Luyu Nightstar

Második gyermekként születtem, apám legnagyobb bánatára testvéremhez hasonlóan szintén lánynak, egy, a Louisiane államban fekvő indián rezervátum területén. Mondhatni gondtalan pólyáséletem volt szerető szülőkkel és egy nővérrel, habár volt egy dolog, ami nagyon aggasztotta a szüleimet. Néma voltam, a szó minden értelmében, vagyis majdnem mindben. Fizikailag semmiféle hang nem hagyta el a torkomat, még síráskor sem. Mentálisan viszont tudtam üzenetet küldeni, érzelmeket továbbítani vagy megosztani az emlékeimet. Ez azt hiszem, hogy a nővéremet zavarta a legjobban. Nem sokkal az után, hogy megtanultam „beszélni” eltávolodott tőlem. A szüleim ezt azzal magyarázták, hogy ő már nagy, hisz tíz év különbség volt közöttünk. Ezt, gyermekfejjel én el is hittem, hisz milyen magyarázat az, amit egy hatéves gyerek nem hisz el a szüleinek. Két év múltán viszont ez az illúziókép összedőlt. A szüleink nem voltak otthon és a nővérem áthívta az egyik barátnőjét. Feltehetőleg azt hitte, hogy alszom, vagy azt, hogy nem hallom a beszélgetésüket. Azt hiszem, egészen máig azt kívánom, hogy bárcsak ne hallottam volna őket. A könnycseppek az arcomon akkor indultak el, mikor a nővérem kimondta, hogy utál. Aztán a sírás felerősítéséért pedig a rám használt „szörnyszülött” és „szörnyeteg” szavak voltak a felelősek. Egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy mi okból kifolyólag mondja rám ezeket a szavakat, nem tudtam, hogy miért utál. Ez után aztán úgy döntöttem, hogy inkább nem hallgatom tovább. A fejemet bedugtam a párnám alá és ott folytattam a sírást. Aztán egy idő után azt tettem, amit a nővérem hitt. Aludtam. Belealudtam a könnyözönbe.
Valamikor éjjel ébredtem fel, kilépve a szobából pedig csak annyit láttam, hogy valaki járkál a konyhában. Benézve a nővéremet láttam felöltözve, csomaggal a hátán, amint ennivalót pakol egy csomagba a hűtőből.
- Hova mész? – kérdeztem aggódva, viszont elsőre mintha észre sem vette volna. Másodszori kérdésre vett csak észre.
- Semmi közöd hozzá. – válaszolta dühösen és arrogánsan, majd kis idő múlva még hozzátett pár szót. – És anyáéknak sem szólhatsz, megértetted?
- Ne menj. – szólaltam meg, mikor végzett a csomagolással és mellettem haladt el, ugyanakkor mentálisan tudattam vele, hogy szeretem, meg hogy rosszul esett az aznapi beszélgetés, amit hallottam, meg, hogy nem szeretném, ha menne.
- Csak ne szólj anyáéknak, jó? – egyszerűen meg sem fordult csak kiment az ajtón. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna tennem. Megállítani? Felébreszteni a szüleinket, hogy elment? Utána menni? Nem tudom. Nem tettem mást, csupán visszamentem a szobámba és visszaaludtam.
Másnap egy ideig még azt hittem, hogy csak egy álom volt az egész. Egy rossz álom. Viszont ez hamar szertefoszlott, miután a szobámból kilépve a szüleim egyből faggatni kezdtek. Tagadtam mindent. Azt hogy hallottam mozgolódást, azt hogy láttam, vagy, hogy tudnám hova ment. Az utóbbit valóban nem tudtam. Persze égre-földre kerestették, a rendőrséggel meg minden, de nem találtak rá. Aztán a rendőrség feladta a keresést. Én csak reménykedhettem, hogy jól van.
Aztán, mondhatni, tovább léptünk ezen. Az anyám a házvezetésre tanítgatott, míg apám a saját tudását adta tovább. Tőle tanultam meg a kések-tőrök használatát, valamint az íjászmesterséget is. Habár fogalmam sem volt, hogy mikor tudnám hasznát venni, viszont megbántani sem akartam, mert olyan lelkesedéssel magyarázott és mesélte a különböző dolgokhoz tartozó emlékeit, hogy nem volt szívem nemet mondani.
Aztán pár héttel ezelőtt jöttem fel életem első és azt hiszem eddig legfontosabb kérésemmel a szüleim felé. A képességeim fejlesztése és megfelelő használata érdekében azt kértem, hogy hozzanak el a „Xavier Iskola Különleges Tehetségeknek” iskolába. Nehéz döntésre kényszerítettem őket, viszont szerencsére számomra pozitívan döntöttek.