Suzuya Kutsuki

Név: Suzuya Kutsuki
Egyéb név(i): A Jövendőmondó, A Prédikátor
Faj: Szuperhumán
Nem: Férfi
Jellem: Paranoiás, látomásai miatt viselkedése kiszámíthatatlan.
Személyazonosság: Nyílt(képessége ismeretlen)
Születési helye és idő: 2006.február 04.; Tokyo, Japán
Kor: 22
Család: Halottak
Foglalkozás: A Yakuza szolgálatában áll.
Testmagassága: 180cm
Testsúlya: 60kg
Szeme színe: zöld
Haja színe: Fekete
Bőre színe: Fehér
Különleges ismertetőjel: Álkapcsa némiképp átformálódott, így a szája sokkal szélesebb(mintha felvágták volna), valamint ragadozófogai vannak. Orvosi maszkkal takarja el az arcát, vagy épp egy random maszkkal.
Repülési sebesség: (csak ha képesség)
Egészségi állapot/ betegségek:
Kannibalizmus

Életrajza:

- A WL készen áll? - kérdezi egy magabiztos hang a sötétben. Alig hallom, látni pedig semmit se.
- 98%-os eredményeket értünk el a legutóbbi kísérletsorozatban. - feleli egy másik, hasonlóan magabiztos hang. Ezt már tisztábban hallom, valamint egy ismeretlen nő arca is társul hozzá.
- De bevethető? - kérdezi újra az első hang, akit hátulról látok, de a kép túl sötét.
- Használatra kész, uram. De még egy alkotóelem hiányzik. - mondja a nő, majd beüt valamit egy homályosan látható számítógépbe - A WL egyenlőre nem rendelkezik semmilyen hatással. Be tud épülni bármilyen emberi, mutáns, szuperhumán, és embertelen szervezetbe, ott pedig végérvényesen beolvad a génállományba. A..... - a többit nem értem, mintha víz alól hallanám a társalgást.
- ...a Zéró Páciens? - hallom a férfi kérdését, majd ismét eltorzul a hang. Az utolsó dolog amit hallok, az egy határozott felelet, de egy másik kérdésre. "Benny már elindult." hallom még, majd minden eltűnik, én pedig felébredek.
Az ébredésem után pár másodpercig csak fekszem, elmélkedem az újabb álmomon. Két napja volt utoljára "látomásom", de akkor kettő is. Az egyik egy gödörben fekvő zombiról, a másik meg arról a misztikus szervezetről, a HYDRA-ról. Azokat, ahogy a mostanit is, leírom a füzetembe, ami tele van az ehhez hasonló jövendőmondásokkal. De nem csak a füzet, a szűk szobám fehér falai is tele vannak odaragasztott lapokkal, amiken nevek, rajzok, szimbólumok, és hasonló dolgok láthatóak. Egy kilencujjú kéz, a HYDRA koponyája(akikről alig tudok valamit), a S.H.I.E.L.D. felirat, egy ablak, amin egy pengekarú, kétarcú lány törik át, egy gázmaszk, a Xavier név, és még rengeteg más dolog. Az egész szoba tele van ilyenekkel, nem csoda, hogy őrültnek tartanak. Talán igazuk is van. Miért is ne lenne igazuk? Az idekerülésem óta lassacskán urrá lett rajtam az őrület, a végtelen, érthetetlen szavak tengere. Nappal, éjszaka, mit számít, még az se számít, hogy ki voltam. Az számít, hogy ki vagyok: A Jövendőmondó. Az a Jövendőmondó, akinek jóslatait nem veszik komolyan, nem hiszik el. Az idekerülésemkor se hittek nekem; annak a napnak az emléke megmaradt.

20 éves voltam, az utcán éltem, és akkor már egy éve megvolt az "erőm", de csak pár hónapja lendült be rendesen. Pont aznap reggel volt egy látomásom valami háborúról, egyfajta utcai csatáról. Nem katonák, hanem bűnözők vívták, méghozzá profi, szervezett alakok, nem utcai gengszterek. Talán egyfajta maffialeszámolás lehetett Angliában, vagy Amerikában, a beszélt angolból ítélve. Engem mondjuk nem a nyelv, hanem a rengeteg halott érdekelt, ezért azonnal szóltam pár rendőrnek, hátha tehetnek valamit. Máig nem tudom, mit tehettek volna.
- Háború lesz, egy szörnyű...háború. Patakokban folyik majd a vér az utcákon, én tudom. É..én látom, hogy ez fog történni. - győzködtem a rendőröket, akiket értelemszerűen nem győztem meg. Az azonban biztos volt, hogy komplett őrültnek tartottak, így elszállítottak, ahol aztán az arcom láttán drogra gyanakodtak. Úgy gondolták, hogy valami vegyszertől nézek ki úgy, ahogy, és ez a vegyszer "megrohasztotta" az agyam. Ez mondjuk igaz is volt.
A kérdéses vegyszer egy ismeretlen drog volt, amit 18 évesen szereztem egy utcai gitározás folyamán. Akkor volt egy éve, hogy a szüleim meghaltak abban a szörnyű eseménysorozatban, amiben ezrek vesztek oda, én pedig koldulásból tartottam fenn magam. Igen, a katasztrófasorozat Japánt is elérte, szüleim elvesztése után alig éltem túl. Loptam, futottam, küzdöttem, bújkáltam, túléltem. Hónapokat csatornákban töltöttem, vagy épp üres házakban, de sose maradtam sokáig egy helyen. A túlélés záloga a végtelen futás volt, és bevált. Már nem is voltam önmagam, csak egy túlélő ösztön. Azonban a dolgok rendezése után még mindig az utcán éltem, egyetlen tulajdonom pedig egy lopott gitár volt. A gitárom, és az összetört lelkem, ennyi maradt, ezért se csoda az, hogy kábítószerekhez fordultam, amik csak elbasztak mindent.
A gitározásból összejött mindig a napi betevő, de az egyik nap egy drogos tűt találtam a tokban. "Adj be magadnak!" ez állt a tűn, én pedig elég nagy drogos voltam ahhoz, hogy meg is tegyem. Hiba volt.
Vagy egy napig szenvedtem, majd mikor felkeltem, szörnnyé váltam. Az arcom, a szám borzalmas lett, ezért el kellett takarjam, de ez csak a kezdet volt. Később megjelent a "képességem" is, ami valami jövőbelátás lehetett. Legalább is ezt következtettem ki és igazam is lett. Ezért is, most egy elmegyógyintézet vendégszeretetét élvezem. Ami elég jó hely, tekintve hogy őrültnek tartanak. Tévednek. Vagy mégse? Igazuk lehet? Vagy nem?


2028


- Az ég lezúg! A Föld kimagaslik! A csillagok ragyogva nyissák fogas vigyoruk és gondozzák a Napot a szeretetükkel!!
- Ahogy mondja, Suzuya-san. - bólogat a nővér, de nem érti, mit is mondok. Csak úgy tesz, mintha értené.
- Látogatók jönnek hozzám, s jószándékuk hozzák! Fényes jelvény, sok betűvel és ponttal, de nem hiszik el, hiába mondtam! Játszani fognak, kell nekik a tudás, de jön valaki, aztán futás. - közlöm legújabb jövendölésem, amit ma reggel álmodtam. A nővér persze semmit se felel, nem hiszi el, mit is tudok, elmegy. Magamra hagyott, de számítottam erre. Nekem senki se hisz, őrültnek tartanak, de én nem vagyok az. Én...nem..


Képességei: 
Jövőbelátás: Képes megjósolni a jövő egy lehetséges kimenetelét álmok, látomások, esetlegesen transzban létrehozott rajzok, jegyzetek formájában. A jövőbelátás hossza, tartalmassága, és a megtörténésének ideje változó.



Szakértelmei: Alapismeretek, gitártudás, a katasztrófa ideje alatt elsajátított túlélési tapasztalatok.

Privát előtörténet véleményezést kérsz: Igen

Megjegyzések:
A karakter kalandja a folytatás lenne.

Tulajdona(amit az intézetben birtokolhat): Füzetek, üres lapok, ceruza, néhány maszk(mindegyik szövetből van, hogy ne tudja fegyvernek használni).

A korábbi egyeztetések alapján elfogadva.
200$ kezdőtőkéje van, vond le a főkaritól.

Név: Suzuya Kutsuki, Varjú
Lakás/Létesítmény: Szoba egy kúriában, valahol Lengyelországban
Foglalkozás: Jós egy vámpírklánnak
Munkahely:
Pénz: - - -
Bevétel/hét:
Eszközök: Füzetek, ceruzák, lapok. Öltözéke a jómódú öltöny, és a rongyos zsákruha között váltakozik
Felszerelés/fegyverek: Szövet maszkok
Vállalat:
Szövetség:
Törzshely, ahol megtalálható:
Ismertebb szövetséges: A vámpírklán, aki alkalmazza
Ismertebb ellenség: Yakuza, minden Drakulához hűtlen vámpír

Maszk:

Bővítés:

A jakuza között


Megszöktünk, meglőttek. Kellemes és kellemetlen vegyítése eme volt helyzet, de hála csodálatosan hasznos képességeimnek, nemigen véreztem el, hanem túléltem. Igaz, a képességem nemigen játszott túlzottan sok szerepet a túlélési játszmában, hiszen egy adag mendemondával éa firkával teli füzet, pár rajz, és egy bizonyos Benny az, amit eme adottság okozott. Én, aki előrelátja az eljövendőt, éli a jelent, hallja a ki nem mondottakat...nos, nemigen láttam előre azt, hogy lelőnek. Mert lelőttek, de szerencsémre a képességem igencsak értékesnek számít pár ember számára, így végülis túléltem.
Kijutottam, pedig nem láttam, túléltem, mert láthatok, és élek, hogy lássak.
Sose láthattam magamat a történésekben, magamnak nem láthatok, csak másoknak, de ez igencsak értékes tud lenni. Főleg, ha maga a jakuza az, akiknek látnom kell, ők pedig ezt igencsak értékelik.

Kijutás, sebellátás, túlélés, majd berendezkedés, a szokásos. A diliházba is így kerültem be, eme körforgás pedig sose áll le. Ha leállna, azt tudnám.
Kényelembe helyezkedés után kaptam pár napocskát, hogy gyógyulgathassak, nyalogathassam a sebeimet, persze nem szó szerint. Az...az fura lett volna. Fura, de roppant ízletes, ahogy a feltépett torkú bolond, akinek én rágtam szét a torkát, és igencsak tetszett a dolog. Eme oldalamat persze nemigen mutogathattam a jakuza előtt, gondolom nemigen kedvelnék a kannibalizmus gondolatát.
Nem, ők a szemem és fülem miatt akartak, amit természetesen szíves örömest felajánlottam, persze nem szó szerint.
Szemek, mint az eljövendő képek nézegetése, s fülek, mint a ki nem mondott szavak hallása, természetesen a jakuza javára.
Ez persze eleinte igencsak bonyolult volt, elvégre én mindent látok s hallok, de a jakuzát nem érdekli egy hal friss nyaralása, vagy hogy egy zöld izé éppen duzzog valahol. Nem, nekik az kellett, amivel kezdeni is tudnak valamit, lehetőség szerint a japánban történő események megjövendölése. Én ezt igyekeztem is biztosítani nekik.
Egy teljes hónapba tellett, mire a rengeteg kép, hang, rejtvény, álom, és miegymás katyvaszából sikerült a fontosabbakra koncentráljak, majd két hétre rá már pontosabb képet festhettem le nekik.
Pontosabbat...már ha a szavaim valaha is pontosak voltak, mert nem azok, ahogy a gondolataim is kuszák, zagyvák, kaotikusak, ezeket pedig problémás szavakba önteni. Nem lehet, nem tudom, nem akarom, és nem is fogom, ez tény. Az is tény, hogy vicces módon a jakuzák ezt nem tartották gondnak, és nem fejeztek le azonnal, mert nem értik a szavaimat, rajzaimat, pózaimat.
Nem bizony, sőt, még megoldást is találtak rá, mégpedig két okos madárkát, akik valahogy mindig össze tudták rakni a kirakósom szétszórt darabkáit. Igen okosak voltak, bizony bizony, még egy kicsit féltékeny is lettem rájuk, mert ilyen eszesek. Belelátni és megérteni egy őrült elméjét igencsak okos dolog.
Az első sikeres, hála nekem sikeres, siker után pedig aranyeső hullott reám, persze nem szó szerint. Az nem lett volna egészséges.
A jakuza igencsak honorálta a jó tanácsaimat, kaptam pár jó cuccot, meg miegymást. Hasznos holmikat, mint szállást, kaját, ruhát, hamis személyazonosságot, hogy kimehessek az utcára, na meg persze két pálcikaembert, akik folyton rajtam tartották a szemeimet. Bimm és Bumm kapta azt a feladatot, hogy vigyázzanak a jakuza egyik igen hasznos holmijára, ami pedig szerény személyemet jelentette. Ez igen jó volt, de...nem volt annyira jó.
Semmi bajom nem volt azzal, hogy jövőbelátó masinaként használnak, elvégre megkaptam érte az árát. Nem, nekem azzal volt bajom, hogy a rengeteg kusza kérdések, tézisek, elméletek, események, és hasonlók halmazában az én kusza kérdéseim, téziseim, elméleteim sajnos nem láthattak napvilágot, és nem hoztak maguk után eseményeket.
Se a WL, se a Zéró Páciens, se Benny, semmi. Ezek a sötétben ragadtak, kivéve persze Bennyt, akinek meg volt jobb dolga is, mint velem foglalkozni, vagy válaszolni a kérdéseimre.
Ez összességében egy jövedelmező, de egyhangú életet eredményezett, már ha számomra létezik olyan, hogy egyhangú. Ahogy mindig is, a jakuza köreiben is megtartottam magamat, s az őrült, bölcs, józanságomat.


Hölgyem?


Ahogy számos este, aznap este is pontosan ugyanazt csináltam. Pontosabban nem, hiszen legtöbb este csak firkálgatok és érhetetlenül szövegelek, vagy legalább is legtöbben így jellemzik, mikor határtalan bölcsességem végtelen mezején kúszó tekintetem megakad egy igen bölcs gondolaton. Már korábban feladtam a leckét a rejtvényfejtő párosnak, ezért az estémet a harmadik kedvenc szokásommal tölthettem. A kószálással, mert a második az tabu, azt nemigen gyakorolgathatom, ami igencsak kellemetlen volt, főleg a diliházban történtek után.
Ahogy legtöbb este, mikor épp nem "dolgoztam", Tokió utcáit róttam, mert nemigen akadt más dolgom. Testemet egy igen kényelmes, és mondhatni jó minőségű öltöny fedte, csodálatosan szép mosolyomat pedig egy egyszerű, orvosi maszk fedte, ami elég gyakori volt másoknál is. Mindkét kézfejemet a frissen odatetovált szemek díszítették, ami egyben jelkép is volt a jakuza szemeiben. Így legalább tudták, ki is vagyok. A Jövendőmondó.
Csak semmi feltűnés.
Hátam mögött, lemaradva ott sétálgatott feltűnésmentesen Bimm és Bumm, akik aznap még a szokásosnál is jobban zavartak. Egyedül akartam maradni a gondolataimmal, hogy megfejthessem a rejtvényt, amit saját magamnak adtam fel.
"Szélsebesen hasító kés, mely maga az ötágú vész. Gyönyörűen csodás, valóban szép, de hirtelen ragad rá a friss vér."
- Halálos szépség....szépségesen halálos....halálosan szépséges...szépséges halál. - csak újra és újra, csak halkan, nehogy más is hallja. Ostoba egy mondóka, nekem pedig aznap valami más kellett. Valami finom falat, persze képletesen szólva, mert a második kedvenc szokásom tabu.
Finom falat, mint egy nő, elvégre férfiként megvoltak a magam igényei. Persze a jakuza könnyedén biztosíthatott volna nekem pár hálótársat, elég lett volna csettinteni egyet, de nem. Nem az kellett, az nem elég felfrissítő. Nekem valami vadabb gyümölcs kellett, valami sokkalta ízesebb.
Valami más, mondjuk...ébenfekete, hosszú, göndör hajjal, csodás, kissé bujálkodó szemekkel, telt ajkakkal, elbűvölően fehér bőrrel, és a női test minden bájával..
Észre se vettem elsőnek, de pont egy ilyen hölgyemény bukkant fel a látómezőmben, aki igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Nem volt japán, ezt első ránézésre is le tudtam szűrni, a nyelvet mégis folyékonyan beszélte.
Egy igazi szépség, szinte már megmérgezett, s ezért is indultam el felé. Húsdaráló fogsor, elborult elme, őrült szavak ide-vagy oda, egy próbácskát azért megért.
A hölgyemény, Lisbeth igencsak meglepett, mert alaposan megforgatta az elméleteket, terveket, ötleteket, és szerepeket. Azt hittem nekem kell majd próbálkozzak majd, amit aztán elszúrok, és eme tudattal mehetek haza, ahol majd egy random leányzón kell majd levezessem a felgyülemlett feszültséget; de nem ez történt.
A roppant elragadó, ellenállhatatlan Lisbeth volt az, aki bepróbálkozott nálam, én pedig nem tiltakoztam. Miért is tettem volna, vele a főnyereményt ütöttem meg. Persze nem a fő-fő főnyereményt, de közel volt.

Alig fél óra múlva már az ő lakásán voltunk, ami egy igencsak elhagyatott, bérelt kis porfészek volt, egyáltalán nem illő egy ilyen hölgyeményhez. Érdekfeszítő is volt, és ahogy az őrült jóslataim cafatjai, ez a kirakós is lassan összeállt, de bár ne tette volna. Jobb volt elhinni, hogy valóságos, de sajnos sose kaphatjuk meg azt, amit igazán akarunk.
Az utolsó darab akkor került a helyére, mikor Lisbeth arra kért, hogy vegyem le a maszkomat, amit én finoman elutasítottam.
- Ugyan édesem, ne légy szégyenlős. A belső adottságod sokkalta értékesebb, mint némi szépséghiba. - jelentette ki a maga ellenállhatatlan hangjával, de hiába. Nekem sose kellett bizonyíték, elvégre az én kusza elmém gyorsan összerakja az ilyen kirakósokat, ahogyan ezt is összerakta.
- Szóval...tudod, ki vagyok. -
- Pontosan, édes. Nem véletlenül kerestelek meg. - szavait kimondva elindult felém, de a hirtelen előkapott rugóskésem megtorpanásra késztette. És igencsak rossz kedvem volt aznap.
- Ha tudod, ki vagyok, akkor az azt jelenti, hogy tudsz az adottságomról, ami azt jelenti, hogy kutattál utánnam, ami pedig azt jelenti, hogy tudod, kinek dolgozom. -
- Pontosan. Hadd kérdezzem meg, édesem, mégis miért vesztegeted el az adományod ilyesmikre? Talán élvezed, hogy a jakuza kutyája vagy? - jött a kérdés, arra pedig az én, mindent lefedő válaszom.
- Megvan az előnye. Például az a két alak, akik már indulás óta követnek minket, és valószínűleg már az ajtó előtt állnak. - szavaimat egy drámai belépő követte, mikor is az ajtó kinyílt, Bimm és Bumm belépett, az ajtó pedig bezárult. Pont úgy, ahogy az estém is.
- Ez egy igazán jó este lehetett volna, madárkám, de neked muszáj volt elszúrni. Szóóóóóval, bocsesz, de ez a te hibád. Bocsi mégegyszer. -
Szavaim megpecsételték a gyönyörű Lisbeth sorsát, akire nem sok jó várt, de ez rám is igaz volt. Teljesen elcsesződött az estém, ezen pedig semmi se tudott javítani. Nem voltam se drogfüggő, se mániákus gyilkos, se sportoló, hogy valamivel levezethessem a feszültséget.
- Semmi gond édesem, az este csak most kezdődik. - jött a furi válasz, és mire kettőt pisloghattam volna, Lisbeth már végzett is. Mindkettővel, mármint Bimmel és Bummal, akik elmetszett torokkal, spriccelő bábokként estek össze. Lisbeth kezén ezüstös karmok voltak, és abban a pillanatban igencsak illett rá a halálos szépség jelző.
A diliház óta viszont én igencsak jobban kezeltem az ilyen helyzeteket, pontosabban azok után, amiket láttam, a halál nemigen lepett meg. Hétköznapinak tűnt.
Fürgén, pár lépéssel a hölgyemény mögött termettem, a késemet a torkához szegezve. Érdekes módon a diliházban történtekre emlékeztetett, és igencsak felelevenített. Lisbeth viszont megelőzött.
- Nana, ezt nem szabad. - szavai után egyszerűen csak köddé vált, méghozzá szó szerinti köddé, majd pedig mögöttem jelent meg.
- Hadd nyissam fel a szemeided. - suttogta a füleimbe, majd....megharapott. Engem!
Nem is a fájdalom lepett meg, vagy épp a gyorsasága, hanem maga a tény, hogy megharapott. Engem! Engem, pedig a harapás az én szakterületem.
Ezen sajnos nem akadhattam fent, hiszen a halálos szépség harapása után gyorsan elvesztettem az eszméletem.

Ami meghalt, nem halhat meg mégegyszer


- Feltegyem a szokásos kérdést? Meghaltam? - csusszant ki a gondolat a húsdarálásra alkalmas fogaim közül, mikor is felpattantak a szemeim. Fel ám, de nem is akárhogy! Mondhatni élettel telinek éreztem magam, ami egy igencsak érdekes érzés volt, ha azt veszi az ember figyelembe, hogy mi is történt. Mert ami történt, az még az én mércémmel mérve is igencsak fura volt.
Először is érdekes módon, a lehető leggyönyörűbb nő rámhajt, aztán egy pillanat alatt kivégzi a testőrségemet, és végül megharap. Ismételten, engem harap meg. Engem, akinek olyan a pofája, mint egy aljas medvecsapda, míg az elméje a legelborultabban a legbölcsebb. Utánna pedig, nos képszakadás.
A harapás után elvesztettem az eszméletemet, majd egy igencsak érdekes, lázálomszerű állapot után, melyben az ismert ismeretek ismeretlen ismeretekkel keveredtek, miközben úgy éreztem magam, mint akit felgyújtottak volna vízbefojtás közben....felébredtem.
És az ébredés után sokkalta elevenebbnek éreztem magam, pedig halottnak kellett volna legyek.
- Szóval magadhoz tértél. - csendült fel az az igen lágy, mégis gonoszkás hang, ami Lisbeth gyönyörű ajkain keresztül jutott el füleimhez. - Elég sokáig tartott az átváltozásod. Már kezdtem azt hinni, hogy sose térsz vissza közénk. -
Szavai számomra érthetőek voltak, hiszen ismételten, nem sok minden van, ami meg tudna lepni.
- Szóval...nem haltam meg. Harapás, majd itt ébredek, eme sötét kis szobában, mely eléggé tágasnak mondható. Sötét ablakok, gyéren berendezett szoba, reneszánsz kori ágyacska, villany meg sehol....ez nem Japán, igaz-e?
- Pontosan. Miután átadtam neked az újabb adományod, el kellett szállítsalak téged. Nem volt egyszerű, a korábbi társaságod ragaszkodott hozzád, de szerencsére erre is fel voltam készülve. - szavait követően lassan, lágy csípőringatással az ágyamhoz jött, leült, majd mélyen a szemembe nézett. - Üdvözöllek a családban. -
Lisbeth kis köszöntője után, nos az elmém átváltott agyhalálba. Elég volt csak pár másodpercig agyaljak, majd gyorsan rájöttem, hogy igencsak rengeteg részletet kellett feldolgoznom. Friss újdonságok, meg minden hasonló bonyodalom, ami megfűszerezi az alapból csodásan működő agytekervényeimet.
- Család, család, család, hát kérdezi a galád....harapások, lázálom, utazás, elmémnek nincs nyugtatás....elmém borult, mosolyom szép, szívem megállt, de ajkam nem kék....megállt a szívem?? - felpattanva, járkálva raktam össze a kirakóst, és egy színpadias mozdulat közepedte vettem észre, hogy a ketyegőmnek lejárt a szavatossági ideje. - Bőröm sápadt, szívem halott...bármit tettél, az hatott....halott vagyok, s zavarodott....és csak itt hadarok. Magyarázd el, légyszi. - őrült elmém cserben hagyott, a kirakóst nemigen sikerült összerakjam. Hiába láttam már számtalan dolgot, az újdonsült állapotom igencsak megkavarta, és elködösítette az elmém.
Szóval segítség kellett.
- Egyszerűbb, ha inkább kitapasztalod. - jött a csábos válasz, hisz Lisbeth még abban a pillanatban is ellenálhatatlanul elbűvölő volt. És persze nála volt az ezeréves kirakósom hiányzó darabkája.


- Ez tetszik!! Nagyon nagyon tetszik. - rikkantottam el magam, miközben, nos, súlyzóztam. Némi acél súly még nem lett volna oly nagy durranás, de abban biztos voltam, hogy azokat a súlyokat normálatlanul hétköznapi esetben sose tudtam volna megemelni. - Duzzadó ereim...vért szállítanak izmos testembe! -
- Látom tetszik. - Lisbeth csak nézett, ahogy az alaksorban játszadoztam a különféle holmikkal, amikkel alapjáraton nem tudtam volna íly jól mulatni. Szóval igen, tetszett.
Gyorsabb voltam, erősebb, élesebb s' eszesebb. Gyönyörű örömmámort okozott eme csodálatos ajándék, amivel Lisbeth megáldott.
- Bizony, bizony, tetszik ám. Ez sokkal jobb érzés, mint egy hibbant alak torkát megenni, vagy lázadozni egy diliházban. Deeeee!!! Mi az ára? Semmi sincs ingyen, mindenért alaposan fizetni kell ám. Pénz, egy szelet csokiért, téboly és egy csodás mosoly, hogy cserébe távolabbra láthassak, és....valami, hogy kiélvezhessem a vámpírkodást. - soroltam, közben a szívverésemmel szórakoztam, mert azt is lehet. Lehet gyors, lehet lassú, lehet üresen halotti csendben.
- Igaz. Az adományom megkéri a maga árát, de eme fizettség semmiség ahhoz képest, amit kaphatsz. Oroszlánként járhatsz a bárányok között, és többé nem kell félned a haláltól. Ezért cserébe az éjszaka gyermekévé válsz, hiszen a nap az egyetlen igaz ellenfeled. Éhségedet ezentúl csak a halandók vére csillapíthatja, de ugyanúgy élvezheted az élet adta örömöket. - sorolta, majd a közelembe lépett, amit én egy széles mosollyal díjaztam. Mélyen a szemeimbe tekintett, majd végighúzta a kezét az arcomon. - Mindezekért neked csak annyit kell tenned, hogy végtelen bölcsességed az én szolgálatomba állítod.
- Lássak neked, halljam ami számodra fontos, megosztva a még meg nem történő eseményeket? - kérdeztem vissza, hiszen a kirakós darabkái végre a helyükre kerültek. Lady Lisbeth, ahogy mindenki más is, csak a képességemet akarta. Kicsit szomorkás, mindenki csak használni akar, de...
Lisbeth megajándékozott a vámpírlét minden gyümölcsével, és az idő számomra végre feleslegesnek tűnt. Ez pedig mindennél többet ér.
- Áll az alku, én újdonsült Úrnőm. De mielőtt bármit is tennék, bármit is látnák vagy mondanék....éhes vagyok, és korábban friss vérről volt szó. -
- Már gondoskodtam az igényeidről. Kövess. -

A kis alaksorból, mely tágasabb volt, mint hittem, egy másik helyiségbe mentünk. Eme szoba ugyancsak sötét volt, leszámítva egyetlen gyertyát, bent pedig csak egy kanapé volt. Az, és persze egy adag emberke, mégpedig lengén öltözött hölgyek és urak. Külsejük, s tekintetük alapján ők voltak a vacsora, valamint látszólag másra is lehetett őket használni.
- Íme, az ígért vér. Frissen sokkal jobb, és az egyikük most a tiéd lehet. - közölte Lady Lisbeth, én pedig már nyalogattam a szám szélét. Minden őrült gondolatom háttérbe szorult a friss kaja látványától.
- Egy? Annyi nem lesz elég...Mindet akarom. - közöltem kurtán, ezzel meglepve az Úrnőmet.
- Nagy étvágyad van, ez persze egy újszülöttnél érthető, de mindet nem kaphatod meg. Csak hármat. - Lady Lisbeth hangja bár lágy volt, mint a selyem, a hangneme nem tűrt ellenvetést. Szóval belementem.
- Hölgyeim. Uram. - kezdtem bele, miután a három husikával egyedül maradtam, míg a többi elment az Úrnőmmel. - Első ránézésre egy igen finom úriembernek tűnhetek, igen szép mosollyal, és remek stílusérzékkel. Azt viszont jobb, ha tudjátok, hogy most egyáltalán nem leszek gyengéd veletek. - közöltem, majd a néma csendet megtörve, megkezdődött a vacsora.

Varjú

Véres cafatok, csontocskák, ott egy megcsócsált kéz, amott pedig egy némán sikoltó fej, meg persze egy durván megcsonkított test. Akárcsak egy jó horrorfilm, a holtestekről azt se lehetett elmondani, hogy férfi volt e, vagy nő.
Sajnos ezek a szerencsétlenek megtapasztalták, hogy bár egy sármos, jóképű, bölcs, kissé magának való úriember vagyok, egy igazi vadállat lakozik bennem. Vérszomjas és kegyetlen.
Csinálhattam volna finomabban is, de a vérük olyan ízletes volt, hogy nem tudtam visszafogni magam, plusz a fogsorommal amúgy se lehet finoman harapni.
- Most alaposan megleptél, Suzuya. - szóvalt meg az Úrnőm, miközben én az egyik husi maradék vérét szopogattam ki. Egy cseppet sem pazaroltam el, leszámítva persze a szétfröccsent adagot.
- Suzuya Kutsuki nincs itt többé. Meghalt. - szólaltam meg, közben az újonnan növesztett szárnyaimmat tártottam szét. - Nincs itt más, csak a Madáríjesztő.
- Madáríjesztő. Én inkább Varjút mondanák, az sokkal jobban illik hozzád. - mondta Lisbeth, és....IGAZA VOLT. Vagy negyed órát agyaltam egy új néven, mire ő kinyög egy sokkal jobbat.
- Varjú... Varjú, varjú, varjú... Az ön Varjúja, Úrnőm. Tetszik, de csak akkor, ha magának is. - feleltem egy színpadias meghajlás keretében. Új név, új élet, új célok, új stílus. Mi jöhet még vajon?
Lisbeth látszólag értékelte a friss lelkesedésemet, bár nem jött hozzám közelebb. Lehet azért, mert a vacsorámat kicsit mocskosabban fogyasztottam el a kelleténél, és ezért a darabkák mindenütt ott voltak.
- Nos, Varjú, már csak pár apróság van hátra, mielőtt hivatalosan is a család tagjává válhatsz. Némi információ, és persze az eskütétel. - közölte, amire én rendesen odafigyeltem, sőt még féltérdre is ereszkedtem.
- Az első és legfontosabb dolog, amit tudnod kell, az a mi megszeghetetlen eskünk a Sötétség Hercegének. Drakula a legfőbb és leghatalmasabb vámpír a világon, és mi mind hűséget fogadtunk neki. Ahogy mi mind, te is őt fogod szolgálni, rajtam keresztül. - kezdte el, és eme apróságot igen komolyan is vette. Bár sose hallottam róla ezelőtt, már az első pillanattól sejtettem, hogy valaki hozzá hasonló alak áll mindenek mögött s felett. Ezzel nemigen volt semmi problémám.
- Természetesen akadnak olyanok is, akik más véleményen vannak, és nem hódoltak be neki... Őket kegyetlenül levadásszuk az utolsó szálig, ez pedig rád is vonatkozik. Ha valaha is elárulsz engem, vagy a Sötétség Hercegét, akkor te is préda leszel. Remélem megérted. - ismételt komolysággal zárta le az információt, amit én teljesen megértettem. Soha nem szabad ujjat húzni Drakulával, ez teljesen világos.
- És most ideje letenned az esküt. Esküszöl, hogy hűségesen fogsz szolgálni engem, és a Sötétség Hercegét, míg a vég el nem ragad?
- Esküszöm.
- Esküszöl, hogy az erődet, mind sajátod, mind a tőlem kapottat csakis az én szolgálatomra fordítod?
- Esküszöm.
- Esküszöl, hogy titkainkat ki nem adod, ellenfeleinknek pedig sose mutatsz kegyelmet?
- Esküszöm... Űrnőm.
- Akkor hát légy üdvözölve a családunkban, Varjú.



Egy őrült elméje


- Nyolcan vannak.....nő, férfi, egyikük nem ember...kettő halandó, három nem....Ki a Zéró Páciens....kiválasztott....kiválaszott kudarca, változatlanok sikere....ostobaság volt idejönniük.....fény....nyolcan vannak...két nő, öt férfi, egy pedig....más....más, eltérő, nem hasonló, de ismert....- motyogom magamban a zavarodott, kusza, boldog-boldogtalan gondolataimat, közben a padlót dekorálgatom egy újabb rajzzal. Rajzzal, szóval, számítással, firkával. Mindezek mindenütt ott vannak, és napról napra, hétről hétre csak nő a számuk. A falak, a füzetek, a rajzok, a padló mind-mind mást mesél el, és csak én rakhatom őket össze. Mindenki más vak, de majd én látok helyettük.
- Nem kellene aludnod? Már délután kettő van. - csattan pofonként a gondolatmenetembe az érkező kérdés, de ennél több kell, hogy kizökkenjek. Mina kérdése nem tudja megzavarni az alapból zavart látásom.
- Nem lehet, nem tudok, de nincs is rá szükségem. - felelem kurtán, egy pillanatra pedig felidéződik bennem minden jártasságom, amit a vámpírlét adománya okoz.
Alakváltás, szemfogak, reflexed, tükörkép hiánya, szemecskék, és persze ott van az álmatlanság is. - Ha pedig mégis, akkor csak előre álmodom, de nem pihentetően értelmezve.
- Álmatlanság, mi? Én is így jártam, de egy kis vér megoldja a problémát. - folytatja a beszédet a kis vörös leányzó, aki kora ellenére az Úrnőnk egyik legerősebb katonája. Kell is, ha már vissza akarja állítani a középkori hatalmát, amit elvesztett. Bár nekem tetszik egy a gazdag és nagy épület, de ha ő kastélyt akar, akkor kastélyt is kap. Nem vitázom.
Mina körbenéz, de a szoba voltaképp az elmém, amit csak én érthetek meg, senki más. Ha pedig mégis, akkor se vitázom, mert jó az is. Talán.
- Elég...sok jóslatod van. Magadnak nem szoktál látni? - jön ismét a kérdés, és hohó! Belelépett egy olyanba, amit sose foghat fel.
- Másnál többet látok, magamnak vak vagyok. Ismerem az ismeretleneket, legyen ismert, vagy ismeretlen. Kirakósokat alkotok, de sajátomból sok darab hiányzik, ami egy ismert ismeretlen. Mindenki máshogy lát, és mást jelent neki az ismert ismeret, az ismert ismeretlen, és az ismeretlen ismeretlen. Azok, amikről nem tudjuk, hogy nem tudjuk. - itt tartok egy röpke szünetet, Minára nézek, bár ő csak a rongyos maszkot láthatja, semmi mást.
- A saját kérdéseim válasza az igazi kérdés.



Vámpír képességek



- A napfény-érzékenység. A vámpírt a napfény leghalványabb sugara is égeti. Pár pillanat alatt nyílt napfényen egészen elég.
- A vámpír nem élő így csak vér ivására van szüksége, se ételt, se italt nem kell magához vennie, de legalább heti egy kupányi vérre (1,2-1,4 liter) szüksége van mindenképpen.
- A vámpír számára a vér a legízletesebb ital, minden vámpír saját szájíze szerint érzi édesnek vagy sósnak, de tudatukban mindig tökéletes az íze.
- A vámpírok uralkodnak elhunyt testük felett. Maguk döntenek, hogy legyen-e pulzusuk, testhőmérsékletük vagy más hasonló fizikai tünetük.
- A vámpírok két felső szemfoga nagyobb és élesebb, mint az emberé.
- Képesek a regenerációra is, de minimálisan. Zúzódások apróbb sebek perceken belül eltűnnek, akár harc közben is, de a tűz, a napfény és a mágikus tárgyak okozta sebek csak pihenéssel és koncentrálással gyógyíthatóak.
- A vámpír úgy tanulhat varázsolni, mint más fajok.


Erők


-Emberfeletti erő: Testük az emberénél sokkal erősebb, izomzatilag nem különböznek az embertől mégis képesek hatalmas erő kifejtésére. Fizikailag nem számít, hogy egy vámpír mennyire izmos, a testi erőt a vámpír esszenciája és vére fűti, hogy elérje célját. Egy átlagos vámpír könnyedén képes 250-300 kg sújt megemelni. 

-Természetellenes kitartás: A vámpírok holt lények, ez azt jelenti, hogy egy átlagos embernél nagyobb fizikai kitartással rendelkeznek. Képesek órákon át futni ha kell, mivel testük nem termel tejsavat, ahogy az embereké. Viszont egy idő után előtérbe kerül a tejsav kérdése, amit testük vérrel pótol. Ha egy vámpír intenzíven igénybe veszi testét vértartalékai gyorsabban kiürülnek, de még így is jóval ember feletti kitartásról beszélhetünk. Mivel akár ötször tovább képes fenntartani a mozgási sebességét a fáradás legkisebb jele nélkül.

-Éles érzékek: A vámpírok már leginkább vadállatok, mintsem emberek. Érzékei sokkal kifinomultabbak, az emberi érzékelés határát átlépve hallása vetélkedhet egy denevérével, szaglása akár a vadászkutyáké és látása olyan éles akár a sasé. Emellett lévén, hogy a vámpír az örök sötétség fogja nem meglepő, hogy képessé vált a sötétségben való szinte tökéletes látásra. Ennek nagy használ is veszi, hisz a fény számára örök tabu.


- Állattá alakulás(2.szint): Kisebb állatoká való alakulás. Leginkább a varjú formát alkalmazza, de előfordulhat a kígyó és a holló is. (3kredit)

- Testtalakítás: Fekete szárnyak, amikkel 60km/h sebességgel képes repülni (4kredit)


- Köd forma: Ez a képesség lehetővé teszi a vámpír számára, hogy sűrű ködfelhőként közlekedjen. Viszont ebben a formában nem támadhat és semmiféle más képességet sem képes használni. Mozgási sebessége maximum 25 km/h. Hangja légiesen könnyeddé válik, áldozatát a köd magához ölelheti majd egy jól időzített pillanatban képes felvenni eredeti formáját és célpontja háta mögött teremni. Az erősebb vámpírok naponta maximum 2-3x képesek használni. (5kredit)

Hátrányok


- Hagyma undor(+1kredit)

- Maradandó harapás(+2kredit)

- Vallási üldözés(+4kredit)

- Csillogó szemek(+1kredit)

- Tükörkép nélkül(+1kredit)

- Állandó szemfog(+2kredit)

- Álmatlanság(+3kredit)


Összesen:
14 kredit
-12 kredid
Maradék: 2kredit

Elfogadás után minden egyéb módosítva lesz

Elfogadva.