Andrew Ramirez

Név: Andrew Ramirez
Egyéb név: Fekete Párduc
Nem: Férfi
Jellem: Higgadt és komoly, de ez a visszájára is tud fordulni. Ha kell kegyetlen.
Személyazonosság: Nyílt
Születési helye és idő: New York, 2027 december 22.
Kor: 20
Család: Apa: Joseph Ramirez Anya: Clair Fisher, halottak
Foglalkozás: X-írtó
Testmagassága: 176 cm
Testsúlya: 75 kg
Szeme színe: Zöld
Haja színe: Barna
Bőre színe: Fehér
Különleges ismertetőjel: Jelmeze
Egészségi állapot/ betegségek: Hajlamos mentális kilengésekre

Végtelen Háborús előtörténet:
2027-ben New York-ban születtem, teljesen átlagos voltam akkor még.. Így hát én ott nőttem fel, de nem túl sok minden játszódott ekkor még az életemben le. Városi élet, kiváló tanuló, átlagos gyerek.
Amikor felső osztályos lettem és kezdtem érni… feltűnt, hogy más vagyok kicsit mint a többiek, rendkívül könnyen tanulok és sokkal jobban megjegyzek fix dolgokat. Viszont a nyelv, abból rémes voltam, így hát hamar reál szakra kerültem. Ekkoriban már elég játék mániás voltam, nem sok barátom volt, egy sem. De ez nem zavart, mindig mindent lazán vettem, és akkoriban elég jó zenék voltak. Hamar be is szereztem egy MP3-t, ha képeket tökéletesen megtudok jegyezni, zenéket is… de a folyamatos nem oda figyelés sem rontott jegyeimen…
Már 7-8. ban semmi más nem érdekelt a Call of Duty nevű játéksorozaton kívül, de buta nem volt, tökéletesen tanultam továbbra is, hogy egész éjfélig gyűjthessem a fejlövéseket utána. A közösségi életem a gép előtt zajlott, amint a mikrofonba beszéltem és a többi megszállott játékos visszadumált. Hihetetlen jó voltam, sokan csalónak hittem, de ez engem nem érdekelt, csupán a jó hangulat, a csatazaj és a színezések a fegyverre. Egy idő után videókat is gyártottam és feltettem őket a You Tube-ra, nagy sikerem lett a hihetetlen játék tehetségemmel. Hamarosan egy Hazard Cinema nevű cég keresett fel, én lettem a kommentátor, 800$ havi kereset nem is rossz azzal hogy csak játszok. Egy idézet jut eszembe erről egy filmből:
- Drágám, holnap munka… te meg egy hete csak itt tévézel, éhen fogunk halni!
- Sarah, ez itt amerika, ha valamibe jó vagy csak csináld, a pénz meg majd jön.
Egyenlőre normális keretek között maradt a „függőségem”
Egy idő után úgy gondoltam, ideje lenne a gyakorlatban is háborúzni, lövészetre jártam és edzettem magam, a szüleimnek ez már sok volt. Elrángattak pszichológushoz, nevelési tanács adóhoz, meg eltiltottak a nettől. Ez engem trauma ként ért… főleg amikor a COD7-ben nagyot kellett csalódnom. De hülye nem vagyok, ha most bedilizek soha nem folytathatom amit elkezdtem. Kitartottam, hát, iszonyúan könnyű volt átverni mindenkit… „Csak kamaszodom” jó mi? De ekkor már a játék valóságba való átvitelét terveztem, de amikor ép nagyban öltem az ártatlan civileket és röhögtem apám benyitott, majd becsukta az ajtót. Engem ez nem zavart, de másnap eljött a nagy nap… a világ legnagyobb COD harcosával kellett csatáznom. Jesus Crys versus Master99… szépen minden elő volt készítve, élőben ment a Machinimán, jól tolta, 3 öléssel lemaradtam, de behoztam volna, volt még fél perc, majd elmegy a kép és egy kis felirat: Connection problem. Szüleim kihúzták a netet, jókor mi? Nah apám idegesen leordibálta a fejem, és elküldött aludni… elaludtam, de egyszerre voltam ideges és ijedt… ~ Most gyávának fognak tartani apám miatt!
Hosszú álmot láttam, lepergett előttem az életem és ekkor tűnt szembe valami… az agyam egy részét tudtam manipulálni egész életemben, így tanultam gyorsan, így jegyeztem meg a zenéket is… és valószínű ezért nem ment a nyelv. Valamint feladat mániás is vagyok, mindenkit legyőzni lehetetlen mivel a teljesítmény relatív de én mégis ezt akartam. Egy akadály látszott már csak, a szociális társadalom, a szüleim. Valahogy meg kellett szabadulnom tőlük… na de hogy is? Kinyílt a szemem, megcsíptem magam, ébren voltam, a szemem sarkában volt egy kis térkép szerűség, oldalt valami fura jel és alul három számláló, majd egy feliratot láttam: Szerezd meg a magnumot és kivillant a magnum képe amit apám rejtegetett. Nos a magam elé varázsolt játékvezérlő segítségével megtaláltam a magnumot és újra az emeletre mentem. Benyitottam, szüleim felnéztek, anyám sikított majd két lövés… és a számláló máris 200pontal növekedett az alsó csíkon. Ezután bekapcsoltam a játékkonzolom, Juses Crys elérhető volt, kihívtam egy menetre, és ekkor igaz nem élőben, de a Machinima szervereire is befutottak az adatok. Oda vertem, 24-0-ra megvertem a a híres Jesus Crys-t ; örömömben szét vertem a controllert és nevettem, örömteljes nevetés… Jesus gratulált, ő is nevetett. Boldogan tértem aludni, na de mi lesz a szüleimmel… Respawn-nál eltűnnek a hullák
Fura zajra ébredtem, felvettem a magnumot, pont úgy csillogott mint a játékban, egy piros számot láttam, megnéztem, nem volt betöltve a magnum, betöltöttem, pont mint a játékban. Lementem a földszintre és ekkor robbant a bejárati ajtó… hirtelen füst vett körül és mindenhol kommandósok voltak. Egy szerűen fejbe lőttem az egyiket majd kiáltottam:
- Boom Headshot, 200pont
Ekkor a többi katona fegyvert fogott rám és én egy nagy piros feliratot láttam:
CSAK 1 ÉLETED VAN!
~ Micsoda egy élet? És hogy javítok pontszámot ha ezek a vesztesek véletlenül lelőnek.
Majd szédülni kezdek és elájulok…
Egy börtönben ébredtem, csak falak mindenhol. Jó sok időt töltöttem itt, szinte megőrültem, hogy nem volt mivel játszanom, ezért a gondolataimmal kezdtem. Elképzeltem, hogy minden sokkal lassabb és minden sokkal lassabb lett. Majd azt is elképzeltem, hogy én gyorsabb vagyok és gyorsabb is lettem. Nem volt túl sok gondom a börtönbe, a hírem megelőzött, és a legnagyobb nigger bandák is békén hagytak engem. Így telt el 3-év amikor már nem bírtam tovább, ölnöm kellett! Amikor két őr jött a rutin ellenőrzésre, belassítottam az időt és felgyorsítottam magam, az egyiket sikerült leütnöm, de utána ismét elájultam.
Ezután valami megváltozott, valaki/kik kihoztak engem, később kiderült Magneto keze volt a dologban.

Bővítések:

Egy év... igazán hosszú idő, főleg nekem, a világban elszabadult a káosz, amit őszintén, én személyesen nem bántam, legalább lehetett akciózni és harcolni, na meg nem egy börtöncellában tengettem a napjaim. De ezt nem nagyon mutattam, sőt, mindent megtettem, hogy ebben a végtelennek tűnő csatában valamiként nyerhessünk. A csapattal egész jól megvoltam, bár barátom nem igazán akadt, azért jól megvoltam. Főleg, hogy eléggé hajtottam magam, hogy ne is maradjon csak úgy felesleges időm. Küldetésről küldetésre... ahol csak lehet ott lenni... és harcolni.
Amikor kiderült, hogy mégis, valahogy lelehetne győzni Magnetot, kitűztem célomnak, hogy le is győzzük, úgyhogy most ezért fogok mindent elkövetni, biztos vagyok benne, hogy lesz járulékos veszteség is, és, hogy nem lesz séta galopp, de ha már eddig elmentem, nem adhatom fel.

Sok minden történt velem az utóbbi időben. Mojo őrült játéka megváltoztatott, erre már rájöttem. Emlékszem minden részletére annak a napnak, az indulásra, amikor felfogtam a szabályokat és félredobtam a sajátjaimat. Az orvtámadásra a mesterlövészpuskával, ahogy a számomra ismeretlen nőt hidegvérűen fejbe lőttem. Az aggodalmat a többiek iránt, az Ifjú Bosszúangyalok csapatából. A párbajra Lornával, amikor nem voltunk hajlandóak harcolni egymás ellen. Az egy kellemes csalódás volt, úgy hittem, ha választania kell, hogy ő vagy én, gondolkodás nélkül nekem esik, de ez nem így történt. A másik párbaj is kísért, ahol darabokra téptem a fiatal férfit, aki csak a karom tudta eltörni, de ez is elég volt, hogy elveszítsem a kontrollt. Nem kellett volna így meghalnia. Előtte is öltem már kegyetlenül és hidegvérűen, de az mást volt. Akkor nem fogtam fel, hogy mi teszek. De ezek a tettek most, hogy érzem a következményeiket, megváltoztattak. Mojo megszegte az ígéretét, nem kérhettem tőle akármit, önkényesen kijelentette, hogy új erőket kapok, majd önkényesen elküld a dimenzióból. Mérhetetlen dühöt éreztem, vissza akartam hozni mindenkit, aki elesett ott, hogy visszakerüljenek a saját világukba, de ez nem történhetett meg. És én magam is egy másik világba kerültem. Apokalipszis világába, ahol láttam Apokalipszis bukását. Ez a világ kifordult és torz alternatívája minden másnak, amit eddig láttam, de különös módon tetszik. A Királyságokhoz csatlakoztam, az Asgardiak és Atlantisziak szövetségéhez. Ők állnak a legközelebb az én értékrendemhez. Új erőim miatt alkalmassá váltam, hogy bevegyenek az X-írtók közé. Az elsődleges, hogy beilleszkedjek a csapatba, ezt próbálom a tőlem telhető módon megoldani, és összeszokni velük a gyakorlásokon. Ez egy teljesen más közeg, mint amit megszoktam, de nem bánom. Amikor csak tehettem az elmúlt időben próbáltam megismerni a világot, a mostani legfontosabb dolgokat és a múlt eseményeit. Ezen kívül annyit gyakoroltam, amennyit csak tudtam, ésszerű keretek között. Egyelőre mindent megteszek, hogy minél jobban szolgáljam a Királyságokat. Érdekes ez a világ. Valamiért jobb, mint az enyém, mint ami az enyém volt.

Képesség:

Sikerült elérnie az emberi lehetőségek maximumát, amik a következőkben jelentkeznek:
- 400 kilogramm súlyt képes megemelni
- képes 150 km/óra sebessége hosszabb távon futni (ilyen magas a mutáció miatt, egyébként csak 110 lenne)
- Reneszánsz Rozsomák szintű regeneráció
- ennek köszönhetően a mérgek nem hatnak rá, a legtöbb ismert kábítószer és alkohol sincs hatással a szervezetére
- az izmai több órás nagy megterhelést is kibírnak, magyarul az ellenállása és állóképessége is az emberi maximumra került
- reflexek javulása, amik úgyszintén is az emberi maximumon vannak
Ezen felül a szaglása is olyan jó lett, mint egy lupine-nak, illetve a sötétben is tökéletesen lát 100 méterig, rendelkezik egyéb állati érzékekkel.
Illetve képes az ujjai végéből, a bőre alatt lévő verbánium karmokat a körmeire vonni.

Szakértelem: Közelharc és lövészet, különféle fegyverek használata. Alapszintű járművezetés.

Felszerelés: Két kisebb katana és két pisztoly, Fekete Párduc jelmez.