Bruno Gröbel - Prototype

by **Sarah** Vas. 23 Feb. 2014, 17:54

Név: Bruno Gröbel ( már nincs használatban )
Egyéb név(i): Prototype
Faj: Feltámadottak egyike.
Nem: - ( valaha férfi )
Jellem: Fanatikus, hűségesen végrehajtja a parancsokat bármi is legyen az ára.
Személyazonosság: titkos
Kor: 1026 ( a mi időszámításunk szerint 3511 )
Születési helye és idő: 2000. Január 3. Berlin
Család: halottak
Foglalkozás: Teszt fegyver, „szuperkatona”
Testmagassága: 238 cm
Testsúlya: 1 - 1,5 tonna
Szeme színe: zölden világít
Haja színe: -
Bőre színe: -
Különleges ismertetőjel: Kinézete, sötétben helyenként zölden világít.
Egészségi állapot/ betegségek: Ki hogy nézi, fajtához mérten egészséges.

Életrajz:
Kereken kétezerben születtem, meglehetősen egyszerűen, ugyanis egy négy gyerekes család utolsó sarjaként láttam meg a napvilágot, így pedig nem igazán kellett velem sokat szenvednie anyámnak. Az már más kérdés volt, hogy otthoni szülés volt és az orvos később ért oda, mint ahogyan kellett volna, de szerencsémre ez semmit sem befolyásolt, csupán a környezet nem volt steril, végül is mi baj történhetett volna, nem? Mindenesetre is rá tudtak venni a lélegzésre és ez a lényeg. Köztem és a legidősebb bátyám között egy jó 15 év különbség volt, ami nem kicsi, talán meglepő módon pedig pont vele tudtam meglenni a legjobban a családból, leszámítva anyámat és néha apámat, habár az öreget a kezdetekben ritkán láttam, ezt hamarosan meg is magyarázom, hogy miért, de előtte… Nos… A másik két testvérem, avagy inkább pontosítanék, nővérem, szóval ők sajnos tipikusan olyanok voltak akikkel nem lehetett szót érteni és akiknek valamiért különleges élvezetet okozott az arcom firkálása, már ha el tudtak kapni, szerencsémre gyors futó voltam, már amennyire egy pár éves gyerek gyors futó lehet, de általában elég volt ez is, valószínűleg csak azért, mert eléggé egyértelmű jelzés volt a „ nem akarom „ irányban. A lényeg, hogy ezen ok, vagy okok miatt nem igazán szerettem őket, persze ez a későbbiekben, ahogyan mindnyájunknak benőtt a feje lágya változott, de ne rohanjunk a történetben. Apám befolyásos üzletember volt, ezért a legtöbb idejét a munka emésztette fel, eleinte láttam egy keveset, bár akkor is csak este, kimerülten és fáradtan, a későbbiekben viszont már ennyit sem volt hozzá szerencsém, anyám valami olyasmivel indokolta, hogy sokat van külföldön mert ott kell intézkednie. Ennek az lett az eredménye, hogy idővel eléggé kívülálló lett az életemben, tudtam, hogy ő az apám és hogy értünk teszi amit tesz, de sosem volt ott, ha szükségem lett volna rá, vagy ha valami adódott, így szép lassan már nem igazán tudtam rá úgy tekinteni, mint egy számomra fontosabb személyre. A szerepét inkább anyám vette át, aki maga is sokat dolgozott, tény és való, de ő inkább megterhelés terén értelmezve, ugyanis takarítónő volt egy szintén tehetős családnál, mivel szegénykém sajnos nem igazán volt az a tanult fajta, így jobb munkahelyre sem igazán futotta, igaz próbálkozott, de sajnos mindig kevésnek bizonyult. Szerencsére a családnak anyagi gondjai, főleg apám miatt nem voltak, így nem kellett nélkülözésben felnőnöm, igazából sosem volt alkalmam megtapasztalni azt, hogy milyen az amikor az embernek nem tudnak megadni valamit, bár úgy igazán soha nem is akartam semmi drágát vagy különlegeset, elvoltam egy darabig a játékaimmal, a bátyámmal amikor a tanulás mellett volt ideje játszani velem, majd pedig egy napom felkeltette a figyelmemet egy furcsa masina… A számítógép. Nem is tudom már, hogy mi volt az első dolog amivel játszottam rajta, csupán az alapvető koncepciója van meg és az első szint mert sosem jutottam tovább rajta, pokolian nehéz volt, de teljesen magával ragadott, innentől pedig a gép előtt való ücsörgés volt az, ami a napjaim nagy részét kitette, igaz ezt sokszor nem nézték jó szemmel, mégsem léptek igazából ellene semmit, pedig egy magamfajta átlagos, nem visszafeleselős gyerek mégis mit mondhatott volna a tiltásra? Lettek volna lehetőségek de akkor kinek jutott volna éppen az eszébe ugyebár. Szép lassan teltek az évek, lassan kiléptem az óvodából, ami igazából olyan szinten jelentéktelenül telt számomra, hogy értelmét sem látom az említésének, azt követően pedig betehettem a lábam az iskolába, amit, hogy őszinte legyek teljes szívemből gyűlöltem. Kezdésnek kifogtam egy teljesen ellenszenves osztályt és emiatt nem igazán voltak barátaim, gyűlöltem közéjük menni, általában vitatkoztunk, néha volt pár verekedés, amikért általában nem én lettem leszidva, legalább is nem én kaptam meg érte a legjobban a magamét, mivel sosem én voltam a kezdeményező, inkább csak folytattam. Mivel nagyon nem tetszett az iskola, a kötelező tanulás mellett inkább továbbra is a számítógép világába menekültem, bár ez maga nem igazán menekülés, inkább szórakoztató időtöltésnek mondanám egy megterhelő nap után… És ez ment nyolc éven keresztül.
Az általános végére már diplomázhattam volna, igen, diplomázhattam volna kockaságból, ugyanis az évek során egyre jobban elkezdett érdekelni az informatikai pálya, igaz nem értettem hozzá, de eleget tett a latba ahhoz, hogy a továbbtanulási lehetőségeimet a programozással foglalkozó iskolák területén keressem. Természetesen eddigre volt pár barátom, bár mindegyik inkább az évfolyamból, vagy pedig fiatalabbak voltak nálam egy, esetleg két évvel és nem igazán sajnáltam hogy az útjaink elválltak, igaz nem mindenkitől, pár ismerős arc végigkísérte a középiskolás korszakomat is. Eme korszak már sokkalta jobban ment, egyrészt jobb társaságba keveredtem, kellemesebbek voltak az emberek, bár eléggé hozzászoktam sajnos ahhoz, hogy nem lehet értelmesen kommunikálni a körülöttem lévőkkel, így nehéz volt hozzájuk szokni, de sikerült szerencsére probléma és félreértések nélkül megoldani. Ekkor éreztem igazából először, hogy mekkora eltérés is van a korosztályok között, oké, éreztem már korábban is, hogy gyermek és felnőtt között rengeteg különbség van, de azt eddig nem realizáltam, hogy fiatalok és… Még fiatalabbak között mekkora az eltérés. Még egy nagy pozitívum volt a középiskolával kapcsolatban, hogy itt már volt lehetőségem azzal foglalkozni amivel szerettem volna, informatikával, az más kérdés, hogy eleinte olyan ostobaságokkal kellett foglalkozni mint a Word, vagy éppen a PowerPoint, de azt is meg kell ugye egyszer tanulni és az utolsó két évben az ötből, nos, azokban legalább már valóban azok voltak amiket ígértek, programozási alapismeretek és egy kevés gyakorlat, ami éppen elégnek bizonyult az egész végére. Eléggé jó munkát végeztek velem, ami azt illeti nem csak velem, a legtöbbek előtt ígéretes pálya állt, előttem is, ráadásul rengeteg ismerősre sikerült szert tennem, ami sok-sok potenciális jövőbeli kapcsolatot jelentett, habár ezt csak később fogtam fel, mikor az egyik ilyenből sikerült hasznot húzni felvételi képében, ugyanis az egy dolog, hogy szinte kitűnően végeztem… Szinte… Fránya történelem… Az egyik barátomon keresztül viszont sikerült bejutnom álmaim főiskolájára is, ekkor lehettem úgy nagyjából 18 éves.
Vakon hittem, hogy minden összejött, hogy ott majd megtanítanak rendesen programozni, játékokat gyárthatok, esetleg ha szerencsés vagyok pénzért tesztelhetek majd, vagy ki tudja, sok lehetőség rejlett benne, a remények pedig két éven keresztül vittek előre… Igaz néha nem egyenesen, hiszen eddigre bőven megismerkedtem már az alkohollal és a testi örömök jelentőségével, de még egy normális barátnőt is sikerült szereznem, tehát egyenesbe jött minden, rendben voltam viszonylag család terén, leszámítva továbbra is apámat, sok kapcsolat, ígéretes jövő, barátnő, akire nem mondtam volna, hogy álmaim barátnője, de azért nem volt olyan messze tőle, de úgy szerettem ahogy volt és amilyen volt. A probléma csak az, hogy ezen a ponton mondhatjuk, hogy ütött az óra és elérkezett 2020… Fénypontja? Cinikusan mondhatjuk így is. A halálom órájában tanórán ültem, az egyetlen amire figyelmes lettem az egy furcsa zajra, majd pedig még képes voltam realizálni a kibontakozó pánik hangját, de időm nem volt rá reagálni, feltekintettem, de csak egy vakító, abnormális fényt láttam, azt is csak egy pillanatig, megfűszerezve egy kellemetlen, hirtelen zajjal és egy momentumnyi fájdalommal. Így ért véget az én történetem, legalább is az a része, ami valóban az enyém volt s magam formálhattam, viszonylag szabadon, habár mint ember, sosem voltam szabad, de legalább a döntés az én kezemben volt.
Hamarosan magamhoz tértem, habár nem tudom, hogy miként, de valamiért felszabadulást éreztem, egy megmagyarázhatatlan túlvilági, felemelő érzést ahogyan az élet visszatért a testembe, már amennyi magmaradt belőle, a fejem eltorzultan, s pár véletlenszerű szervem… De akkor nem voltam ezt képes felfogni. Próbáltam mozogni, de nem voltam rá képes, ellenben hamarosan egy állványra pakoltak, a valóság pedig furcsa módon kezdett összefolyni, mire pedig képes lettem volna értelmezni, vagy legalább találgatni azzal kapcsolatban, hogy mi történik éppen, egy teljesen más, békésebb, barátságosabb és világosabb helyen találtam magam. Eme hely meglehetősen idillinek tűnt, eleinte, később azonban kiderült, hogy képes egyszerre pokol is lenni, hiszen attól függetlenül, hogy mennyire békés minden, intenzív nevelésben volt részem, mely elutasítása szenvedést és fájdalmat okozott mint következményt, pár éven belül pedig szinte sikerült erőszakosan kitörölni belőlem talán mindent ami valaha voltam, lényem helyét pedig átvette valami… Valami olyan, ami képes lenne vakon végezni magával, ha egy felsőbb akarat azt kívánja. Itt ért véget valójában az életem, habár a testem tovább él, alszik, karban tartják s újabb és újabb felszereléseket raknak rá, lecserélvén a régieket, én magam már megszűntem létezni mint emberi lény s csak egy torz, korcs emlékképem maradt meg ebben a szunnyadó fém börtönben, arra várván, hogy egy napon felkeltsék és szolgálhassa a birodalmat, mint a hű követő aminek nevelték.

---- Felszerelés/Fegyverzet:
- Alapok: Prototypenak szinte csak a feje maradt meg, mint viszonylag ép szerv, azt is pótolni kellett, így a fej a maradék pár ép szervvel egyetemben egy sugárveszélyes anyaggal töltött tartályban pihen a hozzá rendelt géptest nagyjából közepén, amely egy meglehetősen kemény fémből készült, mely ellenáll a kritikus környezeti viszontagságoknak, valamint a korszerűbb, erősebb bombáknak és nagyobb kaliberű fegyvereknek is képes ellenállni, de természetesen nem képes felvenni egy up2-es személy fegyverzetének erejével a versenyt, de egy nehezebb tankot képes megemelni és eléggé messzire el is dobni ( 45-50 tonna körüli erő )
- Magát a testet ez a bizonyos fokozottan veszélyes anyag hajtja, ez biztosít számára energiát. Az atomenergiához hasonló alapokon nyugszik a rendszer, így hatalmas mennyiségű energiát állít elő gyorsan és nagyon-nagyon hosszú távon, igaz az energiát időnként szükséges lecsapolni, hogy ne legyen az már káros a testre, de ez ritkán szükséges hála a beépített nanitoknak, amelyek szerepe majd később.... Sérülés esetén a keletkezett repedésekből, szakadásokból vagy egyéb nyílt sérülésekből mérgező és erősen maró gőz vagy füst szivárog.

- felszerelés és fegyverzet:
- A test nanitok millióival van tele, amik feladata a fölösleges energia elnyelése és raktározása, illetve azt felhasználva szükség esetén a sokszorozódás és a test javítása, hiányzó részek pótlása (pofátlanul) gyorsan. Idő kérdése és szinte bármilyen sérülésből képesek helyreállítani a testet, az már más kérdés, hogy a tudat benne életben van-e még, mert az nem garantál, egyértelműen ha a fej szétroncsolódik. Ezen nanitok segítségével képes átalakítani a kezeket, illetve a lábakat és szinte bármilyen közelharci, illetve távolsági fegyvert megalkotni, vagy akár csupán mászást segítő szerkezeteket, a csápoktól, kardoktól és körfűrészektől kezdve az inkább közelre ható géppuskákon és "lángszórón" keresztül a rakétavetőn át egészen a kifejezetten távolsági puskákig, ezek pedig muníció gyanánt sűrített nukleáris energiát használnak, mely sűrűségtől függően képes rendes lövedékként viselkedni amely szétszaggatja, vagy átégeti magát az áldozaton, vagy akár lehet csak forró energia is amely legjobb esetben ledönti az embert a lábáról és fájdalmasan marja szét a földön. A korábban említett csápok segítségével képes lehet rácsatlakozni emberekre illetve gépekre, ha olyan információhoz lenne szükséges a hozzájutás amely létfontosságú a birodalomnak.
- A fegyverzet és a kilőtt lövedékek sugárveszélyesek és mérgezőek, egy mellé ment lövedék közelében lenni is veszélyes az egészségre és valószínűleg a szerencsétlen nem fog sokáig élni, helyette kínok között fogja elhagyni ezt a világot, ( az már más kérdés, hogy hova megy ).
- Rendelkezik beépített radarral, amely a két km-en belül lévő életjeleket jelzi számára, illetve röntgen és hőlátással, valamint energiát kereső letapogatóval, ha álcázott gépekkel kerülne szembe.
- Egy pajzsgenerátor biztosít számára egy erősnek mondható erőteret, kissé erősebb ellenállással rendelkezik mint maga a test, színe zöld, ránézésre ködhöz hasonlít de érintkezésnél élénk zölden izzik. A működtetéséhez külön aktiválás szükséges, alapjáraton nincs bekapcsolva.
- Hátára felszerelt jetpackhez hasonlító repülő alkalmatossággal rendelkezik, ezzel maximum 600 km/h sebességgel képes repülni.
- Beépített tompító rendszerekkel rendelkezik, melyek dolga, hogy nagyobb esések illetve túlzottan durva ütközés esetén tompítsák a becsapódást, legalább is a testre és a benne lévő fejre mérten, hogy az ne szenvedjen sérülést.

Szakértelmei:
- Felsőfokú tömegmészárlás

Kép:
Bruno Gröbel - Prototype F2b430cad826940783665a0a38589dea-d48xjmk

Bruno Gröbel - Prototype F2b430cad826940783665a0a38589dea-d48xjmk