepén, mikor Forge megfigyelte Rozsomákot edzései alatt, úgy jellemezte Logan fizikai és mentális állapotát, hogy „megfelel egy olimpiai szintű sportolóénak, aki aranyérmes gyakorlatot hajt végre és ezzel egy időben négy számítógépet ver meg sakkban”. Ez nagyjából annyit jelent, hogy Logan még a leghevesebb harc közben is képes magas fokú taktikák és stratégiák kidolgozására.
Rozsomák a testsúlyának, testmagasságának megfelelő átlagos testi erővel rendelkezik, fizikai kondícióját gondosan szinten tartja. Rozsomák a fegyver nélküli harc számos válfajának mestere.

A két régi előtörténete:
Első
James Howlet, valamikor 1880 körül született, egy gazdag földbirtokos család egyetlen gyermekeként. A kis James félénk és visszahúzódó fiúcska volt, és mivel allergiás betegségben szenvedett, szinte sohasem mozdult ki otthonából, ezért James apja felfogadott egy környékbeli kislányt, Rose-t, hogy vigyázzon fiára, és legyen a játszótársa. James és Rose hamar megkedvelték egymást, és összebarátkozott a Howlet birtok gondnokának fiával, Dog-al, és a három gyerek elválaszthatatlan lett egymástól, egészen addig, amíg Dog apja, Thomas, alkoholista nem lett, és fiát rendszeresen verni kezdte. Dog, a kegyetlen bánásmód miatt követni kezdte apja léha életmódját, és ő is egyre durvábbá és erőszakosabbá vált. James megpróbálta visszatéríteni barátját a helyes útra, de igyekezete kudarcba fulladt, és barátságuk is megromlott. A dolgok odáig fajultak, hogy Dog és James összeverekedett, és a bunyó után Dog bosszúból megölte a Howlet család kutyáit. John Howlet, természetesen azonnal kidobatta birtokáról a Dog családját. Thomas azonban nem hagyta annyiban a dolgot, egyik nap visszalopódzott a birtokra, és végezni akart James egész családjával. Beosont a Howlet házaspár hálószobájába, ahol megtámadta James anyját, Elizabeth-et. John és James meghallva az asszony kétségbeesett sikolyait, betörték a szoba ajtaját, ott találtak a tébolyult tekintetű Logant, aki könyörtelenül lelőtte James-t és az apját. A lövés okozta sokk, felébresztette James Howlet szunnyadó mutáns képességeit, és anyja szeme láttára forrtak össze golyó ütötte sebei. Anyja, aki Istenfélő ember volt, annyira megrémült fia “feltámadásától”, hogy kidobta őt a családi fészekből, és James-nek télvíz idején a fagyos hóban kellett aludnia. Rose, hosszas keresgélés után megtalálta átfagyott barátját, és elvitte őt nagyapja házába. Az öreg Howlet pénzt adott unokájának, és megeskette, hogy soha többé nem tér vissza a szülői házba. Rose és James együtt vágtak neki az útnak, és egészen a brit fennhatóság alatt álló kolumbiai gyarmatokig jutottak. Itt találkoztak egy Smitty nevű emberrel, aki azonnal pártfogásába vette őket, James időközben Logan-re változtatta nevét, hogy elrejtse valódi származását, és vadászként kezdett dolgozni. Smitty és Rose egymásba szerettek, és össze is házasodtak volna, ha nem bukkan fel egy régi ismerős, Dog, aki be akarta fejezni, amit annak idején apja kezdett el, vagyis a Howlet-ek kiirtása. Logan és Dog egymásnak estek, és Rose megpróbálta szétválasztani őket, de Dog végzett vele. Rose haláláért mindenki Logan-t tette felelőssé, aki fájdalmában berohant az erdőbe, és eltűnt az emberek szeme elől. Legközelebbi ismert felbukkanásakor a második világháborúban láthattuk őt viszont, a kanadai hadsereg tisztjeként, ahol saját bevallása szerint néhány akcióban Amerika Kapitánnyal együtt vett részt. Amerika Kapitány megerősítette ezt. Rozsomák sok éve ismeri az orgyilkos Kardfogút, ám múltbéli kapcsolatuk természete ismeretlen. Mielőtt Rozsomák csontjait adamantiummal ötvözték, háborúban is szolgált. A háború után független hírszerző ügynökként dolgozott. Rozsomák csontjait mesterséges eredetű, gyakorlatilag elpusztíthatatlan fémmel, adamantiummal ötvözték, ezen kívül kézfejébe adamantium karmokat ültettek. Az adamantiumot elsőként egy Dr. Myron McLain nevű amerikai tudós fejlesztette ki. A második világháború után egy japán tudós, akit a Sötét Szél Lovagjának is neveztek, kidolgozta azt az eljárást, amellyel az adamantiumot beépíthetik az emberi szervezetbe. A Sötét Szél Lovagjának az volt az elképzelése, hogy az eljárás segítségével majd létrehozzák a legyőzhetetlen szuperkatonák hadseregét, amelynek minden tagja adamantium ötvözet csontozattal rendelkezik. Sajnos azonban a japán tudós feljegyzéseit ismeretlen tettesek ellopták, és esztendőkbe telt, amíg újra kidolgozta az eljárást. Tudjuk, hogy az elmúlt évtizedben James MacDonald, a H Ügyosztály későbbi vezetője (amely a kanadai kormány megbízásából az Alfa-Különítmény elnevezésű szuperhős csapat összeállításán dolgozott) szert tett egy írásos anyagra, amely az emberi csontok adamantiummal történő ötvözésének lehetőségeivel foglalkozott, és amelyet állítólag japán nyelvből fordítottak angolra. Hudson és felesége, Heather éppen kissé megkésett mézesheteiket töltötték a kanadai Buffalo Nemzeti Parkban. Itt támadta meg őket az elvadult, elállatiasodott Logan, aki szemmel láthatóan még beszélni is elfelejtett. Heather egy pisztolylövéssel megsebesítette Logant, aztán férjével a bungalójukba vitték. James Hudson figyelmét nem kerülte el, milyen gyorsan regenerálódik Logan szervezete, és megállapította, hogy a férfi nagyon hasznosnak bizonyulhat a H Ügyosztály számára. Hudson azt mondta, orvosi segítséget hoz, és elment magára hagyva Heathert az eszméletlen „vademberrel”, akit odakötözött az ágyhoz. Egy heves hóvihar meggátolta Hudsont, hogy visszatérjen a bungalóba. Logan visszanyerte eszméletét, ösztönösen kieresztette karmait és megszabadult kötelékeitől, majd újra csak ösztönösen, visszahúzta a karmokat. Tehetetlen dühében, amiért a bungalóban rekedt, Heather Hudson elkezdte szidalmazni Logant, aki, láthatóan támadó célzattal, újra kieresztette karmait. Ám ekkor rápillantott a karmokra (Rozsomák saját állítása szerint ez az első emléke a karmokról), és elborzadt, Heather úgy gondolta, hogy az adamantium karmokat Logan akarata ellenére ültette be valaki, és egészen James Hudson visszatéréséig vigasztalta az elkeseredett férfit. Heather ma már nem tartja elképzelhetetlennek, hogy James Hudsonnak valami köze lehetett ahhoz, hogy Logan testébe adamantium csontváz és a karmok kerültek. Heather ugyancsak gyanítja, hogy James tudta: találkozni fognak Logannel a nemzeti parkban, és azért hagyta őt kettesben a férfival, hogy lecsillapítsa Logan dühöngő őrjöngését. Azonban Heather semmiféle bizonyítékkal nem tudja alátámasztani fenti gyanúit és James Hudsont sem kérdezheti meg, mert férje az óta - úgy tudja - meghalt. A Hudson házaspár magánál tartotta Logant, amíg a férfi vissza nem nyerte egészségét. Emellett naponta dolgoztak vele, hogy mielőbb magához térjen sokkos állapotából, és visszanyerje emberi mivoltát, bár Logan még sokáig hajlamos volt állatias dühkitörésekre. Logan nem emlékszik, hogyan kapta adamantium csontjait és karmait. Heatherrel együtt úgy gondolják, hogy a szervezetébe került különleges fém okozta a sokkot, amelynek következtében arra az állatias szintre süllyedt, amelyben James és Heather megtalálták. Nem lehet tudni, hogy aki Logan szervezetébe ültette az adamantiumot, valóban a Sötét Szél Lovagjának feljegyzései alapján dolgozott-e. Logan egy ideig a kanadai titkosszolgálat ügynöke volt (azt nem lehet tudni, hogy ez volt-e az egyetlen korszak az életében, vagy tevékenykedett már titkos ügynökként azelőtt is, hogy James Hudson megtalálta). Ez alatt az idő alatt Logan, Carol Danvers amerikai titkos ügynökkel (a leendő Ms. Marvellel – később Gemini) dolgozott együtt. Ismerve különleges képességeit, adamantium ötvözet csontvázát és karmait, magas rangú kanadai vezetők úgy határoztak, hogy Logan lesz a vezetője az Alfa-Különítmény elnevezésű, szuperhősökből álló ügynökcsapatnak. Ezért aztán a kanadai kormány milliókat költött arra, hogy Logan tökéletesen elsajátítsa különleges képességeinek használatát, valamint arra, hogy tanuljon meg uralkodni dühkitörésein. Logan segített James Hudsonnak az Alfa-Különítmény létrehozásában, ő szerezte meg a szupergyors, repülni képes Aurórát a H Ügyosztály számára. Logan álneve eredetileg „X-Fegyver” volt, ugyanakkor Rozsomáknak is nevezték, a kicsi, de erős kanadai emlőshöz való külső hasonlósága miatt. X-Fegyverként Hulkkal és a Wendigóval is megütközött. A mutáns szuperhősökből álló X-Men összeállítása során Charles Xavier professzor Kanadába is ellátogatott, és felajánlotta Rozsomáknak, hogy csatlakozzon a csapathoz. Logan szerelmes volt Heather Hudsonba, de rá kellett döbbennie, hogy Heather sosem hagyná el érte a férjét; Loganhoz való vonzódása inkább anyai természetű volt. Így aztán, hogy túltegye magát Heather iránti érzelmein, Logan elfogadta Xavier professzor meghívását. Otthagyta a Hydra Ügyosztályt, és az óta is az X-ek aktív tagja.

Előtöri bővítés: A Xavier birtokon dolgozott sokáig, mint tanár, mikor elszabadult az x géneket megtámadó vírus, mely sok bajtársával végzett. Ekkor elhagyta az X birtokot, hogy régi barátait megtisztelje jelenlétével a temetésen való részvéttel.
Miután mindenkinél megfelelően a tiszteletét tette, úgy gondolta, hogy főleg mindezek után a Xavier birtoknak szüksége van rá, így útja ismételten Manhattan felé vezetett...

Második
A szemem lassan kezdett hozzászokni a sötétséghez. Annak ellenére, hogy semmi szükség nem volt rá. Egy kis gyertya nyújtott minimális fényt, ebben a maximum 2x3-as bódéban, ami két félre van osztva. Mellettem, a rácsos ablakon keresztül a túloldalról átszűrődött egy másik gyertya már-már haldokló lángjának pislákoló fénye. Finom mocorgást hallottam, majd megszólalt a hang a túloldalról.
- Hallgatlak fiam – mondta, mély, kemény tapasztalatoktól megsínylett hangján. Legalább hatvanéves, és talán a foglalkozásából is adódik, hogy már sok mindent megélhetett. Ez a „Fiam” biztosan a papi szóhasználat nélkülözhetetlen kelléke, szóval most inkább nem jegyzem meg, hogy akár dédunokám lehetne.
- Remélem, mostanában nem várják vendégségbe, Atyám. Hosszú mese lesz. Szenvedésben, és kegyetlenségben gazdag az élet, melyet magam mögött tudhatok – rövid szünetet tartottam, ő pedig bíztatott, hogy folytassam. – Vétkeztem. Sokszor. És ellenem is vétkeztek, én pedig általában megtoroltam. Az emlékeim néhol kicsit homályosak, de mivel tudom, hogy az Úr szeme előtt ez nem mentség, próbálok feleleveníteni mindent, amit csak lehet. Kérem, Atyám, hallgasson végig. Nem csak a bűneimet fogom felsorolni. Minden tettnek, legyen az jó, vagy rossz, van valami alapja, egy kiváltó ok, mely talán ott van elrejtve az én múltamban is, csak én nem vagyok vele tisztában. De ha én nem is, ön vagy az Úr biztosan – újabb hatásszünetet tartottam, lassan beszívva, majd kifújva a levegőt. Előkotortam egy szivart, és egy doboz gyufát, de még mielőtt rágyújthattam volna, az öreg a túloldalon halkan megjegyezte, hogy az Úr házában nem illendő dohányozni.
Hát legyen, gondoltam, egyszer én is kibírhatom. Zsebre raktam a dobozt, a szivarral pedig játszadozni kezdtem. Nézegettem még egy darabig, majd megszólaltam.
- Lesz, amit nem fog érteni. Nagy eséllyel akkor is lesznek sötét foltok, ha már befejeztem, de erről nem én tehetek. Tudni fog mindent, amit én tudok. Ennyit ígérhetek. A múlt egy érdekes dolog. Hallottam pár frappáns megfogalmazást a múltra illetően, és azt kell mondjam, van egy ami szerintem nagyon igaz. Mondhatom, saját tapasztalatból igazolhatom. Egy kiégett, alkoholista zsaru mondta egy krimóban pár sör mellett. Rendes fickó volt, és úgy fogalmazott akár egy filozófus. Rendőrtől nem várna ilyet az ember. Valahogy így szólt: „A múlt olyan, mint egy kirakó, mint egy törött tükör. Ahogy rakod össze, megvághatod magad, a képed elcsúszik, és te vele változol. Elpusztíthat, megőrjíthet… szabaddá tehet. Láthatod a meghozott döntéseidet. Mint például azt, amikor munka után sokáig beszélgetsz egy barátoddal, ahelyett, hogy hazasietnél a családodhoz.”
Az utolsó mondatát nem nagyon értettem, nem magyarázta meg, én pedig nem kérdeztem rá. De ennyi elég is belőle. Az igazi történet – melyről beszélni akartam – főszereplője egy James Howlett nevezetű fiú. Az 1800-as évek végén született. Ön bizonyára művelt ember, tudhatja, az élet akkor elég kemény volt, még egy arisztokrata család sarjának is. Bár az élet mindig kemény, legyen szó bárkiről bármelyik korban. Szóval, a családról most nem fogok történelemórát tartani, mondhatni a megszokott felállás volt. James nagyapja, az öreg Howlett, utálta fiát. Unokáját hasonlóképp nem szívlelte, mivel gyengének tartotta. Ebben igaza volt. Amire ember allergiás lehet, arra a fiatal Howlett fiú az volt, és a helyzeten csak rontott, hogy anyja még bátyja halála után diliházba került. Mint mondtam, James gyámoltalan, és szerencsétlen egy kölyök volt. Vele egykorú társasága nem is volt, míg egy fiatal lány nem érkezett a családhoz. Rose-nak hívták. Nap, mint nap a fiú gondját viselte, beszélgetett, játszott vele, próbálta megadni neki, amire ebben a korban leginkább szüksége lehet egy gyereknek. A birtokon rajtuk kívül csak egy gyerek volt még, a Howletteknek dolgozó Logan fia. Jamesszel ellentétben ő egy igazi bajkeverő volt. Anyját elvesztette, apja pedig rendszeresen verte. Ahogy idősödött úgy lett a helyzet egyre rosszabb. Egy nap, mikor Rose-ra támadt, az a szánalmas James ahelyett, hogy ott helyben elrendezte volna a dolgot, inkább az apjához rohant elsírni bánatát. Ebből következett aztán, hogy Logan megint csak móresre tanította fiát, aki pedig egykori barátján akart bosszút állni. Ezen emlékeim már igencsak homályba veszők de…
- Emlékek? – szólt közbe érezhetően meglepett hangon az öreg pap.
- Igen. Régen mesélték már nekem ezt a történetet, és nem emlékszem egész jól.
- Á, értem. Kérem, folytassa csak.
- Az ifjú Logan tehát barátjára támadt. A következményre számítani lehetett. John Howlett, a birtok ura, elbocsátotta Logant, aki persze távozása közben esküt tett, hogy még visszajön, és tönkreteszi a családot. A fickó nem a levegőbe beszélt, és az éjjel, amikor fiával együtt betört a birtokra, tragikus véget ért. James zajt hallott, és abban a pillanatban lépett be a szobába, amikor a Logan puskájából elszabaduló sörétek cafatokra szaggatták apja testét. Nem tudott uralkodni magán, és előbb Logan fiának, majd magának Logannek esett. Egy elkeseredett, puhány gyermek reménytelen próbálkozása volt ez, hogy megbosszulhassa édesapja halálát.
- A bosszú nem jó tanácsadó.
- Kérem, Atyám…
- Elnézést fiam.
- A Howlett gyerek kézfejéből véráztatta csontkarmok meredtek elő. Logan saját vérének pocsolyájában fetrengett hitetlenül, próbálva felfogni a felfoghatatlant. Igen Atyám, a fiú mutáns volt – feleltem a kimondatlan kérdésre. – Menekülni kényszerült, de ha Rose nincs, erre esélye sem lett volna. A lány észnél volt, tudta mit kell tenniük. Még ez is kevés lett volna, de az öreg Howlett felhasználva hatalmát segítette a fiatalok szökését. Mondanom sem kell, James nem erősödött meg egyik napról a másikra. Egy ilyen gyenge lénynek, mint ő, hatalmas sokk volt ez az eset. Kevés olyan embert ismerek, akinek nem lett volna az, de neki különösen nehéz volt feldolgozni. A két fiatal kénytelen volt minél messzebb utazni, így jutottak egy apró bányászfaluba. Az igazi aljanép, a söpredék lakóhelye volt ez. Nem akarom nagyon szaporítani a szót, tehát, amikor megérkeztek, mondaniuk kellett egy nevet, és Rose Loganként mutatta be a szótlan fiút. Ironikus igaz? Ő nem tiltakozott. Az elkövetkezendő időkben is csak alig beszélt valamit. James, vagyis most már sokkal inkább Logan, megváltozott. Mind lelkileg, mind testileg. A kőfejtőben dolgozva megedződött, szabadidejében pedig, ha csak tehette a vadonban kóborolt. Belátta, hogy már nem ugyanaz, aki korábban volt. Az évek során, hát nem is tudom, mi lenne rá a megfelelő szó, hogy mi történt vele. Inkább a farkasok társaságát szívlelte, mint az emberekét. Elállatiasodott. Igen, ez sok mindent elárul róla. Egy ösztönlénnyé vált, és egyetlen igaz társán kívül, csak Smitty a munkások főnöke volt az, akit a barátjának mondhatott. Érdekes esetnek, amik az eltelt évek alatt történtek, talán egy-kettőt, ha nevezhetek. Bányaomlás volt, ami nem a véletlen miatt következett be. Logan is benn volt, de nemcsak, hogy túlélte a „balesetet” még egy gyereket is megmentett. Az emberek azt mondták, csoda, én azt mondom jó ember a jó időben. A kézfejből előpattanó karmok nem az egyedüli képessége volt a fiúnak. Rendkívül szívóssá vált, és teste szinte elpusztíthatatlan lett. Sérüléseiből természetfeletti gyorsasággal épült fel. Az omlás, majd a felelős elintézése nem is volt akkora jelentőségű, mint, ami csak ezután következett. Visszaérve kis fakunyhójához, melyet egyedül Rose jelenléte tett igazán otthonná, szemtanújává vált a jelenetnek, ahogy egyetlen barátja Smitty, megcsókolja a lányt, akit szeretett, még, ha ezt magának sem vallotta be igazán. Az erdőbe rohanva előtört belőle a fenevad. Farkasokkal küzdött, hogy csillapíthassa dühét, és szinte eggyé vált e teremtményekkel. „Csak magadban bízhatsz”, hangoztatta ezután. Azt gondolom, Atyám, nem véletlenül. Két ember, akikben megbízott, átverték őt. Ugye egyetért vele? Egyetért velem?
- Ez egy bonyolult kérdés, így a válasz sem lehet egy egyszerű igen, avagy nem.
- Mindegy. Folytatom inkább.
- Rendben fiam.
- Abbahagyná ezt a fiamozást? Lehet, hogy munkaköri kötelesség, de én már nagyon unom – fortyantam fel egyik pillanatról a másikra, és nem tudtam itt leállni. - Tudja ki az a James Howlett valójában? Én. Én vagyok James Howlett, én vagyok Logan. Elmúltam 100 éves, és még a felét se tudja annak, amin keresztülmentem. És én sem tudom legalább a felét az egész múltamnak. Á, elegem van. Maga is csak olyan, mint a többi, akiknek van múltja, van élete. Elmerenghet a régi szép időkön. Ennyi, most pedig megyek – azzal fel is álltam a helyemről, és kiléptem a függöny mögül. Siető lépteket hallottam magam mögött, ahogy a kijárat felé mentem, és a pap a nevemen szólított. Megfordultam.
- Kérem, maradjon. Az ön múltja igazán érdekes. A hite bizonytalan. Azt hiszi az Úr csak azért teremtette magát, hogy szenvedjen? Jöjjön, mesélje el az egész életét, és majd beláthatja, hogy az élet nem csak ennyiből áll. Ön egy igazán figyelemre méltó ember. Nagy szó, hogy beszélni tud mindarról, ami a múltjában történt. Az emberek többsége már rég összeroskadt volna egy ekkora teher alatt.
Meggyőzött, és amúgy is épp ezért jöttem. Éves hallgatásom után végre kibeszéljem magam, és mással megosztva múltam, talán jobban megismerjem azt a lényt, ami én vagyok. Visszasétáltunk a kis fabódéhoz, és mindketten elfoglaltuk a saját helyünket.
- Nos, Smitty és Rose úgy tervezték, hogy elutaznak minél messzebbre. Smitty benevezett egy kocsmai bunyóbajnokságra, hogy ehhez szerezzen pénzt, de a döntőben velem került össze. Legyőzhettem volna. A fáradtságot alig ismertem, és a pofonokat is úgy tűrtem, mint senki más. Végül hagytam magam. Nekem már nem adatott meg a boldogság, hát talán Rose-nak, és Smittynek igen, gondoltam akkor. A meccs után azonban találkoztam egy régi ismerőssel. Sejtheti ki az. Logan fiával, akit csak Dog néven emlegettek. Már épp végeztem volna vele, amikor Rose odaért. Nem láttam, hogy ott van. Nem tudtam, hogy felém rohan, és én csak a végső döfésre figyeltem, amellyel megölhetem Dogot. Tudom, pubi, bűnös gondolat az ilyen, de akkor nem érdekelt. Figyelmetlen voltam, és Rose-t döftem át karmaimmal. Megöltem őt. Még mondani akart valamit, de… de már nem tudta befejezni. Emlékszik, korábban azt mondtam, elállatiasodtam a kőfejtőnél eltöltött évek alatt. Ez a szó hatványozottan igaz a Rose halála utáni évekre. Eltűntem az emberek elől. Nem akartam látni senkit. Ennyi, amire emlékszem. Itt van egy tátongó lyuk, majd a következő emlékképem már az, hogy a második világégés alatt szolgálok, mint katona a kanadai hadseregben. Ez úgy gondolom, tényleg halálunalmas, hacsaknem egy történelemrajongó, aki épp hallgat. Mindegy, szerintem már épp eleget hallhatott a háború borzalmairól. Én is láttam taposóakna áldozatául esett lerepülő végtagokat, éhezőket, véres ütközeteket. Az igazi borzalom a túloldalon volt. Szörnyű volt megérkezni a letarolt városokba, ahol aztán továbbfolyt az ellenség reménytelen ellenállása, mindez a lakosság rovására. Megannyi áldozat a semmiért. Bizonyára ön is ismeri azt a pajzzsal rohangáló, kékjelmezes fazont, Amerika Kapitányt. Néhány bevetésben vele együtt vettem részt. Remek bajtárs, ahogy a szakaszom többi tagja is az volt. Remek srácok, akiket a halálba küldtek. Nekem is biztos voltak rémálmaim minderről, de mára elmúltak. A közelmúltban már nem a háború jelenti az igazi rémálmot. Nekem nem. A háború véget ért, nekem pedig ismét egy sötét szakasza jött el a múltamnak. Ez idő alatt történhetett az a bizonyos műtét is. Erről még nem beszéltem, de az egész csontvázam, és a karmaim is, adamantiumbevonatot kaptak. Mondanom sem kell mit jelent ez. Elállatiasodásom harmadik szakasza lehetett ez a néhány év. Elbeszélésekből rémlik, hogy vadállatként viselkedtem, amikor rám találtak. Még beszélni sem voltam képes. Emiatt volt, hogy azt gondoltam, nem is vagyok ember. Lehet, hogy az voltam, de már elvesztettem emberi mivoltomat, és átadtam magam a bennem lakozó fenevadnak. Mára szerencsére már ura vagyok a tetteimnek, de sosem lehet tudni. Azt hittem, már nem lehet több dühkitörésem, csak, ha én akarom, de mint azt évekkel ezelőtt megtudtam, bármikor történhet valami, ami kihozza belőlem ezt a… szóval ezt a valamit, az állatias lényemet – magyaráztam.
- Ha ön akarja?
- Igen. Bármikor átvedlek ezzé a szörnyeteggé, amikor csak akarok. Erre eddig annyi alkalom volt, hogy talán egy kezemen meg tudnám számolni. Gyűlölöm magam, ha ezt teszem, de van, hogy muszáj.
- Értem. Tudja, James…
- Logan.
- Tudja, Logan bár még nem fejezte be, azt gondolom, Isten ajándéka lehet, hogy még nem őrült bele mindabba, ami önnel történt.
- Isten? Amennyiben tőle kaptam az öngyógyítás képességét, akkor igen. Nem egyszer vesztettem el minden emlékem, és amint látja, most is vannak sötét foltok. Ez az amnézia egyfajta védekező mechanizmusa lehet a szervezetemnek. Feltételezhetően az öngyógyítás része, mely megóvja a mentális károsodástól, és biztosítja, hogy mindig felkészült lehessek.
- Miért emlékszik most mégis annyi mindenre? Elnézést, ha túl kíváncsisodó vagyok, de tudja, másból se áll a legtöbb gyónás, minthogy az emberek elsírják teljesen hétköznapi vétkeiket, én pedig megmondom nekik, hány miatyánkot és üdvözlégy Máriát mondjanak el.
- Érthető. Csak találgatni tudok. Talán hallott az öt évvel ezelőtti Alcatraz-i támadásról. Magneto és a kis magánhadserege megindult, hogy megszerezze a „gyógymódot”. Ott volt Jean Grey is, egy hatalmas erejű mutáns, akit korábban egészen máshogy ismertem meg. Nem akarom részletezni, de végül nekem kellett megölnöm. – Az ölés szónál a pap felszisszent, de nem szólt semmit. – Erős telepatikus ereje volt, és talán az is számított, hogy erős érzelmek fűződtek kettőnk között. Egyfajta törés következett be az életemben halála után. Hirtelen soha nem látott emlékképek szabadultak fel, és rohantak meg. Tudtam, hogy nincs esélyem legyűrni, és őrjöngeni fogok, így hát elhagytam a Xavier intézetet, és céltalan kóborlásba kezdtem, mint már oly sokszor. Dühkitörés nem jött rám, ezzel szemben hihetetlenül legyengültem. Egymás után, torlódva érkeztek a képek, hangok, és nem tudtam rendszerezni őket. Hónapok teltek el mire végül minden a helyére került, és lassan én is rendbe jöttem. Azóta próbálom visszanyerni a régi formám, és még mindig nem vagyok száz százalékon.
- Sajnos nem vagyok túl tájékozott ezen a területen, de a józan eszem azt mondja, igaza lehet. Ahogy egy sokk kiválthatja az emlékek elvesztését, úgy a visszanyerésüket is, bár ez felettébb különös, és igen ritka. De hát, ha nem sértem meg ezzel, az ön élete is ritkaságnak számít.
- Na igen. Ha már ugrottunk az időben, hadd mondjam el, hogy Alcatraz után nem sokkal szabályosan eltűntem. Próbáltak megtalálni, de nem akartam, hogy bárki ilyen állapotban láthasson. Évekig tartó bujkálásom a végéhez közeledik. Beszélgetésünk végeztél visszatérek New Yorkba, aztán meglátom, mi lesz.
- Említette a Xavier intézetet.
Válaszképp csak morogtam. Amolyan igenlő morgás. Remélem, az emberek is úgy értelmezik, ahogy a farkasok.
- Egy, a mostanihoz hasonló vándorlásom végét jelentette a Charles Xavierrel való találkozás. Lakókocsival jártam a világot, mígnem összeakadtam egy potyautassal, akit korábban már a kocsmában is láttam, ahol megpihentem pár órára. Vadócnak hívta magát, és először tiltakoztam, de aztán úgy döntöttem, hogy magammal viszem. A békés kis utazást keresztülhúzta Magneto egyik vérebe, Kardfog. Tőlem kicsit szokatlan módon, elájultam, és Xavier intézetében ébredtem. Hirtelen úgy éreztem magam, mint a ketrecbe zárt vadállat, még Jeant is megtámadtam, aki a vizsgálataimat végezte. Igen, ugyanaz a Jean, akit aztán később meg kellett ölnöm. Az öreg kopasz bemutatta az iskoláját, és az embereit. Jean Grey már akkor szimpatikussá vált. Eddig nem említettem, de a vörösök a gyengéim. Ez a fajta vonzódás talán még a Rose iránti szerelemből fakad. Az ő haja is vörös volt. Akkor még nem sok mindent tudtam magamról, részben emiatt maradtam az iskolában, ugyanis Xavier felajánlotta, hogy segít kideríteni, ki is vagyok. Közben azt hittük, Magneto rám feni a fogát, pedig valójában Vadócra volt szüksége. Mentőakciónk alatt elintéztem Kardfogot, aztán épphogy öngyilkos nem lettem. Hagytam, hogy Vadóc megérintsen, így elszívva tőlem az életenergiát. Adott ideig fenntartva ezt az állapotot még nekem is kampec. Előbb elvesztem a képességeim, majd belehalok az energia lecsapolásba, ahogy mindenki más. Miután felépültem, szótlanul távoztam. A professzor adott kis útbaigazítást, merre kezdjem kutatásomat. Akkor a keresésem eredménytelenül zárult, de később még volt pár alkalom, amikor pár emlékkép felelevenedett bennem. A Sóstónál rátaláltunk egy titkos katonai bázisra, amihez nekem is közöm volt. Miután végrehajtottuk, amiért odamentünk, nem sokon múlott, hogy ott ne maradjunk. Jean az életét adta, hogy minket mentsen. Hogy őszinte legyek, nem bántam volna, ha akár Küklopsz, Vihar, és Árnyék is ott marad, csak Jean jött volna el velünk. Őrjöngtem a dühtől, utáltam, hogy nem tehettem semmit. Ott álltam a repülőben, és csak néztem, ahogy a Jeant jelző villogó pötty eltűnik a radarról. Scott, vagy más néven Küklopsz, még nálam is rosszabbul bírta Jean halálát. Talán, akkor először veszített el valakit, akit igazán szeretett. Nem gondoltam, hogy lehet még ennél rosszabb, de tartottam magam. Az iskolában tanítottam, Scottot helyettesítve. Egy nap azonban miután Scott eltűnt. Csak a szemüvege maradt utána a Sóstónál, viszont helyette ott volt Jean. Valamivel később eszméletlenül feküdt az iskola egyik termében, ahol a professzor kivizsgálás miatt tartotta. Xavier elmondott pár dolgot, ami számomra nagyon ocsmányul hangzott. Bebörtönözte Jean tudatát. Persze azt mondta, az ő és mindenki más érdekében. A lány tehát feltámadt. Úgy tűnik erre a trükkre nem csak Jézus képes – mondtam, keserűen felnevetve. – A csoda azonban három percig sem tartott. Tudtam, hogy nem ő az. A Főnix volt, aki újraéledt, és el kellett fogadnom, hogy Jean halott, és addig nem jöhet vissza míg a Főnix uralja elméjét. Tehetetlenek voltunk a hatalmával szemben, és még a professzort is megölte. Végül az események sorozata az Alcatraz-i csatába torkolltak. Mikor már azt hittük, vége, elbántunk Magnetoval, és a seregével is, megismerhettük a Főnix igazi hatalmát. Egyszerűen porrá vált bármi, amit el akart pusztítani, legyen az tárgy vagy élőlény. Egyedül nekem volt esélyem. Meg kellett ölnöm a nőt, akit szerettem. Lassan megközelítettem, küzdve a hihetetlen erővel, mely igazán próbára tette az én képességem. Egyre nagyobb felületnyi adamantium csillant meg, míg végre elértem Jeant. Karmaimmal átdöftem testét, ahogy korábban Rose-ét. Azt suttogtam neki, szeretem, és mintha még láttam volna az igazi Jean Greyt. Akkor még nem éreztem semmi előjelét annak a bizonyos törésnek. A temetése után nem sokkal, iszonyatos fejfájás tört rám, majd vér folyt az orromból, füleimből, még a szemeimből is. Ordítottam a fájdalomtól, és elhagytam az iskolát. Ismét csak szó nélkül, a többiek mit sem tudhattak távozásomról. És ezennel azt hiszem, ezzel végeztem is. Most pedig – ahogy az utolsó két szót kimondtam, áttörtem a rácsot, és elkapva a pap nyakát, közelebb húztam magamhoz. – Magnetonak dolgozol pubi? Volt már dolgom alakváltóval, felismerem őket a szagukról. A saját érdekedben remélem, hogy nem végeztél az igazi pappal.
- Cs-cs-csak megkötöztem – felelte reszkető hangon a lassan átalakuló mutáns. Hát nem egy Mystique az biztos. Bár arra gondoltam, lehet hogy ez sem az eredeti alakja. De igazából nem is számított, csak feleljen a kérdésemre. – O-o-ott van hátul. Kérem ne bántson!
- Még egyszer megkérdezem. Magneto ölebe vagy?
- I-igen.
- Akkor nyugodt szívvel öllek meg egy templomban is – azzal másik kezemből előjöttek a karmok, és a vékony „válaszfalon” átszúrva végeztem a fickóval. Míg képtelenül nézett rám haláltusája közben, válaszoltam neki egy „miért”-re. – Ha nincs Magneto, talán Jeant sem kell megölnöm.
Megadtam még egy kegyelemdöfést a szerencsétlennek, majd a templom kijárata felé indultam. Szerencsés időpontot választottam, mivel az egész hely üres volt. Az utcán leintettem egy taxit, és miután elmentem a cuccaimért, a reptérre indultam. New York, New York, vajon mit tartogatsz egy immár múlttal is rendelkező, ám szinte teljesen kiábrándult vadásznak?