Nightmare - Bátyus

A Lűne csodás fénye tán nagy szeretettel köszönne , vagy legalább csak aprón bekukkanna azon a parányi ablakon, hogy köszöntse kedvesen annak lakóját. Mégsem teheti, hisz fényét elnyeli azaz ocsmány lámpa fénye, mely olykor fénylik, majd hirtelen kialszik, mintha nem tudná eldönteni, akarna e még létezni vagy sem. Messzi tenger robaját rég nem hallani errefele, nem hallani azokat a hullámokat, melyek minduntalan megrohamozzák a sziklás partvidéket, hogy vízcseppei habokra essen szét. Nem hallani, hisz édes harcukat felülmúlja a vihar dühöngő ordítása, melyet idecsalt a szél kísértése. Szél, vihar, tenger… ezekből semmit sem lehet megfogni vagy akár érezni. Mindezt elnyomja egy hang. Egy hosszú vonyítás, mely kiszökken akár a tolvaj s eltűnik a sötét éjszakában. Mégis, talán a szél becses játéka füleibe hozta a tengeren való vihar hangját. Hirtelen elhalkult, füleit hegyezve figyelt érdeklődve. Egy mosoly, ó az a csodaszép ártatlan mosoly az arcán, mely mint a tej ömlik szét arcán. Egy mosoly, oly ártatlan, melyet csak a tisztalelkű kislányok képesek elővarázsolni, akár a tündérkék. Az a kislány, mely még lelke mélyén lakozik, oly mélyen, oly messze lelkének hosszú katakombáiban, hogy a kinti világ őrülete még nem fedezte fel, nem mocskolta be. Barna szemei érdeklődve kandikáltak, kémleltek le mezítelen lábaira. Hófehér bőr, melyet a nap évek óta nem érintett… Apró kis lábujjak, melyeket vígan mozgat meg, boldogan élnek. Oly érdeklődve figyelte őket, oly naggyal, mintha csak éppen most fedezte volna fel létezésüket. Sápadt bőre enyhe emberi színt kapott, ahogy lágyan elpirult saját örömén. Szégyellte netán ezt a kis apró vigadalmat? Meglehet… Ismét arcán az a édes mosoly, melynek köszönhetően kimutatja világának piciny fogait. Fátylas gyermeki nevetés, vidám és szabad, nem ismer határokat se gonosz világot, sem fájdalmat mely körbeöleli. Melegen tölti be a szobát, azt a szobát, melynek hideg falai mocskosul követik a vasajtó példáját, elnyelik a hangokat. Nagy szívességgel, akkora vággyal ölelné most át magát. Ölelgetné apró kis törékeny testét, de ebben az a gonosz kényszerzubbony akadályozza, mely két kezét örök ölelésbe zárta. Fejét hátrahajtotta, tán olyannyira, mintha ki akarná törni ezzel saját nyakát. Pont erre az alkalomra vártak játékos hajtincsei. Lopva hulltak le hátára, nyakát megcsiklandozva, cirógatva. Szemeit lehunyta, mintha soha többé nem akarná látni ezt a világot. Ezt a bűnös világot, mely magára hagyta. Ajkait szétnyitva vonyítás tört elő belőle, mint egy állat, akit most engedtek ki ketrecéből. Vonyítása pont olyan volt, mint egy kutyáé, vagy inkább egy emberé, ki vonyít, csak épp azt nem tudja miért. Tüdeje megfeszül, érzi ahogy fogy benne az a drága levegő.
- Fejezd már be! Hadd már abba! – hallani egy női hangot, melynek nyilván már teljesen elege van ebből a buta kis játékból s csendre vágyik.
- Hadd már, had játsszon szegény ha unatkozik… - csitította egy másik hang, mely lágy volt s szerető, tele anyai ösztönnel és öleléssel.
- Unatkozik?! Hogy unatkozhat ha hárman vagyunk itt?! Hárman! – rikkantotta idegesen. Hirtelen fejét leemelte, már nem nézte azt a piszkos plafont, melyen a lámpa aligha égett. Szemébe esetek apró hajtincsei, hogy védjék tekintetét mindentől ami gonosz. Szemeivel gondosan kémleli a szobát, figyelve a hideg falakat, figyelve alaposan, keresve olyan valakit, aki netán halhatná a beszélgetést. Az mosoly… Senki sem volt képes a világon még úgy mosolyogni mint ő. Mocskos volt, mocskos, mégis varázslatosan gyönyörű. Kifejezte létezésnek igazi valóját. Tökéletesen megmutatta, mennyire is gyűlöli a világot maga körül. Azt a világot, mely elhagyta, mely megcsalta, mely bezárta ide. Még bátyja is elhagyta. Megígérte, sosem fogja elhagyni, örökké szeretni fogja. Örökké!
- - Bátyuskám… édes bátyuskám. Hát te is magamra hagytál… Gyere értem. Vigyél haza… - hangzott bánatos sóhaja. Könnyei úgy döntöttek, szemeiben futnak össze s engedély nélkül folytak le arcán. Szabadulni akartak, akár csak gazdájuk. Legördültek, majd leestek, szétestek, meghaltak…
- Nem hagytalak el. Itt vagyok drága húgom – erős kezek ölelték körbe apró testét. Erős kezek, mégis gyengédek voltak, mint egy szerető anyáé. Gyengédek, védelmezőek. Fejét felemeli, hogy szemeibe nézhessen. Érzi könnyeinek letörlését arcáról, érzi ahogy minden fájdalom eltűnik és nincs más csak a jó. Kint tombolhatott az a legszörnyűbb vihar is akár, számára már nem létezett a külvilág. Eltűnt. Megölelte szerelmes testvérét, nem létezett már zubbony. Mintha sosem lett volna rajta. Mintha sosem léteztek volna hideg falak, se ketrec melybe bezárták. Ajkai összeérnek, mint két szenvedélyes pár, forró csókok járják végig testüket. Sosem akarják abbahagyni. Lelkük érzi, sosem akarják abbahagyni, mindörökké vad és forró szeretkezésben akarnak elmúlni.
- Haza megyünk – hallatszott bátyja szerető hangja. Karjaiba vette, mint a sebesült állatot. Boldog volt. Hisz miért ne lenne az? Elmúlt a fájdalom, elmúlt a bűn és a mocsok. Lehulltak végre a falak, szabad utat adtak. Fény, az a csodaszép fény mely mindkettejüket elnyelte. Meleg volt és biztonságos. Az volt az otthon. A haza. Elhalkult a messzi vihar, nem tombolt többé. Valahol a horizont mögött, első napsugarak kéredszkettek ebbe a világba, hogy új, hideg napot hirdessenek a halandóknak. Már a lámpa se villogott. Fénye kialudt s elromlott mindörökké…
S ahogy kinyitotta szemét, látta, saját arca örökké az álomban maradt...

Szeretnék gratulálni a müvedhez. Kellemes élmény volt ahogy megelevenettek a szereplők a szemem elött.