Rosemary Hummingbird

Kedves naplóm! (vagy valami ilyesmi)

Azért írok neked, mert azt mondták, hogy sokkal jobban fogom érezni magam ez után. Nem hiszem, hogy igaz lenne, de adok azért neki egy próbát. Csodák még történhetnek.
Azt mondták, hogy a költözés után jó lesz ez, ha az eddigieket magam mögött akarom hagyni. Állítólag a barátnőmnek bevált miután a válást követően az apjához költözött. Szerencsére nekem nem emiatt kellett költözni. Mármint, örültem volna a helyzetnek, de ha választhatok egy ilyen helyzetben akkor inkább az Antarktiszra költöznék, vagy önként bevonulnék a gyámügyesekhez. Sajnos ebből egyik sem jöhet össze a valóságban.
Mielőtt azon csodálkoznál, hogy hogy gondolkozhat valaki hozzám hasonlóan a családjáról elmondom, hogy tulajdonképp miért is alakult ki bennem ez az érzés. Ennek a legnagyobb okai a szüleim. Tudniillik van egy bátyám. Állítólagos zseni. Legalábbis ezt mondják rá, csak azért mert általában valahol nagyon messze jár fejben és már 15 évesen befejezte a sulit és egyetemre ment. Mondanom sem kell, hogy ő a család szeme fénye. Az apám oda és vissza van, mert technológia téren megértik egymást és mind a ketten mutánsok. Természetesen azt senki sem vette észre, hogy én is az vagyok egészen mostanáig, de ez már nem is meglepő. Ami az anyámat illeti, tőle mást sem hallottam csak azt, hogy miért nem lehetek olyan, mint a bátyám. Csinálhattam bármit semmi haszna nem volt. Az apám, aki mellesleg rajong a sportokért, még azt sem vette észre, hogy úszni kezdtem. Pedig kifejezetten jó voltam benne, de természetesen ez senkit sem érdekelt.
Igazából talán a bátyámmal tudtam szót érteni a családban. Már amikor figyelt rám és nem valahol a fejében járkált. Persze ez eléggé lekorlátozódott arra az időszakra amikor kellett neki valami tőlem. Mondjuk, hogy falazzak neki otthon vagy valami. Nem mintha nagy szükség lett volna rá, neki elnéztek mindent.
Az egyik legjobb pillanat az volt amikor a mutáns képességeim jelentkezni kezdtek. Hihetetlen nagy frászt hoztam az úszómesterre mikor nem jöttem föl a víz felszínére egy merülést követően. Én is meglepődtem, hisz azelőtt egyszer sem történt meg, hogy lélegezni tudtam volna a víz alatt, most viszont minden gond nélkül ment. Hatalmas fejmosást kaptam tőle, miután beugrott értem a vízbe és „kimentett”, de valahogy nem zavart az egész. Örültem, hogy képes voltam erre. Később pedig elkezdtem próbálgatni, hogy még mire vagyok képes, bár sokat nem értem el. Csak annyira voltam képes, hogy fröcsköltem a vízzel, meg úszás közben tudtam gyorsítani magam. Ez új lehetőségeket biztosított arra, hogy elmeneküljek a problémáim elől. A víz alatt minden nyugodt volt és minden én voltam. Nem voltak szüleim, nem volt semmi sem, csak a víz és én. Ez pedig megnyugtatott.
A második nagy változás az életemben nem olyan rég történt. A bátyámmal együtt költözni kényszerültünk az Államokba. A szüleink az apám szüleihez kellett utazzanak Kínába, mert betegeskednek. A bátyám az unokatestvérünkhöz költözött, nekem meg megadatott a lehetőség, hogy olyan iskolát válasszak magamnak amilyet szeretnék. A választás nem is volt olyan nehéz, hisz nem sok olyan iskola van az Államokban ami mutánsokkal foglalkozik. Úgy érzem, hogy végre az életem abba a mederbe folyik tovább amibe eredetileg kellett volna. Távol a szülőktől, testvérektől és a családi gondoktól. Éljen az USA!
A harmadik jó dolog is ehhez kapcsolódott, hisz az átkerülés után és egy kis bátyus segítséggel (éljen, hogy olyan levegővel teli feje van) elértem azt, hogy jogosítványt szerezzek motorra. Igaz, hogy akármilyet nem vezethetek, de a vízi sportok után ez életem szerelme. Nem is értem miért nem találtak ki még olyan motort ami működik a víz alatt is. Az fantasztikus lenne.
Hát nagyjából ez lenne az egész. Mint azt már az elején írtam, nem igazán érzem magam jobban azért, mert leírtam mindezt, de lehet ez állandó vagy változó. Majd még néhányszor írok és kiderül...