After Eight színház

Egy igazán hosszadalmasnak tűnő nap után végre elérkezett az a pillanat amit már pár napja vártam. Damon említette, hogy Manhattanbe kell kijöjjön én pedig kihasználtam a lehetőséget, hogy valami érdekeset csináljak a város ezen részében. A választás végül egy színházra esett, hisz nagyon rég volt mikor utoljára ilyen helyen voltam. Az utóbbi pár év eléggé zűrösen telt ahhoz, hogy ne tudjak egyetlen előadásra sem elmenni.
- Egy jegy Dr. Jennifer Collingwood névre. - közlöm a pénztárossal és míg a foglalást ellenőrzi addig megigazítom a világoskék estélyit magamon. Tulajdonképp ez az egyetlen olyan estélyi ami jól is áll rajtam, hála a külsőmnek, de ez ellen nem igen tehetek és most már nem is akarok. Idegen lenne számomra az emberi külső.
A jegyemet átvéve végignézek a hallon. Mindenfele kiöltözött emberek, mint ahogy az lenni szokott ilyen helyeken. Illetve, nem épp teljesen. Volt egy hölgy aki eltért a szokványostól. Lehet, hogy normális esetben fel sem tűnt volna, de lévén időm volt bőven bámészkodni és amúgy is ismerős volt számomra, így nem volt nehéz kiszúrni a többi ember közül. Meg mondható szakmai ártalomnak is, hogy ami furcsa az feltűnik.
- Jó estét. - szólítom meg a fiatal nőt mikor mellé érek. Nem véletlenül volt ismerős. Mikor még orvosként dolgoztam akkor láttam volt. Állítólag egy robbanás közvetlen áldozata volt, viszont ahhoz képest elég kevés sérülést szerzett volt. Sajnos nem az én kezem alá került így különösebben nem foglalkozhattam a dologgal, de lehet, hogy most többet megtudhatok. - A nevem Jennifer, azt hiszem ugyan arra az előadásra szól a jegyünk. - mutattam a kezében levő jegyre, majd felemeltem a sajátomat. Kezdésnek nem volt rossz.

Tiszta lelki nyugalommal viselem azt, ahogy a köszönés előtt végigmér. Hozzászoktam már ahhoz a tényhez, hogy mindenkinek szinte ez az első dolga ha velem találkozik. A másik ilyen "kötelező" dolog az mikor megtudják, hogy repülni is képes vagyok.
- Nem, még soha sem láttam. Ami azt illeti jelenleg is csak egy amolyan gyors választás volt a lényeg nálam. Sajnos nagyon rég voltam utoljára színházban. - felelek a feltett kérdésre. Valóban nagyon rég voltam színházban, talán még iskolás koromban. Akkor persze más volt minden.
- Nem olyan rég váltottam munkahelyet, addig orvosként dolgoztam. Nem emlékszem, hogy ön a páciensem lett volna valaha is, de lehetséges, hogy esetleg látott egy folyosón vagy valami. - hazudni nem hazudtam, valóban nem volt a betegem és kapcsolatot sem teremtettem vele. Sokáig amúgy sem volt könnyű dolgom még az egészségügyben sem, de ez mellékes.

Mosolyogva hallgatom végig a szavait azt illetően, hogy összehasonlítja a kettőnk helyzetét a színházba járásról. Ami azt illeti nem feltételeztem eddig azt, hogy ilyen nagy hasadék lenne kettőnk között ami a kultúrát illeti, de hát mindenki különböző. Szerencsére.
- Azért olyannyira nem hasonló. Önnel ellentétben azt hiszem én akkor is örömmel jöttem volna, ha nem magam választhattam volna meg, hogy mit szeretnék nézni és ehhez fogadásba sem kell bonyolódnom. Viszont gondolom az ön életében a színház nem játszik olyan fontos szerepet. - igyekeztem a lehető legudvariasabb hangnemet választani, hisz egyáltalán nem volt szándékomban esetleg megsérteni vagy valami. Nem lenne igazán rám jellemző és a hely sem megfelelő hozzá.
- Minden bizonnyal. Nem vagyok épp az a személy aki el tud vegyülni a nagy tömegben. - utaltam a kinézetemre. Tulajdonképp az is lehetséges, hogy most is vannak akik emiatt bámulnak, de számomra érdekesebb az akivel beszélgetek, mint ez az általános jelenség.
- Ami a csodákat és különlegességeket illeti, elég sokkal találkoztam az életem alatt, magamat is beleértve, úgyhogy az ilyen nem meglepetést, hanem inkább kíváncsiságot kelt bennem. Akár nevezhető szakmai ártalomnak is azt hiszem. - az utolsó mondatot már kuncogva mondtam, kezemet a szám elé emelve. Viszont úgy tűnik, hogy Damontól eltanultam a rejtelmes beszédmódot, lehet nem ártana hamar leszokni róla.