Számítógépes és videojátékok

I am Setsuna

Egy játék, amely nem akar eredeti lenni, ehelyett minden idegszálával arra koncentrál, hogy megidézzen egy húsz év alatt szinte felismerhetetlenségig átalakult játékstílust, és ezt kifogástalanul teszi. Szinte csak a jó részeket emelte át a klasszikus japán szerepjátékok világából, így hiába a monumentálisnak nem nevezhető körítés, így is magával ragadja a műfaj szerelmeseit – akiknek ismét rá kell jönniük, hogy senki nem az, akinek mutatja magát.

Distraint

A Distraint egy finn fejlesztő, Jesse Makkonen remekműve, amely egy kilakoltatásokat végző férfi erkölcsi hullámvasútját, valamint belső démonaival való küzdelmét mutatja be egy visszafogott, de hatásos játékon keresztül. Mert a játékiparban egy fecske is csinálhat nyarat, vagy éppen (mint esetünkben) nyomasztó, lelki telet.

The Council

Ha a Telltale képtelen volt újítani, majd megteszi más: itt a The Council, amely a kaland- és szerepjáték remek egyvelege, benne parádés dialógusrendszerrel, valamint végleges és visszavonhatatlan következményekkel.

Injustice 2 – Legendary Edition

Vegyesek az érzéseim, mert amíg ezt a kicsit lassabb, de dinamikusabb verekedést nagyon élvezem, addig pont az egyetlen és legmeghatározóbb újítás képes belezavarni az összképbe: a felszerelések. Ugyanakkor mégis ez adja a játék sava-borsát, hiszen egy-két szerepjátékot meghazudtoló mélységgel variálhatjuk a 28 játszható karakter értékeit, speciális képességeit és egyben kinézeteiket. Ha ezt a mechanizmust jobban sikerült volna elkülönítenie a verekedős játékok alapvető filozófiájától, és nem befolyásolná az online küzdelmeket, akkor egy közel tökéletes játékról beszélhetnénk. Így viszont könnyen egyenlőtlen erőviszonyok közepette kell küzdeni, ami eleinte nagyon nem fair és bosszantó. Márpedig senki nem szeret kikapni csak azért, mert nem eléggé csillogó páncélban próbálkozik.

Devil May Cry 5

Az új rész nem távolodott el gyökereitől, csak fényesre polírozta a kicsit kopottas formulát, egy olyan vegytiszta akciójátékkal ajándékozva meg a műfaj rajongóit, amire már nagyon régen nem volt példa. Az elképesztően vagány prezentáció, a szédítően gyors harc és az egyedi hangulat hármasfogatának árnyékában eltűnni látszanak az olyan hibák, mint a kicsit kusza sztori, a nehézkesen elsajátítható kombinációk, a küldetésekkel, töltésekkel és átvezető mozikkal kicsit sűrűn szegmentált játékmenet és persze az óvatosan betolt, ám teljesen opcionális és mellőzhető mikrotranzakciós lehetőség. A számtalan nehézségnek köszönhetően az újoncok épp úgy megtalálják majd benne az örömüket, mint a sorozat veteránjai… mi pedig izgatottan várjuk, hogy mi lesz a következő nagy cím, amit a Capcom elővesz és leporol.

The Dark Pictures Anthology: Man of Medan

A The Dark Pictures Anthology: Man of Medan egy nagyon biztonságos döntés a fejlesztő Supermassive Games részéről, hiszen csaknem minden pillanatában és elemében a nagy sikerű Until Dawn nyomvonalán halad, már-már a tökéletes másolat szintjéig. Az innováció hiányát egy új sztorival palástoló interaktív horrorkaland mindazonáltal kiváló szórákozást nyújt majd a műfaj kedvelői számára, és az új többjátékos mód, illetve a valóban szerteágazó történet éppen elegendő munícióval lát majd el minket ahhoz, hogy újra és újra belevágjunk a nagyjából ötórás kalandba. Ezen korrekt kezdés után kíváncsian várjuk, hogy mit hoz majd az antológia következő darabja.

Death Stranding

A Death Standing vélhetően a generáció legmegosztóbb játéka lesz. A mérhetetlenül komótos nyitás, a sajátos játékmechanika, a mély gondolatokat életre hívó történetmesélés sokaknak nem lesz kenyere… de így van ez jól. Ami fontos, hogy azok, akik rászánják az időt, aligha fogják könnyedén elfelejteni. A többiek pedig, ha nem is kedvelik Kojima munkásságát, bizonnyal értékelni fogják az igyekezetet, hogy korunk sorozatgyártott papírmasé blockbusterei mellett valaki rászánja még az időt, hogy valami újat alkosson… és itt bizony az „alkotás” szón van a hangsúly. A Death Stranding egy nehéz, de mérhetetlenül értékes történet magányról, összetartozásról, és saját utunk megtalálásáról. Egy lecke, amit ráadásul egy egyedi, izgalmas sztoriba csomagoltak. Talán nem lesz közönségkedvenc, de mindenképpen meghatározó jelentőségű játék.

A Plague Tale: Innocence

Nyomasztó sötétsége és alkalmasint gyomorforgató képi világa ellenére az A Plague Tale: Innocence egy megkapó, érzelmes történet, amely a bátorság és a szeretet az emberi aljasság fölött aratott diadalát emeli piedesztálra. S bár a kiváló meseszövés árnyékában a viszonylag egyszerű játékmenet margószélre szorul, a játék maga egyetlen percig sem válik unalmassá, ötletes fejtörői pedig végül kivívják létjogosultságukat.

Resident Evil 3

Nemesis bő húsz év után tér vissza, hogy megmutassa, még mindig ő Raccoon City igazi fenegyereke, és ez kétségtelenül sikerül is neki. A Resident Evil 3 egy olyan lendületes horror-akció, amely gyönyörű képi világával, feszített játékmenetével és hátborzongató atmoszférájával fog minket a képernyő elé szegezni. S bár alkalmasint bosszankodunk majd az olykor körülményesnek tetsző játékmechanikai megoldásokon, na meg Nemesis irritáló véreb természetén, de azt senki nem vitathatja el, hogy ilyen színvonalon prezentált horrorkalandot már régen nem láttunk. Kötelező darab minden horrorkedvelőnek, legyen az bár játékos, vagy csak „műélvező”.

Final Fantasy VII Remake

Biztos vagyok benne, hogy lesznek, akik nem úgy fogják megélni a játékot, ahogy én. A régi vonalas Final Fantasy-ítészeknek lehet, hogy túl modern lesz, az újonnan jötteknek túl zárt, a JRPG-szűzeknek pedig túlzottan furcsa a játék… vagy mindez egyszerre, amivel nincs is semmi gond. De mindennemű rajongást és negédes nosztalgiát félretéve is hiszem, hogy ez a történet telve van lélekkel, érdekes, erőteljes karakterekkel és mondanivalóval, az elképesztő prezentációról már nem is szólva – s mint ilyen, saját jogán válhat klasszikussá.

Close to the Sun

Nem a legjobb a történet, de nem is kell vele túlságosan sokat foglalkoznunk. Ugyanígy a fejtörők sem fognak órákig a képernyő elé láncolni, de szerencsére nem is alapoztak erre a fejlesztők. A menekülés sem lett az igazi, de csupán alig fél tucat alkalommal fogunk futásra kényszerülni. Szóval minden, ami problematikus eleme a játéknak, az csak időleges. Ami viszont telitalálat lett, az állandó. Kapunk mindent, ami csak beleférhet egy horrorjátéknak titulált sétaszimulátorba, és még ha ezek önmagukban nem is lettek túl nagy durranások, a remek grafika, az izgalmas alternatív világ, a tökéletes hangzás, a párját ritkító art deco dizájn és a mesteri látványvilág könnyedén képes feledtetni a játékossal a gyengébb részeket. Legalábbis, ha a játékos vevő a BioShock világára hasonlító tudományos fantasztikumokra és a sétaszimulátorokra.

Song of Horror

A Song of Horror egy remekmű, kötelező minden horrorrajongó számára (különös tekintettel azoknak, akik még az Alone in the Dark idején nőttek fel), az év egyik legnagyobb meglepetése, és számomra túlzások nélkül az egyik legjobb játéka. Csak ajánlani tudom, hogy minél hamarabb szerezzétek be és essetek neki!

The Last of Us Part II

A Naughty Dog megcsinálta, pedig elképesztő ellenszélben kellett létezniük az elmúlt pár hónapban: folytatták a folytathatatlant, tették mindezt úgy, hogy ahelyett, hogy afféle soft rebootként újra elmesélték volna az első rész történetét, inkább teljesen más utat választottak. Ez az út helyenként meglepő, helyenként elképesztően merész, de mégis működik, ez pedig óriási szó egy olyan cím új felvonásának az esetében, amelyet sokan minden idők egyik (ha nem A) legjobb játékának tartanak.

Remothered: Tormented Fathers

Érdekes egyveleg ez a játék, viszont egészen egyben is van, kellemes keveréke a túlélőhorror-videojátékoknak és bizonyos horrorfilmeknek. Van benne egy kis Vaksötét, pár klasszikus rémmozi is, hatásai pedig jól állnak neki, így kellőképpen hátborzongatóvá válik az épületben kutakodás. Kis költségvetéssel, de láthatóan nagy lelkesedéssel és odaadással készült a program.

Avengers

Az Avengers közel sem lett tökéletes, viszont egy nagyon ambiciózus próbálkozás. Egy olyan looter-shooter, melynek a sztorija kiváló, de pont a többjátékos része lett középszerű és idejekorán válik önismétlődővé. Ezt viszont sikerült kompenzálni egy elképesztően mély és élvezetes harcrendszerrel, illetve a változatos hősökkel, akikkel már csak azért is szívesen lemész újra és újra kipucolni a többszintes laboratóriumokat a haverokkal, mert egyszerűen szórakoztató velük bunyózni, és jó érzés variálni a karaktered felszerelését és képességeit. Árad belőle a heroikus hangulat, tényleg úgy érzed magad, mintha egy Marvel-moziban lennél. Kár, hogy 20-30 óra játék után rettenetesen ellaposodik. Látszik a programon, hogy tud még hova bővülni, és a fejlesztők ígéretei szerint fog is még jócskán, ráadásul ingyen. Hát úgy legyen!

The Dark Pictures Anthology: Little Hope

Bár a Little Hope nem tökéletes (kisebb bugok vannak benne, egyszer-egyszer fura a vágás, a szereplők néha buta döntéseket hoznak, emellett bőven van klisé is), összességében egy remek horrorélménnyel lehetünk gazdagabbak. Ezúttal is van megosztott mód, avagy baráti társasággal is nekieshetünk, így többen befolyásolva a történéseket, magunkra vállalva egy-egy karaktert, de a lényeg még mindig a hangulaton és a számos interakción van. Ez továbbra sem egy hagyományos videójáték, de a stílus és a zsáner szerelmesei jó pár óra erejéig kiélvezhetik a halál közelségét, tetteik súlyos következményeit, hogy aztán újult erővel próbálkozzanak más döntésekkel és megnézzék a többi lehetséges fejleményt. Ismét van reményünk az interaktív horrorban, szóval bízzunk benne, hogy az antológia többi része is inkább ezt az irányt követi majd.

Observation

Az Observation nem szimplán lenyűgöző, de egyenesen példaértékű: a NoCode nem alapműveket vagy megkerülhetetlen klasszikusokat gyárt, hanem olyan interaktív történeteket, melyek páratlan ötletességgel és odafigyeléssel dolgoznak fel nem éppen szokványos vagy mindennapos témákat. És ha valahol, hát az űrben semmi sem mindennapos!

Spider-Man: Miles Morales

Talán kevésbé grandiózus, mint elődje, és itt-ott lehetett volna alaposabb is, de a Spider-Man: Miles Morales egy ízig-vérig elragadó szuperhősös kaland.

The Medium

A The Medium jóval több lett, mint bármi, amit az amúgy szuper tehetséges lengyel csapat letett az asztalra, de még a legmerészebb álmainkban sem gondoltuk volna, hogy a lebilincselő történethez és a hátborzongató atmoszférához ezúttal egy szinte minden elemében élvezetes játék is társulni fog. Bár még csak január van, igen nehéz elképzelni, hogy ebben a műfajban idén kaphatunk jobbat.

Little Nightmares II

Bár az első részre eléggé rímelő történet ismerőssége miatt talán nem fog akkorát ütni, de azért bőven ad gondolkodni valót motívumaival és sokféleképpen értelmezhető szimbólumaival, a szemét kihívás és a borzongató atmoszféra pedig ezúttal is végigkíséri a kalandot. A játékmechanikák többségét ugyan újrahasznosították a Tarsier Studios alkotói, de pont annyi újdonságot is csempésztek bele, hogy végig fenntartsa figyelmünket és érdeklődésünket. A gyermeki pszichózisok mélyén tett hideglelős utazás és az igazán emlékezetes lezárás bőven kárpótol az apróbb hibákért.

Cyberpunk 2077

Se nem innovatív, se nem problémáktól mentes, a vele szemben támasztott elvárásokhoz pedig talán soha nem is volt esélye felnőni. Ennek ellenére mégis rendkívüli játék: már pusztán azzal letaglóz, hogy a monumentális méretei ellenére milyen részletgazdag élményt ígér. Habár a technikai problémái sokat rontanak az összképen, a játékmenete pedig nem különösebben érdekes, olyan minőségben és olyan magával ragadóan adja elő a történetmesélős jeleneteit, mint korábban még egyetlen nyílt világú játék sem. Látvány szempontjából Night City a legizgalmasabb videojátékos város, melyet az utóbbi évek során megalkottak, de mégis az ezt benépesítő polgárok azok, akik miatt érdemes bejárni.

Resident Evil: Village

A Village ötvözi a sorozat legjobb pillanatait, és teszi mindezt patikamérleggel kimért dózisokban, melytől a műfajt kedvelő ínyencek garantáltan mind a tíz ujjukat megnyalják majd. Minden megtalálható benne, ami miatt szerettük a szériát, és a klasszikus részek gyomorszorító hangulatát sem áldozták fel az akciózás oltárán, mindkettőből kapunk eleget – éppen annyit fogunk lövöldözni, mint amennyit rettegni. Hol egy szemkápráztató kastélyban bujkálunk egy 3 méteres vámpírhölgy elől, hol egy vízzel elárasztott falu mohás viskóinak a tetején kergetőzünk egy hatalmas mutáns hallal, hol pedig egy szál elemlámpával a kezünkben rettegünk életre kelt bábok terrorjától. Egyvalami mindig közös: a magas színvonalon prezentált játékélmény.

Life Is Strange: True Colors

A True Colors egy ízig-vérig Life Is Strange-játék, annak minden előnyével és hátrányával egyetemben. Haven Springs mindenesetre második otthonunkká válik arra a 10-12 órára, amíg Alex bőrébe bújva újrajárjuk az érzelmek iskoláját. A könnyen megszerethető új karakterek, az érdekes új képesség és az igenis megkapó friss vizualitás hármasában könnyű lesz elveszni, az éteri muzsikák és merengő, édesen melankolikus pillanatok pedig menetrendszerűen elbódítanak majd minket fotelünkben… olyannyira, hogy még azon is hajlamosak vagyunk egy könnyed vállvonással túllépni, hogy a történet talán egy picit túlontúl kiszámítható, a technikai megvalósítás pedig – névleg a töltésidők és a képfrissítés – egy patch híján csöppet gyengélkedik még. Bárhogy is legyen, a korábbi részek kedvelőinek igenis kötelező egy látogatást tenniük új otthonukban… úgy hiszem, megéri.

Tales of Arise

Kár lenne ettől várni a széria megújulását, ugyanis ez az új felvonás csak apró bébiléptekkel merészkedik le a jól kitaposott ösvényről, annak megtévesztően modernebb prezentációja ellenére is. A komor történet és a komfortosan ismerős atmoszféra hamar be fogja rántani a japán stílusú szerepjátékok szerelmeseit, de a szigorúbb ítészek a külcsínen túllépve vélhetően morgolódni fognak majd a valódi újítások hiánya miatt. Mindezek ellenére is élvezetes kikapcsolódást kínál a játék annak fordulatos története, pörgős harcrendszere és megragadó hangulata okán, még akkor is, ha olykor frusztrálóan soknak fogjuk találni a veszteségek fölött való merengést, meg az üres bölcseleteket. Akik eddig is szerették a sorozatot vagy rajonganak a JRPG-kért, azok ezúttal is meg fogják találni a számításukat, de az újoncoknak is érdemes vele egy próbát tenniük.

The Dark Pictures Anthology: House of Ashes

Számomra nem lett csalódás, mert nagyjából ezt vártam tőle. Harmadszorra lövi el ugyanazt a formulát, csak épp a setting és az időpont változott, de a játékmenet alapjai maradtak ugyanazok. Személyes, szubjektív véleményem csupán, hogy a sivatagos helyszín és az odalenn tanyázó lények nekem annyira nem nyerték el a tetszésemet, de könnyen lehet, hogy sokaknak meg pont ezek miatt fog jobban bejönni ez a rész, mint az előzők. A horror ma már igen széles skálán mozog, szóval biztos vagyok benne, hogy mindenki megtalálhatja a játékban a számításait, akár csak egyetlen, korábban látott előzetes alapján. Mindezektől függetlenül azt tudom mondani, hogy ha a korábbi két rész tetszett, akkor nem érdemes kihagyni ezt sem. Egy hosszabb délután alatt kipörgethető, szóval aki kedveli a horrort (pláne ebben a hűvös, októberi időben), az bátran tegyen vele egy próbát!