HHHH

Név: Heidi H. H. Hoffman
Egyéb név(i): Hanako
Faj: ember
Nem: nő
Jellem: mutáns-ellenes
Személyazonosság: titkos
Születési helye és idő: 2015. 08. 30.
Kor: 16
Család: Szülők élnek, két testvér él, mi kell még?
Foglalkozás: diák
Testmagassága: 165 cm
Testsúlya: 51 kg
Szeme színe: barna
Haja színe: ősz
Bőre színe: sápadt fehér
Különleges ismertetőjel: Ősz haj
Repülési sebesség: -
Egészségi állapot/ betegségek: mentálisan és fizikailag is egészséges

Életrajza:
Vegyünk egy bögrényi gyűlöletet, két bögrényi kamaszságot és egy csipetnyi önutálatot, keverjük össze. Ehhez még mehet egy evőkanálnyi agresszió és ízesítésként egy pici fehérítő, tádám, meg is kaptuk Hanakot. A kisasszony mert hogy nőnemű ez az átokfajzat, bizony alig várta, hogy legyen neki is valami mutációja, valami képessége. Várta, izgatott volt, kicsi volt és naiv, remélte, hogyha már szüleinek, testvéreinek is van, akkor neki is kell lennie egynek. Kell, hogy legyen valami, valami különleges, valami egyedi, mellyel kitűnhet a tömegből. Aztán tesztelték, és kiderült, hogy nincs oka reménykedni. Nem mutáns, hiába volt meg rá minden esélye. Egy egyszerű ember. Hanako baba dühös volt. Azért is, amiért piszkálták a haja miatt, amiért piszkálták a kortársai amiatt, mert csak félig japán, és amiatt is, mert mindenki, kit ismert a családból, mutáns, csak ő nem.

Elég japán voltam ahhoz, hogy megtanuljam a nyelvet és anyanyelvemmé tegyem, hogy megtanuljak írni-olvasni, elvárják a szokások ismeretét és minden kis apróságot, de sose voltam elég japán ahhoz, hogy befogadjanak maguk közé, hogy tényleg japánnak gondoljanak. Félvér voltam köztük, nem több mint egy félvér. Aztán ott volt az a két nyomorúságos év, mikor már tudja az ember, hogy semmi esélye a csodára, hogy legyen képessége, de azért ott van. Én, én akartam képességet! Akartam, hogy jobbá tehessem a világot, hogy harcbaszálljak azok ellen, akik rosszra használják, még játékfiguráim is voltak szuperhősökből meg minden. Egy ostoba, naiv kislány voltam. Valaki, aki csak arra volt hogy, hogy festéket kenjenek a hajába és kinevessék, mikor sír.

A kisgyerekek a világ legkegyetlenebb teremtményei. Lehet háború, lelhet bármi, ők akkor is megmutatják, hogy kit kell kiutálni maguk közül. Hanako utálta azt a két évet, melyet Japánban kellett töltenie, mert nem mehetett sehova se, hiszen hol ez, hol az volt. A szülei próbáltá elterelni a figyelmét arról, hogy piszkálják az iskolában, járatták karatéra. Aztán pedig az anyai nagymama, ki német, levelet küldött, hogy szívesen megismerkedne legalább egy unokájával, ha már van. Kivéve persze, ha mutáns korcs. Nem sorka rá eldöntetett, hogy nyugodtan töltsön Hanako egy nyarat a náci nagymamával, remélhetőleg hamar hazakéredzkedik, és a nyáriszünet további részét otthon tölti, rájőve, nem is olyan rossz Japán. Nem véletlenül szökött meg az anyja Németországból, nem véletlenül él Japánban már mióta.

Emlékszem a gyermekkoromra, Japánra. Szépek a tájak, sok a hal, és mindent takarítani kell. Mindig kaptuk a híreket, hogy Amerikában épp milyen veszély fenyeget. Anyáék egy csomószor át akartak költözni arra a kontinensre, de végül nem tették meg. Azt se tudom, hogy valaha meglépik-e egyáltalán, összeszedik-e a bátorságukat. Bátorság, mi az nekik! Gyáva nyulak egytől-egyig, lepasszoltak mert nem kellettem nekik! Szülő az ilyenek? Kik gyermeküket elküldik a nagyihoz, mert nem kell nekik? Mert nem mutáns? Mert talán más a véleménye? SZÜLŐK AZ ILYENEK? Nem. Persze hogy nem, de hé, a francba is, még ők voltak felháborodva azon, hogy nem voltam hajlandó hazamenni.

Hanako élvezte a nyár pillanatait, hogy hétvégente palacsinta a reggeli, hogy simogathat kisbárányokat, mit az apja sose engedett meg, mert kitudja milyen betegséget hordozhatnak. Alig tudott németül, és a németnyelvű, hydra propagandával teletűzdelt mesecsatorna nem a legjobb megoldás rá. Nagymamája mindig Heidinek szólította és nem volt hajlandó használni a japán vezetéknevet, helyette a sajátját használta Hanakoéhoz is. Az meg, hogy közben nagymamája barátnői, kik maguk is hatvan felettiek, előszeretettel hangoztatták a hydra propagandáját, és az ő unokáik nem piszkálták amiatt, mert nem elég japán, meg mert ősz a haja, elég volt ahhoz, hogy a kis Hanako kiverje a hisztit, hogy ő márpedig maradni akar, nem akar hazamenni. És nem ment. Történt valami a papírokkal, meg nem túl megbízhatónak gondolták a szülőket, így esélye se volt rá.

Hayashi Hanakoból lettem Heidi Hoffman. Kicsi voltam és mondtam, hogy maradok, hogy én szeretek a nagyival lenni, jobban mint velük. A szüleim nem igazán harcoltak azért, hogy visszavegyenek, hogy velük éljek újra. Fura érzés volt német iskolába járni, főleg, hogy alig értettem meg valamit, pedig magántanárhoz is jártam. Kellett egy év, hogy belejöjjek, ahogy az is, hogy Friedrich nagypapa úgy döntött, hogy nyolc évesen igenis megtanulhat az ember lőni. Szeretem újra tölteni a tárat, célozni és lőni, szeretem azt hallani, ahogyan az alumínium dobozok koccannak, mikor találat éri őket, vagy látni, mikor a céltábla közepébe találok, mai napig nem hagytam abba. Szeretem, főleg mert jó vagyok benne.

Hanako, vagyis már Heidi elsajátította a német nyelv csínját-bínját, szidta a hülye ragozásokat és névelőket, élte átlagos kis életét. Szüleivel telefonon tartotta a kapcsolatot, de egyre inkább elhaltak a hívások, az időeltolódás meg a távolság rányomta a bélyegét arra a kapcsolatra, melyet pusztulásnak ítéltek azon a nyáron. Kilenc volt, mikor névnapjára kapott egy kismacskát nagyapjától, kit Knackának nevezett el. A vörös macsek, ki gazdáját hűen követte mindenhova, előszeretettel vadász mai napig a galambokra. Amikor tíz évesen összeveszett az egyik osztálytársával egy mutánsokat érintő kérdésben, alulmaradt a küzdelemben. Egy tejfoga bánta.

Az azt követő napon Friedrich nagypapa elvitt egy régi iskolatársához. Emlékszem a lepukkant teremre, hol emberek ugróköteleztek és ütöttek zsákokat. Egy mutáns se volt köztük, mindannyian normális felnőttek, tinédzserek. Onnantól kezdve heti két délutánt azzal töltöttem el, hogy valami izmot pakoljak magamra és megtanuljak rendesen ütni. Szeretek boxolni, szeretek verekedni, főleg, ha nyerésre állok. Igazából, csak akkor szeretek verekedni, ha nyerésre állok, máskor nem. Futni is jó dolog amúgy. Heti hét napból négyen edzésen voltam, lövészet és boxolás elvette szabad délutánjaim több mint felét. Meg persze tanulni is kellett, ha jó gimnáziumba akartam kerülni, megmutatva nagyszüleimnek, mennyit nyertem vele. De szerettem, szerettem a reggeli kakaót, miközben nagy befonja két copfba a hajamat, mikor suliba mentem és megsimogattam a szomszéd kutyáját, csupa-csupa kedves emlék. Alig tudok valamit felidézni ehhez képest Japánból. Bezzeg a csodás Németország!

//mostantól Heidinek neveződik a karakter//

A hydrának vannak ifjúsági szervezetei. Heidit tizenhárom évesen iratták be a nagyszülei, kik maguk mutánsellenesek és lányuk eltűnése után beléptek a szervezetbe, örültek, hogy egyetlen defektmentes unokájuk érdeklődik iránta. Büszkék voltak Heidire és arra, hogy szerinte is korlátozni kellene azt, mire használhatják a mutánsok a képességeiket, és hogy van, mitől egyenes meg kell fosztani az illetőt, míg másnál kötelezni a használatára. Mivel öregek, így nem annyira terepre mentek, de a nagyapa szakértelme jól jött. Ha egyszer valaki ért a fegyvergyártáshoz, mindig jól jön egy félig háborúban lévő országhoz. Ha már 2027-ben a Hydra a teljes világ ellen indított háborút, megmutatva ki a Jani a hegyen.

Mondhatni náci lettem. Bár ez annyira kellemetlen kifejezés, nem igaz? Táborokban voltam, hol azt tanultok, hogyan reagáljunk arra, ha mutánst látunk, vagy ha valaki rosszul lesz. Hogyan lássunk el valakit, hogyan lőjünk le valakit. Megdicsértek amiatt, amiért olyan szépem találom el a célpontokat, amiért hiába mutánsok a szüleim, én pontosan tudom, mit kell tenni, hogyan kell érezni. Én voltam a kislány, akit elhagytak a korcs szülei, mert nem született maga is korcsnak. Alig egy éve Hydráé Németország, mégis minden egyre csodásabb és csodásabb. A világban rengeteg minden történt, de nem baj, történjen csak. Csak azok a fránya kreek ne lennének.

Heidi kiskamaszévei zűrösek voltak, mindig kereste a bajt, nem tudott megülni a helyén. Végül elkezdett járni szertornára az iskolában, ezzel nullára redukálva szabad délutánjainak számát, megtanult spárgázni és szaltózni, tigrisbukfencet és cigánykereket bemutatni. Lassan nyugodott le, lassan, de biztosan. A világ eseményeit némethonból figyelte, irigykedett hogy kimaradt mindebből. Most, tizenhat évesen már igazán ki akar végre mozdulni, világot látni és igét hirdetni. Nagyapja megtanította autót és traktort vezetni, mivel szerinte mindenkinek értenie kell hozzá.

Miért ne lehetne az, hogy a mindenféle fura képességet beszüntetjük? Persze, ha valaki öngyógyuló, vagy másokat képes gyógyítani, az maradhat, de mehet a kórházakba, vagy fertőzött területekre dolgozni, növényesként meg kötelessége lenne  a mezőgazdaságban segédkeznie. Ha meg nem hajlandó erre, akkor fosszák meg a képességétől. Azt hiszik a mutánsok, hogy nekik mindent szabad, hogy azt tehetnek, amit csak akarnak, mert ők az istenek. Ha már istenek, ő is elmehetnek a francba.
Miért nem mehetek terepre? Igazán elengedhetnének. Tizenhat vagyok. Még kiképzésre is jelentkeztem meg minden. Tudok japánul és úgy-ahogy angolul. Sőt, az ikea bútorneveivel káromkodni is tudok!

Képességei: -

Szakértelmei:
Nyelvek: Német és japán anyanyelvi szinten, angol felsőfokon
Jó lövész és boxoló
szertorna
elsősegélynyújtás
tud autót és traktort vezetni

Privát előtörténet véleményezést kérsz: Nem

Megjegyzések:

Elfogadva, mivel fiatal vagy, így csak 200$ kezdőtőkéd van, vagyis inkább márka/euró, attól függően, hogy mit használnak arrafelé manapság.

Adatlap és mehetsz játszani.

Adatlap:

Név: Heidi H. H. Hoffman
Lakás/Létesítmény: Nagyijánál csövezik
NJK: -
Foglalkozás: diák
Munkahely:-
Pénz: 85$
Bevétel/hét: 200$
Eszközök:
- Középkategóriás mobiltelefon
Felszerelés/fegyverek:
- Rugósbicska
Vállalat: -
Szövetség:-
Törzshely, ahol megtalálható: -
Ismertebb szövetséges: -
Ismertebb ellenség: -
Felhasznált kreditek:0
Fennmaradó kreditek:4