Tao (Klón) helyzetjáték

Hát ez szép nagy időutazás, alaposan bele kellett ásnom magam az archívumba, hogy összerakjam a 11 (!!!) évvel ezelőtti Taot. És íme az eredmény.


Egy hét telt el azóta, hogy az AIM összeroppant, és a Bukás bekövetkezett. A világon végigsöprő pusztítás máris milliók életét követelte, a természeti katasztrófák a kőkorszakba repítették vissza a legfejlettebb metropoliszokat is, és ki tudja, mi jön még...
Én viszont itt ülök egy fűtött házban, a szomszéd szobában szól a tévé, a vacsora hamarosan elkészül, és a legnagyobb gondom: a szerelmi életem. Hogyan jutottam idáig? Fiatal koromban gondolkodás nélkül léptem volna ki a ház ajtaján, hogy segíthessek az embereknek. Akkor ez volt az álmom: fiatal hős akarok lenni, aki életeket ment, legyőzi a gonoszt, és elnyeri méltó jussát. Most ez: nem akarom veszélybe sodorni azt, akiket szeretek.
A szerelem tett ilyenné? Gyengévé, gyávává? Voltam már szerelmes, Miyako elvesztése után viszont különösen ügyeltem rá, hogy ne engedjek magamhoz túl közel senkit sem. Akkor a bizalmamat elárulták, és ott támadtak meg, ahol a legjobban fáj. Nem véletlenül próbltam megkeményíteni a szívemet, és az életmódom ebben sokat segített. Nem voltak emlékek, nem voltak barátok, csak James és az iskola.
Mégis, amikor Nyko először kopogott be hozzám az ajtón, én pedig meghallottam a hangját, rögtön éreztem benne valami különlegeset. Jóval később történt, hogy először megláttam, de addigra már, azt hiszem, megvolt a baj. Nem tudnám megmondani, mikor történt, nem egy konkrét pillanat volt, amikor belészerettem. Inkább a rengeteg együtt átélt élmény, a sok vidámság, és legalább annyi fájdalom és nehézség... Sok mindenen mentünk keresztül, és azt hiszem, közben szép lassan túl közel engedtem. Egy ideje már tudom, de magamnak sem akartam bevallani. De egy héttel ezelőtt, amikor a X-ek befogadtak, és megtudtam, mi zajlik odakint a világban... Akkor jöttem rá, mennyire komoly a dolog. A világ lángokban áll, és az egyetlen dolog, ami miatt aggódtam, hogy Nikita biztonságban legyen.

A kúriát és az egész birtokot mágikus védelem borítja, így a Bukás nincs rá hatással. Én pedig itt állok most a birtok kapujánál, készen arra, hogy kilépjek a védett burokból, bele a káoszba. Hátamon egy zsák, és azon gondolkodom, hogyan jutottam erre a döntésre. Azt hiszem, mint az életünkről szóló összes fontos döntésben, itt is két lehetőségem volt.
Az egyik, hogy elmondom Nikitának az igazságot. Megmondom, hogy szerelmes vagyok, ő pedig elmondja, hogy mit érez. Valószínűleg, ha nem is szerelmes belém, elég közel került hozzám, és eléggé felnéz rám, hogy mindenképp adjon egy esélyt egy kapcsolatnak. A korkülönbség és az apakomplexus... Nem lenne nehéz kialakítani egy párkapcsolatot, ahol én lehetnék a felnőtt, erős férfi, ő pedig a védelmezésre szoruló, gyenge nő. Megbújnánk az X-eknél, kivárnánk, míg elül a vihar - ha elül egyáltalán. Én elhalmoznám figyelemmel és kedvességgel, ő pedig idővel belém szeretne. Talán boldogok lennénk, és senki nem nézne ránk furcsán az egész miatt. Visszavonultan élnénk, biztonságos életet teremtenénk magunknak. Talán ki is tartana a dolog, komolyra fordulna, és gyerekeink lehetnének.

A másik lehetőség, hogy nem mondok semmit. Magamban tartom az érzéseimet, amelyek nem helyénvalóak, amik...
-Hát te hová készülsz? - Kérdi egy hang a hátam mögött, és a szívem kihagy egy ütemet. Aztán megnyugszom, mert a hang nem Nikitáé. Serena áll mögöttem, és a tekintetemet fürkészi. Túl sokáig nem felelek a kérdésére, ezért újra megszólal.
-Szóval el sem köszönsz tőle? - Mintha mindent értene, arcán szomorúság látszódik.
-Ennyire látszik? - Kérdem tőle, és a saját hangomon is meglepődöm, mintha egy idegen szólna.
-Csak annak, aki lát benneteket - keserűen mosolyog. - De nem hinném, hogy ő észrevette volna.
-Túl fiatal még, én pedig máris túl nagy csomagot cipelek magammal - tör ki belőlem, és hirtelen úgy érzem, muszáj mindent elmondanom Serenának, vagy akárkinek, aki meghallgat. Mert ha magamban tartom, lassan felemészt. - Traumákat, ellenségeket, amiket nem szabadna rázúdítanom. Valljuk be az igazat: nincs esélye békés életre. Nem élnék visszavonultan, biztonságban, hogy megóvjam őt. Az életem másról sem szól, minthogy megkeresem a legnagyobb fát az erdőben, és jó mélyen belevágom a fejszémet.
Egy pillanatra elhallgatok, Serena pedig csak figyel, nem akar közbevágni, mintha tudná, hogy most csak arra van szükségem, hogy valaki meghallgasson.
-Talán kibírnám itt még egy hétig, egy hónapig, esetleg boldogok lehetnénk fél évig. De nem bírnám sokáig, előbb vagy utóbb megtalálna a sorsom, ahogy mindig megtalált.
-Nem tudtam, hogy hiszel a sorsban - jegyzi meg miután néhány másodpercig némán állok.
De ez nem hit kérdése. A régi álom nem tűnt el, csak próbálom elfedni a "normális élet" takarójával. Alatta még mindig ott lüktet bennem a tenniakarás, a becsvágy, hogy hős lehessek, és a késztetés, hogy segítsek másokon.

Arra eszmélek, hogy a kezem a kapu kilincsén van, és úgy érzem, mintha ez lenne a világ legnehezebb ajtaja.
-Egy dolog hátat fordítani az érzéseknek, és fájdalmat okozni önmagadnak - szólal meg Serena halkan. - Egészen más szó nélkül távozni. Akkor nem csak te sérülsz.
-Ha elmondanám, hová megyek, Nyko velem akarna jönni. Vagy magyarázatot várna, és végül kénytelen lennék elmondani az igazat. Nem vagyok jó hazudozó, főleg nem előtte - válaszolom, és egy pillanatra elmosolyodom a gondolaton, hogy mennyire átlát rajtam.
-Nem akarom kitenni ennek. Nem, ennek ez az egyetlen módja: vagy szó nélkül távozom, vagy sehogy.
A kezem remeg, érzem, hogy kiver a veríték, pedig az egész testem jéghideg. Az izgatottság, a szorongás, a lelki fájdalom testi tünetei... Mintha arra figyelmeztetnének: amit teszel, az helytelen, veszélyes, hagyd abba! De harcművészként megtanultam kizárni a testemből küldött vészjelzéseket, mert tudom: ha legyőzöm ezeket, ha átlépem a határokat, akkor lehetek erősebb, gyorsabb, jobb. Nekiveselkedem, és kinyitom az ajtót.

-Nem állítalak meg - hallom Serena hangját. - Ha arra vársz, én ugyan nem fogom utánad vetni magam.
Már vagy egy perce állok az ajtón túl. Mindössze egyetlen lépést tettem, és azóta moccanni sem bírok. Úgy érzem, a világ legnagyobb hibáját készülök elkövetni, és valóban: arra várok, hogy valaki megállítson.
-Miért akarnám, hogy megállíts? - Kérdem tőle, de nem éllel a hangomban. Inkább úgy, mint aki tényleg kíváncsi a válaszra.
-Mert tudod, hogy amire készülsz, és ami a helyes, az épp ellenkezője egymásnak - magyarázza, mintha egy óvodásnak mesélné el a különbséget jó és rossz között.
Megfordulok, és visszanézek a birtokra meg Serenára. Egy ideig csak nézem, és nem értem, hogy nem foghattam fel ezt, amíg a kerítés másik oldalán voltam. És miért ilyen egyértelmű most, hogy idekint vagyok?
-Későre jár - szólal meg Serena, és kizökkent a bambulásból. - Gondolkozz csak, amíg akarsz, én pedig azt mondom Nikitának, hogy a kertben meditálsz, és nem akarod, hogy zavarjanak. Fél óra múlva vacsora - teszi még hozzá, és úgy mosolyog rám, mintha mindent tudna. Ez egy elég idegesítő tulajdonsága.
Bólintok neki, és nézem, ahogy visszasétál a kúria felé. Arra eszmélek, hogy már egy cseppet sem akarok elmenni. Sőt, idekint sem akarok lenni. Nikita mellett akarok lenni, meg akarom ölelni, és biztos akarok lenni abban, hogy...
-Nem volt okos dolog kilépni azon a kapun! - A mély hangon halani, hogy a tulajdonosa vigyorogva beszél, mintha alig bírná visszatartani a nevetést.
A hang felé fordulok, de a sokk miatt nem azonnal reagálok, egy pillanatra megfagyaszt a látvány. És ennyi elég is, hogy túl késő legyen...

-Már azt hittem, sosem hagyja el a birtokot. A mágikus védelmen nem jutottunk volna át - mondja Sinister, miközben a földről felemeli Tao ájult testét. A mellette álló alak, aki Tao pontos mása, kifejezéstelen arccal néz maga elé, mintha a semmibe révedne.
-Ideje aktiválni téged. Sok sikert - köszön el Sinister, és teleportálva hagyja el a helyet. Tao klónja pedig pislogva tér magához, mintha eddig csak elbambult volna. Zavarodottan veszi fel a zsákot a földről, amit az eredeti Tao ejtett el. Egy darabig gondolkodik rajta, hogy mi történhetett vele, aztán úgy dönt, épp ideje, hogy útnak induljon. Tennie kell valamit, hiszen New Yorknak szüksége van a segítségére.

A kúriában asztalhoz ülnek, a vacsora kezdetét veszi, majd véget is ér. Nikita túl elfoglalt, nem tulajdonít nagy jelentőséget annak, hogy Tao még mindig nem tért vissza a meditálásból. Egyedül Serena tekintget újra és újra az ajtó felé, várva, hogy valaki belépjen rajta...

-Ő mennyit... - Végre megszólalok, de a torkom úgy kiszáradt, hogy köhögnöm kell, hogy folytatni tudjam.- Ő mennyit tud?
Tíz perce néztem magam elé, fogtam a fejem, és próbáltam felfogni a hallottakat. Le kellett ülnöm. Stephanie Miller elmondta, hogy mi voltam, hogy Apokalipszis mivé tett, de erről egy szót sem szólt. Talán nem is tudta. De Susan igen, és most már én is. Bár ne tudnám. Bár halnék meg - ez volt az első gondolatom. Menekülés. De hamar beláttam, hogy ez nem megoldás, annál több felelősségem van.
-Nem mondtam el neki - válaszolja Susan. A szemei vörösek, de most nem sírt. Valószínűleg az elmúlt egy hétben már annyira összeomlott, hogy mostanra nem maradtak könnyei.
El sem tudom képzelni, milyen lehet ez Susannek. Egyszerre néz a szemébe a lánya gyilkosának, a lánya férjének, az unokája apjának. Talán most is azzal győzködi magát, hogy az nem én voltam: nem is hasonlítottam, és különben is, agymosás az egész. Én is ezzel győzködtem magam az előző tíz perc nagy részében.
-Azt gondoltam, hogy legalább... - A hangja elcsuklik, de erősnek mutatja magát, még csak le sem akar ülni. - Legalább az apját ne veszítse el.
Nem hiszem, hogy ez a valódi ok. Még csak nem is ismeri az apját, és őszintén, talán nem is veszített sokat ezzel. Felemelem a fejemet a tenyereimből, ahová eddig temettem, és az ajtóra nézek, James üres szobájának ajtajára. A fiam szobájának ajtajára. Egy hét alatt tudtam meg, hogy Apokalipszis a lovasává tett agymosással; hogy emberek tömegeit gyilkoltam meg; hogy van egy fiam, aki már öt éves, és Jamesnek hívják. Ma pedig még azt is megtudtam, hogy Halálként végeztem a saját feleségemmel. Susan pedig, az anyósom, itt áll mellettem, és azt várja, hogy... De mégis mit?
-Hogy állhatnék elé? - Teszem fel a költői kérdést. Hazudjak neki? Ha az igazat mondom, csak azt remélhetem, hogy megbocsásson. De hogyan értené meg egy öt éves gyerek ezt? Hogyan bocsáthatna meg, ha még én sem tudok megbocsátani saját magamnak?
-Azt vártad, hogy hazajössz, a lányom karjába borulsz, ő majd feloldoz minden alól a szeretetével, és boldogan élsz tovább, igaz? - Kérdi Susan, és most először mintha gúnyt, sértettséget hallanék a hangjából. Nem hiszem, hogy hibáztat azért, amit Halálként tettem, de ettől még nem is kedvel.
-Nem tudom, mit vártam... Évek estek ki az életemből. Nem olyan, mintha a hátsó ülésről nézném az utat, vagy csak homályosan emlékeznék. Semmi! Semmi nem maradt meg! - Egyre hangosabban beszélek, ahogy az érzések elöntenek, és kezdek dühös lenni. - Egy nap elmegyek itthonról, és a következő pillanatban eltelt majdnem öt év, minden zavaros, és Johanne... Johanne... - Nem tudom kimondani.
Újra és újra nekifutok, de a torkomban gombóc van, a szemeimben pedig gyűlnek a könnyek. Ismét a tenyerembe temetem az arcomat, de már ez sem segít. Felállok, és tehetetlen dühömben a konyha falába ütök teljes erőből. A képességem használata nélkül azt várnám, hogy talán eltörik egy-két csont, és a fájdalom majd elvonja a figyelmemet a valóságról, de helyette a falból szakad ki egy darab. Halál erejéről megfeledkeztem... Elpattan a húr, és kitör belőlem a zokogás.
-Sajnálom, Johanne! Sajnálom! - A szavak eltorzulva jönnek ki belőlem, ahogy sírás közben kapkodom a levegőt, és a falnak dőlök. - Miért nem állítottál meg? Miért nem öltél meg inkább? Tudom, hogy képes lettél volna rá! Azt hitted, van még bennem valami, amit meg lehet menteni... Meg kellett volna ölnöd!
Susan csak áll, és a világ legszomorúbb tekintetével nézi a roncsot, amivé válok a szemei előtt.

Úgy fél órával később meg tudok nyugodni annyira, hogy már ne zokogjak. A földön ülök a konyhafal törmeléke mellett, és a fejemet a térdeimre támasztva próbálom újra és újra lejátszani a fejemben az utolsó napot, amikor láttam Johanne-t. Egyszer csak Susan keze ér hozzám, egy pohár vizet nyújt felém. Zavartan nézek fel rá, és elfogadom a vizet.
-Miért mondtad, hogy... - Kezdek bele, hogy kérdőre vonjam a korábbi szavaiért és stílusáért, de közbevág.
-Azt akartam, hogy túl legyél rajta. Az összeomláson - az arca olyan bölcsességet mutat, mintha ezerszer csinálta volna már. Hát persze, Johanne volt az utolsó élő rokona rajtam és Jamesen kívül. Ami azt jelenti, hogy eltemette a szüleit, a férjét, az összes rokonát. Tudja, hogy működik a gyász. - Tudnod kell, hogy nem hibáztatlak érte. De általában ez a legnehezebb része, és minél tovább tart, annál rosszabb. Neked viszont még az igazi nehézség hátra van.
Kortyolok a vízből, és elkezdek felállni, de meggondolom magam. Hagyom még magamat összeomlani egy kicsit; engedem, hogy gyenge lehessek legalább most az egyszer, mielőtt újra erősnek kell mutatkoznom.
-Fel fog ismerni? - Kérdem még elfúló hangon a sok sírástól.
-Látott rólad képeket - válaszolja Susan, és egy pillanatra mintha mosolygott volna. Biztos egy emlék az elmúlt öt évből. Talán itt ültek a konyhában és képeket nézegettek együtt az apáról, aki eltűnt, de egy nap majd hazajön. - Tudja, hogy az apja egy hős, aki rengeteg embert megmentett, és sok gonosztevőt legyőzött. És úgy tudja, most is egy fontos küldetésen van, hogy jobb hellyé tegye a világot. Egy nap pedig hazajön, és elmeséli a kalandjait - Susant is elöntik az érzések, nehezen tud uralkodni a vonásain.
-Ezt az utolsó részt talán ki kellene hagynom - válaszolom keserűen. - Egy gyerek akinek sosem lehet két szülője egyszerre. A világ legszerencsésebb gyereke, amiért Johanne nevelte öt évig. És legszerencsétlenebb miattam.
-Úgy érted, Apokalipszis miatt - teszi hozzá Susan, és a hangja megkeményedik. Idegenül hat a szájából a név. A szó nem való ebbe a házba. - Nézd, fiam - kezdi, és a kezét a vállamra teszi -, az önmarcangolásnak, a hibáztatásnak, és az önutálatnak is megvan a maga ideje. De ha ezen túl vagy, tudd, hogy van két dolgod, ami mindennél fontosabb.
A tekintetét az enyémbe fúrja, és még sohasem láttam őt ilyen komolynak.
-Van egy fiad, akinek szülő kell. És van egy szerencsétlen hullajelölt, aki valóban felelős a lányom haláláért, és akin egy nap bosszút fogsz állni. Ezt sose felejtsd el.
Ennek a csaknem hatvan éves nőnek a szemében olyan eltökéltséget látok, amitől még én is megrettennék. Egy nő, aki a Bukás alatt megjárta a poklot, elveszített mindent, aztán újjá építette az életét. Most pedig valaki ismét megpróbálja lerombolni azt, amiért annyit dolgozott. Nem akarnék az útjába kerülni.

-Ideje összeszednem magam - jegyzem meg, és a hangom már határozottabb, erősebb. Nem tudom, hogy Susan tényleg ennyire bízik bennem, és szeret, vagy csak azt mondja, amit hallanom kell, hogy ne érezzem magam ennyire... Egyedül. Végülis mindketten gyászolunk.
Felállok a földről, megtörlöm az arcomat, és az öklömet nézem, amivel kivertem a falat.
-Hagyd csak, majd feltakarítom. Nemsokára megjön a sofőr James-szel az óvodából. Tudod már, mit fogsz neki mondani?
-Azt, amit hallania kell - válaszolom Susannek, és mintha átragadt volna rám belőle valami a határozottságból. - Hogy az anyja egy hős, aki rengeteg embert megmentett, és sok gonosztevőt legyőzött. De most el kellett mennie egy fontos küldetésre, hogy jobb hellyé tegye a világot...
Kinézek az ablakon, és látom leparkolni a fekete Mercedest. A sofőr kiszáll, és kinyitja az ajtót Jamesnek, ő pedig izgatottan indul a ház felé. Reméli, hogy ma végre már itthon lesz az anyja. De velem kell beérnie helyette.
-Egy nap pedig majd elmondom neki az igazat is.

Valahol a tizenkettedik próbálkozásnál veszítettem el a türelmemet, és vágtam a falhoz a légkondi távirányítóját, ami nem bizonyult okos döntésnek, mert most egy kiseb lyuk tátong a falban.
Mivel a korábbi vendégek nem hagyták el a lakosztályt, mi ezt a "pótszobát" kaptuk, ahogy a recepción nevezték. A légkondi nem működik, odakint pedig legalább 35 fok van - csak egy a pótszoba rengeteg előnyös tulajdonságai közül. Nincs kilátás, nincs erkély, és még rendes gyerekszoba sincs, csak egy pótágy a nappaliban. És én még azt hittem, ez lesz életünk nyaralása.
Oké, a magángép lerobbant, előfordul az ilyen! Nem vagyok én királyi vérből való, hogy ne üljek fel egy kereskedelmi járatra?! Azzal persze nem számoltunk, hogy ilyenkor ütlevél is kell, hiszen nem a miénk a repülő: nem hibáztatom Johanne-t, amiért otthonhagyta őket. Hát megesik, nem? De az, hogy egy ötcsillagos szálloda a két hónapal korábban lefoglalt lakosztályt nem szabadítja fel, és nem tud másikat ajánlani? És hogy egyetlen szállodában sem lehet rendes szállást kapni, mert már minden szoba megtelt? Itt kezdett egy kicsit elgurulni a gyógyszerem. És még ha csak az én gyógyszerem lett volna! Nyilván James nem bírja a tengeri herkentyűket, de Hawaiin vagyunk, itt az ember nem fog mekibe menni. Hát ennyit arról, hogy a szálláson kívül legalább élvezhetjük a tengerpartot: James gyomorrontást kapott, és az egész tegnapi napot végighányta, a feje olyan zöld volt, mint a pótszoba sarkában tenyésző penész.
A pohár viszont akkor telt be, amikor a légkondi is elromlott, és így füllesztő melegben kell aszalódnunk egy lepukkant szobában, a beteg gyereket ápolgatva. Most pedig itt vagyunk, egy lyukkal a falban, ahol belevágtam a légkondi távkapcsolóját. James ettől egy kicsit jobb kedvre derült, mert még mindig el van ájulva attól, hogy milyen erős vagyok, én viszont csak gondterhelt arccal vizsgálgatom a lyukat, amikor is kopognak az ajtón.
-Ki az? - nyitja ki az ajtót dühösen Johanne, talán egy kicsit ingerültebben, mint kéne.
Az ajtóban egy megszeppent fiú áll, alig lehet húsz éves, a fején a londínerek idétlen sapkája, keze pedig még kopogásra emelve, amit most lassan enged le.
-A re-a re-a recepcióról küldtek, m-m-mert valami hangos zajra p-p-panaszkodtak ebből a szobából - hebegi a fiú, mire látom, hogy Johanne arca egyre vörösebb lesz.
-Valóban? Panaszkodtak? És mondd csak, esetleg említettek olyan panaszt is, hogy nem működik a légkondi? Vagy erre még senki más nem panaszkodott, mert csak ebben a szobában fordult elő? Na és arra eddig hány panasz érkezett, hogy a szálloda túlfoglalás miatt nem adja ki a szobákat azoknak, akik igen komoly pénzeket fizettek a foglalásért? Most telt be a pohár, eddig tűrtem, de ez már több a soknál!
Johanne egyre jobban belelovalja magát a dologba, szerencsétlen srác meg azt sem tudja, mit csináljon. Zavartan néz felém, mintha innen várná a segítséget, én meg színpadiasan éppen kihúzom a falból a légkondi kapcsolóját. Ennek láttán a londínernek a maradék bátorsága is elillan.
-Én-én-én csak-csak-csak - dadogja a fiú, de Johanne épp csak levegőt venni állt meg, már folytatja is.
-Az egész vendéglátóipar szégyene ez a szálloda, ahol egy ilyen incidens után a lakosztály helyett egy földszinti putriba tesznek egy gyerekkel úgy, hogy még rendes ágyat sem adnak, csak egy összecsukható kempingágyat! HÁT HOGY KÉPZELIK EZT?
Ajjaj, Johanne elkezdte felemelni a hangját, és innen már csak egyetlen lépés választja el attól, hogy robbanjon.
-Bo-bo-bocsánat, de én nem - próbálkozik újra a londíner, de a már késő, a cérna elszakadt, a gránát biztosítékát kihúzták, és nem lehet visszatenni.
-TUDJÁK EGYÁLTALÁN, HOGY KI VAGYOK ÉN? TUDJA KIVEL VAN DOLGA? HA AKARNÁM AZ EGÉSZ SZÁLLONDALÁNCOT ELTŰNTETHETEM A FÖLD SZÍNÉRŐL!
Oké, azt hiszem, ideje közbelépnem, mielőtt szó szerint a földbe döngöli a hordárt.
-Johanne, ő csak a hordár, nem tehet róla. Majd megbeszéljük a műszakvezetővel, drágám - próbálom oltani a tüzet, de úgy tűnik, olaj volt a vödrömben, mert most Johanne felém fordul erektől duzzadó nyakkal.
-Ne drágámozz nekem, mintha minden rendben lenne! Nem érdekel, hogy ő csak egy hordár, az egész szálloda egy rakás szerencsétlenség az utolsó portásig! Innen kezdem, és a vezérigazgatóig megyek, ha szükség van rá! NEM VICCELEK, HA KELL, BEZÁRATOM AZ EGÉSZ KÓCERÁJT!

Alig több, mint fél óra telt el, és a világ a feje tetejére állt. Először a londíner menekült el szorgosan elnézést kérve, aztán a recepciós és a műszakvezető következett. Tíz perc múlva már a szálloda menedzserével kiabált Johanne, és összesen húsz perc se kellett, hogy a szállodaigazgató telefonon kapcsolódjon be a "beszélgetésbe". Mire Johanne letette a telefont, én már azon gondolkodtam, vajon már akkor is benne volt-e ez a nőben, akit elvettem feleségül, vagy a gyerekvállalás hozta ki belőle ezt az anyatigris jellemet. Bár talán az anyatigrisnél találóbb az anya T-rex, ha figyelembe vesszük a pusztítást, amire képes.
Szóval harminc perc, és hirtelen sikerült előteremteniük egy lakosztályt erkéllyel, kilátással a tengerre, külön gyerekszobával, két nagyképernyős tévével, egész hetes ingyenes belépővel a wellness részlegre, egy ingyen sétahajókázással, szörfoktatással, működő légkondival, és...
-Nem érzem túl jól magam - szólal meg mellettem James, ahogy a lakosztály nappalijában csodálom a kilátást, majd kidobja a taccsot a padlószönyegre.
Szóval működő légkondival és egy hányásfolttal.
-Hát, van aminek a megoldásához nem tudsz elég embert leüvölteni - jegyzem meg, és kézen fogom Jamest, hogy kikísérjem a mosdóba. - Ilyen a gyomorrontás.
-Az lehet, de legalább az elnöki lakosztály padlószőnyegét hányta le a gyerek! - Replikázik Johanne, és mindketten jót nevetünk az egészen, miközben James összerókázott pólóját a csapba dobom.
-És ezt nem mindenki mesélheti a nyaralásáról, nem igaz fiam?


//Következőnek is jöhet bárkitől helyzet, lehet alter vagy valós is.//