Zeneterem

Az átlagos osztályteremnél valamivel nagyobb helyiség. Kisebbnek tűnik, mint amekkora mivel rengeteg hangszert zsúfoltak be. Megtalálható minden, amire egy zenekarnak csak szüksége lehet, akár könnyű, akár komolyzenét akarnak játszani. Mivel hivatalos zeneórák nincsenek, így a terem igen gyakran kihasználatlanul, üresen áll, a diákok maximum órák közötti, hosszabb szünetekben, vagy délután tévednek be...

Aki még nem járt az épületben, az gondolom nehezen tudja elképzelni, hogy egy épület ilyen nagy is lehet, mármint nagyobb, mint egy átlagos iskola...sokkal de sokkal nagyobb. Hiába jártam már ide hetek óta, mégsem mondhattam el, hogy ismerem az épületet, még mindig belefutottam új dolgokba. Persze lehet, hogy csak nem vagyok kalandor típus, és mások már sokkal hamarabb felderítik a helyet, de én elég sokáig húztam a dolgot.
Szóval órák után nekivágtam a folyosóknak, próbálva az agyamba vésni, mi minden is található arrafelé, amolyan ki tudja később mi lesz alapon, amikor a fülemet valami szokatlan dolog ütötte meg. Valaki egy zongorán klimpírozott...de borzalmasan...követtem a hangot. A szörnyű zenekezdemény szerencsére hamar abbamaradt, és kinyílt előttem egy ajtó, amin egy velem egyidős srác lépett kit.
- Hali!
- Szevasz!
Biccentettünk egymásnak, ő kilépett én pedig be. Basszus, korábban is el kellett volna tévednem erre. Az ajtón nem volt semmilyen beosztás, senki sem foglalta le a termet. A széken, és a dobokon ugyan kicsit állítanom kellett, az utolsó használó mintha még nálam is alacsonyabb lett volna, és a hangzása sem volt száz százalékos, de ezt hamar orvosolni lehetett. Egy pár pillanatig csak csendben ültem, majd lehunytam a szemem. Zúzós dallam csendült, és elvigyorodtam Static X - The Only...pont jó lesz...bemelegítésnek...

Huhh, szerencsére nem felejtettem el mindent. A vége felé már eldöntöttem, hogy bekapcsolom a lejátszót is, hogy legalább az illúziója meglegyen annak, hogy nem egyedül nyűvöm a hangszereket.
- Nem rossz, nem rossz...
Ha az ember csukott szemmel dobol, akkor bizony előfordul, hogy nem veszi észre, ha valaki belép, és a felcsendülő női hangra majd leestem a székről ijedtemben. Tekintetem rögtön megtalálta a közbeszólót. Mint a hangból kiderült egy lány támaszkodott az ajtónak, bár fogalmam sem volt, hogy mikor léphetett be, de amennyire ismertem magam, már a folyosón lehetett hallani a dobpergést.
- Ööö helló – mondtam tizenhat évem minden összeszedett magabiztosságával. – Ne haragudj, régóta vársz? Kicsit belefeledkeztem – intek körbe a verőkkel a kezemben.
Huhh, micsoda csaj. Szükségtelen volt megkérdeznem, hogy mit is csinál erre, mert senki sem hord sonkás szendvicset gitártokban. Próbáltam nevet illeszteni az archoz, kiejtésén érződött az enyhe külföldi akcentus, meg már összefutottunk néhány órán, úgyhogy annyira nem is volt nehéz a beazonosítás.
- Chila, ugye – próbálol helyesen ejteni a nevét, miközben felállok a dobok mögül, hogy kissé előre lépjek. – Nick vagyok.
Próbálok amennyire lehet nyugodt, barátságos maradni, mármint amennyire csak lehet, ha az ember fia ilyen wow lánnyal találkozik össze...

Mire viszonozza az üdvözlésemet én is karnyújtásnyi távolságba érek, aztán észbe kapok, hogy mégis illik ilyenkor nem is tudom...kezet nyújtani, remélem ez ellen nem lesz kifogása, így gyorsan átveszem a dobverőket a balomba, és kinyújtom a jobbomat; aztán egy pillanatra elbizonytalanodok, mivel én ugyan hozzászoktam már a karom látványához, de nem akarom, hogy a hosszanti égésnyomok esetleg viszolygást keltsenek benne, na nem mintha folyton gennyedzne vagy valami, de voltak, akik megrökönyödve bámulták, amikor meglátták az ingujjam alól kanyargó sebhelyeket, amik aztán az ujjaimnál érnek véget.
Ha elfogadja a parolát, akkor épphogy megszorítom, ha nem akkor, pár másodperc után kénytelen vagyok leengedni.
- Én is örülök, nem is tudtam, hogy vannak még más zenészek a suliban – mondom mindenképpen mosolyogva. – Az az igazság – mondom kicsit zavartan – hogy mostanáig valahogy elkerültem ezt a termet, pedig tényleg nagyon hiányzott a dobolás. Mármint otthon játszottam egy – két gyerekbandában, meg sulibálon, de azok nem igazán az én műfajom – mondom egy könnyű mosollyal utalva az előbbi zenére, amit hallhatott. – Bár, ahogy látom – biccentek egy kicsit a pólójára – te is inkább a hardcore – osabb műfajt kedveled...
Persze könnyen tévedhetek is, de aki általában Slipknotos pólót visel, az nem a divatért teszi. Viszont én maradtam a sötétzöld pólónál, fekete inggel, meg farmerral, és nincs rajta egyetlen banda neve se. Mindegy, tévedni emberi dolog. Azt azért remélem, hogy az előbb mozdulatot nem veszi túl...izé...szóval soknak, bár bármennyire is bitangjó alkja van, azért elsősorban a szemkontaktusra törekszek. Kivárok pár másodpercet, hátha hozzátesz, vagy belekérdez valamibe.
- Apropó, szólógitárral nyomulsz vagy basszussal? Régóta nyomatod?

Az első benyomás nem vált hamissá, és Csilla valóban barátságos volt, nem problémázott a karomon sem, bár a kézfogásunk kicsit talán erőltetettre sikerült, talán nem tudta, hogy is jön az egy lányhoz megy egy fiúhoz, bár igazából én sem tudtam, na mindegy, megtörtént, aztán nem is vesztegettünk több szót rá.
- Jaja tudod, olyan sulis extra elfoglaltság, az órák mellett – válaszolom meg az első kérdését a gyerekbandákról. – Néhányunkból összehoztak egy kis társaságot a tanárok, aztán iskolai bulikon játszottunk időnként, bár nem igazán csíptem, hogy folyton megmondták, mit játszhattunk és mit nem – vonom meg a vállam. – Aztán gimiben csak jammelgettünk időnként, de aztán történt valami, így azt is abbahagytam, és csak magamnak játszottam.
Azt nem teszem hozzá, hogy ezt a döntést nagyban befolyásolta egy bizonyos vihar, meg egy villámcsapás.
- Király – teszem hozzá, miután mondja, hogy szólógitáron játszik. – Nekem kimaradt az elmúlt pár hét, amióta itt vagyok, de egyébként tizenkét éves korom óta játszok. Persze azért jobban szeretek társasággal játszani, de ha éppen nincs senki, akkor ez a kis apróság – mutatom fel az iPodomat – is megteszi. Te ismersz még valakit, aki szintén játszik?

//bocs a rövidség miatt//

A gyerekbanda magyarázatakor kissé dörzsölgetem az állam, valóban több van mögötte mint amennyit a reklámoknak köszönhetően el tudtam képzelni, oké ez egyértelmű volt, az pedig nem valami jó hogy ilyesmik kissé beszűkítik a fantáziámat, nagyon nem, de ezen majd segítek később.
- Kicsit másnak képzeltem, amúgy nem hangzik rossznak, ahonnan jöttem ott csak diák kórus volt és az is... Nem váltotta be a tanárok által hozzáfűzött reményeket. Aztán ide kerültem, mutáns suli, Amerika, New York, gondoltam egy ehhez hasonló terem szinte állandóan tömve lesz.. - Enyhe csalódottság hallatszik a hangomból, mert valóban, oly naivan tettem be ide évekkel ezelőtt a lábam s lám senki sem volt itt, bár ettől még messze nem omlik össze a világ, ugyan. Egy kis ideig elhallgatok ahogyan latolgatom, hogy rákérdezzek-e arra a bizonyos történésre, de nem, majd egyszer később, nem szeretnék hirtelen egy ilyen valószínűleg kellemetlen témával rontani a hangulaton. A sejtésem az évekkel kapcsolatban valóban helyes volt, sokkal jobban megjegyezte mint ahogyan én tettem. Tudnék mit hozzá kommentálni, de a kérdést fontosabbnak vélem, így inkább arra válaszolok, valószínűleg nem egészen úgy mint ahogyan arra számít, ugyanis a kérdés után finoman a vállára teszem az egyik kezem és megveregetem.
- Most már igen. - Ezzel lényegében finoman be is lépek mellette a terembe, nem tolakodok, csak lassan úgy érzem ideje hogy bebújjak a zene itteni kis kuckójába, amúgy is túl régóta foglaltam le magamnak az ajtót. Több órányi szabadidő van előttem, szóval nem sietek sehova, eléggé nyugis tempóban lépdelek át a hangszerek között.
- Sajnos a zene ilyen téren nem sokakat mozgat, legalább is errefelé nem, itt tartózkodásom óta te vagy az első akit dobolni halottam. Talán ha beszereznének egy zenetanárt megoldaná a problémát de ilyesmi azóta még nem történt meg. - A vége inkább hangos gondolkodás ahogyan az ölembe fektetem a gitártokot.
- Tudom hogy korábban már hallgatóztam... De kíváncsi vagyok, melyik az a szám amelynek dob terén a legnehezebben követhető a ritmusa? - Jobb füle van hozzá mint nekem, vagy jobban átnézte a számokat ilyen téren mint jómagam, főleg ezért érdekel, illetve talán rá tudom venni hogy adjon egy kis ízelítőt a maximum környékéből amit ki tud hozni jelenleg a tudásából, továbbra is csak a kíváncsiságom miatt, tény, de olyan kellemes végre egy olyan személlyel találkozni itt akivel egyezik a zenei ízlésem és láthatóan ért is hozzá.

// Ahogyan jólesik, mégiscsak szabadjáték . //

Úgy tűnik Csilla egyszerre közvetlen és mégis tapintatos, nem kérdezett rá, hogy miért is történt velem annak idején, de nem idegenkedik a fizikai kontakutstól alig pár perccel a bemutatkozásunk után. Nyugodtan félre állok az útjából, amikor beljebb lép, szemlátomást otthonosabban mozog a teremben, mint én, nyílván nem most van itt először.
Az okfejtésével csak egyet tudok érteni, kicsit én is csalódott voltam, amikor néhány hét elteltével sem hallottam, hogy lenne bármilyen együttese a sulinak, ami talán kicsit fura, tekintve, hogy mekkora intézményről van szó.
- Igazad lehet – teszem hozzá szóban is – bár a legtöbben gondolom inkább a mutáns képességeik kiteljesítése miatt vannak itt – vonok vállat – ha érdekli is őket a zene, megmaradnak csak hallgatóságnak.
A következő mondatára kicsit meglepődök, azt hittem, hogy legalábbis hangolni akar, vagy a gitárját összekötni az erősítővel, vagy a torzítóval, vagy ilyesmi. De, hogy teszteljen? Na jó...
- Nem is tudom – mondom egy mosollyal – ha egy szám megtetszett, akkor addig gyakoroltam, amíg nem ment annyira...hát, hogy tetszen.
Na jó, ez lehet, hogy nagyképűen hangzott, de már mindegy. Visszazökkentem a dobok mögé, majd kiválasztottam egy ismertebb, jóllehet mostanra őskövületnek számító számot, amit ismertem.
- Döntsd el te – mondom egy hunyorítással – hogy ennek elég bonyolult –e a ritmusa.
Persze a lejátszóból először semmi nem szól, hisz a pont a dob rész van kivágva, különben miért is ülnék pont dobok mögött. Egyrészt le is akarom nyűgözni, másrészt meg feldobni a labdát, hadd lássak/halljak valamit a gitártudásából. Magam mellé teszem a távirányítót a cintányérra, amit nem az elején terveztem használni, majd nekikezdtem... Pont mielőtt Axl is beléphetett volna, megütöttem alulról a cint, amitől annak igencsak fals hangja lett, de az irányító a levegőbe ugrott, de sikerült elkapnom. Oké, ez volt nagyképű...
- De talán te a frissebb számokat kedveled – mondom megjátszott bizonytalansággal.
Egy gombnyomás és váltás. Mi a fene? Ennyire nem akarhatom lenyűgözni... vagy mégis? Inkább be is hunyom a szemem, mert már a You Could Be Mine alatt (én marha, még majd moziba is elhívom) is majdnem összeakadtak a kezeim. Kicsit kifújom a levegőt, elvégre van nyolc másodpercem...
Így kicsit könnyebb, hogy nem látom, ahogy figyel, ha figyel...de mintha érezném a jelenlétét alig pár méterre tőlem. Azért ezt is sikerül tiszteségesen eljátszani.
- Na? – próbálok magabiztos lenni, de biztos, hogy egy kis reménykedés is a hangomba vegyül...

Mivel csukott szemmel játszik, ezért ő nem látja, de a jobbján körömnagyságú villogó pontok indulnak meg, az inge alól, és valahol a csuklója magasságában tűnnek el. A mozgásuk véletlenszerűnek tűnhet, de a sebhelyeket követik...

//bocs a lassú válaszért, most majd leszek pár napig //

Óóóó, király, tehát tetszett neki. A zenével kapcsolatban is nagyjából egyetértettünk, bár szerintem ő azért sokkal jobban szereti, mint én lehet, hogy neki egyenesen életcélja a zenélés, míg nekem egyelőre csak az egyik lehetséges jövőképem...de miért is ne, főleg ha van megfelelő társaság.
Szerintem ugyan a Before I Forget jobban sikerült, talán, mert akkor jobban elengedhettem magam, mert nem láttam, csak éreztem, hogy ott van...velem...és figyel...és még rám is mosolyog, kicsit megcsillan a szeme...basszus...talán telepata vagy nem is tudom, illúzionista? Egyáltalán honnan veszem azt a mosolyt, meg a csillogást...
Az enyhe akcentussal fűszerezett szavai, hűs hullámokként ölelnek körbe, először nehezen is fogom fel az értelmüket, ahogy a játék után kicsit kifújom magam, legalább annyira egy kis fáradtságot rázva le, mint amennyire a jelenléte okozott hatásokat.
- Milyen fények? – kérdezem meglepődve.
Csak nem tört ki belőlem az egész ilyen kontrolálatlanul, bár csukott szemmel nem láthattam, de lehet, hogy a terem lámpáit kapcsolgattam? Máshoz biztos nem nyúlta, mert a zenét végig hallottam, így maximum valami kisebb változásokat hozhattam létre, talán a lámpák...annak kell lennie...de szemlátomást Csillát nem zavarta, és úgy tűnik, még hozzá is tett az élményhez.
Majd rá kell kérdeznem, hogy milyen képessége is van, bár nem akarom megbántani, majd elmondja, ha szeretné. Meg az a kiejtés...honnan jöhetett? De ha így folytatom, akkor nagyon sok álmatlan éjszakát fog még nekem okozni...

Hmmm szóval nem csak akkor történik, amikor az árammal manipulálok, hanem például ilyen alkalmakkor is. Eddig ugyan sohasem vettem észre, biztos kell hozzá a megfelelő lelkiállapot, vagy ezt szintén neki köszönhetem.
- Én nem is tudtam róla – teszem hozzá – mármint mindig van, ha a képességemet használom, de zenélés közben még nem vettem észre.
Elmosolyodok, amikor bemutatja a gitárját. Én sohasem neveztem el a dobszerkómat, főleg, hogy nem is vihettem magammal mindenhova, egyértelmű okoból.
- Illik hozzád – mondom mosolyogva.
Valóban, mind a formája, mind a szinezése illik a lányhoz, kíváncsian várom, hogy mit is fog bemutatni. Na nem mintha elvárásaim lennének, bár kicsit nyílván csalódott lennék, ha nem tudna elfogadható szinten játszani. Egyelőre nem zavarom hát felesleges kérdésekkel, hagyom, hogy felhangolja a gitárt, majd hagyom, hogy az iPodomat lecserélje a saját lejátszójára, és ha lenne támlája a széknek akkor hátradőlnék, de ilyen nincs.
Az biztos, hogy érdekes zenét választott kezdésnek. Valóban lassú szám, és biztos, hoy a szövegébe is bele lehetne kötni, de nem igazán célom, hogy megmondjam neki mit játszhat és mit nem. Mondjuk szerencsére benne van a Gonosz felemelkedése, így mondjuk kicsit tompítja a mondanivalót.
A gitárszólót ő is szemlátomást élvezi, gondolom ilyenkor számára sincs más, csak a zene.
- Igazán jó párost alkottok – mondom mosolyogva, amikor befejezi, és kicsit zavarban lévőnek tűnik. – Lehetne akár frontember is belőled. Főleg, ha énekelsz is hozzá – vigyorodok el féloldalasan, hiszen nem is biztos, hogy énekelni szeret, vagy hogy jó hangja van. – Persze nem feltétlenül ezt a számot – valóban furcsa lehet hörögni hallani. – Illetvem, akár ezt is...
Remek, ez biztos segített a pillanatnyi zavarán...van még mit tanulnom. Viszont aztán mégis rákérdezek arra, ami már egy kicsit furdallja az oldalamat.
- Remélem nem bánod, hogy megkérdezem, de te ugye nem itt születtél – aztán eszembe jut, hogy ez esetleg bántóan hangozhatott, és gyorsan hozzáteszem – mármint csak a kiejtésedből gondolom...de ha túl személyes...akkor ne haragudj...tényleg nem vájkálni akarok az életedben...

Ha Csilla figyel ilyesmire, akkor Nick is kicsit máshogy beszél, mint a legtöbben, akikkel a lány eddig találkozott. Helyenként összemos szavakat, illetve mintha extra betűket is közbe rakna (Nick texasi, és igen erős déli akcentusa van )

Örülök, hogy sikerült valamivel csökkentenem Csilla zavarát, bár nem is gondoltam volna, hogy olyan zavarba jövős típus let volna, de hát tévedhetek is vagy lehet, hogy csak a zenével kapcsolatban van így. Nem hiszem, hogy NY-ban sokszor gyújtatnának tábortüzet, szerintem állandó tilalom van egy ekkora nagyvárosban, meg az odaillő dalok nem biztos, hogy illenének a reprtoárba.
A másik tippem viszont úgy tűnik helyesnek bizonyult, biztos volt olyan, aki viccet csinált volna a lány otthonából, így ezért én ezt nem tettem, mivel eszem ágában sem volt megbántani, hamár ilyen jól indult a beszélgetésünk. Szóval Magyarország...nem voltam teljesen ütődött földrajzból, így nagyjából el tudtam volna helyezni egy térképen (ha nem is 100% - os pontossággal). Mindenesetre tetszett a kis akcentusa, bár még nem tudtam eldönteni, hogy honnan is olyan ismerős, és nem volt különösebben affektáló sem, ami csak még jobban hozzájárult a varázsához. Egyszóval csüngtem a szavain...
Viszont nem tudtam, és nem is akartam fájdalmas emlékeket okozni a hazájának emlegetésével, úgyhogy csak egy keveset tettem hozzá:
- Izgalmasnak, és egzotikusnak hangzik – mondom mosolyogva. – Elég feltűnő nem igaz – kérdezem mosolyogva, maikor ő is megjegyzi, hogy az én kiejtésem is igencsak más.
Hátranyúlok, ahova a kalapom tettem le, még mielőtt el kezdtem volna játszani, majd egy kicsit lehajtva a fejem, felveszem, majd vigyorogva nézek fel rá, miközben a karimája majdnem teljesen eltakarja a szemeimet.
- Szóval én az Államok legszebb részéről jöttem – majd eszembe jut, hátha ő nem tudja melyik is legszebb - texasi vagyok – ellenállok a kísértésnek, hogy hozzátegyem “jíhá” – illetve nagyrészt egy farmon éltem San Antonió mellett. Mármint a szüleim farmján.
Ha Csilla látott már western filmeket, vagy szereti őket, akkor láthatja a hasonlóságot...remélem...ugye látja?...ugyan már nem mindennap lát az ember egy ilyen magamfajta modern cowboy. Lehet, hogy kéne egy fogpiszkáló, vagy egy lasszó. De csak látja, és csak nem ciki (vagy mégis )
- ... neked végül is milyen adottságod van?
Válasz helyett csak rámutatok a lejátszóra, ismerős érzés bizsergeti meg a jobbomat, ahogy a kis kék fények megindulnak a csuklóm elé, szeszélyesen követve a sebhelyeket, és a lejátszó egy halk kattanással kikapcsol.
- Néhány éve megcsapott egy villám – teszem hozzá magyarázatképpen – hagyott egy kis szuvenírt, úgyhogy most befolyásolni tudom az elektromosságot.
Megvárom, hátha rákérdez még valamire, vagy hozzáfűz valamit.
- És te mivel változtatod meg a világot? Már gitárjátékod és a mosolyod véletlenül csődött mondana?

Na most aki azt mondja, hogy nem esik neki jól, ha egy csinos lány megdícséri a „belépőjét”, akkor az tuti kamuzik. Éppen ezért is hát nekem megdobogtatta a szívemet, bár igyekeztem megőrizni a jókedvűen semleges arckifejezésmet. Kicsit elfordulok a doboktól, hogy azért ne úgy nézzek ki, mint aki csak arra vár, hogy mikor is kezdhet neki megint játszani, főleg, hogy látom ő is kényelmesebb pozíciót vesz fel a gitárral az ölében.
- Hát, természetesen eléggé más, mint a városban – mondom az otthonomra vonatkozó kérdést válaszolva. – Kicsit olyan, mintha a múltban ragadna az ember, tudod, viszonylag közel a természethez, állatokhoz, távolabb a tömegtől, meg a mindennapos forgalmi dugóktól – majd rájövök, hogy ez azért eléggé cikin hangozhatott. – Persze nem mintha bármi bajom lenne a várossal, szóval például itt is jól érzem magam, csak nyílván időnként azért hiányzik az otthonom.
Ez utóbbi természetesen igaz, de ki az, aki nem érezne hasonlóképpen egy hasonló helyzetben kétezerötszáz kilométerre az otthonától.
- De tényleg nem akarlak untatni – mondom visszarángatva magam a valóságba. – Szóval egy farmon élni nagyon király, rengeteg hely van, tiszta a levegő, mindig van mit csinálni, és mégis mindig van szabadidőd is, sok olyan dolgot látsz, ami mondjuk egy new yorkinak különlegesség. És persze kapsz egy lovat is – mondom vigyorogva – és a közhiedelemmel ellentétben nem kakaskukorékolásra kelünk, és nem csak countryt hallgatunk, amint láthatod...mármint a szüleim imádják a countryt – teszem hozzá az igazságnak megfelelően – de én, hát nem. Téged egyébként is a szívükbe zárnának, mert igazán jól gitározol...
Affrancbe, ezt meg minek is mondtam? Hirtelen elharapom a mondat végét, és csak egy vállvonással felelek a villámcsapással kapcsolatos megjegyzésére. Hát nem mindig tűnt olyan hasznosnak, főleg, hogy mennyire redukálta az emberekkel való kapcsolatomat. Aztán lehunyja a szemét, én meg kíváncsian várom, hogy milyen bemutatót is tart. Én pedig megcsodálhatom szabályos arcvonásait, hosszú barna haját, a hosszú lábakat, a telt ajkakat...mi a fenét csinálok, eddig alig mertem hozzáérni valakihez, mert attól féltem, hogy fájdalmat okozok valakinek, most meg egyfolytában azon jár az eszem, hogy hogyan is kerülhetnék közelebb hozzá...mármint sokkal közelebb, érezhetném a haját, bőrének tapintását az ujjaim alatt, ajkainak íz...
- Így... Nagyon rövidre fogva…
Ó a fenébe is, szerintem egy pillanat alatt elvörösödtem, kellett egy pár másodperc, ahogy a kor…nos a kamaszos lángolásom…mármint tényleg minden csak a mutációja miatt volt? A szemembe húzom a kalapomat, milyen jól is jön ilyenkor, elrejti, ahogy szorosan összezárom őket. Az egész csak pár másodpercig tart, majd egy mozdulattal ismét feljebb tolom, de ezúttal úgy, hogy ne takarjon, és még fel is emelkedek egy kicsit.
- Tehát az, hogy szimpatikusnak talállak teljesen – nyomom meg a szót – a mutációdnak köszönhető?
Annyira szeretném, ha az mondaná: nem. Miért is ne találhatnánk egymást szimpatikusnak vagy hát többnek, mint csak szimpatikus? Kicsit talán ki akadtam, igyekszem összekapni magam, bármit is válaszol...

Oké, szóval eltúloztam a dolgot, és ezek szerint nem is kicsit. Gáááááz! Íme az első lépés a „hogyan csináljunk magunkból idiótát három gyors lépésben”. Amennyire lehet, igyekszem visszafogni magam, hiszen gondolom már így sem lehet jó véleménnyel rólam, mutáns erő ide vagy oda.
- Izé – próbálok szavakat találni – sajnálom, hogy hülyén viselkedtem – mondom az igazságnak megfelelően. – Szóval nem kellett volna kibuknom – gyűrögetem a kalapomat – csak hát azt hittem, hogy az erőddel izé nem is tudom belemásztál a fejembe...vagy valami hasonló...szóval tényleg bocs...
Hát nyílván előfordult már tökéletesebb bocsánatkérés a világtörténelemben, de ha elmondom, hogy attól paráztam be, hogy a képességével esetleg ki is fordíthat önmagamból, szóval beijedtem a képességétől, és rögtön a legrosszabbra gondoltam.
Viszont így már értem a hirtelen jött lelkesedésemet, amely most egy kicsit vissza is húzódott, ahogy ő is visszavonta az auráját, vagy milyét...na nem mintha nem lehetne lelkesedni érte, csak hát az biztos, hogy nem úgy ahogy én tettem.
- És ez a képesség, ez olyan auraszerű, vagy célzott? – kérdezem mármint ha nem fordult sarkon, pakolt össze és hagyott itt...

Látom, hogy Csillát is némileg kényelmetlenül érinti a helyzet, így a beszélgetésünk kicsit a kölcsönös bocsánatkérés mocsarába fullad, ami bevallom halvány mosolyt csal az ajkaimra, és a rossz kedvemet is elfújja egy pillanat alatt. Ugyan nem vagyok telepata, mégis valamiért úgy érzem, hogy nem akart ezzel semmi rosszat, és végülis velem sem történt semmi különösebb, tehát nem kezdtem el magamtól például csirkeként kotkodálni az egész iskola előtt vagy ilyesmi.
Immáron inkább érdeklődve, mint dühössen és félelemmel hallgatom kis magyarázatát, és örülök, hogy nem rámolta össze a cuccait, hogy lelépjen. Szívesen veszem a témaváltást, és elmosolyodok a „haladó zenei művész” kifejezésen, mivel nem sokan emlegetnék a dobolást így
- Hát néhány napom eléggé be van táblázva, de időnként azért akad néhány szabad órám – majd egy halvány mosollyal hozzáteszem – bár egyedül azért unalmas lenne ide járni. Főleg, hogy tudom, nem én vagyok az egyetlen „művész” a suliban – fűzöm hozzá egy pislogásnyi kacsintással.
Aztán eszembe jut, hogy mi is érdekli a zenészt még a legjobban a világon, és az hangszere. Márpedig Csilla szemlátomást saját gitárt használt, és valószínűleg szerette is annyira, hogy rendben is tartsa. Azt ugyan nem tudtam, hogy mennyire érdeklik úgy egyébként is a gitárok, de gondoltam egy próbát megér.
- Egyébként nem tudom mennyire érdekelnek a hangszerek úgy általában, de tudok egy remek boltot Coney Islanden, ha Scarlettnek új húrokra lenne szüksége. Ráadásul állítólag van egy Stratocasterjük, amit még állítólag Jimmy Hendrix használt, meg egy Gibson Angus Youngtól. Meg, hát – toldom meg egy óvatos vállrándítással – van ott egy tuti kávézó is, ha elfogadsz majd egy „bocs meghívást egy békekávéval”...

Huh, örülök, hogy sikerült a konfliktust feloldani kettőnk között, bár mindig van egy olyan érzésem, hogy erősen túllihegtem a dolgot. Persze annak idején én is elég pocsékul éreztem magam, amikor mindenkinek, aki csak hozzám ért rögtön megrázó élményben volt része. Úgyhogy nem is kárhoztattam Csillát, azért, ami történt.
Lehet, hogy a meghívás kicsit hirtelen jött számára, és azért fogadta el ilyen tömören, bár az is igaz, hogy mi a fenét kellene ezen cifrázni. Basszus, hát van még mit tanulnom a csajokról, mert egyelőre inkább zavarba hoznak, bármennyire is igyekszek fesztelennek, meg magabiztosnak tűnni.
- Hát nekem igazából bármelyik hétvége jó – jegyzem meg – egyébként sem szeretnék folyton itt bent ülni. Mármint ez a suli elég izgalmas meg minden, de az ott kint – intek az ablak felé – mégiscsak New York, és vétek lenne kihagyni.
Persze nem ismerem annyira a várost, mint szeretném, vagy amennyire magabiztos vagyok, de mégis kimenni, kóborolni egy csinos lánnyal, hát talán megengedhető, ha kicsit magabiztosabbnak mutatom magam, mint amennyire igazából voltam. Na majd előtte utánanézek a magyaroknak, hogy mit is szeretnek csinálni, na nem mintha Csilla olyan átlag lánynak tűnne, de ki tudja, hogy mi mindenért lelkesednek az óceán túloldalán.
- Hallani meg én is csak azért hallhattam róla, mert az üzletvezető ugyanúgy texasi, mint én – folytatom egy mosollyal – úgyhogy könnyebben haverkodtunk össze. Persze Jack elég mogorva figura, és nem dicsekszik mindenkinek a gyűjteményéről – aztán azért megengedek egy kicsit kétkedő vállrándítást. – Persze lehetm, hogy kamu az egész, vagy Young csak egyszer a kezébe vette azt a Gibsont, de...azért legalábbis érdemes lenne megnézni – vigyorogtam rendületlenül.
Megvártam, hátha Csilla mond esetleg egy napot, meg egy órát, amikor neki jó, vagy csak hozzáfűz valamit, aztán eszembe jut, hogy ő is játszani, gyakorolni jött, én meg csak lököm neki a dumát folyamatosan.
- Hát, tudom, hogy már játszottál – mondom megvakarva a tarkómat – de nem lenne kedved előadni még valamit? Csak, hogy lássam, hátha tudlak követni, meg mert tényleg jól brillíroztok Scarlettel – bökök a gitárja felé...