Farmok

Néhány helyen vannak még igencsak visszamaradt fejlettségű farmok a bolygón.

további képek:

Az Erő kifürkészhetetlen, mondogatta egykoron Edric mestere a Jedi Templom falai között, próbálva némi tudást verni a konok gyerek fejébe. A mondat maga olyasmi volt, amelyet minden jedi megtanult és el is fogadott, az Erőt teljesen megérteni képtelenség volt, csupán a törekedni kellett rá a jedik szerint. Edric évekkel ezelőtt hátat fordított a Rendnek, s ugyan magának ezt sosem vallotta be, de valójában kezdett rájönni, hogy ezzel együtt az Erővel való kapcsolata is csorbult. A múltja ugyanakkor felzárkózott, minduntalan ott motoszkált a fejében, mintha minden áron ki akarna törni a palackból, amibe jó mélyre elzárta a férfi ezeket az érzéseket és gondolatokat. Elterelte a figyelmét vagy munkával, vagy szórakozással és próbált úgy élni, hogy ne vegyen tudomást az Erő hangjáról.
Családjáról mit sem tudott, hiába találkozott apjával, látta a birtokukat, tudta meg, mi is volt generációk sorsa a Kane családfában, mégis nem akart szembenézni mindezzel. Könnyebb volt így. Megmaradni egy könnyed fejvadász és ex-jedi keveréknek, járni a galaxist az örömök után és közben leakasztani némi pénzt ennek finanszírozására.

Az elmúlt pár napban viszont mindez egyre nehezebb volt, mintha csak az Erő egyre inkább gyorsított volna, ő pedig hiába futott, már a sarkában loholt a fenevad. Hogy bekebelezni akarta-e vagy csak megérinteni, abban nem lehetett biztos, s pont ez volt az, ami kezdte megrémíteni. A félelem, ahogy a Rend mantrája is tartotta, pedig egyenes utat jelentett a sötét oldalra. Noha Edric ebben sem hitt túlzottan már. Fejvadász mentorának és társának, Maxnek persze feltűnt, hogy az utóbbi pár napban Edric a szokásosnál kevesebbet beszélt, a nagy szája helyett pedig inkább hosszasan elmerengett a nap egy váratlan pontjában, szinte transzba esve. Ami azt illeti Max dolga nem volt nehéz, Edric ugyanis napok óta nem mert aludni sem, mert tartott a saját álmaitól és azok mondanivalójától. Ha lehunyta szemét, ismét látta apját, aki haldokolva kérleli, hogy találja meg a bátyját. A bátyját, akiről azt sem tudta 25 éven át, hogy létezik!

Aztán az egyik kantinban, vacsora közben Max kortyolt egyet az italából, s megköszörülte a torkát. Edric már tudta, hogy ez főleg akkor volt szokása, amikor komolyan akart vele beszélni, így már előre sóhajtott egyet.
- Ne sóhajtozz nekem itt- kezdte Max- Elképesztően cefetül nézel ki, és még akkor szépen fogalmaztam.
Edric a maga előtti tálcára nézett, mely fémből készült és olyan volt, akár egy tükör. Tagadni sem lehetett, hogy szemei körül jókora sötét karikák pihentek, arca beesett és ráncosabbnak tűnt a szokásosnál, tartása pedig egyáltalán nem azt sugallta, hogy egy igazi, önbizalomban lubickoló fiatal férfiról van szó. Tényleg rosszul nézett ki. Újra sóhajtott egyet, aztán eltolta maga elől a tálcát, melyen még mindig ott volt az étel. Max felvonta a szemöldökét, hitetlenkedve.
- Nem csak szarul nézel ki, de még enni sem eszel? Te még mindig Edric Kane vagy vagy valami fura klónja?- kérdezte, aztán lenyelte a falatot ő is- Na jó. Kölyök, össze kell kaparnod magad- mondta.
- Tudom- válaszolt Edric, két ujjával pedig megdörzsölte szürke szemeit- Az Erő… a bolondját járatja velem. Mintha mondani akarna valamit, de én meg… én meg nem akarom meghallani, mert tartok az üzenettől- bökte ki végül. Max hümmögött egyet, ahogy korábban mondta már Edricnek, neki az Erő egy kicsit magas volt a felfogásához, de azt tudta, hogy akik érzékenyek rá, komoly része a lényüknek.
- Mondd csak, mikor csináltad utoljára tudod azt az üldögélést, amit a jedik szoktak?- tette fel végül Max a kérdést, amire Edric teljesen meglepett ábrázatot vágott. Meglepte, hogy Max tudott a meditációról, mert nem volt benne egészen biztos, hogy mesélt róla neki. A jedi élete nem sokszor volt téma köztük, noha Max tudni akart róla, Edric nem szeretett róla mesélni, így maradt a két fejvadász között egy néma paktum, hogy nem firtatja.
- Ami azt illeti, már nem emlékszem mikor meditáltam utoljára. Évek, talán- vallotta be.
- Nézd, tudom, hogy apád rád zúdította a hidegzuhanyt a múltkor, de láthatóan a kedves Erőd mutatni akar valamit, és azért próbálja felkelteni a figyelmed, mert talán ne adj’ isten fontos is- tette keresztbe Max a karját, és egy kacsintással fejezte be a mondatot. Edric lassan bólogatott. Maxnek igaza volt, ideje végre szembenéznie ezzel a kihívással. Mást is túlélt már, ez sem lehetett nehéz. Bármennyire is olyannak tűnt, mint amikor a ragtapaszt lassan feltépte karjáról.

Végül kerestek egy motelt, ahol Max adott neki időt és magára hagyta. A szobában elhúzta a sötétítőt, az idegesítő motel zenét pedig kikapcsolta. A fotelhez lépett, majd egy sóhajtás után lótuszülésbe helyezkedett rajta. Lábai kissé tiltakoztak a szokatlan pozíció ellen, de pár másodperc alatt szinte emlékeztek, valójában milyen kényelmes is volt. Hátát kihúzta, majd vett egy mély levegőt, s behunyta a szemét. Ugyan szemhéja le volt csukva, szinte mégis látott. A kinti hangok szinte teljesen elnémultak, mintha víz alól hallotta volna őket. Az Erő suttogott, fényes, lassú, kék hullámok járták át a szobát. Egy másodperc sem telt el, Edric pedig érzett szinte minden közeli élőlényt a legapróbb ízeltlábúaktól kezdve a humanoidokon át a hatalmas állatokig. Kábító hatású volt, mintha újra látta volna a galaxis igazi mivoltát, egy rejtélyes és ősi igazságot, ami mindig ott volt a háttérben, egy lepel alatt, csak arra várva, hogy a férfi felemelje a ponyvát.
A békés hullámok közepette aztán meghallott egy suttogó hangot. Egy alak tartott felé, hasonló testfelépítésű mint ő, talán kissé több súlyfelesleggel és jókora pocakkal. Ahogy az alak közeledett, úgy ismert rá apjára. Érezte, ahogy arcán a könnyek szaladnak, mintha ujjak simogatták volna.
- Edric- mondta apja- Segíts Edwinnek!- kérlelte, majd egy bólintás után sarkon fordult és eltűnt a ködben. A látomás hirtelen megváltozott, a lassú hullámok hirtelen felgyorsultak, a férfi pedig szinte súlytalannak érezte magát. Mintha elhagyta volna a bolygót, csillagokat látott, amelyek aztán elmosódtak, mint a hipertérbe ugráskor, majd Edric egy füves pusztán találta magát. Szinte azonnal felismerte Dantooine-t, s érezte, hogy az Erő szinte rángatja arra a helyre.
A következő pillanatban újra a magasba lőtt, majd összerezzent és szemei kinyíltak a motelszobára. Tudta mit kell tennie, legalábbis, hogy hova kellett mennie.

Nem sokkal később megtalálta Maxet, s elmondta neki, hogy a Dantooine-ra indul.
- Megmondtam, hogy veled tartok, bármi is lesz ez az egész- mondta az öregebb, amire Edric megköszönve bólintott, tudva hogy úgy sem beszélhette volna le. Még aznap kerestek egy szállító hajót a dokkban, mely elvihette őket a Dantooine-ra. Végül egy mezőgazdasági volt olyan rendes, hogy felengedte őket, így hamar útra tudtak kelni.

Érkezéskor Edric még iránytotta a pilótát egy leszállóhely felé a bolygó déli részére, mely felől érezte erősebben az Erő hívogatását. A hajó kitette őket, Edric és Max pedig körbenéztek, hol is jártak.
A Dantooine mindig is békés planétának számított, az itt élők leginkább mezőgazdaságból boldogultak, ám a természetet nem kihasználták, hanem igyekeztek minél inkább megőrizni, s csupán gyümölcseit és adományait elfogadták. Füves pusztái messze földön híresek voltak, a bolygó pedig egyesek számára maga volt a paradicsom, egy nyugalmas, békés élet kiváló reményével. Edricet aligha lepte meg, hogy családja itt akart boldogulni, még ha az Erő vagy a sors közbe is szólt.
Leszállóhelyükhöz közel több farmot is láttak, azoknak szélerőművei gyengéden táncoltak a szél zenéjére, a növények különféle színes virágokban és gyümölcsökben pompáztak. A dolgos lakók és droidok szinte alig vették észre a két idegent, a munka minden figyelmüket lekötötte a napsütéses időben. Nem volt túl meleg, sem túl hideg, Edric mégis érezte, hogy izzadni kezdett. Kissé idegesnek vélte magát, tartott továbbra is az igazságtól. Életében először érezte magát elképesztően gyávának és próbálta magát lenyugtatni, hogy nem volt semmi, amitől tartania kellett volna.
- Szóval, mi lesz Kölyök?- kérdezte végül Max pár perc álldogálás után- Azt hittem, tudod hova jövünk, van egy iránytűd...vagy ilyesmi.
- Nem egészen így működik- válaszolta Edric, aki nem tudta teljesen pontosítani az Erő hívogatását, csak annyit, hogy a környéken volt az a valami, amit kerestek.
- Nagyszerű…- morogta Max, aztán felvett egy fűszálat és a szájában rágni kezdte- Szólj, ha belőtted a koordinátákat!

Edric újra körbenézett, északra pedig volt egy falu, ami talán jó kiindulópont lehetett, ha esetleg megkérdeztek pár helybélit. A fénykardja látható helyen volt, így valószínűleg jedinek fogják nézni, noha mellénye és a többi öltözete nyilván mást sugallt. Maxnek intett egyet, hogy induljanak, majd észak felé vette az irányt.

Felszerelés:

Ahogyan elindultak észak felé és a dombon lefelé, a falu elég hamar szinte teljesen kirajzolódott előttük. Edric azon tűnődött, hogy a kicsapongó élete ellenére amit olyannyira élvezett, miért érzi mégis azt, hogy hívogatta ez a hely és élet. Nem is értette ezeket a furcsa gondolatokat, úgy tartotta ő teljesen tisztában volt azzal, milyen ember is és miért élt. Most valahogy ebben mégis megremegett hite és vele együtt egész lénye. Persze az is lehetett, hogy az Erő járatta a bolondját vele, noha ilyenből még sosem volt része. Max ebből mit sem tudhatott, csak azt láthatta a ‘Kölyök’ arcán, hogy folyamatosan gondolkozik szemöldökét összehúzva. Edric diktátla a tempót, ami meglehetősen lassú volt és hallotta, ahogy Max is sóhajtozott. Tudta a fiatalabb, hogy Max csak megjátszotta az egészet és valójában ténylegesen aggódott, mert nem értette mi a fene történik. Ami pedig inkább probléma volt, hogy Edric maga sem, ez pedig rémisztő volt számára. Önbizalma mindig átvitte különféle hullámvölgyeken, most valahogy mégis olyan volt, mintha ismét egy gyerek lett volna egy nagyon sötét szobában, egyetlen pislákoló gyertyával, ami már teljesen elégette a gyantát és csak talán másodpercekig adott még fényt. Kissé kirázta a hideg.

A falu a dombok között terült el, valószínűleg  mint minden hasonló település a bolygón ez is mezőgazadaságból élt, legalábbis az ültetvények és a hatalmas raktár vagy központi épület az egyik domb tetején ezt sugallta. A házak maguk sem voltak épp aprók, Edric pedig valamennyire emlékezett a Jedi Archívum szócikkéből, hogy itt jellemzően együtt élt több generáció. Gondolatai ismét családjára terelődtek és elképzelte, milyenek lehettek nagyszülei, testvére és persze édesanyja. Milyen lett volna, ha az épp kergetőző gyerekekhez hasonlóan ő is ide születik és kimarad életéből a Jedi Rend, a fejvadászat és megannyi élmény. Áldott tudatlanságban éltek itt, de kívülről úgy tűnt, az emberek elégedettek voltak életükkel és ennek fényében boldogok is. És ő elégedett vol?
Megdörzsölte szemeit, hátha az kiűzte családja elképzelte képeit a fejéből, aztán kieresztett magából egy frusztrált sóhajtást. Max tekintetét érezte saját magán, Edric pedig tudta az Erőn keresztül, hogy a férfi kérdezni vagy mondani akar valamit biztatásként, de inkább tűrtőztette magát. Edric is érezte, hogy talán ebben az esetben a csend a legjobb, mert nem tudta, hogyan is reagálna bármilyen beszólásra most, még ha Max poénnak is szánná. Ritkán volt vele ilyen, hogy nem akart poénkodni, most az egyszer azonban tudta, hogy élete egy komoly szakaszába ért és nem volt helye a szórakozásnak.

Ahogy folytatták útjukat, az emberek itt-ott intettek az idegeneknek. Érdekes volt, hogy míg a legtöbb planétán az idegenek elől jó hamar elzárkóznak a helybéliek, itt szinte ismerősnek köszöntötték őket. Nem féltek, nem feltételeztek semmilyen rossz szándékot a látogatóktól, ez pedig a csillagköd többi részéhez képest hihetetlennek hatott. Nem egyszer kérdezte Edric is magától, hogy a galaxis nagy része miért volt ennyire aljas és számító. A magukat civilizált bolygóknak nevező társadalmakban eltiporták egymást az emberek a saját előrejutásuk érdekében, sokszor még csak nem is az elemi túlélés ösztöne miatt, pusztán mert élvezték. Mintha a sötét oldal őket már bábként irányította volna, madzagokon rángatva egy aljasabb életúton. Ezzel szemben úgy tűnt a lakók itt közösen dolgoztak mindenki boldogulása érdekében. Ahelyett, hogy a természetet a gépeik, fogyasztásuk szolgálatába állították volna, mint sok más helyen, a Dantooine-on inkább tisztelték és harmóniában éltek vele. Pont annyit kértek a bolygótól, amit az adni tudott, nem többet. Mértékletességük példamutató volt Edric szemében, pusztán ebből a pár percből is amit látott. Nyilván nem ismerhette az itt élőket egytől egyig, hiszen a hely ellenére itt is megfordulhattak olyan karakterek, akik inkább másokat és a természetet kihasználták saját piti kis céljaikra.

Az Erőre is figyelni próbált, noha míg a korábbi meditációja alatt egészen tisztán érzett mindent, most alig akart segíteni neki. Ide vezette a bolygóra, ám mintha ez a kézfogás az Erővel egyre gyengébb lett volna, mint amikor egy szülő biciklizni tanította a gyerekét és lassan, alig észrevehetően engedte el, hogy támogatás nélkül is tudjon menni. Edric azonban úgy érezte, neki továbbra is szüksége volt a segéd kerekekre két oldalt, el ne essen véletlenül…

Ahogyan közelebb értek a faluhoz, az emberek továbbra sem vettek komolyabb tudomást róluk, mindenki a munkájával foglalkozott, vagy épp a gyerekeket felügyelte, akik hangosan nevetve kergetőztek és voltak a képzelet végtelen síkján.
- Ez a hely... - kezdte Max halkan- Mint valami utópia- mondta, hangjában pedig nem volt semmi szarkazmus, ténylegesen ezt gondolhatta. Edric Max felé pillantott, s az ő szemeiben is vélt felfedezni némi kételyt az életével kapcsolatban. Fáradtság is motoszkált ott az idősödő fejvadász tekintetében, mintha a több évtized a csillagköd mocskában kimerítette volna és inkább a nyugalom kezdett hívogató lenni.
- Valóban- bólintott Edric a társa szavaira.

Közben beértek a nagy épületek közé, páran pedig lopott pillantást vetettek Edric oldalán a fénykardra, noha nem is vettek komolyabb tudomást róluk továbbra sem. Az egyik teregető nő aztán megszakította munkáját, a már üressé vált kosarával elébük ment és üdvözölte őket. Szavaira Edric kissé elpirulhatott, legalábbis érezte, ahogy arca szinte égni kezdett. Max is kacagott egyet, de üdvözlésként biccentett a hölgy felé.
- Üdvözlöm- köszönt Edric is, aztán egy pillanatra elhallgatott, mert megfordult a fejében, hogy jobb, ha tényleg jedinek gondolták. Aztán mégis inkább az őszinteség mellett tette le a voksát.
- Ami azt illeti nem vagyok sem mester, sem jedi. A nevem Edric Kane- mondta, majd még hozzátette- De az Erő hozott ide. Mutatni akar nekem valamit, viszont nem vagyok benne biztos, hogy tudom, mit keresek- mondta, s ő is belátta, hogy ennek szinte semmi értelme. Mégis valahol remélte, hogy a hölgy tudott egy külső szemlélődő véleményével segíteni. Zsákutcában találta magát, és jó lett volna, ha végre valaki a kijárat felé fordította fejét.

Felszerelés:

Ritkán érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak a nagy darab Edric, és ugyan fizikuma fontos építőeleme volt önbizalmának, azért ez az egész egyértelműen nem tett túl jót. Nem sokszor érezte magát ennyire nyomasztóan, mintha egy ököl folyamatosan szorította volna, neki pedig minden izmai magától megfeszült,ek próbálva egyensúlyozni e furcsa kényelmetlenséget. A hideg futkosott a hátán, ráadásul többször is. Nem tudta magát lenyugtatni, pedig sosem számított a majrés típusnak. Max is mindig mondta, hogy túlságosan is vakmerő, így ennyire gyávának érezni magát szinte árulásnak ért fel saját lényével szemben. Az Erő volt mindennek oka, ezt tudta, mutatni, mondani akart neki valamit, de az egész körítése hozzá meglehetősen szerencsétlenül alakult. Mintha egy régi, jó barátot újra látott volna, ám az felismerte, hogy keresztbe tett neki és elárulta. Amikor a prekoncepció teljesen leomlott, mint a bulldózerrel találkozó falak.
Habár a falu jó kiinduló pontnak tűnt, abban kevés reménye volt, hogy bárki is tud segíteni neki még némi bölcsességgel is. Az Erő nem nyugodott, folyamatosan hívta, tovább vitte volna a falun át a távolba magasodó hegyek felé. Azok csúcsai szürke fellegekbe burkolóztak, csakúgy, mint a bújócskázó gyerekek, akik egy-egy szempárral kémlelték, hol járt épp a hunyó.

Az idegen, teregetését megszakító nő láthatóan meglepődött Edric bemutatkozásán, noha nem tűnt a férfinak ijedtnek, inkább csak váratlanul érte a kijelentés. Tény, hogy a legtöbben egyből jeidt kiáltának, ha fénykardot láttak, pedig a valóság az, hogy volt elég sok ember, akik nem a Rend tagjai. Meglehetősen sokuk ráadásul azt az ajándékot, ami az Erő volt, életük nagy részében csak arra használták, hogy saját hatalmukat gyarapítsák. Edric persze érezte, hogy valójában ő is inkább csak elpazarolta mindazt, amit az Erő adott. Hátat fordított neki, alig érdekelte, csak akkor, ha tényleg szüksége volt rá. Belegondolva, ezek után a jelenlegi kínok és árulás szinte jogosnak tűnt még saját magának is. Megérdemelte ezt a furcsa büntetést, de talán azzal, hogy most igenis végére akart járni a dolognak, vezekelhetett az Erő szemében. A nagy kérdés, hogy mindez vajon tényleg elég lesz-e, vagy csak egy újabb zsákutca várta őt. Maxnek minderről fogalma sem volt. Sok év óta először eszébe jutott korábbi mestere, aki talán még mindig kómában lehetett valahol. Az Erővel kinyúlt, ám az életkötelékük elhalványult, s nem lehetett benne biztos, mit is érzett, főleg mindattól a ködtől, ami épp blokkolta Erőérzékeit.
Közben a hölgy megrázta a fejét és csak annyit mondott, hogy földművesként nekik csak az időjárás volt a legnagyobb probléma. Edric elmosolyodott ezen egy pillanatra, már csak a gondolat abszurditása miatt is. Alig, hogy felszállt valaki erről a bolygóról, rájött, hogy a csillagköd hatalmas, és a legtöbb élőlénynek benne lényegesen több gondja volt, mint az eső. Az eső, ami máshol inkább tényleges katasztrófákat okozott, mint a földeknek áldást. Apró dolgok, mint egy planéta más éghajlata, és a jutalmazó természetből pusztító bosszúálló lett.

Edric nem válaszolt, de azt látta, hogy a hölgy még a földre bámul néhány pillanatig a gondolataiba mélyedve. Nem kellett sok idő, hogy szemei ismét felcsillanjanak, s szinte csettintve mondta el, mi jutott eszébe, ami nem túl hétköznapinak számított a kis utópiájukban. A hegyek felé mutatott, pont, amerre az Erő is vinni akarta végre a férfit, s elmondta, hogy az Aquilla család nyaralója állt arra, ám nem túl rég kigyulladt és porrá is égett. Edric vetett egy sokat mondó pillantást Max felé, aki egy bólintással nyugtázta. Hiába, az évek alatt meglehetősen összeszoktak, és már apró gesztusokból is megértették egymást, szavak nélkül. Még a telepátiára sem volt szükség mellette. Kissé azonban furcsának találta, hogy a helyiek nem mentek oda megnézni, hogy a lakók esetleg nem égtek-e bent, ám végső soron nem feltétlen tudtak volna rajtuk segíteni.
- Köszönjük, máris segített!- mondta Edric egy gyors meghajlással. A jedi tanításokból emlékezett a tisztelet egyik legalapvetőbb kifejezésére, s úgy jött vissza neki szinte ösztönösen, mintha minden nap így köszönt volna. Valójában persze a legtöbbször vagy nem is köszönt, vagy csak intett. Szeme sarkából még azt is látta, hogy Max kissé értetlenkedve felvonta a szemöldökét.
- Az Erő legyen Önnel- köszönt még el az ex-jedi kissé jedihez méltón, aztán elindult a hegyek felé vezető ösvényen.
- Mi a fene van veled Kölyök? Nem tetszik, hogy őszinte legyek- morogta Max, aki persze nem ezt az oldalát ismerte meg Edricnek eddig.
- Csak, jönnek elő az emlékek. Ha túlságosan érzelgős lennék, azért számítok rád, hogy fejbe vágsz- válaszolta a férfi, mire Max jókora tockost is adott neki egyből, méghozzá meglehetősen váratlanul és irtó fájdalmasan.
- Aú!- kiáltott fel Edric, amire Max csak kacagott egyet.
- Te mondtad!- védekezett Max feltett kezekkel, miközben Edric a halántékát simogatta. Egyszerre égett és olyan volt, mintha ezer tűvel szúrták volna.
- Tényleg ennyire durva a helyzet?- kérdezte vissza Edric, bár a választ tudta- Oké, megérdemeltem. Kéne egy sör, mert elég hosszú séta lesz…- tette még hozzá, miközben az út felé mutatott. Max csak bólintott egyet.
- Hát, épp nincs jobb dolgom, mint lejárni a lábam...

Felszerelés:

Alig mentek pár métert, a nő hangját hallotta meg ismét Edric, s hátra fordula látta, hogy újra integetett feléjük, majd elmondta, hogy parkol nem messze egy sikló, amit elvihettek magukkal a lábuk egészsége érdekében. Max szinte ujjongott a dologtól láthatóan, majd Edric még egy újabb intéssel válaszolt a hölgynek.
- Nagyon köszönjük, mindent!- kiáltotta felé, s közben az Erőhöz nyúlt, érezte a nő gondolatait és érzelmeit. Meglepően ‘tiszta’ volt, mintha a sötétség még sosem érintette volna meg. Tényleg a jó szándék vezérelte és nem akarta csapdába csalni őket. A csillagköd többi planétáján alig-alig találkoztak már ilyen emberekkel, akik önzetlenül akartak segíteni és nem vártak el cserébe semmi mást, csupán egy köszönöm szót. A legtöbben legalább pár kreditet elvártak némi infomációért, mások drogokat vagy hasonló élvezeti dolgokat vártak el a segítségükért cserébe. Dantooine azonban más volt, Edric pedig alig akarta elhinni, hogy léteztek még ennyire makulátlan helyek. Max arcán látott némi gyanút kirajzolódni, de egy fejrázással jelezte Edric neki, hogy nem volt itt semmi gond, a nő ténylegesen felajánlotta a suhanót, majd visszaballagott munkájába és tovább teregetett, mintha mi sem történt volna. Nem aggódott attól, hogy az idegenek esetleg vissza sem hozzák a járművet, szinte rögtön bízott bennük. Talán mégis kifizetődő néha valóban őszintének lenni, gondolta erre a férfi, de fejében ott motoszkált, hogy a galaxis nagy részében sajnos ez nem volt annyira jó ötlet.

A suhanóhoz sétált, ami ugyan igazi matuzsálem lehetett, láthatóan még működőképes volt. A kormányról már szinte teljesen lekopott a borítás, a festék itt-ott már meg volt húzva, és egy-két helyen a rozsda is felütötte a fejét.
- Hát, nem egy limuzin, de így is ezerszer jobb, mint több napi lábbusz!- mondta örömmel Max, majd be is huppant.
- Én vezetek- jelentette ki vita nélkül Edric, mire Max frusztráltan megforgatta a szemeit és arrébb csúszott a másik ülésbe. Ahogyan Edric beszállt, a suhanó kissé az ő oldala felé billent, aztán az elektronika kiigazította és egyensúlyba hozta a jármű lebegését. Végül a gázra lépett, és egészen meglepődött milyen fürge is volt a gép. Mint amikor egy öreg és fáradt állatnak elmondták, hogy ideje egy sétára menni és örömmel ugrott a gazdájához alig érthető energiával. A suhanóval elhaladtak a falu maradék házai és gyümölcskertjei között, a lakók pedig fel-fel néztek munkájukból, miközben elhúztak mellettük. A gyerekek közül néhányan még utánuk is kiáltottak, ahogy pedig Edric hallotta, talán annyit, hogy “Gyorsabban!”.

Nem tartott túl sokáig kiérni azonban a településről, s a művelt földeket hamar felváltotta a Dantooine vad tája. A fű itt már magasra nőtt, egyre csak feljebb az életet jelentő fény felé nyúlva, Edric úgy saccolta, hogy a zöldes, néhol sárgás tenger talán a derekáig érhetett, ami így is egy méternél többet jelenthetett. A suhanó könnyedén megbírkózott a füves puszta akadályával, minden fűszál lehajolt előttük, mintha királyokként érkeztek volna, a fű pedig az alattvalók volt. Max tüsszentett egyet, majd megtörölte az orrát és morgott egy sort.
- Allergia?- kérdezte Edric.
- Kuss, Kölyök- mondta, majd újra tüsszentett egy nagyot- Én jobban szeretem a trópusi, tényleges, vizes óceánokat, mint a fűtengert- mondta, aztán újra tüsszentett egyet. Ezúttal viszont túrt egy kicsit a táskájában, majd egy gyógyszere ampullát szúrt a karjába.
- Nem is tudtam, hogy szénanáthás vagy- mondta Edric, amire Max csak vállat vont.
A következő pár perc némaságban telt, aztán Max csak nem bírta ki a csendet.
- Szóval mi az amit ettől remélsz, úgy őszintén?- kérdezte, mire Edric sóhajtott egyet. Ő maga sem igazán tudta. Válaszokat, nyilvánvalóan, de ezek a válaszok is olyanok voltak, amikre a kérdést sem volt képes még feltenni egész életében. Akkor meg nem is számítottak annak, bár ki tudja. Csak úgy érezte, ez olyasmi, amit meg kellett tennie, hogy élete végre ténylegesen egy mederbe kerüljön.
- Lezárást talán? Vagy valami ilyesmit. Az Erő nem igazán tud beszélni úgy, mint te. Neked be nem áll a szád- válaszolta a végén már elkacagva magát kicsit. Nehezebben ment most neki a nevetés, mint máskor, és ez aggasztó volt számára. Nem akarta, hogy a családi ügye túlságosan is megváltoztassa, ki is volt.
- Oké, ha te mondod. Azért fogadj el egy jó tanácsot: ne áss túl mélyre. Nem tudhatod, mit találsz az üreg mélyén- bölcselkedett még Max, majd kissé hátrébb dőlt, s lehunyta a szemét kis szundira.

Körülbelül húsz perc utazás után az Erő hívogatása egyre tisztább és egyértelmű irányúvá vált. Egy erdősebb részhez érkeztek, Edric pedig lelassította a járművet. Az erdő körbevette a birtokot, a füst még mindig szállt fel az épületből, noha már csak elég vékony csíkokban. Hamar rájött, hogy nem lesz olyan egyszerű a bejutás, ugyanis egy láthatatlan erőtér vette körül az épületet, ami megmagyarázhatta azt is, miért nem érkezett segítség. A férfi ugyanakkor tudta, hogy neki a pajzson túl van dolga.
- Mi a fene ez?- kérdezte épp a felébredő Max. Edric hátratolatott, majd az egyik dombra vezetett a járművel, út közben válaszolt csak.
- Megérkeztünk, de egy láthatatlan pajzs veszi körül a helyet. Meg akarom nézni magaslatról, mi a helyzet.
Ahogy felértek a dombra, kiszálltak, s végre feltárult előttük maga a birtok is. A kúria teljesen megsemmisült, falai leomlottak, s nem maradt szinte semmi az elég nagynak tűnő épületből.
- Találnunk kell egy rést- mondta Edric, amire Max bólintott.
- Vagy deaktiválni az erőteret- válaszolta az öregebb. Edric fürkészni kezdte a környéket bármiféle generátor szerűség.
Ha nem talált ilyet, inkább visszaszállt a suhanóba mentorával együtt, majd a láthatatlan pajzshoz mentek. Fénykardját aktiválta, s óvatosan a pajzs felé vitte pengéjét, hogy letesztelje, milyen jellegű védelemmel is állnak szemben.

Felszerelés:

A fénykardot óvatos mozgással vitte egyre közelebb és közelebb Edric, miközben Max mögötte figyelt, pár méter távolságot azért tartva, nehogy komolyabb baj történjen. Az Erő szüntelenül hívogatta a férfit, aki úgy volt vele, hogy ha már eddig eljött, egy kerítés már nem fog az útjába állni.
A kard pengéje végül egy vonalba ért a pillérekkel, s a láthatatlan erőtér hirtelen láthatóvá vált, majd egyből szinte kettészelte az izzó plazmájú fénykardot, ami a vészleállásnak megfelelően egyből deaktiválódott is. Noha alig egy pillanat volt mindez, Edric látta, hogy ez erőtér valójában teljesen szabványos volt, azonban bármi mozgásra aktiválódott csak. Nyilvánvalóan nem lehetett könnyedén kijátszani, így más megoldás után kellett néznie. A cölöpöket kezdte szemlélni, próbálta saccra bemérni hány méter magasak is lehettek és valamennyire kiszámolni, az Erővel megtámogatott ugrás elég lenne-e. Ugyanakkor arról fogalma sem volt, hogy esetleg felfelé nincs-e bármi más biztosítéka a védelemnek, így könnyen repülő jediből sült és kormos, zuhanó tetemmé válhatott.
- Meg kellene találni az erőforrást- morogta magában, szeme sarkából pedig látta, hogy Max már sétálgatott a kerítés mentén, keresett valami apró jelet, ami segíthette volna őket. Alig fél percnyi nézelődés után csak egy fejcsóvával jelezte, hogy nem igazán talált semmit, így Edric kissé hátrébb lépett, s nekitámaszkodott a jobb időket látott járműnek. A suhanó némi nyikorgással jelezte, hogy annyira nem érzi kellemesnek Edric plusz súlyát, de a férfi inkább a kényelmet választotta és ignorálta a dolgot.
- Szerinted nagyon problémás lenne, ha a suhanót nem vinnénk vissza?- kérdezte mentorát egy vigyorral, aki erre elmosolyodott. Komolytalan ötlet volt, de legalább örült Edric, hogy a saját humora sem hagyta cserben mindörökké és még meglátta a kissé elkeseredett helyzetükben a komikus vonalat. Max láthatóan azért egy pillanatig mintha elgondolkodott volna a dolgon, de Edric már előre látta, hogy csak egy totálkárt sikerülne összehozniuk a próbálkozással. Jó esetben.
- Ezek az Erő meg jedi ügyek már kezdenek nekem túl magasak lenni- vallotta be Max, de ekkor Edric furcsa dolgot érzett az Erőben. Csak apró dolog volt, de tudta, nem csak képzelődött. Mintha valaki véletlen bekapcsolt volna egy lámpát, pedig nem is akart.
A birtok felől a kerítés túlsó oldalán hirtelen egy alak jelent meg, egy fiatal lány aki még a kamaszkor végén járhatott fiatal arcából ítélve. Arcát koromfoltok fedték, melyet úgy szeltek át könnyek, mintha egy vándor utat taposott volna ki. Haja a koromhoz hasonlóan fekete volt, bár első tincsei nagy része pont ellentétesen fehér volt, Edric pedig nem tudta eldönteni, hogy csak ősz hajszálak voltak, vagy épp ilyenre festette őket. Szemeiből is látszott, hogy régóta sírt, bár nem túl szokványosan arany színű volt a pupilla körül, míg a sírásnak köszönhetően már egészen vörösek és duzzadtak is voltak a napfényben. Nem várt vendégeket, ez világos volt, testtartásából és ábrázatából pedig úgy tűnt, igen komolyan is aggódott a két idegen láttán. Edric kissé feltartotta két kezét, jelezve, hogy nem akarták bántani, bár a pajzsnak köszönhetően erre vajmi kevés esélyük is lett volna, s közben közelebb lépett a kerítéshez, hogy beszélni tudjon vele.
A lány ugyanakkor megelőzte, hangjában pedig benne volt minden: szinte elcsuklott, remegett mint a falevelek a szellőben, és egyből elárulta, hogy tragédiát élt át. Tudni akarta mit akar a két idegen. Edric kinyúlt az Erőben, hogy esetleg érzett-e valami mást is a továbbra is elképesztően erős hívogatásnál, aztán kissé feljebb emelve a kezeit, és egy pillantást vetve Maxre, hogy ő is tegyen így, végül válaszolt.
- Az én nevem Edric Kane, ő it Max Daxer, a társam- mutatkozott be- Nem akarunk bajt, csak válaszokat. Az Erő hívott ide, méghozzá olyan intenzíven, amilyet talán sosem éreztem és onnan jön- mutatott közben a birtok belseje felé, ahol az épület romjai állhattak- Talán tudunk segíteni egymáson?- tette még hozzá, s igyekezett egy biztató mosolyt is elereszteni.

Felszerelés:

Alig mondta ki a bemutatkozását Edric, az Erőre újra figyelt kissé, s rájött, hogy immár egyenesen a lány felől érezte azt a konvergációt, ami ide csalogatta. Talán az Erő azért hozta ide, hogy segítsenek a lánynak pont, noha a birtok romjait és szegényt elnézve valószínűleg elég rendesen sikerült elkésniük. Nyilvánvalóan korábban kellett volna megfogadnia Max tanácsát azzal kapcsolatban, hogy kiderítsék az egészet. Mielőtt tovább próbált volna ezen gondolkodni, mintha csak egy függönyt elhúztak volna, az eddigi szűnni nem akaró hívogatás is megszűnt és ezzel valahogyan az egész világ színesebbé és hangosabbá vált. Ritkán érzett ennyire komoly kapcsolatot az Erővel, s meglepődött, hogy erre is képes lehetett, noha örült is ennek a furcsa élménynek, a hirtelen “elvágás” kissé sokkoló volt. Habár fejvadász munkái során ritkán vetette be teljes jedi tudását, azért néha-néha talán tényleg jót tett volna egy komolyabb meditáció.

A lány arca eközben szintén sokkot tükrözött, méghozzá meglehetősen nagyot. Az eddigi bizonytalanságot felváltotta a teljes döbbenet, mintha valaki épp azt mondta volna neki, hogy amúgy nem is a Dantooine-on van, hanem Coruscanton. Habogott, aztán dadogott, Edric pedig egy összezavarodott pillantást váltott Maxel, nem igazán értve a lány reakcióját. Végül egy pillanatra megállt, s láthatóan erőt véve magán felnézett Edricre és bemutatkozott. Eszerint Crystalia Aquila volt a neve, ami távolról sem volt ismerős a két fejvadásznak, de ez nem volt túlságosan érdekes. A következő mondatára azonban, egy kérdésre, Edric is kissé megdöbbent, és felvonta egyik szemöldökét. Apja és bátyja nevének hallatán szíve koppant egy nagyot, mintha valaki a mellkasára ütött volna. Szája szinte azonnal kiszáradt és érezte, ahogy kissé elönti az idegesség. Nem harag, vagy félelem, inkább mintha aggodalom lett volna, egy furcsa marok a szíve körül ami nem akart szorításából engedni percekig. Ő maga sem igazán értette, de bólintott Crystalianak.
- Ami azt illeti igen, de Te ezt honnan tudod?- kérdezett vissza, bár a lány úgy tűnt elsiklott efölött. Nyilván lehetett erőhasználó, de erre semmilyen komoly jel nem mutatott, legalábbis efféle zavart nem érzett Edric. Nyilván a Dantooine-on volt a saját családjának is a háza, ám abban nem volt biztos Edric, mennyire voltak tőle távol vagy közel. Egy bolygó mindenképpen nagy volt, az ismeretségek pedig egy Dantooine-hoz hasonló planétán pedig kimerültek a szomszédokban vagy falubeliekben.

Crystalia arcán a megkönnyebbülés és öröm tükröződött ki, mintha egyszer csak ledobta volna az összes súlyt, amit a birtok pusztulása okozott volna és olyan izgatottá vált, mint általában a vele egykorú fiatalok. Kezével kelet felé mutatott, majd elmagyarázta, hogy nem túl messzire volt egy kapu, ahol be tudta Edricet és Maxet engedni. További szavaiból derült ki, hogy kissé komplikáltabb ügybe csöppentek, ugyanis támadás érte a családot, nem pedig baleset. A legfurcsább mégis az volt, hogy apja segélyhívást küldött a másik három családnak, de senki sem érkezett, csak Edric. Az sztoriból egy árva szót sem értett igazán, s arcára ez bőven ki is ült, ahogy már mindkét szemöldöke a homloka tengelyében járt, míg az pedig ráncolódva jelezte, hogy komoly agyi próbával állította a lány szembe. Max felé nézett, aki hasonlóan értetlen arccal pillantott vissza rá és halántékára mutatott. Edric jól tudta, hogy a fejvadásznál ez annyit tett, hogy bolondnak nézte a lányt, bár Edric egy gyors fejrázással válaszolt neki, hogy ne hozzon ilyen elhamarkodott ítéletet. Max csak vállat vont erre, de mire Edric vissza tudott volna kérdezni a lánynak, az már elindult a kétszáz méteres kis sétára. A két férfi felzárkózott a kerítés túl oldalán, Edric pedig szinte ugyanúgy némi habogás és dadogás után mint Crystalia, végre csak kibökte.
- Segélyhívás? Családok? Miről beszélsz?- mondta, de mire ide jutott, a trió is elérte a kaput, amit a lány rögvest kinyitott és váratlanul, őszintén zokogva ölelte át Edricet szorosan. Edric persze nem várta a dolgot és egy pillanatra az egyensúlya is megbillent. Csak ekkor érezte, hogy a lány reszket, talán a zokogástól, talán a félelemtől, ebben már nem tudott dűlőre jutni. Mindenesetre nem akart tapintatlan lenni, így megvárta, amíg Crystalia feltöltődik kissé. Max közben keresztbe font karokkal figyelte őket, de Edric egy kézjellel mutatta neki, hogy legyen kissé kedvesebb most. Végül Crystalia eleresztette, s annak ellenére, hogy Edric jóval nagyobb volt nála, azért érezte, ahogy bordái felüdülésnek veszik a szorítás hiányát. A lány még szabadkozott egy kicsit, de Edric csak a fejét rázta erre.
- Semmi gond, ahogy elnézem elég sokkot kaptál már. De bocsáss meg, ismernem kellene téged? Azt mondtad apád adta ki a segélyhívást, de engem az Erő hozott ide- mondta, aztán azért úgy tűnt Maxben is felmerült pár kérdés.
- Na és jó lenne tudni, hogy mi történt itt- bökött a birtok felé.

Felszerelés:

Crystalia még mindig feldúlt volt, ami Edric szemében teljességgel érthető volt, habár társára pillantva látta, hogy Max kezdett türelmetlenebb lenni a kelleténél. Szokatlan volt ez tőle, bár úgy sejtette, a szituáció maga nem tetszett a tapasztaltabb fejvadásznak. Viszonylag elég jól látható helyen álldogáltak, s úgy tűnt nem bízott meg teljesen száz százalékban a lányban. Edric nem igazán hibáztatta, kettejük közül Max mindig is óvatosabb volt, azonban Edric tudta, hogy Crystalia ténylegesen sokkos állapotban volt, az Erőben a jelek is ezt támasztották alá. Úgy volt vele, hogy Max előbb-utóbb csak megnyugszik, bár a kérdésének hangneme annyira nem volt előzékeny.
Crystalia egy még pár pillanatig próbálta összeszedni magát, igyekezett úrrá lenni a szűnni nem akaró zokogáson. Edric alig emlékezett, mikor érzett hasonlót, bár mesterének sérülésekor neki a zokogás helyett a mélyre dugott frusztráció jutott, mint amikor egy bombát jó mélyre elásnak, hogy aztán évekkel később nagy károkat okozva felrobbanjon váratlanul. Pár perc után végül felszáradtak a könnyek, arcán pedig két csíkot hagytak maguk után, megtisztítva a fekete koromtól. Ahonnan Edric állt kissé úgy tűnt, mintha igazi folyók vájták volna, bár ez inkább a napfény és árnyékok különös optikai csalódása lehetett. A férfi látta, ahogyan újra lejátszotta fejben a kérdéseiket, s arca hirtelen élesen átváltott egy gyanakvó mimikára, amit hangneme is erősített, ahogyan elmesélte, hogy az ő családja és úgy tűnik Edric családja évszázadok óta szövetségesek voltak. Edric a fejét rázta értetlenkedve, az egész új volt a számára, egyrészt, hogy családja évszázadokra nyúlt vissza, másrészt pedig az, hogy pont a lány láthatóan közeli ismerőse kellett volna legyen.

- Én… én…- habogott Edric, életében talán most először, ugyanis fogalma sem volt, miről lehetett szó. Az Erő csak a hülyét járatta volna vele? Honnan tudhatta, hogy amiről a lány beszélt az igaz? Crystalia csakugyan bizalmatlanul nézett rá és szinte úgy beszélt hozzá, mintha valami amnézia érte volna Edricet. Újra megszólalt, de közben hátrébb lépett kettőt, jelezve, hogy egyáltalán nem érzi már biztonságban magát velük. Ezúttal szavaiból az is kiderült, hogy minderről Edricnek igenis tudnia kéne, mert még fiatalon átadták a családi hagyományokat a gyerekeknek. Ismét csak a fejét rázta erre, jelezve, hogy ez neki igenis teljesen kimaradt és minden, amit Crystalia mesél az új információ volt számára.
Láthatóan a lányban is eljött a felismerés és arcán az újabb meglepődést már csak a beletörődés és csalódottság váltotta. Edric valahogy úgy érezte, ez még rosszabb volt, mint az előbbi sokk, ráadásul arca mellett az Erő is közvetítette, ahogy szinte egyből elkönyvelte őt haszontalannak emiatt a lány. Apját hozta fel, ráadásul ki is következtette, hogy mi történt vele. Ahogy ezt kimondta, Edric akaratlanul is leszegte fejét. Annyi kérdés keringett a fejében, de egyikük egyre hangosabb volt, nevezetesen, hogy miért hagyta ott apja Coruscanton? Nem volt alkalma megkérdezni, még a nevét sem tudta addig, amíg el nem temették a házuknál.

A lány hirtelen a földre rogyott, amire Edric felkapta a fejét. Max egy sóhajtást eresztett el, de elfordult a párostól, vissza a pajzs felé nézett.
- A fenébe Kölyök, mi a francba kevertél bele minket?- kérdezte a kerítéstől, de Edric csak ignorálta. Crystalia ekkor ismét felnézett rá, s megkérdezte, ismer-e egy “Titkot őrzői” szervezetet. A név még csak pletykából vagy legendákból sem volt ismerős Edric számára, így újra megrázta csalódottan a fejét. Aztán eszébe új fény gyulladt. Nem azért mászott el ide, az isten háta mögé, hogy idiótának érezze magát. Végre szembe akart nézni a múltjával és megérteni a családját és mi volt ez az egész ami miatt az apja is meghalt. Válaszok kellettek neki és ezúttal megfogadta, hogy nem futamodik meg.
- Nem, semmit, de hallgass meg!- kezdte válaszát, de pár pillanatig még összeszedte a gondolatait- Fogalmam sincs mi történt itt, kik támadtak meg, de attól még segíteni jöttem és tudni akarom ki a családom. Jedi voltam gyerekként, ezért nem kaptam meg a családi hagyományokat, sőt, azt sem tudtam, hogy családom van. Apám mentett meg minket két sötét jeditől, de az életével fizetett és nem tudta elmondani, mi folyik itt. Az Erő hívott ide, gondolom pont azért, hogy végre válaszokra leljek. Segítek Neked, de Neked is segítened kell megértenem mi folyik itt!- kérte, majd tett egy óvatos lépést is a lány felé.

Felszerelés:

Néhány pillanat csend következett, ami igazából még jól is jött Edricnek számvetésre. A Dantooine magas fűszálait a szél táncoltatta körülöttük, mintha csak hullámok lennének egy óceánban, abban pedig a néhány ember pedig szigetként magaslottak. Edric tudta, hogy végre olyasmiket tudhat meg családjáról, amiket eddig nem. Egyfelelő izgatotta a dolog, mint amikor egy gyerek egy ajándékot próbál megtippelni, mi lehet a csomagoló alatt, másfelől azonban tartott is az igazságtól. Tartott tőle, mert nem tudta, hogyan fog rá reagálni, bármi is legyen az. Múltja elől eddig csak menekült és menekült, vissza sem akart nézni még a Jedi Rendre sem, hiába köszönhetett mesterének annyi mindent, életének azon részét próbálta olyannyira kizárni magából, mintha nem is létezett volna. Talán emiatt is történt, hogy ugyan lassan, de kezdett eltávolodni az Erőtől, erre pedig egészen addig rá sem döbbent, amíg meg nem érezte annak jelzését e helyről. A Dantooine egy teljesen távoli szegletébe hozta mégis, hallgatott rá, mert bármennyire is akarta maga mögött hagyni a múltat, a családjáról volt szó. S ugyan senkit nem ismert, bízott benne, hogy a Kane történet megismerésével talán saját magát is jobban meg tudta ismerni és ezzel együtt szembe tudott nézni a démonokkal, amelyek túl sokszor törtek felszínre és vitték bele mindenféle buliba, amire nem volt teljesen büszke az azt követő napon. Maxre pillantott, aki láthatóan továbbra sem volt teljesen nyugodt a lánnyal kapcsolatban, mintha a tapasztalt fejvadász csapdát szimatolt volna. Edric azonban az Erőnek hála tudta is, hogy ilyenről szó sem volt, így telepatikusan intette nyugalomra társát, aki elsőre még meg is lepődött a dolgon. Hiába, ezt a kommunikációs formát elég ritkán használták, Max pedig minden egyes alkalommal láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Talán az nem tetszett neki, hogy Edric a gondolataiba is bele tudott férkőzni, noha számtalanszor elmagyarázta már Maxnek, hogy ilyenre legfeljebb akkor vetemedne, ha jó okot adna rá a fejvadász. Bízott benne, elvégre ő volt a legközelebbi dolog egy családtaghoz az életében, és nem egyszer kihúzta már a bajból amibe belekeveredett. Már megismerkedésük alkalmával is így történt, és Edric hirtelen nem is emlékezett, hogy valójában rendesen megköszönt-e neki valaha is, hogy tizenéves, hormnoktól forrongó fiatalabb énjét magához vette, ahelyett, hogy a vérdíjat felmarkolta volna a Huttoktól. Max sokat tett érte, és belegondolva magát az ő pozíciójába, talán neki annyira nem tetszett mégsem, hogy a valódi családja után nyomozgattak, ha egyszer ilyen jól megvoltak. Az életük nem szenvedett hiányt, persze mindig lehetett volna jobb, de nem éheztek, ami már alapból egy igazi teljesítmény ebben az átkozott csillagködben. Valójában a Dantooine-ra vezető út előtt is inkább támogató volt, mint ellenző, noha akkor még ő sem tudta, miről is volt szó, csak azt látta, hogy Edric komolyan maga alatt volt. Mintha Max megérezte volna, hogy miről is gondolkodik, kissé hunyorogva pillantott Edricre, aki erre ismét Crystalia felé pillantott.
A lány csupán egy másodperc tört részére, de komolyan meglepődött, ahogy Edric elmesélte, hogy jedinek tanult és ugyan otthagyta a Rendet, a családjáról mit sem tudott. Edric sóhajtott egyet csalódottan, némi bűntudatot is érezve, mint amikor a Rendben elfelejtette bemagolni a tegnapi házit Jocasta Nu órájára, aztán inkább úgy döntött, hogy leül a lánnyal szemben mikor az belekezdett a történetbe. Edric minden figyelmét neki szegezte, véletlen se mulasszon el egy részletet.
Crystalia elmondta, hogy a Datooine-t öt nemesi család uralta főleg évszázadokkal ezelőtt, köztük Edric sajátja, a Kane ház, illetve az Aquila, Headsa, Pegnes és Nereret. A történet szerint a családfők vadászatot tartottak, miközben megnyílt alattuk a föld egy rengés miatt. Crystalia itt ki is emelte, hogy szerinte a történet kissé ki lett színezve az évszázadok alatt a szájról szájra történő átadásnak köszönhetően, de Edricet ez aligha zavarta. Ritka volt a teljesen pontos feljegyzés, ha másra nem, csak az emberek emlékezetére bízták a dolgokat. Itt-ott véletlen bekerült egy plusz szereplő, vagy az amúgy teljesen hétköznapi eseményből igazi csoda vagy varázslat várt. A legtöbb történet fejlődött, evolúción ment át, mint minden élőlény. Az, hogy ez jó vagy rossz irányba indult, már a hallgató joga volt eldönteni.
A földrengés ugyanakkor nem csak elnyelt, de létre is hozott egy magasabb vonulatot, amiben a családi ősök egy rejtélyes és annál inkább öreg sírt vagy kincsestárat találtak. Crystalia nem volt teljesen biztos benne, melyikről is lehetett szó, de állítólag tele volt mindenféle kristállyal, fénykardokhoz és persze más fegyverekhez is használható képződményekkel. A következő mondatra azonban már Max is felkapta a fejét, miszerint a megannyi kincsen kívül volt ott öt holocron is, ráadásul Sith holocronok. Edric ezt alig tudta elképzelni, hogy egy olyan békés és az Erő szempontjából egyensúlyban lévő bolygón ennyire nagy erejű sötét oldali ereklyék is járhattak valaha.
A nemes családok persze nem tudták, mivel is volt dolguk, így az alderaan-i Organa nemesekhez fordultak, akiknek volt kapcsolatuk már akkor is jedikkel, így nekik köszönhetően már megtudták, mire is bukkantak: egy komoly hatalommal rendelkező varázslónő lehettek, aki állítólag elég sok titkot elrejtett az akkori időkben, így a holocronban lévő tudás szinte felbecsülhetetlen lehetett. Edric el sem tudta képzelni milyen érzés volt mindez saját őseinek, meglehetősen veszélyesek is lehettek a kis szerkezetek. Szerencsére az öt család is rájött erre, s el akarták ugyan pusztítani a Sith leleteket, ezt nyilván könnyebb volt mondani, mint ténylegesen meg is tenni, így végül inkább abban egyeztek meg, hogy mind az ötöt elrejtik egy-egy családnál. A monda alapján meglehetősen érdekes egybeesésként könyvelte el Edric, hogy az öt holocronra pont öt család is volt, de ahogy a jedik mindig is mondták, az Erő útjai kifürkészhetetlenek. Edric azt akarta vallani, hogy a saját sorsának kovácsa volt, ám egyre több jel mutatott abba az irányba, hogy mindez inkább volt illúzió.
A holocronok védelmére hozta létre az öt család a Titok őrzői rendet, aminek az volt a lényege, hogy elrejtsék a tárgyakat. Megannyi család elköltözött a Dantooine-ról, néha visszatértek, egymás közt házasodtak, majd ismét elhagyták. Az évszázadok csak peregtek, s egészen mostanáig ezek szerint komolyabb problémájuk sem akadt, ám most elég nagy fenyegetés érhette el őket, ugyanis a családok nagy részét nem lehetett elérni. Crystalia még arra is rámutatott, hogy csak Edric apját tudták elérni, aki ugyan szintén próbálkozott a többi család nyomára bukkani, ám eredménytelenül. A lány még fel is vetette, hogy lehet emiatt is kereste meg Edricet apja, bár a férfi inkább azt szerette volna hinni, hogy apja ténylegesen meg akarta ismerni, azért a jelek inkább tényleg arra mutattak, hogy a segítségére volt szüksége. A holocronra vonatkozó kérdésre Edric ismét csak vállat tudott vonni. Minden új volt neki és ugyan a történet közben inkább csak megjegyezte az információkat, így, hogy Crystalia a végére ért, most egyszerre ütötte az egész jelentősége mellkason is. Szürreális volt az egész és nem akarta elhinni. Pár éve még meg volt győződve arról, hogy valami szimpla utcagyerek lehetett, akit szülei inkább elhagytak és a Jedi Rendre bízták. Hogy nem kellett nekik és csak meg akartak szabadulni a tehertől, amit ő jelentett. Ehhez képest pedig egy nemesi családból származott, ráadásul a Dantooine füves pusztáiról, egy helyről, ami többször is megfordult már álmaiban. A Kane névnek jelentése volt itt, komolyabb, mint azt bármikor gondolta volna. Életében ő pedig mit csinált? Ivott, szórakozott, és élte az életet, mintha nem lett volna semmilyen gondja és nem lett volna holnap. Eltöprengett, vajon ha apja még mindig élne, mit gondolt volna róla. Na és bátyja? Tartott tőle, hogy igazi csalódást okozott a családnak, amiért nem volt itt. Aztán egy újabb gondolat fogalmazódott meg benne, mégpedig, hogy neki erről tényleg senki nem szólt és ennek tükrében számon sem kérhető rajta, hogy nem volt itt. Igen, hogy tudhatta volna mindezt? Miért nem kereste meg apja korábban? Megannyi kérdés és kétely kavargott benne, olyan érzések, amelyekkel sosem találkozott szembe korábban. Maxre pillantott, aki szinte tátott szájjal hallgatta a mesét, aztán megköszörülte kissé a torkát, amikor észrevette, hogy Edric bámulja.
- Nem… nem tudom mi lehet a holocronunkkal. Minden amit elmondtál teljesen új nekem- szólalt meg végül Edric és hangjából kiderült, hogy nem igazán értette, mit is kellene tennie- Apám azt mondta, hogy meg kell találnom a bátyámat és segítenem neki, de semmi többet. A neve Edwin, csak ennyit tudok. Talán tudunk egymáson segíteni?- kérdezte még a lányt.

Felszerelés:

Nem egészen olyan téma volt a Kane család múltja, amire Edric számított vagy épp felkészült volna. Egész lényét rázta fel és rendezte át mindaz, amit Crystalia mondott. Fejében még az is megfordult, talán nem kellene mindent elsőre elhinnie, de az Erőnek hála tudta, hogy minden szava igaz és tényleg sokkal komolyabb felelősség nyugszik a vállain, mint amire valaha is számított vagy várt volna. Ha pedig már felelősség, nos az pont olyasmi volt, amit a férfi messziről elkerült és csak alkalomadtán nézett szembe, jóval egyszerűbbnek mutatkozott csak elsétálni és vissza sem pillantani. A földön üldögélve egy pár fűszálat kitépett a földből, majd maga elé dobálta őket, mintha unatkozna. Valójában csak próbálta valamivel levezetni azt a feszültséget, ami egyre szorosabban fogta át bordáit, mintha a szálak tépkedése felért volna tárgyak rongálásával és ezzel a gőzt ki tudta volna ereszteni. Valahogyan mégis ellentétesen hatott a dolog, egyre csak szaporábban és dühösebben tépkedte a fűszálakat, aztán pár pillanat után leállította magát és egy mély levegőt vett. Behunyta a szemét, s pillanatra elcsendesítette elméjét, lehalkította a Dantooine szellőinek susogó hangját. Az Erőre figyelt, ami immár az ő lelkének igazi éles ellentéte volt: nyugodt folyóként volt saját medrében, kanyarokat vájt a planéta levegőjében, s lágyan vitte magával az élővilág üzeneteit. Edric hátán a hideg futkosott végig, gondolatai pedig rendeződni kezdtek. A kusza kérdések szépen sorba rendeződtek, a rejtélyek megoldására időt adott magának és egy újabb sóhajtás után ismét kinyitotta szemét. Csak ritkán meditált az utóbbi években, a gyors nyugtató azonban úgy hatott, mintha egy napnyi sivatagban veszteglés után végre éltető ivóvízhez jutott volna.
Crystalia ekkor köszörülte meg a torká, így Edric újra a lányra pillantott, mikor az ismét megszólalt. A bátyjával ugyan Edric még nem találkozott, ám tudta, hogy ez valójában csak idő kérdése volt már. Apja utolsó kívánsága volt, hogy megtalálja, ő pedig mit tett? Elrohant újabb küldetésekre, meg szórakozni és a háta mögött hagyta a dolgot. Nem tudta eldönteni, miért. Egy hang azt suttogta a fülébe, hogy gyávaságból, egy másik szerint ignorancia sötétsége borította el elméjét. Talán mindkettő igaz lehetett, legalábbis Edric maga sem tudta eldönteni, melyiknek is volt több súlya. Tartott a találkozástól és tartott mindattól, amit már Crystalianak hála immár tudott. A félelem útja pedig nem vezetett sehová, csak egy szakadék szélére, ahonnan vagy lezuhant, vagy megállt és visszafordult.
A lány viszont ismerte Edwint, sőt, még nagyon jó barátok is voltak korábban, de a családok közti politika úgy tűnt tönkretette viszonyukat. Edricet meg is hökkentette, hogy a famíliák ennyire komolyan bele akartak szólni az új generációk életébe is a különféle házasításokkal. Láthatóan Crystalia sem szívlelte a témát, s szerinte Edwin nem is tekintett rá már barátjának. A férfi erről mit sem tudhatott, de azért valahol remélte, hogy bátyja nem volt túlságosan rideg a lánnyal. Főleg ha megtudja, mit élt itt át. Ekkor a romok felé nézett Edric, melyekből lassú, immár csak halvány és karcsú füstoszlop szállt fel, melyet a szél táncoltatott maga körül. A pusztítás utótánca volt ez, aminek nem volt bálokon helye.
Az Aquila család tagja közben már azt boncolgatta, hogy kik is üldözhetik a családokat és az őrzött ereklyéket. Merthogy nem lett volna elég egy gonosz brigád, rögtön két frakció is próbálta a magáénak tudni a holocronokat. Ahogy ezt Edric meghallotta, már eszébe is jutott, hogy a két társaság közti verseny a saját előnyükre is fordíthatták. Persze hallva, hogy egy Rhand varázslói nevű rend, és mellette még a hírhedt Lord Xeth emberei is igyekeztek megkaparintani a tárgyakat, komoly sóhajt váltott ki a nagydarab férfiból. Egyik sem hangzott igazi piskótának, ő pedig az utóbbi években inkább szokott piti bűnözőkhöz, mint Sith nagyurakhoz vagy sötét jedikhez. Noha apja halálakor harcolt korábbi növendék társával, Grux-al és annak mesterével, azért nem volt teljesen biztos benne, hogy ilyesmire ő tényleg készen állt. Maxre pillantott, aki szintén épp egy sóhajtást eresztett ki, majd szakállát megvakarva rázta a fejét hitetlenkedve.
- Hát Kölyök, a Sithek azért nem kispályás mulatság- mondta füttyentve- Megmondtam, hogy segítek, de nem biztos, hogy sok hasznomat fogod venni a vörös pengések ellen, ahogy a múltkor is- tette még hozzá. Edric felpattant végül a fűből és Max vállára tette a kezét.
- Nem fogok olyasmit kérni tőled, amit nem várhatok el, Öreg. Már így is annyi mindent köszönhetek Neked, amit egy élet alatt nem tudok visszafizetni- mondta erre Edric.
- Hát, még jössz 500 kredittel, azt azért jó lenne, ha visszafizetnéd!- vette immár poénra az öregebb, bár erőltetett kacagásából Edric pontosan tudta, hogy az egész viccelődés inkább csak arra volt jó, hogy saját félelmét kissé elterelje és kezelni tudja. Apró mozzanatok voltak már ezek, amit az évek alatt megtanultak egymáson kiszúrni. Mint apa és fia.
Crystalia ekkor mondta el, hogy ugyan mindenbe nem avatták még be a családjának idősebbjei, azt azért tudta, hogy az állítólagos kincstár nem volt túl messze a helytől és talán ott még több nyomot találhattak. Habár az apró bökkenő csak annyi volt, hogy a rejtekhely le is volt zárva, de a lány úgy volt vele, hogy majd kitalálnak valamit ha ott lesznek.
- Jól hangzik- bólintott Edric, de azért kérdőn még Maxre pillantott, aki csak vállat vont.
- Ne nézz rám, ez a Te bulid, Kölyök. Én csak a mitfahrer vagyok most- mondta még. Edric ismét Crystalia felé fordult.
- Egy siklóval jöttünk, menjünk vissza hozzá, azzal gyorsabban odajutunk- mondta, majd pár másodperc szünet után a romok felé mutatott- Ha kell még pár perc…- kezdte, de a mondatot nem fejezte be, elvégre Crystalia biztosan tudta, hogy gyászra adna még időt neki a férfi. Addig is Maxnek intett, hogy ők ketten induljanak vissza a siklóhoz, ahol megvárták a lányt.

Felszerelés:

Crystalia mégsem akart egyedül maradni, így amint Edric észrevette, hogy már utánuk is indult, be is várta, ahogyan Max is megállt egy pillanatra, hogy össze rendeződjön a kis társaság. Igaz a kölcsönvett sikló kétszemélyes volt, de Max eléggé össze tudta magát húzni, hogy Crystalia is beférjen melléjük. Edric persze így is hármójuk közül a legtöbb helyet foglalta, bár amiatt is, mert az ő oldalán kapott helyet a volán és minden egyes irányító kütyü. A lány megmutatta az elsődleges irányt, amely a hegyek felé volt, majd Edric elindította a járművet. Némi nyikorgással adta a trió tudtára, hogy tervezői nem egészen ennyi ember és súly szállítására tervezték, de a kezdeti ellenkezésen hamar túlesett és meglódult előre. Sofőrként Edric persze érezte, hogy a gyorsulásban kissé lomhult a sikló, de ez már igazi szőrszálhasogatás volt a részéről. Nyilván megfordult a fejében ismét, hogy fogyóznia kellett volna, bár már a következő pillanatban pont eszébe is jutott, hogy egészen jót tudna enni. Gyomra korgását csak remélte, hogy a sikló zajától a többiek nem hallották, noha Max vetett rá egy sokatmondó, “Ugye nem éhes vagy már megint?” pillantást.
A lány még mondott pár irányt, aztán ahogy haladtak, úgy kezdtek útmutatásai egyre bizonytalanabbá válni. Szerepük Edricel kissé felcserélődött, ő maga egyre bizonyosabban érezte, merre is kell tartaniuk, hogy eljussanak a lány által emlegetett helyre. Az Erő szinte kezébe vette kormányukat Edricen keresztül, aki érezte a sötét oldal furcsa hívogatását. A zavar az Erőben a nem túl távoli hegylánc felé vitte őket tovább, amely felett szürke és fekete felhők vetettek árnyékot. Mintha Dantooine azon része egy teljesen más bolygó lett volna, már távolról feltűnt, hogy a napfényt aligha engedhették át a vastag felhők, melyek közt olykor-olykor még villámokat is láttak a távolból.
- Igazi nyaralóvidéknek tűnik- jegyezte meg Max a mitfahrer üléséből, amire Edric egy grimasszal válaszolt. Crystaliara pillantott, aki úgy tűnt nem érzett semmit a sötétségből, vagy legalábbis nem adta ennek jelét.
Edricet azonban egyre jobban nyomasztotta az érzés minden egyes méter után, mintha ismét előjött volna egy gyermekkori rémálom, ahogy a sötétség erői eloltják az utolsó szál gyertyát is kiiktatva minden reményét. A bordái közt a még rájuk világító nap melegét már alig érezte, a menetszél pedig hirtelen olyan fagyosnak tűnt, akár a Hoth hava, s olyan mélyre hatott, mintha egész felsőtestén egy ruhadarab sem lett volna. Nyomasztó érzésként hatott rá, s hamar szinte hangokat hallott a fejében, amelyek azt súgták, hogy kudarcba rohan, a saját vesztébe és nincs ebből kiút. Jedi tanításaira próbált visszaemlékezni, hogy megküzdjön a lelkét ostromló sötétséggel, csak a kódex passzusa jutott eszébe, miszerint nincs érzelem, béke van. A technikai ideig-óráig vált be, amint kissé jobban érezte magát, a sötétség újra támadt, ezúttal nagyobb sereggel és faltörő kossal igyekezett betörni elméjébe.
Végül a sikló gyorsaságának köszönhetően hamar elérték a hegyvonulatot, s egy ponton túl mintha egy teljesen más bolygóra léptek volna, a napfényt egy vonalon túl mintha elvágták volna, helyét a felhők árnyéka vette át, néha pedig egy-egy villám világította be a tájat. Ha pedig már táj, nos azon sem történt túl sok pozitív változás: a dús füves pusztát felváltották a szürke, halott kősziklák, a vonulatok között pedig nemhogy füvet, de még mohákat sem láttak. Minden olyanná vált, mintha fekete-fehér holovidben lettek volna, amelyet Edric még a jedi archívumban látott. Igyekezett Crystalia nem túl biztos navigációjára hallgatni, noha számára az út már egyértelmű volt, szinte remélte, hogy ez a zavar az Erőben nem az úti céljuk lesz. Persze ez csak naiv kívánsága volt, mintha az Erő tényleg büntetné az eddigi ignoranciája miatt. Legrosszabb emlékei jutottak eszébe, ahogyan mesterét elveszti a birodalmiak támadásában, ahogyan szinte rá akart támadni a Tanácsra, amiért tétlenül hagyták egy egész bolygó invázióját. Korábbi és aktuális frusztrációi kezdtek felszínre törni, de magára parancsolt ismét a kódex soraival.
Egy kanyar után a sikló beért egy igen szűk völgybe, ami pont alkalmas volt némi rajtaütésre is a fejvadász szemei alapján. A hegy mintha kettértört volna, két magas sziklafal ölelte körbe a völgyet, az egész pedig a végére még tovább le is szűkült, ahol egy rúnákkal televésett fal és egy bejáratnak kinéző járat várta őket. Az Erő sötét oldala szinte hívta, édesgette magához Edricet, aki a siklót a bejárat előtt lelassította, majd le is állította. A csend nyomasztó volt, csupán az ég dörgött felettük. Max kipattant a járműből, s a hegy falát kezdte nézegetni, közben még egy rövid füttyentést is eleresztett, amit Edric úgy értelmezett, hogy társát lenyűgözte a hely. Valóban figyelemre méltó volt az egész, bár szépnek semmiképp sem nevezte volna Edric, tiszteletreméltónak annál inkább. És talán félelmetesnek is, bár ezt aligha vallotta volna be a fejvadász. Végül ő maga is kipattant, a bejáratról pedig alig tudta levenni a szemét. Tudta, hogy veszélyes volt a hely, már csak az Erő sötét oldalának erős jelenléte miatt is. Nem véletlen volt errefelé minden ennyire kopár és halott.
Crystaliara pillantott, majd Maxre. Az öreg fejvadász nem a saját terepén járt, de egy bólintással biztatta a fiatalabbat. Edric tudta, hogy Max a háta közepére sem kívánná ezt a helyet.
- Ha kint maradnál figyelni inkább a siklóra, megérteném- mondta Edric neki, de Max hevesen megrázta a fejét.
- Kölyök, fogd be végre. Mondtam már, hogy nem szabadulsz meg tőlem könnyen, úgyhogy indulás!- morogta Max, amire Edric elmosolyodott egy pillanatra. Tudta, hogy ezt az érzést el kell raktároznia magában és emlékeznie kellett rá odabent. A humor, a fény volt az, ami a sötétség ellen a legnagyobb fegyverük lehetett.
- Hát, akkor indulás- mondta, majd a fénykardját azért lecsatolva övéről és kezébe véve elindult a járaton befelé.

Felszerelés:

Az Erő sötét oldalától óva intette mindenki Edricet egész életében. Félt ugyan, ám sosem gondolta, hogy ez a félelem valaha is elvinné a szakadékba, amelyből kimászni a lehetetlenség egyik metaforájaként is elment. Talán naiv volt, talán csak jobban látta a valóságot, mint a jedik. Nem igazán az ő helyének érezte mindezt eldönteni. Csak annyit tudott magáról, hogy nem volt képes olyasmikre, amelyet a sötét oldal megkövetelt. Legalábbis, nem hitt benne, pedig a történelem, a Jedi Archívum is fel tudott hozni több ellenpéldát érvelésére. Igazi, példás jediket, akik végül feladták eszméiket a sötét oldal édesgetéseiért és végül kegyetlen, önző és hatalomhajhász szörnyetegekké kicsinyültek. Edric próbálta mondogatni magának, mindez csak amiatt történt, mert ők megmaradtak a szigorú és kötött életvitelhez, amit a Rend megkívánt, velük szemben ő pedig szabadon élt mindenféle buta korlát nélkül. Akármennyire is meditált bárki, a feszültség igenis felgyülemlett, és néha ki kellett ereszteni a fáradt gőzt, hogy annak súlya ne nyomja a föld alá az embert. Aztán persze az is könnyen lehetett, hogy mindezt elméletben sokkal könnyebb volt fejtegetni, mint a gyakorlatban is bizonyítani. Amióta megtudta, hogy van egy családja, van még egy testvére is életben, még Maxre is másképp tekintett. Ő is egy része volt a családjának, egy lökött nagybácsi, akit azonban ugyanúgy féltett. A jedi tanítások szerint az érzelmi kötelékek is csupán buktatók voltak, amelyek könnyedén átbillenthetik a lélekben az egyensúlyt, ha a szív megszakadt.
Megrázta a fejét, mintegy elhessegetve a negatív gondolatokat magából. Nem akart olyan képeket vizionálni, ahol Maxet valami épp megtámadta a barlangban. A hely nyomasztó ereje lehetett mindez, hogy hirtelen csak a rosszat tudta látni, a sötét oldal pedig szinte simogatta arcát és közben suttogta neki, hogy engedje be, mert akkor minden sokkal egyszerűbb és könnyebbé válik. Megköszörülte a torkát, aztán belépett a nem túl hívogató barlang bejáratán. A sötétség szinte azonnal körülölelte testét, mint a füst, úgy fogták körbe a különféle árnyékok és nem engedték szorításukból. A bejárattól alig pár métert jött be, a feketeség azonban máris teljes volt, sőt a kinti vihar is mintha újabb utánpótlást kapott volna, az eddig szürkés fellegek pedig szinte már teljesen feketék voltak. Az egész világot el akarta nyelni az árny, mintha sosem lett volna egyetlen csillag sem az egész galaxisban. Pár újabb lépést tett, kezét a barlang falára tette, hogy azzal navigáljon előre. Alig jutott beljebb, a sötétségben elsőre apró fényt látott meg, majd újabb lépés múlva mintha tucatnyi csillag ragyogott volna a fekete vásznon, ami jelen esetben a barlang fala és annak mennyezete volt. Edric megtorpant és a csodálatos fényekre nézett pillanatokig. Türkiz színben pompáztak, s fényük ugyan halovány volt, ám a teljes sötétségben így is úgy tündököltek, mint fáklyák. Csak ekkor eszmélt rá, hogy valójában a fények kristályokból érkeztek, s hogy azok tündöklésében volt bizony sötétség is. Még Crystalia is rácsodálkozott a különös képződményekre, talán ő is először látott hasonlót. Az Erő továbbra sem lankadt, sőt, még talán erősödött is a kristályoknak köszönhetően. Az archívumokból visszaemlékezett, hogy a sithek vagy sötétek által használt fénykardok kristályai sem voltak alapvetően mindig vörösek, az csupán a használó korruptságát vette át. Nem, az itteniek természetes, ám annál veszélyesebb és erősebb kristályok voltak.
Egy hang azt suttogta neki, nyújtsa ki a karját és érintse meg az egyiket, hisz milyen szép fényesek. Edric felemelte bal kezét, s az egyik kristály felé nyúlt mutatóujjával, ám alig pár centire tőle hirtelen visszarántotta a kezét és megrázta a fejét. Szedd össze magad!
- Mennyit érhet egy ilyen ékkő szerinted?- kérdezte mögötte Max, aki úgy tűnt annyira nem érezte a hely súlyát, mint erőhasználó partnere. Edric megrázta felé a fejét ismét.
- Ne érj hozzájuk!- parancsolt az öregebbre, kissé ingerültebben, mint elsőre akarta. Saját magán is meglepődött, ami ki is ült az arcára.
- Néha szépen is kérhetnél- kommentálta Max, bár arcán Edric látta, hogy azért egy pillanatra ő is megijedt a hangjától. És valóban, egy barlang akusztikája mély hangját csak felerősítette, s jónéhány pillanatig hallhatták annak visszhangját is.
- Bocs, én… inkább kapkodjuk a lábunkat és húzzunk innen amilyen gyorsan csak tudunk- javasolta, aztán ismét megindult előre, és a kristályok mintha valami központi helyre irányították volna őket alig pár méter után, ahonnan ráadásul három újabb irány nyílt, egymás mellett. Amint ezt meglátta, Edric kiengedett magából egy frusztrált sóhajt.
- A jó rohadt…- káromkodott egyet a bajsza alatt, aztán hallotta, amint Crystalia még megemlíti, hogy sajnos nem tudott eleget ahhoz, hogy a megfelelő út mellett döntsön, és remélte, hogy Edric megérzései segíthettek. A probléma csak ezzel annyi volt, hogy bizony az Erő nem igazán működött már úgy, mint ahogy Edric azt megszokta, s bizony fogalma sem volt, merre lett volna jó elindulniuk. Kinyújtotta kezét, majd behunyta a szemét és próbálta az Erő hangját megtalálni. A helyes út helyett azonban az szinte csak kacagott, mintha egy csúnya tréfát űzött volna vele.
- Mi lenne, ha szétválnánk? Hárman vagyunk és három járat?- kérdezte Max az előtte lévő, a csapat balra felére eső járat felé bökve.
- Nem, túl veszélyes lenne. Hidd el, ez a hely... rosszabb, mint egy Hutt palotája- válaszolt Edric azonnal, hangja továbbra is ingerültebbnek hatott még saját magának is, mint gondolta. Csak ekkor eszmélt rá, szíve mennyire kalapált, illetve, hogy a hideg ellenére homloka gyöngyözött az izzadtságtól. Mihamarabb túl akart lenni az egészen, vagy legalábbis valahogy kitalálni, hogyan tudta volna végre elnyomni a sötét oldalt, hogy ne érezze ennyire szörnyen magát.
- Az pedig már valami- bólintott Max- Na és akkor merre, Kölyök?- kérdezett újra a fejvadász, Edric pedig egy mély levegővel állította le magát, hogy rákiabáljon, hogy hagyja kicsit gondolkodni. Újabb hosszabb lélegzést indított, aztán visszagondolt a “nincs érzelem, béke van” passzusra a kódexből, s kissé kitisztította a fejét.
- A középső- mondta határozottan, bár valójában semmi sem garantálta, hogy jól döntött, megérzése arra vitte.

Felszerelés:

Az egész barlangban érezni lehetett a Sötét Oldal erejét, Edric pedig ettől meglehetősen szorongva érezte magát. Aggódott Max és Crystalia miatt egyaránt, hiszen fogalmuk sem volt, mennyire is lehetett veszélyes a járat ha egyre csak mélyebbre hatoltak. Saját magát meg tudta védeni és korán tudott reagálni, ha esetleg baj történt, ám társai nem voltak erőhasználók, így nem is sejthették, ha valami épp el akarta őket ragadni az egyik árnyékosabb ponton. A kristályok fénye ugyan világította útjukat, Edric mégis sokkal erősebbnek érezte a sötétséget és a fekete foltokat két kristály között. Mintha a fény csupán egy asszisztens lenne, egy eszköz egy furcsa játékban amiben a játékmester mindvégig a sötét oldal volt.
Max közben ismét füttyentett egyet, ahogy Crystalia még hozzátette a kristályok valódi értéket a kis beszélgetésükhöz. A lánynak sajnos igaza lehetett.
- Hát a csillagköd egy kapzsi hely, az már biztos. De ezek a kövek… tényleg szépek- mondta Max, szinte révületbe esve. Újabb kis apró emlékeztetőként szolgált ez Edric számára, hogy Max ugyan nem volt erőhasználó, attól a sötét oldal ugyanúgy kihatott rá is. A mindennapi emberekből kihozhatta ugyanúgy a rosszt, ahogyan Edric is érezte a lelkének ostromját. A különbség annyi volt, hogy míg a fiatalabb ezt tudta és ellensúlyozhatta, Maxnek erről fogalma sem volt.
- Max, gyere el a kövektől!- adta ki ismét az utasítást, amire a fejvadász a kezeit felemelve hátrált vissza a barlang falától, közben dörmögve:
- Jól van, na, nyugi.
A trió végül nagy nehezen elindult a középső úton, Edric csak remélte, hogy a megérzése nem hagyta cserben. Útjukat továbbra is a kristályok világították, így nem volt szükség a fénykardjára sem, noha azért a kezében tartotta, biztos ami biztos alapon, nehogy váratlan meglepetés érje őket egy fordulóban. A járat lassan szélesedni kezdett, majd egy kisebb csarnokba jutottak. Más járatok is idevezettek, Edric pedig némi gondolkodás után rájött, hogy valójában mindhárom járat ugyanitt ért véget. Nem baj, legalább nem történt semmi különös eddig. A kristályok ráadásul immár nem teljesen véletlenszerűen voltak a falakon, néhol igazi kézi megmunkálás nyomai látszódtak. Egyesek még szobrok is lehettek egykoron. Edric az egyik ilyenhez lépett közelebb, s a kristályokat nézte egy ideig, hátha ki tudja venni az egykori alakot. Az ásványokban szinte pulzált a fény, az alakot pedig még a képzelete sem tudta rekonstruálni a korábbi jedinek. Sóhajtott egyet, aztán tovább indult, miközben hátra-hátra vetett egy pillantást két társára. Max balra-jobbra nézelődött és néha füttyentett egyet, de Edric utasítását betartva távol maradt a kövektől. Crystalia láthatóan szintén le volt nyűgözve, bár ez csak amiatt volt jó hír, mert legalább kissé el tudta terelni gondolatait a birtokuk porrá égésétől.
A csarnokban Edric végül megállt egy kicsit körülnézni. Az egész helyet a szemnek elég kellemetlen vöröses fény lepte be, mely a barlang mennyezetéről lógó hatalmas, skarlátvörös kristályoknak volt köszönhető. Sokkal inkább tűnt immár a hely egy sith barlangnak, mint az eddigi járatokon, a sötét oldal pedig ha lehet, még erősebben suttogott Edricnek, hogy legyen bátor és érintse csak meg a köveket, és élvezze azok hatalmát. A falakon a kristályok helyét rúnák váltották fel, amelyekről Edric csak annyit tudott, hogy sithek lehettek, de jelentésükről mit sem sejtett. Talán figyelmeztették a betolakodókat, hogy innen hagyjanak fel minden reménnyel. A rúnák között néhol egy-egy holocron ábrázolása kapott helyet, ahogyan végignézett az egészen, Edric akaratlanul is látta az egész furcsa szépségét. Szörnyű volt pusztán létezni is a barlangban, de a megmunkálás gondos kezekre utalt, bár szinte biztos volt abban is Edric, mindezt az Erő segítségével készítette az egykori művész. Csak remélte, hogy nem kellett szemtől szemben találkoznia a készítővel. Ahogyan lassan körbenézett, úgy érkezett a szeme egy részhez, ami teljesen le volt omolva, láthatóan mintha valaki berobbantotta volna. Közelebb lépett hozzá, furcsa vörös fény csalogatta oda, noha az Erő és megérzései is arra vezették volna. Az omlás ugyan megnehezítette a közeledést, de néhány lépés után egy réshez ért, ami egy újabb csarnokba vezett és kellően nagy volt, hogy átférjenek rajta.
- Ilyenkor annyira nem jó, hogy ekkorára nőttél, nemde?- kérdezte Max is, ahogy mellé ért, de Edric csak vállat vont.
- Fogd be, vénember- vetette vissza egy vigyorral.
Pont átfért még ő is, ezt látta a járaton. Egy pillantást azonban vetett előre, hogy megbizonyosodjon róla, nem valami csapdáról volt szó. A látvány teljesen meglepte azonban, ugyanis a túloldalon egy teljesen ép csarnok várta őket szinte hívogatóan. Egyértelműen sith volt ez is, mint minden az egész barlangban, de a többi részhez képest szinte már modern és tulajdonképp olyannak tűnt, amit még most is lehetett volna használni. Amint megbizonyosodott, hogy nincs bent senki, Edric előre ment és átpréselte magát a résen, majd intett Crystalianak, hogy kövesse, míg Max pedig zárta a sort. Odabent kissé megszorította fénykardjának markolatát, majd a terem közepe felé indult, ahol valamiféle trón is helyet kapott. Itt próbált valami olyasmit keresni, ami további válaszokat adhatott a saját és Crystalia kérdéseire egyaránt.

Felszerelés: