Richard Whateley

- FEL A KEZEKKEL!
- Feltétlen szükséges e…
- AZT MONDTAM, FEL VELÜK, B****AMEG!
- Oké, oké. Nem mintha bántana az eljárás…
Egykedvűen pislogva nézett az ócska revolver csövébe, és az esélyeit latolgatta. Meg kell hagyni, meglepte a kölyök. Már csak azzal is, hogy van nála valami, amit még nem adott el; igazi, sztereotip tinédzser narkós volt, mocskos kapucni, sápadtság és karikás szemek, az ujja remeg a ravaszon. Ha meghúzza, az ő feje lerobban a helyéről.
- …csak érdekelne, miért pont egy antikváriumba tévedtél be.
- NEM MINDEGY AZ MAGÁNAK?! IDE A BEVÉTELT, B***AMEG!
A könyvespolcokkal borított falak közé nem illett az üvöltözés, és neki nagyon nem tetszett ez az egész. A suhanc túl messze volt, kartávolságon kívül, s köztük terpeszkedett a masszív, faragott fapult, ami megnehezítette volna, hogy elérje és ártalmatlanná tegye. A kölyök lelövi, mielőtt megtehetné.
Kellemetlen.
- Ha fent hagyom a kezem… - a hangjában nem volt neheztelés, csupán udvarias értetlenkedés. Egyik úriember a másikhoz. A tekintete a pénztárgépre siklott, majd lassan átvándorolt a pult tetején vigyorgó, varázskörszerű faragásra. – …nem tudom átadni a bevételt.
- CSINÁLJON, AMIT AKAR, CSAK ADJA AZT A KIBASZOTT PÉNZT, B****AMEG!
- Lehetne nagyobb is a szókincsed. – pislogott, majd érdeklődve elpillantott a suhanc válla fölött. – Pláne, ha egy rendőr is hallja.
Bőven elég volt neki az a másodperc, mi alatt támadója első rémületében hátrabámult. Csak rá kellett tennie a kezét a faragásra, és egyetlen szót mondania…
- Ghoul.
Pisztolylövés váratlanul tompa hangja, a suhanc sikolya, ami idő előtt elfojtódik és a pult lapjából kirobbanó test mozgása… Őszintén szólva nem is tudta az egészet olyan tisztán követni, ahogy elvárná magától. De látta a kölyök arcát betakaró mancsot, látta a szőrös korcs csapott vállát, amit szinte szétrobbantott a golyó, és látta, amint az említett korcs elégedett ábrázattal, sérülését pillantásra se méltatva leharapja a narkós fejének felső felét.
A vér szétfröccsent, akár egy gyümölcs leve.
- Az egészet edd meg.
Kisietett a pult mögül, az ajtóhoz ment, kinyitotta és körülnézett. Sehol senki a kis utcában; még szerencse, hogy a néhai rablójelölt ilyen kései időpontot választott. Lehet, hogy New York tényleg sohasem alszik, de nincs is minden része mindig ébren.
A háta mögött a fenevad elégedetten csámcsogott és szürcsölt. Mintha füstszagot is érzett volna; talán túl sok erőt vitt a varázslatba, és a glifa nem egyszerűen felszívódott, hanem meg is égette a pult lapját. Így vagy úgy, pótolnia kell: ez pluszmunkát jelent ma éjjelre.
Mikor visszafordult, a szeme megakadt a földön heverő revolveren: lehajolt érte, felvette és végigmérte. Az átlagdrogos nem ér annyit, hogy túl nagy hévvel kutassanak utána, de ennek talán hasznát veheti még. Esetleg eladhatja; ki tudja. Ha nem, jó lesz egy-egy túlságosan is éhes ghoult megregulázni.
Furcsa idők járhatnak, ha egy narkós fegyvert tart.
- Ha végeztél, visszaküldelek.
A szőrös lény zabálás közben bólintott, teli állkapcsából véres nyálcsíkok záporoztak a hajópadlóra.
Richard Whateley a pultra dobta a revolvert, és lemondó sóhajjal indult a felmosórongyért.


- Ezt megnézhetem, nagyapu?
Az öregúr halkan felkuncogott, de mielőtt rábólinthatott volna, a fiatalabb férfi éles hangon felcsattant.
- Nem! Tedd le azt a könyvet, Richie! – a gyerek rémült tekintetére kissé felengedett, és enyhültebb hangon hozzátette. – Majd ha nagyobb leszel, jó?
- Rendben, apu.
A férfi rámosolygott, majd mikor a gyerek elszaladt, hogy valami más szórakozás után nézzen, félhangosan az öregúr fülébe morgott.
- Miért kell ilyen könyveket elöl hagynod? – a férfi látható rosszallással méregette az ódon, bőrkötéses fóliánst, amit a kisgyerek a dohányzóasztalra asztalra dobott. – Egyáltalán, miért hozod el ezeket hozzánk? Miért nem otthon… - egy pillanatra elhallgatott, az ajkai pengevékony vonallá préselődtek. – …tanulmányozod őket?
- Miért ne itt? - az idős úr mosolyogva megvonta a vállát, és szeretettel nézett a felháborodást kiváltó kötetre. – Richie igazán intelligens kölyök. Meg tudja különböztetni a valóságot a mesétől. És különben is. – megsimogatta őszülő szakállát és újra kuncogott, minden eddiginél jobban emlékeztetve egy pályakezdő Mikulásra. – Ebben a városkában nem sok igazán jó játék jut egy korabeli fiúnak, nem, Walter?
A fiatalabb férfi erre már csak helytelenítően fújt egyet, pedig ha Richie is részt vesz a beszélgetésben, bizonyosan kifejezi lelkes egyetértését Upton Whateley álláspontjával. Az unalmas valóban jó szó volt a gyerekkorára ebben a massachusettsi városkában, amit olyannyira befont a helyi egyetem, hogy minden intézmény és vállalkozás, aminek nem volt köze hozzá, jószerével életképtelenné vált. Egyetemistánál fiatalabbaknak Arkhamben nemigen termett babér. A középosztálybeli értelmiségi család ezen a helyen a világ legunalmasabb közegét jelentette egy iskolás gyerek számára.
Pedig igényelte volna a foglalkoztatást, mert Upton Whateleynek még egy dologban igaza volt: Richard értelmes gyereknek bizonyult, nagyon is értelmesnek.
Képzeld el a várost, Olvasó. Képzelj el egy helyet, ahol mindenkinek megvan a fontosabb dolga, és nincs az az isten, ami másra terelhetné a figyelmét. Képzelj el egy helyet, amit minden háború, krízis elkerül, és ezen a helyen egy családot, ami békésen meghúzódva éldegél minden éra időtartama alatt. Nem éppen az a tinédzserparadicsom, igaz? Richard Whateley legalábbis biztos nem mondta volna annak, ha megkérdezik, de soha senki nem kérte ki a véleményét ilyesfajta témában. Amúgy is siralmasnak érzett helyzetét ráadásul tovább rontotta a barátok hiánya is; tudj’ Isten, miért, a Whateley név a vitathatatlan köztisztelet ellenére sem csengett valami jól Arkhamben. Richard így hát jobb híján lekötötte magát: idős nagyapjától kölcsönzött könyveket olvasgatott a város parkjában mesés és ijesztő helyekről, emberekről, csodalényekről és varázslatról, hagyta, hadd szárnyaljon a fantáziája, és amikor valamelyik arra járó ismerőse gúnyolni kezdte, a szobájában folytatta az olvasást.
Alapvetően unalmas volt az élete, amíg meg nem találta a Korcsot.
Természetesen a nagyapjánál, hol máshol. Egy könyvet vitt vissza, de az öreget nem találta ott; beengedte magát, elég sűrűn járt az idős úrnál, hogy kulcsa is legyen. A kaparászást rögtön hallotta, egyből a horrorfilmekre gondolt, és kuncogott – aztán egyre nyugtalanabbul pislogott. A vén Uptonnak talán kutyája lenne, amit véletlenül bezárt egy szekrénybe? A tinédzser srác szemében elég öregnek tűnt, hogy megtegyen valami effélét.
Követte a zaj forrását, egészen egy ódonnak tűnő faajtóig, amit valaki résnyire nyitva hagyott. Itt már egyértelműen a horrorfilmek – és nagyapja könyvei – kísértették, de benyitott…
…és üvöltve tántorodott ki.
- Mi az, kölyök, szellemet láttál?
- Nagya… nagyapa…
- Látom, találkoztál Fehérkével. – az öregúr kuncogott, ugyanolyan hangon, ahogy az előbb a fiú, majd megkerülte Richardot és benyitott az ominózus helyiségbe. – A kicsike egy albínó gorilla. Egy éve még szentként tisztelték Közép-Afrikában.
Odabent faketrecben ücsörgött a legrondább emberszabású, amit Richard valaha látott. Ritkás fehér szőrzet, aránytalan végtagok és heterokróm szemek, amik éhesen meredtek a belépőkre.
- Elfeledkeztem az ebédjéről, hát nehezményezni. Pedig egy szent gorillát nem szabad felzaklatni, mert nem fog csodát tenni.
- De nagyapa!
Az öreg nevetett, és miközben megetette a lényt, magyarázott. Azokról a dolgokról, amikről Richard a kölcsönzött könyvekben olvasott; hogy tulajdonképpen igazak. Később meg is mutatott néhány apróságot, és másnap Richard lenyűgözve követelt újabb dolgokat, majd megint és megint…
…egyszóval, elkezdett mágiát tanulni.
Két év telt el egyetlen tőmondat alatt.
…a szobájában olvasott, ahogy szokott, ha nem tudott aludni – kicsit aggódott is, mert a nagyapja valami rejtélyes kísérletre hivatkozva napok óta nem került elő -, mikor motoszkálást hallott az előszoba felől. Aztán a zaj átcsapott halk kántálásba, mire ő óvatosan kilesett: odakint az apja állt útnak öltözve, néhány kopott kézirattal és Ibn Ghazi szörnyidéző porával felszerelkezve, és éppen varázsolt.
Mivel azt se tudta, hogy a férfi tud a mágia létéről, ez kissé meglepte.
A férfi nem vette észre. Túlságosan bele volt merülve abba, amit csinált; a fiú nem ismerte fel az igét, csak néhány elemét: olyasmi volt, amitől a nagyapja szigorúan eltiltotta, hogy beleüsse az orrát. Aztán az apa végzett, bármit is csinált: óvatos mozdulatokkal elrakta kellékeit, és kilépett a bejárati ajtón.
A csukódásra Richard is észbe kapott és kirohant, magára rángatott egy kabátot és egy pár cipőt, és kirontott az utcára.
A férfi már nem volt sehol.
A fiú rossz előérzettől gyötörve bámult körbe egy darabig, majd, maga sem igazán tudta, miért, rohanni kezdett abba az irányba, amerre a nagyapjához szokott járni. Talán az aggodalma tette, vagy csak öntudatlanul is ahhoz a helyhez kötötte a mágiát, nem tudta, jól döntött-e, de már majdnem odaért, és…
…előbb a robajlás hangja csapta meg, majd az üvöltésé, végül elérte a törmelékfelhő, és ledöntötte a lábáról. Nagy nehezen felkelt, és szürkeségben botorkált tovább, míg a nagyapja házának helyéhez ért.
A ház már nem volt meg.
Mintha bombatalálat érte volna; alaktalan törmelékkupac, itt-ott tüzek égnek; egy halom sitt alól egy kar alig felismerhető maradványai markolnak a mocskos levegőbe, és mindenhol, minden faldarabon, ami a beltérhez tartozott, egyetlen hatalmas varázskör töredékei vigyorognak föl.
Aztán lassan felszívódtak, jelezve, hogy bármit idéztek is meg velük, megérkezett.
A fiú csak bámult a szétroncsolódott karra, aztán sírva, kacagva kirobbant belőle a hisztéria, és már nem tudott magáról.
Az esetet jobb ötlet híján balesetnek minősítették. Dr. Walter Whateley temetését állta az egyetem; Upton Whateleynek is elhelyeztek egy jelképes síremléket, mert bár az ő teste nem került elő, feltételezhető volt, hogy ő is ott veszett. Mindenki más számára az élet ment tovább.
Mikor eljött az ideje, Richard Whateley magától értetődő módon beiratkozott a Miskatonicra. Párhuzamosan tanult néprajzot és szociológiát – teljes természetességgel került abba a miliőbe, ahol alig titkoltan tanulták és űzték a tiltott mágiaágakat, mindenekelőtt az itt nagy – és sötét – hagyományokkal rendelkező miszticizmust. Richard ebben is kiválónak és már-már ijesztően eltökéltnek bizonyult. Mindeközben a saját gyökerei után is kutatott: mint hamar rájött, apai nagyapja voltaképpen csak egy családi hagyományt folytatott azzal, hogy tilalmas mágiát gyakorolt. Noha az arkhami Whateley-ág javarészt ép emberpéldányokból állt, a hagyományos ellenszenv irántunk így már többé-kevésbé érthetővé vált.
A közösség csak összehúzta magát, amikor jöttek a katasztrófák; nem egyen, köztük Ricard is, nevenincs erőket mozgósítottak a város védelme érdekében. Mikor jött a világháború, a közösség csak vállat vont: az egyetemekről nem szívesen soroznak - és valóban, sokan megúszták a katonai szolgálatot, köztük Richard is.
Az évek teltek, a tanulás és a kutatás haladt…
Richard Whateley egy ház ódon romjai között kotorászott, nem messze Dunwich eldugott városkájától. A köveket már teljesen befonta az aljnövényzet, a falakból csak jelzésértékű szakaszok maradtak meg, így nem volt könnyű dolga, de kitartó volt; régen itt, azt mondták, nagy tragédia történt. Pontosabban innen indult ki – innen szabadították a világra a Whateley-k. Ez egy évszázada történt; meglepte, hogy mindmáig él a köztudatban. Márpedig az emberek, akiknél kérdezősködött, egytől egyig vonakodtak erről beszélni.
Hirtelen felkiáltott, majd az erejét megfeszítve kirángatott valamit a talajból, ami leginkább egy igencsak viharvert katonaládára emlékeztetett.  Fél órás aprólékos munkájába került, míg egy kis vésővel és egy kalapáccsal sikerült óvatosan felnyitnia. Belenézett, majd önelégülten elmosolyodott.
A ládában, rothadó lapok formájában ott lapult a Necronomicon részleges, kézírásos másolata, amit, ha jól sejtette, még egy bizonyos Wilbur nevezetű rokona rejtett ide annak idején.
- Nem hittem vóna, hogy egy frissen végzett egyetemista ilyen munka után vágyna nézni.
Az öregúr harákolt, köpött, majd kuncogott, de Queensben mindez mindennapos viselkedés volt. Queensben egyáltalán minden mindennapos volt.
- Általában nem is… De engem érdekelne a dolog.
- Helyes, helyes! Legalább újjáépíti ezek után a randa idők után, eh? Nekem má’ nem lenne hozzá erőm, tudja?
Richard Whateley gyönyörködve nézte a szűk utcában meghúzódó Manuscript Antikvárium kopott homlokzatát, míg a vén boltos meglepő energiával hátba nem vágta.
- Meg nem mondtam volna…
- Mit motyog? Eh, nem érdekes.  Démonok...! ...de hát má' mesé'tem magának.Nem is csoda, hogy az ember inkább visszavonul. Ki tudja, mi jön még? - az apró öregember gondterhelten csóválta meg a fejét, majd mintegy villámcsapásszerűen újra felderült. - No de. Menjünk, fiatalember, beszéljük meg a részleteket! És ha megtő’ténik az adásvétel, mi itt á’domást szoktunk inni rá. Heh!
Az öreg a rá váró nyugdíj – és ital – képétől vigyorogva döcögött el, hogy előkotorja a kereskedés eladásához szükséges papírokat, Richard pedig engedelmesen loholt utána.
Még nem is volt az övé az antikvárium, de gyerekes módon máris mindenféle titkos hátsó helyiséget tervezgetett.


Mikor végzett, egy kézlegyintést tett a sérült vállát nyalogató ghoul irányába, mire az egyszerűen köddé foszlott. Visszatette a felmosórongyot a helyére, majd a pultra telepedett – valóban megégett, újra kell csiszolni és lakkozni, hogy a fene vinné el! -, és kézbe vette a revolvert. Az pontosan olyan ramaty állapotban volt, amilyennek elsőre tetszett. Ha a suhanc meghúzza a ravaszt, talán a kezében robban fel. Ilyen fegyvert használni már nem mert, eladni pedig nem tudott; talán egy-két alkatrészt, legfeljebb.
Az egyetlen dolog, amin megakadt a szeme, egy belekarcolt felirat volt a csövön.
„Hail Hydra!”
Összehúzta a szemét, és rosszallóan hümmögött. Aztán megvonta a vállát, a pultra dobta a revolvert, és indult bezárni. A polcon porosodó könyvek még hallották a dünnyögését:
- Úgy látszik, veszélyes időknek nézünk elébe…

Mint a legtöbb varázshasználó, Richard is érzékeli a mágia jelenlétét, legyen szó egyéb mágusokról, istenekről és természetfeletti lényekről, varázstárgyakról avagy varázslatokról.

Ritualista mágiaág, ami természetfeletti lények idézésével és irányításával operál. Előnye a chthonikus mágiával szemben, hogy nincs negatív isteni befolyás igézés során; hátránya, hogy minden idézendő lényhez külön részmágia szükséges, valamint csak jól ismert lények idézhetők (előzetes leírás szükséges).
Játéktechnikai háttér: minden idézett lény jelenléte szint + 3 körig tartható fent. Minden szörnynek van kreditértéke: a varázsló egyszerre maximum annyi kredit összértékű szörnyet/szörnyeket tud megidézve tartani, ahányas a szintje. Minél magasabb egy szörny kreditértéke, annál bonyolultabb és erőforrásigényesebb az idézőrituáléja, és persze annál hosszabb is: kreditérték * körös.