Emily Johanson

Pár hónappal ezelőttig azt hittem, hogy egyszerű hétköznapi ember vagyok, távol a szuper humánok zűrös életétől. Nem kell félreérteni, semmi bajom nincs velük, csupán távolinak tűntek, mintha szakadék lenne közöttünk. Bizonyára más embereket is épp ez zavarhatott és azért viselkednek úgy, ahogy. De az én világom fenekestől felfordult mikor kiderült, hogy az a bizonyos világ nem is áll olyan messzire tőlem. De nem rohanok ennyire előre, a legjobb talán ha a legelején kezdem a történetet.
Edmontonban születtem, egyszerű családba, egyszerű életbe. Az apám orvos volt, sebész. Édesanyám pedig egyszerű háztartásbeli volt. Egyke gyerek voltam és nem is nagyon szerettek volna testvért, hisz az átlagtól eltérően elég későre vállaltak gyereket. Ettől függetlenül fantasztikus gyermekkorom volt és a jövőm is hamar megalapozásra került. Az orvososdi az apámnak volt köszönhető, mindig is lenyűgözött a tudása amit az évek alatt halmozott fel és valahol igyekezett is arra felé terelni engem is. A biológia meg a miniatűr állatok leginkább az iskola és a kertben tartózkodás mellékterméke. Maga a tantárgy is érdekes volt és a kis állatok viselkedése mindig is lenyűgözött.
Így jutottam el addig a pontig, hogy egyetem választásakor mind a kettőt bevállaltam. Voltak akik le akartak beszélni a kettő egyidejű végzéséről, voltak akik nem igazán tudták, hogy hogyan álljanak hozzá és voltak egy kevesen azok akik támogattak. Nem mondom, hogy könnyű volt és csak úgy átszaladtam az egészen. Rengeteg időt kellett tanulással töltenem, nem voltam olyan szerencsés, hogy különleges mentális képességeim legyenek, vagy egy egyszerű fotografikus memóriám. Mindent kitartóan magamba kellett szívnom és feldolgoznom, de sikerült. Először az általános biológiát fejeztem be, az volt a rövidebb, majd ezt az orvosi követte, végül a doktorátus biológiából a rovarok és bogarak témakörben. Közben persze ilyen-olyan dolgok történtek, szerelmek, polgárháború, önvédelem tanulás (hisz az éjszaka veszélyes lehet), meg a szüleim halála. Édesanyám betegségben halt meg, apám pedig magányában pár hónap múlva követte őt. Egyáltalán nem volt könnyű, de túl tettem magam rajta és ahogy lenni szokott, a vihar után újra kisütött a nap.
Egy kutatólaborba ajánlottak munkát. Amolyan különleges laboratórium volt, ahol mindenféle tudományt igyekeztek összehozni annak érdekében, hogy az emberiség fejlődjön. Így kerültem be én is oda kutatni a különböző rovarokat és bogarakat, hogy remélhetőleg olyasmit találjak amit még senki és aminek köszönhetően majd megváltoztatható lesz a világ. Pár év telt el, míg a legelső változás bekövetkezett, de nem úgy ahogy azt vártuk.
Pár hónappal ezelőtt történt az eset. Hétköznapi napnak indult, csupán annyival tért el, hogy a kémiai osztályról való munkatárssal dolgoztam együtt. Különböző vegyszereket teszteltünk a rovarokon. Minden nagyszerűen ment, sikeres és kevésbé sikeres kísérletek követték egymást egészen addig a bizonyos változásig. Egyik pillanatról a másikra minden hang megszűnt. Ez nem az a nyugodt kellemes csend volt, inkább az a szörnyű, ami már olyan hangtalan volt, hogy fájt. A következő történés pedig egy robbanás volt.
Nem tudom mennyi idő telt el az alatt, hogy elvesztettem az eszméletemet, majd visszaszereztem. Az épület romokban állt, különböző helyeken még lángoltak a dolgok amiket a tűzoltók minden erejükkel oltani próbáltak. A korábbi szörnyű csend még pár másodpercig tartott, majd lassan az ordibálások, a vízsugár hangja és a tűz ropogása egyszerre ömlesztette el az agyamat. Az előttem tornyosuló tűzoltót is csak ekkor vettem észre. Nekem kiabált, azt próbálta megtudni, hogy magamnál vagyok-e. Gyengén bólintottam, de ezt egy újabb kihagyás követte.
Egy nyugágyon tértem magamhoz, kórházi sátorban. Karanténba helyeztek minden túlélőt, hisz különböző vegyszerek és anyagok voltak az épületben. Voltak akik az orvosokkal beszéltek, voltak olyanok is akik nem tértek magukhoz és mindenkinek különböző súlyosabb és enyhébb sérüléseik voltak. Legalábbis ahogy így elnéztem őket.
Gyorsan meg akartam bizonyosodni arról, hogy nekem semmi bajom, de ez sajnos nem volt igaz. Amit a bőrömből láthattam az mind teljesen zöld volt, olyan sáska zöld. Határozottan nem olyan mint az előtte volt. Sikítottam, de amint megláttam a csáprágókat, amiket nem igazán magamon szoktam látni gyorsan a szám elé kaptam a kezem.
Ennek hatására pár orvos sietett az ágyamhoz. Egy kicsit ferde szemmel néztek rám, de mély levegőt vettek és belekezdtek a magyarázatba. Így tudtam meg, hogy egészen a mai napig mutáns voltam és anélkül éltem le az életemet, hogy bármilyen képesség jelentkezett volna. A robbanásnak, és a vegyszerekkel összekeveredett kis élőlényeknek hála viszont valami beindult a szervezetemben és az új külsőm ennek volt köszönhető. Sajnos a meglepetések ezzel még nem értek véget, egy korty vizet szerettem volna inni, de mikor kinyújtottam a pohár irányába a kezemet egy új végtag előzte meg és a poharat lelökte a kis asztalról. Szörnyű felfedezés volt a plusz végtag, de mielőtt meg tudtam volna fogni egyszerűen visszahúzódott a testemben egy szakadást hagyva a ruhán és egy sebszerű nyílást az oldalamon.
Egy hetet töltöttünk karanténban, míg sikeresen kiderült, hogy senkinek sincs semmiféle fertőző betegsége a labor felrobbanásának következtében. Az én életem viszont cseppet sem került vissza a régi medrében. Nehéz idők következtek, hisz bár igyekeztem a kinézetemet minél jobban rejteni, mégsem tudtam munkát szerezni. A labort bezárták, így oda nem mehettem vissza, máshol pedig gondot jelentett a szokatlan kinézetem.
Végül arra jutottam, hogy költözöm a kontinens másik részére, hogy új életet kezdhessek. New York tökéletes célállomásnak bizonyult. Remélhetőleg ott elfogadnak és munkát is találok. Remélhetőleg.