Belial

Adatok:

Név: Warren Crowell (egykori emberi neve)
Egyéb név: Belial (a pokolban kapott démonnév)
Faj: természetfeletti (démon)
Nem: férfi
Jellem: semleges
Személyazonosság: titkos
Születési helye és idő: 1900. 01. 15.; Chicago, Illionis
Kor: 126 esztendő
Család: Leroy Crowell - apa - halott, Minerva Crowell - anya - halott, Harold Crowell - fiatalabb fivére - halott (ő is visszatért természetfeletti ~ angyali oldalon)
Foglalkozás: Jelenleg... üzletember
Testmagassága: 178 cm
Testsúlya: 80 kg
Szeme színe: Barna (alkalmanként vörös)
Haja színe: Fekete
Bőre színe: Fehér
Különleges ismertetőjel: Képességei használatakor szemei vörösen felizzanak, megmutatva ezzel démoni valóját.
Repülési sebesség: -
Egészségi állapot/ betegségek: Leszámítva a tényt, hogy egyszer már meghalt, kitűnő egészségnek örvend jelenleg.

Életrajza:
Halkan kopog az eső az autók tetején. Én pedig csak figyelem a járókelőket, ahogyan elhaladnak mellettem, itt-ott kinyílik egy esernyő, s az utca, melyen megjelentem, lassan mintha kiürülni kezdene. Leszámítva természetesen a néhány parkoló járművet, melyek mozdulatlanul, némán tűrik az esőt. Mélyet szippantok a levegőből. Emlékszem, mennyire szerettem régen az eső illatát, meglehetősen rég nem is volt már rá lehetőségem, hogy újra érezzem a levegő ezen jellegzetes illatát. Még csak az sem zavar, hogy jószerével magamra maradtam a kis utcaszakaszon. Széttárom karjaimat, így a feltámadó szellő meglobogtatja nyitva hagyott hosszú, fekete kabátomat. Csak most érzem, az ilyen apró dolgok mennyire hiányoztak. S az emlékek megelevenednek…
Emlékszem, ahogy hasonlóképp hallgattam az eső kopogását, akkor épp az ablaküveget kémleltem, majd lassan körbetekintettem a füstös kis helyen. Több asztal, így a város krémje jószerével egy rakáson. Kezemben a lapok. Nem álltam túl jól. Emlékszem, arra gondoltam, miféle furcsa irónia ez, hogy oly igaz párhuzamot lehet vonni a póker és az élet között. Hiszen, ha csak belegondolsz, megvannak a szabályok, akárcsak mindenki életében törvények, s a morális kötöttségek, melyeket drága öcsém oly nagy hévvel vágott a fejemhez mindig, hogy én aztán mindig ugyanakkora hévvel hurrogjam le. Mindig is idegesített a maga kis jóságával, a naivitásával és a rendíthetetlen hitével abban, hogy mi bizony mindannyian egyenlők vagyunk. Csakhogy ő mindig is a napos oldalt kereste, mint valami jézusivadék, aki meg akarja váltani az emberiséget. Orvosnak készült, hogy ott segíthessen, ahol tud. Kis okostojás, aki mindig tepert. Aki mindig betartotta a szabályokat. Aztán ott voltam én. Akinek nem a folytonos tanulásból állt az élete, persze az ember így is tanul. De engem az élet tanított. Persze, elég nagy hátszél tud lenni, mikor anyád közli, hogy hasztalan vagy, és kirak az utcára, semmint hogy ételt kelljen lerakni az asztalra eléd. Haragszom-e rá? Joggal kérded. De a válaszom nem. Sőt, akkor ugyan nem értettem meg őt, de talán az én helyében én sem cselekedtem volna másként. Így hát aztán folytattam saját utamat, mentem a fejem után, és megtaláltam a magam módjait arra, hogyan aknázzam ki a lehetőségeket. Ezeket a kiskapukat, merthogy igen… mindig vannak kiskapuk, úgy hívtam, az én kis keresztútjaim. Amikor te vagy a rafináltabb és rátalálsz arra az egyetlen vékony nádszálra, melyen felkapaszkodva el tudod érni, hogy a helyzet, legyen bármennyire is nyomorult, te neked legyen gyümölcsöző. Ezért tartom gyönyörű párhuzamnak a kártyázást. Megkapod a lapjaid, de onnantól kezdve te rajtad áll az, hogyan játszol velük. Ahogyan az is, betartod-e a szabályokat. Én úgy döntöttem, igyekszem kihozni a maximumot a lapjaimból, de úgy, hogy eközben nem felejtem el élni az életemet.
Azt hiszem, ha Harry öcsém most közbe tudna szólni, ő úgy fogalmazna, hogy illegalitásba vonultam és hedonista életvitelt folytattam egészen addig, amíg el nem jött az én időm. Kicsit lebutított felvázolása ugyan az életemnek, de hé… nem fogok mentegetőzni, nem vagyok szent. Soha nem is voltam, úgy vélem. Talán ezért is tartottak minket a testvéremmel egyenesen a tűznek és a víznek. Én ha megláttam egy lehetőséget, kihasználtam. Magányos feleség? Megvigasztaltam. Lehet, hogy elfelejtettem a nevét, még aznap éjszaka, de mindketten jól éreztük magunkat, márpedig én azt vallom, a végeredmény a fontos, én pedig nem végzek hanyag munkát. Alkohol? Nos, igen… azzal is megvan a magam kis története. Amellett, hogy egy időre komoly rabjává váltam, a szesztilalom behozatalának napján már ott szegtem meg a törvényt, ahol csak tudtam. Mégsem hagyhatjuk, hogy ostoba rendeletek vegyék el tőlünk a mókát, nemde? Meg nem tagadom azt sem, hogy elég jó is voltam benne. Kenőpénzek, kézfogás a megfelelő emberekkel, ott vigyorogni ahol és amikor szükséges, és az ember máris sokra viheti. Noha voltak piszkos részek is. Voltak ellenállók, kik nem annyira örvendtek sem személyemnek, sem tevékenységemnek és bizony ilyenkor is… cselekedni kellett. De megmondom őszintén, nem voltam az erőszak híve. Sőt, mondjak valamit? Nem is bírtam a vért. Emlékszem, az első kínzásnál többször is ki kellett mennem, s mire végeztünk, kiadtam a gyomromból az egész heti ételadagomat. De mindig megkaptam, amit akartam, még akkor is, ha az oda vezető utak, nos, roppant megkérdőjelezhetők voltak. Viszont üzletember voltam, méghozzá pokoli jó. Már akkoriban is. Ezért fel is figyeltek rám a helyi nagykutyák. Chicago mindig is jó volt az alvilági szervezkedésekben, az üzlet pedig csak szárnyalt, főleg mikor még a feketék is emigráltak. Na persze, ennek nem örült mindenki, de hát, nem is lehet egyszerre mindenki kedvére tenni. A család pedig, minek részesévé váltam pedig kihasználta az adandó alkalmakat. Így hát egész jó életem volt, csak hát, az ember elkerülhetetlenül is kaphat rossz lapokat. A tehetségem az üzlet terén túl jónak bizonyult, a nagyfőnök pedig attól tartott, megpályázom a helyét. Tiltakoznék, de végül is joggal tette, a nejét már megpályáztam korábban, szerencsétlen marha természetesen erről mit sem tudott, de nem is kellett. Főleg abban a világban. De akkor még el voltam foglalva azzal, hogy élvezzem azt, amit sikerült összehoznom. Még az olyan rossz hír sem ronthatta el a kedvem, hogy anyám betegeskedik. Már akkor sem volt jól, mikor még otthon éltem. Az öcsi szerint eléggé megviselte apa elvesztése, bár én még mindig azt mondom, magától ment el a háborúba. Talán az öreg sejtette, mi lenne az egészből és inkább ő is kihasználta az adandó alkalmat. Márpedig, az I. világháború jó módszer, hogy megölesd magad. Így aztán nem is foglalkoztam az egésszel, csakis magammal. Ignoráltam fivérem könyörgését, hogy látogassam meg anyánkat, csak közöltem vele, hogy mivel orvos lett, rántsa vissza az életbe azt az ostoba szajhát, ha akarja, vagy hagyja, hadd húzzon el a lelke arról a lepratelepről, amibe beleszületett. Ekkor beszéltem utoljára Harold-dal.
Ugyanis ezután, nos… bekövetkezett. Ahogy Harry fogalmazna: „Eljött az időm.” Nem is sejtettem, hogy tőrbe csaltak. Fű alatt kivégezték a Morenaz család egyik tagját. A főnöknek persze azt mondták, én voltam, mert kellett a pénze. Mindenki tudta abból a családból, hogy szeretek játszani, végtére is, ez igaznak bizonyult: ez lett a vesztem. De én csak hallgattam az üvegen kopogó esőcseppeket. Nem voltak jó lapjaim. Végtére is, ez jellemzi az egész életemet. Mármint, az emberi pályafutásomat mindenképp. Még be sem toltam a zsetont, hogy emeljek a téten, két erős kar ragadott meg. Kérdés nélkül rángattak fel az asztaltól, én pedig tehetetlen voltam. Volt fegyverem, de mire észbe kaptam, már túl voltam két gyomroson, egy bal horgon, a fegyveremet pedig elvették, engem meg kirángattak. Hiába próbálkoztam, erősebbek voltak. Bár az egyiket sikerült megütnöm egy jól irányzott könyöklendítéssel, de mire megfordultam, már el is sötétült a világ. Odakint ébredtem. Sötét, szűk sikátor. Előttem a nagyfőnök. Tényleg nagy, biztos bokszolt vagy ilyesmi. Fején fekete kalap, csepegett róla az eső.
- Uram… tisztelettel. Megbeszéljük, bármiről legyen is szó.
Válasz helyett csak sötét szempár meredt rám hűvösen egy jó darabig. Hangja legalább ilyen hűvös volt.
- Nem, ebből nem beszéled ki magad. Jó vagy. Nagyon is. Éppen ezért nincs már miről beszélnünk. – még be sem fejezte mondatát, már húzta elő a coltot. Híres fegyver volt az akkoriban a mi köreinkben. Tudvalevő volt, hogy az Öregember ritkán használja, de mikor használja, az halálos. Persze voltak furcsa dolgok akkoriban, nem lepődnék meg, ha ez is hazugság lett volna. Hiszen, sokan hívták Öregembernek, pedig nem is volt öreg. Talán a tapasztaltság tette? Fogalmam sincs.
Arra is emlékszem, hogy elkeseredésemben nevetni kezdtem. Eszembe jutott, mennyire élvezte a neje azt az éjszakát, pedig akkor is volt már bennem pár pohárral. De emlékszem arra, mennyire vad volt és tüzes. Ahogy arra is, hogy akkor arra gondoltam, az Öregember talán azért kapta ezt a nevet, mert az impotens barom a gatyájában tényleg Öregember volt. Én pedig csak röhögtem a gondolatmeneten. A főnök egyre idegesebb lett, mire az én jókedvem egyre nagyobb, hiszen halovány gőze nem lehetett az egészről.
- Mi a franc tetszik ennyire?
Nem válaszoltam, legalábbis nem azonnal, csak úgy, ahogyan ő is tette az előbb, Még kinevettem magam előtte, majd a nevetéstől kicsorduló könnyeimet letörölve néztem csak fel. Térdeltem a földön. Tudtam, hogy felesleges felállnom. Akkor már az volt.
- Csak az, hogy én döglök meg egy istenverte sikátorban, mégis te vagy a szánalmasabb, aki úgy pusztul majd meg, hogy azt sem vette észre, ami a saját hálószobájában történt.
Felesleges lett volna titkolni, meg aztán, megérdemeltem egy utolsó, jó szórakozást. Ismét nevetésben törtem ki, főleg a főnök vörösödő fejét látva, látni az arcán az átsuhanó értelmet, amint rálel a szavak mögötti jelentésre. Röhögtem, egy k-rva vicc volt az egész helyzet, s még most is mosolygok rajta. Főleg, hogy nem is hagytam abba a nevetést. Az utolsó hangom volt, az utolsó másodpercig a nevetésem töltötte meg a sikátort. Majd a dörrenés. Fura, de még hallottam a pisztoly hangját. Tudom, mert akkor meg épp arra gondoltam, remélem, nem fogom majd újra látni az egész tyúkszaros életemet. Akkor még nem gondoltam arra, hogy bizony a halál után is lesz valami. Miért is tettem volna? Nem vagyok valami istenhívő idióta, aki azzal csesz el értékes perceket, hogy imádkozik.
A furcsa hangokra nyitottam ki a szememet. Üvöltések, nyögések, furcsa csattanások, vérfagyasztó sikolyok. Rohadjak meg, Pokolra kerültem. De aztán jó nagy „P”-vel! Talpra álltam, de nem akartam hinni a szememnek. Nem volt olyan mindenütt lángoló, alvilági hely. Persze, sötétnek sötét, romosnak romos, és baromi meleg volt, az is igaz, de hazudnék, ha azt mondanám, ott égtem a Pokol tüzén. Jóllehet használtak az ottaniak pokoltüzet. Furcsa kinézetű lények. Démonnők és férfiak, kik előszeretettel vették kezelésbe a hozzájuk kerülő halandó lelkeket. Velem valamiért az egyikük már akkor közölte, hogy én különleges eset vagyok számukra. Ettől függetlenül nem maradtam ki a jóból, megmutatták rajtam, mire is képesek. Újra belecsöppentem az erőszak és a kínzások világába, ezúttal csak az volt más, hogy ez már az én világom volt. Így aztán, mikor felajánlottak egy alkut, szokásomhoz híven kaptam az alkalmon. Így kaptam egy lehetőséget. Nem kínzottá váltam, hanem kínzóvá. Hosszú évek után évtizedekig én lettem a kínzómester, ki kezelésbe veszi a kárhozásra ítélt lelkeket. Ott folytattam hát, ahol abbahagytam. Megfigyeltem, fejlődtem, alkalmazkodtam. Majd kiépítettem a jó kapcsolatokat. Engem mindig egy démonnő felügyelt, figyelte az általam vezetett kínzásokat. Egyszer pedig történetesen hallottam, amint az egyik démon puccsot akar megkísérelni. Ő akart lenni az új Lucifer, de tudta, hogy nem fog menni, ha a nő az útjában van, mivel jóval magasabb a rangja. S mint mondtam, kiépítettem a megfelelő kapcsolatokat, akárcsak odafent a Földön. Évtizedeim voltak rá, és emlékeztek… én sosem végzek hanyag munkát. Az első dolgom volt hát eladni az információt a megfelelő személynek. Bizony, eladni. Ugyan a bizalmába férkőztem, a démonúrnőm nem hitt nekem feltétel nélkül, így hát a megállapodásunk egyszerű volt és világos. Beszéltem neki arról, hogy félre akarják állítani, s önként vállaltam a gyanúsított kínzásának lebonyolítását. Itt jön a képbe az alku: ha a démon saját szavaival bevallja, hogy állításom valós, megkapom az ő helyét, vele pedig az úrnő kegyeit, ami nekem egyet jelentett: hatalmat. A démon persze engem alábecsült. Hisz mi is voltam a szemében? Egy csúszómászó csupán. Halandó lélek, egy gerinctelen féreg, aki jókor van jó személy mellett. Csak arról feledkezett el, hogy ez a féreg évtizedeket töltött el azzal, hogy kínozták őt, majd maga vált kínzómesterré, ki az úrnő kezei alatt fejlődött. Neki embernek számítottam, de már nem voltam az. Bár el kellett ismerjem, sokáig nem tört meg. Úgy harminc évembe telt, mire bevallotta. De hová siettünk volna, odalent rendelkezésedre áll az örökkévalóság. Az úrnőm éktelen haragja pillanatokon belül a démon vesztét jelentette. Nekem pedig új pozíciót. Én lettem az ő jobbkeze, ahogy odalent mondják, a Lordja. A Lord az uralkodóhoz legközelebb álló démon. Bizony, ez volt az idő, amikor azzá lettem, mi most is vagyok. Levetve magamról a halandóságot, egy lettem közülük: démonná váltam. Mivel jól értek az üzlethez, hatalmat kaptam, hogy folytassam is az üzletelést. Először még a Pokolban továbbra is. Még akkor is, mikor a démonok odafent randalírozni kezdtek az emberi világban. Én odalent maradtam. Megkínoztam az odakerülőket, majd némi idő eltelte után, mint az úrnő Lordja, ajánlatott tettem a léleknek. Az üzlet pedig virágzott is, hiszen ha volt is valaki olyan ostoba, hogy nemet mondjon, várta hát az örök kárhozat. Míg mások szépen a sorainkat kezdték gyarapítani. Így ment ez, egészen mostanáig. Az úrnő egy különleges utasítással keresett meg engem odalent. Pontosabban magához hívatott.
Láttál már démont idegesnek? Hát tényleg nem egy gyakori jelenség, de rohadjak meg, akkor az voltam. Ugyan nyugodtan lépkedtem, hűvös arccal haladva el démonok mellett, kik köszöntöttek engem, hiszen posztomnak köszönhetően majdnem mindőjük felett állok a ranglétrán. Mikor megérkeztem hozzá, gondolataim úgy kavarogtak, mint a Földön a felhők a tenger felett, mikor elér oda a vihar. Az úrnő megérezte jelenlétemet, erősebb mint bármely démon, akit ismerek, így nem kellett szólnom neki, hogy megérkeztem. Megfordult, és azonnal hozzám lépdelt. Kecsesen, nyugodtan mozgott, arcán mosoly játszott, szemében pedig olyan csillogás, melyet ritkán lehetett látni, pedig sokat voltam mellette. Még mielőtt kérdezhettem volna, egészen közel ért, kezeit mellkasomra tette, majd hozzám simult. Tudtam, hogy bármelyikünket könnyűszerrel kivégzi, mégis megtévesztően törékenynek tűnt, ahogy teste az enyémhez simult. Sok démon irigykedett, amiért én abban a kiváltságban részesültem, hogy megérinthetem őt. Ugyanis senkit nem tűrt meg közelében. Senkit, kivéve Lordját, ki figyelmeztette az árulásra. Aki megvédte őt.
Akkor mondta el, hogy fent kell folytatnom munkámat. „Odadönt van rád szükségem.” Szavai még most is visszhangoznak fejemben, ahogyan annak az égető csóknak is még bennem él emléke, mellyel megajándékozott távozásom előtt. Csókja nyomán forróságot éreztem szétáradni testemben, de nem épp a szerelem miatt. Erőt éreztem végigáradni bensőmben. Visszaküldött. Kiválasztott, majd a felszínre lökött. Én pedig tudom, nem hagyhatom cserben, és nem is fogom.


Egy pillanatnak tűnt az egész. A pokol képe eltűnt, helyette újra fent voltam. Emberi test, s az eső szagú levegő. Élvezem az esőt, a röpke szelet. Nem is indulok el azonnal, csak hallgatom a cseppek kopogását az autók tetején. Mintha semmi sem változott volna, mégis… minden változott. Mert most jó lapokat kaptam. Meghaltam, de ez sem állított meg. Mert itt vagyok. Ugyan a mai világot még nem ismerem. Az én időmben Amerika Kapitány léte volt a szenzáció. De ez se fog megállítani: azt teszem, amiben a legjobb vagyok… megkörnyékezek pár lelket. Még mindig jobb, ha a szárnyasok tennék.
Az első utam egy kocsmába vezet. Tudom, vagyis, sejtem, mire gondolhatsz most. Na, a hedonista marha, most tényleg visszatérünk arra, amilyen a történet eleje is volt? Nem, nyugalom. Szimplán csak a hely tele van potenciális ügyfelekkel. Nekem ez pedig mind egyet jelent: bevételt. Így hát a pulthoz sétálok és kérek egy italt. Egy jó whiskey sosem rossz. Mellettem egy mélabúba zuhant szakállas figura, olyan ötven éves forma.
- Mi bántja a lelkét, jóember? – ez a közelség már elég, hogy érezzem, bizony, ügyfélre akadtam, de azért a biztonság kedvéért barátian a vállára teszem a kezem, ő pedig felém fordítja arcát, tekintetem az ő szomorú szemeibe fúrom. Munkanélküliség okozta kilátástalanság, biztos melóhelyre vágyik. Biztos vagyok benne, hogy meglátta szemem vörös villanását, mert egy pillanatra meghökkent, majd csak megrázta a fejét.
- Csak nem egy nő? Netán munkahelyi konfliktus? – adom a tudatlant, az utóbbi említésére arca összerándul és idegesen legyint.
- Hát, azon a munkán több konfliktus már nem lesz. Elküldtek. – elég részeg ahhoz, hogy beszéljen. Szeretem az ilyen helyzeteket. Már épp szólásra nyitnám a számat.
- Építész vagyok, mielőtt megkérdezné. A cégnek elege lett, mert lelkiismeretesen végeztem a munkámat, és nem spóroltam nekik a kiadások terén. Szemetek!
Elcsuklott a hangja, majd az előtte lévő üveg aljára nézett.
- Tudja… én azt hiszem, tudok segíteni. – néztem rá megértően, mire ő felcsillanó szemekkel fordult felém.
Saját bevallása szerint ilyen öreget már nem vennének fel sehová, akkor sem, ha egész hátralévő életét ajánlaná fel érte. Én biztosítottam afelől, hogy ebben téved. Nem hitt nekem, így alkut ajánlottam. Tegye fel hát éveit, és meglátja, hogy lesz munkája. Elkeseredett, részeg, nincs mit veszítenie. Miért ne ment volna bele? Csak valami jött ment bolondnak nézett, még akkor is, mikor a régi papírt elé toltam. Elég volt csupán tollamhoz érnie, az megszúrta az ujját, a papírra csöppenő vére pedig le is pecsételte a szerződést. Az alku megköttetett. Elégedetten tettem el a papírt, majd boldog mosollyal ránéztem és csettintettem egyet.
- Öhm… a szeme… mintha… - igen, újra felizzott, de csak félbeszakítottam egy vállveregetéssel.
- Egyet se féljen, lesz munkája! – érintésemmel szívtam közben magamba az alku tárgyává tett éveket, melyek vörös izzással folytak végig bőröm alatt. Csiklandós érzés, majd egy pár pillanatig égető, ahogy a karomon megjelennek a tetoválások évei nyomán.
Nem sokkal később távoztam. Másnap a férfit felhívta a főnöke és bocsánatot kért a nézeteltérés miatt, visszahívta dolgozni, még elő is léptette, szép fizetésemeléssel megspékelve. Egyikük sem tudja, hogy pár hónap múlva a férfi meg fog halni, az alku pedig ezzel le is zárul.
Ahogy az én történetem is… egyelőre.


Képességei:
1) A kiszemelt közelében képes megérezni, "kiszagolni" azt, hogy alkut tud-e kötni az egyénnel, illetve a szemébe nézve képes kiolvasni a kiszemeltből azt az információt, mire is vágyik a lelke leginkább. Azonban ez nem egy pillanatnyi sóvárgás vagy valami, amit az illető az adott pillanatban akar, hanem olyan vágy, mely már régóta, esetleg egész életében emésztette.
2) Ha az illető belemegy, vágyának teljesítése érdekében képes alkut kötni vele (az ára bármi lehet), melyet az ügyfél a vérével kell lepecsételjen, ezáltal válik a démon és ügyfele között megszeghetetlenné a természetfeletti szerződés. Azonban az alku megkötéséhez az ügyfélnek igent kell úgymond mondania, tehát világosan kijelentenie, hogy belemegy az alkuba, ezután "írhatja alá" a szerződést a vérével, mely végérvényesen megpecsételi az alkut.
A démon a kívánság teljesítéséért cserébe bármit kérhet, azonban az alku árának elvétele bizonyos esetekben különböző módokon zajlik: ha egy mutáns a képességét ajánlja fel, a démon azt magába szívja ugyan, teste pedig megpecsételődik egy tetoválással, mely bélyegként jelzi, hogy ő lett a mutáns erejének hordozója. Azonban a képességet használni nem tudja, csupán testében tárolja, később pedig akár felhasználhatja egy újabb alku tárgyaként. Amennyiben az ügyfél tudást, emléket ajánl fel vagy egy bizonyos ágban kiemelkedő tehetségét, az adott tudást a démon elveszi majd képes elraktározni azt tárolókban (erre magánál tart mindig egy apró szelencét, és egy pecsétgyűrűt, melyeket Odalent kapott, hová elzárja őket) s később ezek is újra felhasználhatók. Tulajdonságra is képes hatni (pl.: szépség) azonban az alany ilyenkor az alku megkötése után nem válik csúnyává, nem is történik semmi külsejével, csupán nem lesz már többé szép a külvilág számára, mint addig. Az alku áraként a démon felszámolhat akár lelket is, melyet az előbb felvázolt tárolós módszert alkalmazva visz el (általában erre alkalmazza gyűrűjét).
3) Harmadik képessége, hogy az ügyfelek vágyait teljesíteni tudja, ezáltal elvégezve az alku ráeső részét. Adottsága viszont csak az emberi lehetőségeken belül mozog, így világuralomra törőt nem tud tenni valakiből, ahogy visszaküldeni sem tud senkit az időben, de még csak hatalmas mutánst sem tud csinálni az egyszerű emberből. Ha viszont valaki gazdagságra vágyik, képessége lehetővé teszi, hogy az egyén nyerjen a lottón. Ha valaki rákos beteg és gyógyulásra vágyik, az alku után csodával határos módon ez meg is fog történni, ahogy már korábban is megtörtént. A magányos elveszti a magány érzését, jól fogja érezni magát egyedül, mert rájön, hogy nincs is szüksége másra az életében, így bánata és szenvedése is megszűnik.
+ Szemei minden alkalommal, mikor képességeit használja, hogy kiismerje az emberek legmélyebb vágyát, vörösen felizzanak démonléte miatt, illetve testét tetoválások lepik el, amint magába szív egy képességet, hogy hordozza azt a megfelelő alkalomig. (Az, hogy testén milyen mértékben jelennek meg ezek a tetoválások, a képesség mértékétől és erejétől függ.)
2+ Ugyanezen szabály érvényes abban az esetben is, ha a démon életéveket szív magába az ügyféltől.

Szakértelmei: Mivel ő az alkukötő démon, elég jól tud bánni a szavakkal. Illetve eléggé ért ahhoz is, hogyan férkőzzön mások bizalmába és használja ki a helyzetet a maga javára.

Cél:
1) Visszaküldték az alvilágból, azon céllal, hogy minél több szerencsétlen lelket környékezzen meg, ezáltal elvágva őket az angyaloktól, hogy ezzel is gyengíthessék az égieket a pokoljárókkal szemben.
2) Amiről nem tud, hogy tevékenységével nem csupán az égieknek tesz keresztbe, hanem valójában egykori fivére is újra a Földön tartózkodik, immáron a glória rendészet sorait erősítve, így ténykedése arra is kell, hogy az új angyal minél kevesebb léleknek segíthessen idelent. A végcél az angyal legyőzése, mindegy, milyen módon. (Arról sincs tudomása, hogy az egykori öccse angyal, és szintén lent jár a Földön.)

Privát előtörténet véleményezést kérsz: Nem

Megjegyzések: Remélem, nem lett totál pocsék A Reneszánsz világ eseményei nem szerepelnek a történetben (csupán megemlítem a Kapitányt és a démonok invázióját, melyről bennfentesként hallhatott a karakter), mivel halott volt és lemaradt jóformán mindenről.

Remek lett az előtörténet.
El is fogadva, még annyi, hogy az a 2 + dolog, amit megemlítesz az első képességed alá tartozik hivatalosan a "kiszagoláshoz", hogy játéktechnikailag helyes legyen
Mivel itt vagy egy kis ideje 890$-t összegyűjtöttél már. Egy adatlapot írj és mehetsz is játszani.

Adatlap:

Név: Belial
Lakás/Létesítmény: Bronx ~ A Pokol Konyhája
NJK: Nincs ilyen karakter
Foglalkozás: Üzletkötő
Munkahely: Egyelőre nincs munkahelye
Pénz: 890 $
Bevétel/hét: 200 $
Eszközök: -
Felszerelés/fegyverek: Egy démoni szelence és egy pecsétgyűrű, melyeket a Pokolban kapott, hogy bennük tárolhassa az alku árán elvett tulajdonságokat, adottságokat vagy épp lelkeket.
Vállalat: Nincs vállalata
Szövetség: A démonúrnő démonai közé tartozik, így azok szövetségese
Törzshely, ahol megtalálható: Ahol épp lehetséges ügyfelekre tud bukkanni.
Ismertebb szövetséges: Az őt visszaküldő démonúrnő
Ismertebb ellenség: Úgy általánosságban az angyalok

Felhasznált kreditek: 2 kr. (2 kredit költés: egy saját lakásra Bronx-->a Pokol Konyhája negyedben)
Fennmaradó kreditek: 2 kr.