Darren Cain vs Raten Chromixen

Lassan, halkan mentem végig a kisváros szűk utcáin. Rutinos léptekkel haladtam, szinte semmilyen zajt nem csaptam mozgás közben. Vadásztam. A szívem biztos kalapált volna, ha a maga ura, hiszen izgatott voltam, mint mindig, amikor prédára lestem. Szerettem ezt a fajta veszélyt, ezt az izgalmat, és a gondolatot, hogy friss vér fog folyni ma este. Félautomata pisztolyom a nadrágomban figyel, mint mindig – egyfajta elővigyázatosság, hiszen sosem tudja az éjszaka gyermeke, hogy mikor találkozik egy vadásszal. A háztetőkön haladtam, onnan kémleltem lefelé, lehetőleg magányos célpontot keresve. Kihalt volt az egész negyed, de nem búslakodtam emiatt – előbb utóbb úgyis találok valakit, az pedig, hogy nincs tele járókelőkkel csak csökkenti a lebukás veszélyét – illetve a felesleges áldozatok számát. Ekkor hallottam a lépéseket egy utcával odébb – ösztöneimnek engedelmeskedve futni kezdtem a hang felé, majd a tető szélén megállva kémleltem áldozatom.

Megtöröltem a homlokom, ahogy egyedül lépkedtem a sötét utcákon. Egy lehetséges eladótól jöttem, aki szerint a kitüntetések, amit a nagyapja hagyott hihetetlen ritkák és értékesek voltak. Annyira, hogy ki sem meri hozni a házból. Igaza is lett volna, ha a papa megemlítette volna, hogy nem eredetiek. Ez valahogy kiment a fejéből. Éjszakába nyúló megbeszélés követte azt amikor ezt közöltem vele. Hiába győzködtem a házigazdámat, azért se hitte el. Eredetileg este nyolcra akartam hazaérni, leváltani Tobiast aztán egy laza kis 2 óra ami a nyitva tartásból hátra volt. Erre most itt vagyok, és már majdnem éjfél. Tobias biztos otthon van márm érgelődve, hogy mért nem váltottam le. Mindegy, majd holnap bocsánatot kérek. Félautomata pisztolyomat magamnál tartottam, mégis csak biztonságosabb. A vérnyomásom is az egekben volt, alig engedtem ki a vérem, szintén elővigyázatosságból. Fél fülemben ott volt a fülhallgató, amin majdnem max hangerőn szólt a Don’t stop me now, csak hangulat festés miatt. Így sétáltam, halkan dúdolgatva az utcán.

A fiatal férfi láttán megnyaltam az ajkamat, és eszelősen elmosolyodtam. Alig tudtam visszafogni magam, az izgatottság hatására szinte remegtek az izmaim. Nem tudtam, hogyan támadjam meg – ugorjak rá, esetleg essek le, mintha lelöktek volna – ezt a mozdulatot nagyon szerettem. Ekkor kivétel nélkül odasiettek a mozdulatlan testemhez, és a legtöbben egyből a pulzusom vizsgálták. Ahogy ezzel foglalatoskodnak, egyszerű lecsapni a mit sem sejtő áldozatra, akinek általában felocsúdni sincs ideje, már iszom is a vérét – de most valami kis extrára vágytam. Ezért elévágtam, és egyszerűen leugrottam a házról, az utcára guggolva érkezve. Egy átlagos embernek a térde felcsúszott volna a vállába, és belehal – de nekem vámpírként ellenállóbb volt a csontozatom. Felálltam, leporoltam a ruhámat, és mosolyogva indultam meg a férfi felé. Úgy terveztem, hogy ha elég közel érek támadok.

Egyszerűen imádom ezt a dalt. Képes vagyok egy nap akár 20-szor is meghallgatni, már kívülről tudom. Gyerekkori álmom volt elénekelni az egyik tehetség kutatóban, amik akkortájt népszerűek voltak. Persze nem lett belőle semmi és azóta új álmom is van, de mindig amikor ezt a számot hallom, felelevenedik ez az emlék. Annyira belemelegedtem a zene hallgatásba, hogy nem is figyeltem a környezetemre. Öreg hiba. Főleg egyedül egy sötét utcán. Zenével a fél füledben. Persze erre mindig csak utólag jön rá az ember. Hirtelen jött a suhanásos hang, amit egy puffanás követett néhány méterre előttem. Már majdnem odasiettem, hogy megnézzem mi történt, de akkor láttam egy sötét alakot aki éppen felállni. Egy átlagos ember biztos nem állt volna föl ilyen könnyen. Tehát ő is egy mutáns, esetleg egy olyan genetikailag turbózott Sapiens, mint az amerikaiak Kapitánya. Bármelyik is, ahogy mosolyogva elindult felém, nem úgy tűnt mintha jót akarna nekem.
- Nézd, figyu, mutáns vagyok, szöööörnyű erőkkel- szólítottam meg az ismeretlen férfit, miközben megálltam- vágod, mint az a Magneto fickó volt. Nem akarsz velem kekeckedni.
Közben a kezemet a fegyveremre tettem, mert gondoltam, hogy úgyse fog eltántorodni a szándékától.

A férfi szavakkal próbálja menteni a helyzetet, mire halkan felnevetek. Mutáns, mint az a Magneto fickó. Kétlem, hogy olyan erős lenne, és abból, hogy hátranyúl úgy gondolom, átlagos fegyvert van nála. Ha tényleg olyan erős lenne, akkor nem kellene ilyenekhez folyamodnia.
- Lőj le amíg megteheted. – szinte suttogom a szavakat, és reménykedem benne, hogy tényleg lőni fog. Ha ez megtörténik, akkor emberfeletti reflexeimnek hála hajolok el a lövedék elől, és közben tovább közeledek hozzá – és ugyan ezt teszem akkor is, ha nem lő. Ha tudom, akkor tovább demonstrálom erőmet azzal, hogy elhajlítom a tűzlépcső vasát, ami mellett éppen elhaladok. Szeretném ha futna, ha menekülne. Vámpír vagyok, egy vadász, és prédát keresek magamnak.
- Ha olyan erős vagy, mutasd az erőd. – hívogatom, ha nem tenné meg magától. A menekülő vadnál csak az a jobb, amelyik visszatámad.

- Ezer örömmel- mondtam és tüzet nyitottam, a pisztollyal a jobb kezemben. Csak egyet lőttem, ugyanis ha egy tag le tud ugrani egy ház tetejéről, akkor valószínűleg a golyó elkerülése sem jelent neki gondot. Plusz szinte várta is hogy lőjek, láttam a szemében. És hacsak nem holdkóros akkor tudja mit csinál. Tehát megkapja a lövését. Amire viszont feltehetőleg nem számít, az az hogy nem csak fém golyóm van. Bal kezemmel egy lendülettel megcsinálom a vérpengéhez szükséges mozdulatokat, miközben újból tüzelek. Ahogy létre jönn a 2 db, összesen 1 dl vért tartalmazó penge, a golyó két oldalán indítom útra őket, hátha belehajol. Ha nem akkor, tovább lövök és erősen hátrálni kezdek, de nem fordítok neki hátat. Ha mégis talál akkor csak annyit mondok neki hogy:
- Egyél vért/ólmot! - attól függően persze hogy melyik talál.

Az pisztolyból kilőtt golyó elől könnyedén, szinte már rutinosan hajolok el – egyenest egy másik lövedékbe. Meghökkenni sincs időm, hiszen érzem a vér bódító illatát, pedig még meg se sebeztem.
Meglepően fájdalmas a sebesülés, pedig nem éreztem olyan súlyosnak. Ahogy odakapok, csak egy karcolást érzek, de mégis zsibbad, ég az arcom. Az a szemét mágiát használt.
Előkapom pisztolyom, és szinte oda se figyelve tüzelek a férfi elé – nem annyira megsebezni akarom, mint feltartani, amíg a fejleményeket vizsgálom. Ha ellenfelem hagyja, letörlöm arcomról a vért, és megnyalom – érezve, hogy ez nem csak a sajátom.
- Igen finom… ez a te véred? Méghozzá… mágiával – nem is annyira neki beszélek, inkább hangosan gondolkodom. Ellenfelem tényleg veszélyes, vigyáznom kell a mágikus támadásaival.

Elégedetten konstatálom, hogy el is találtam és még meg is állt. Ilyen gyenge vérpengékkel még senkit nem állítottam meg. Valószínű, hogy inkább a meglepetés ereje késztette megállásra. Furcsán vizsgálja a sebet. Vajon mi lehet a baja?
Ahogy így gondolkodok, pár lövés hagyja el az ellenfelem fegyverét. Hátra ugrottam, de fölöslegesen. Mindegyik golyó jóval előttem csapódott be. Feszültem figyeltem mit lép ellenfelem.
-Örülök, hogy ízlik. – mondtam neki, miközben készültem a következő lépésére. Nem hamarkodom el, nem kezdeményezek. Hiába találtam most el, ezt még egyszer nem veszi be. Van egy tervem, de az kockázatos. Közelharcra épül, ami egy ilyen gyors ellenfél ellen könnyen lehet halálos, viszont ha sikerül akkor le is zárhatjuk a harcot. De előtte húzzuk egy kicsit az időt, hogy előkészüljek.
- Egyébként, hogy hívják önt, ha szabad kérdeznem? Az én nevem Jospeh Styxx, örvendek a találkozásnak. -természetesen én nem akarom felfedni a nevemet, de hátha ő megteszi - Szeretem megtartani az udvariasságot. Főleg egy másik mutánssal.

- Joseph Styxx? Dehisz én akkor ismerem magát! Apja magas, anyja valamivel kisebb,  és ha az egyikük balra fordítja a fejét, akkor bőr van a nyakán, nem? – mosolyogtam, miközben ráemeltem a pisztolyom. Nem vagyok egy profi lövész, és sokat tüzeltem – félek, már nem maradt sok golyó a tárban. Nem akartam feleslegesen tovább pocsékolni a lőszert, viszont leengedni se akartam a fegyvert.
- Oh, ez gyakori hiba barátom. Nem vagyok mutáns. Én valami más vagyok, de nem fogom elárulni Önnek, inkább hagyom, hogy találgasson. Ne féljen, nem olyan nehéz a megoldás, mint elsőre hinné. –közöltem, és úgy éreztem, itt az ideje hogy én támadjak. A pisztolyt villámgyorsan csúsztattam nadrágomba, miközben a bal kezemmel felkaptam egy nehéz fémtartályt, és ellenfelem felé dobtam. Párszáz kiló lehetett az összsúlya, kétlem, hogy könnyedén hárítaná a dolgot. Közben ellenfelem felé kezdtem rohanni, hogy ott legyek, ha sikerül kikerülnie.

És még a humor-csontja is megvan! Micsoda egy ellenfél! Már majdnem megbocsájtható neki, hogy nem kapom meg a nyolc óra alvásom. Jót mosolyogtam, hogy milyen vicces vagyok. Ekkor rám emelte a fegyvert. Ekkor abba hagytam a mosolygást. Nem mutáns. Ez is valami. Biztos valami genetikai szörnyszülött. Miket nem csinálnak manapság a tudósok.
Megint lankadt a figyelmem. Mire felocsúdtam, már elrakta a pisztolyt és felém dobott egy jó több száz kilós tartályt. Tehát erős, gyors és strapa bíró. Megnyugtató kombináció. És még a fejében sincs minden rendben, kicsit túlságosan is élvezte a véremet. Szuper. Utolsó percben ugrottam el előle, de sajnos nem a lábamra érkeztem. Igen védtelen pozícióban vártam hogy oda érjen hozzám.  Ha meg próbálok felállni, oda ér hozzám. Inkább a fekve várom, hogy ide érjen. Közben már csinálom is a szükséges kézmozdulatokat, a vérpengékhez, de nem dobom el a megfelelő pillanat előtt.

Ahogy félrevetődött, láttam, hogy rosszul érkezett. Agyam egy távoli zugában figyelmeztetett egy kis hang, hogy lehet csapda, de nem érdekelt. Torz grimaszra húztam a szám, és ismételten megnyaltam az ajkam, mint egy enni készülő állat. Inni akartam, táplálkozni, sőt, mostanra már ölni, meg akartam fosztani életétől ezt a jelentéktelen kis mutánst, aki megmert sebesíteni és olyan erős fájdalmat okozott nekem. Bár tudtam, hogy most pont úgy viselkedem, mint azok a vámpírok akik miatt elhagytam Európát, de ettől csak még idegesebb lettem, és még hamarabb be akartam fejezni ezt az egészet.
- Hadd fejezzem be a ma esti nyitányt, kedves mutáns barátom. Kezdődjön végre a színdarab. - sziszegtem a fogam között, és megindultam felé.
Teljes erőmből sprinteltem, ami egy átlagemberhez képest kimagasló sebességet jelentett, agyamban tombolt a vér, és nem érdekelt semmi más.
Ha odaérek hozzá, megpróbálom fejbe rúgni – ami véleményem szerint felér egy halálos sérüléssel, de minimum maradandó károsodást kellene okozzon.

Bajban voltam, ez kétségtelen. A földön feküdtem és egy rémséges állat tartott felém. Ekkor esett le, hogy milyen hülye voltam. Szuper-erő és gyorsaság? Emberfeletti reflexek? Vérivás? Egy vámpír lehet az ellenfelem. Legalábbis talán, vagy egy szuper-humán. Hihetetlen milyen sebességen képes működni a mutáns agy a halál előtt. Minden vámpíros irodalom amit valaha olvastam/láttam lepergett a szemem előtt. Hagyma? Régi babona, amúgy sincs nálam. Kereszt? Nem hordok magamnál. Csomó mánia? Jah, persze. Napfény? Még több órára van. Tűz? Még egy gyufa sincs nálam. Meghívás kötelezettség? Nincs ház elég közel.

De... lehet. Ha sikerülne egy illúzióban csapdába ejtenem, ahol azt hiszi, hogy egy ház küszöbénél áll, akkor talán megáll. Elég sok talánnak kell sikerülnie. De nincs más választásom. Vagyis van. Ha közelebb kerül talán maradhatnék az eredeti tervemnél. Vér, hogy meg bolondítsam a szaglását. Illúzió, ami szerint rátaláltak a rendőrök. Ennek az előnye, hogy nem arra épül, hogy a támadóm vámpír. De talán a kettő nem zárja ki egymást. Ha gyorsan létre tudom hozni az illúziót, akkor mindent megtudnék csinálni. Gyorsan elengedtem a vérpengét amit csináltam és elkezdtem az illúziót. Vastag falú, a környező házak stílusát másoló építményre koncentrálok. Ízlésesen berendezett. Én a padló közepén fekszek benne. Nyitott ajtóval, hiszen az öt érzékszervből csak kettőt tudok átverni. Ha nyitva hagyom az ajtót, akkor nem kételkedik talán a szagokban és hangokban. Ha átverem a látását és tapintását, akkor megállhat a küszöbnél. Ha szerencsém van.

Már majdnem megízleltem a győzelmet, lecsapni készültem az áldozatra, az izgalom és a közeledő vér mámora teljesen elöntötte az agyam – amikor észrevettem valamit. Az utolsó pillanatban sikerült megállnom a ház küszöbénél – milyen figyelmetlen voltam! Ellenfelem egy házban tartózkodott, ami kényelmet, és biztonságot nyújtott számára. Az ösztöneim vezéreltek, és elvesztettem a kontrolom – annyira, hogy majdnem a vesztembe rohantam.
Már régóta megfigyeltem, hogy nem tudok bemenni mások házába, amíg be nem invitálnak. Ha mégis megpróbálom, rosszul leszek, és elkezdem elveszíteni a lábam alól a talajt – még sose hajtottam túl magam, de félek, ha megtenném egyszerűen elájulnék. Ezért megállok az ajtóban, és kedélyesen intek a férfi felé bal karommal, miközben a jobbal hátranyúlok a pisztolyomért.
- Jaj drága barátom, félreértettük egymást az előbb. Kérlek, hadd menjek be, és beszéljük ezt meg kulturáltabb keretek között. – váltok higgadt modorra, és az üzletember arcát erőltetem magamra. Ha igenlő választ kapok – bár kicsi az esélye – előrevetem magam, és folytatom amit elkezdtem.
Ha tagadó választ ad a férfi, akkor pedig pisztolyommal próbálom lelőni. A földön fekve nem hiszem, hogy nehéz célpont lenne.

Egy pillanatra biztos vagyok bennem, hogy jön a halál. De mégse. Megállt. Hálát adok mindennek, ami szent. Tényleg vámpír. Számba veszem a lehetőségeimet. A szív vagy a fej a célpont, ez biztos. Minden más bizonytalan. Két jól irányzott pengével kéne eltalálnom, és akkor vége lenne. De iszonyatosan gyors. A reakció ideje szinte 0. Az ereje hatalmas. Ha beengedem akkor abban a másodpercben megöl. De ez pár perc múlva úgyis bekövetkezik. Most kell tennem valamit. Ekkor eszembe jutott a pisztolya. Arrébb kúszok, gondolva, hogy  csak nem lő le. Ha mégis akkor sebesülten felnyögök és ugyan úgy arrébb kúszok, de akkor már valószínűleg mindennek vége. A célom a vámpír számára láthatatlan tér. Ha beértem, lassan feltápászkodok. Bár innen le tudnám lőni egy pengével, de valószínűleg ki kerülné a lövésem és az illúziómon is átlátna. Nem sok lehetőségem van. Odaugrok, akár sebesülten is, az ajtó melletti falhoz, tudva, hogy a leérkezés hangja meg fogja törni az illúziót. Előtte még bekészítettem 3 db 1 decis pengét. A leérkezésem pillanatába el üvöltöm magam.
- Mr. Vámpír, beengedem! Ha bejön, megpróbálom először a lábát eltalálni, amit valószínűleg be tesz először. Ha azt elhúzza akkor megy a következő valahova a felső testén. Az utolsót végső esetre hagyom. Felkészülök a legrosszabbra. Mivel szerintem úgyis az fog bekövetkezni.

A férfit meglepi hogy megálltam. Hát persze, hiszen biztos nem tudja, hogy a hely ahol van számomra tabu. Ez elégedettséggel tölt el – akkor veszélyeztetve érzi magát, és fél tőlem – tehát nem tud rendesen gondolkodni, és felkészülni. Viszont az életösztöne mégis erős, és mire a fegyverem előveszem, már fedezékbe húzódott. Nem pazarolhatok, vaktában nem akarok lődözni – sőt, ez a kis pisztoly lehet át se vinne a ház falán. Túl kevés töltényem van ahhoz, hogy kockáztassak. Szerencsére előnyben vagyok – ellenfelem sérült, és fél. Én viszont lehiggadtam, kényszerítem magam hogy türelmes legyek, és higgadtan gondolkodjak. Várok, nem tudom, hogy mire számítsak, ezért mindenre felkészülök. Valamiért a ház nem hagy nyugodni. Nem tudom miért, de furcsállom az egészet. Érzem a férfi izzadságát, a levegőt megtölti a félelem szaga. Ismét kezdem elveszíteni a fejem, mire megrázom azt.
- Maradj… önmagad! – suttogom magamnak. Lassan sétálok a házhoz, hallom a sebesen dobogó szív hangját.
Ahogy elordítja magát, már lendülnék is előre, de az utolsó pillanatban egy kis hang ordít fel a fejemben. CSAPDA!
Gondolkodás nélkül lövök a férfi hangjának irányába, kiürítem az egész tárat, s csak ezután indulok meg vadul az ajtó fejé.

Feszülten vártam mi lesz. De nem számítottam erre.  A másodperc tört része alatt golyók szaggatják fel a testemet. Elképzelhetetlen fájdalom rajta át a minden porcikámat. Erre nem számítottam. Úgy hittem mindennel számoltam, de az ösztöneit nem vettem számításba. Nem gondoltam volna így végzem. Annyi mindent nem csináltam még meg. Még ha valahogy meg is ölnöm a vámpírt, akkor sem jutnék időben kórházba.
- Vámpír, te győztél. Ez már biztos. De lenne egy kérésem. – lezdtem el az utólsó szavaimat. - Már nem élek soká, de egy dolgot mindenképpen meg akartam tenni. Az apám kiüldözött az országomból, Svájcból. Adolf von Bludheim a neve. Kérlek öld meg nekem. És megtudhatnám gyilkosom nevét?
Sejtem mi jön most. Vérszívás. Hát legyen. Így hagyom el a világot. Talán még megölhetném, de ennél nagyobb tartás van bennem. Viszlát világ.

Ha a golyók hangjából nem is találnám ki, a fájdalmas kiáltások egyértelművé teszik, hogy találtam.  Odalépek a haldokló férfihoz – látom a sebein, hogy már nincs visszaút, én győztem. Valamiért keserűséget érzek – jó ellenfél volt, és remek csatát vívtunk, kár, hogy vége. Az ellenfelemen is látom, hogy beletörődött a sorsába. Érzi ő is, hogy végzetes sebeket kapott.
Persze, egy módon túlélhetné a dolgot. Amikor az utolsó kérésére készül, azt hiszem hogy ezt fogja kérni. Hiszen vámpírrá tehetném. Talán meg is tenném. ha szeretné. De nem erről van szó.
Öljem meg az apját. Furcsa kérés, főleg egy haldokló embertől a gyilkosának. Valamiért úgy érzi, hogy bízhat bennem, és számíthat rá. Úgy döntök, hogy hazudok – megérdemli, hogy békésen jusson a túlvilágra.
- Megteszem barátom. – mondom halkan, ahogy a férfi szemébe nézek. Ki tudja – talán tényleg megölöm az öreget.
- Tudd, hogy Raten Chromixen ölt meg. És tudd azt is, hogy ugyan azon kontinensről származunk. Milyen kicsi a világ… – suttogok el egy közhelyt, miközben ellenfelem szeméből távozik az élet. Nehéz volt megállnom, de mindenképpen meg akartam várni, hogy meghaljon.
Lecsukom a szemeit, hirtelen milyen békésnek néz ki, ahogy lassan csordogál a vél a testéből. Hátrahajtom a fejem, felnézek az égre, majd a nyakára szorítom az állam, és lassan iszok. Addig szívom, amíg csak tudom, és még tovább is – minden csepp vért ki akarok szívni a testből. Ha nem tenném meg, ha nem innám a vérét, akkor csak értelmetlenné tenném a halálát. Még sose esett ilyen jól egy lakoma se.