Kórház

A NY-i nagy kórház a legfelszereltebb kórház az egész államban a S.H.I.E.L.D. kórházát nem számítva. Négy emeletes és az alagsorban található a hullaház.

Az eredeti topic.

Sikolyok és vörös szemek a sötétségben. Vér undorító szaga, ahogy kifröccsen a testből és ellepi halovány bőröm. Ott áll előttem, s engem néz. Sápadt arca mint a holtaké, megannyi heg díszeleg arcán, régi harcokról mesélnek nekem. Harcokról, melyek bennem zajlottak, melyek köztünk zajlottak a hatalomért. Most ott áll előttem és engem néz. Már nem olyan félelmetes az arca, már nem lepi el ezernyi árny oltalmazó szárnya, hogy csupán szempárját lássam. Elhagyták őt, s magára maradt a szakadék peremén, ahonnan hamarosan a másik le fogja őt taszítani. Engem néz. Lelkembe hatoló jéghideg szempárja nem tükröz vissza semmifajta érzelmet, mintha soha életében nem is lettek volna neki. Elvégre... minek is? Hogy elgyengítsék...? Vagy talán lehet pont ettől kapott volna olyan félelmetes erőt, mely hajtaná őt előre az életben maradásért. De már túl késő. Nincs miért harcolnia, nincs miért élnie. Elhagyták őt azok akikre számított, a szakadék peremén...
Éreztem ahogy a magány vállamra nehezedik, ahogy sűrűbbé teszi a levegőt s fojtogat belülről. Nem lehet ez érzés elől menekülni, mindig kéz a kézben jártunk egymás mellett, nehéz időkben vállvetve harcoltunk egymás oldalán. A magány, Ő a Magány, a legádázabb és hűségesebb társam. A fojtogató érzés álmaimból, a fojtogató érzés életem minden pillanatában. Ő tette ketreccé számomra Ravencroft falait, melyek szinte rám dőltek nap mint nap. S most? Bár szabadon mozoghatok, bár szabadon vehetem a levegőt, mégis a rettegés szorongató érzése nem hagy nyugodni itt sem, e falak között, ahol befogadtak engem. Egyre jobban érzem, ahogy ujjaim közt fut el messzire a józan elmém, ahogy egérutat keresve át akar adni az őrületnek. S ő még mindig ott áll és engem néz. A szikra mely eddig éltetett s olykor lángra lobbant hogy engem megvédjen, kezd egyre vadabbul táncol bennem. Nem lesz ez így jó...
Egy pattanás az elmémben, egy szikra mely ismét elindított valamit, amit nem lehet majd csak úgy megállítani. Egy pattanás, mely apró hasadék ként futott végig elmémben, megtörte azt amit kaptam másoktól, hogy teljes életet élhessek. Egy hasadék, mely egyre nagyobb és nagyobb lett, egyre csak osztozódott és osztozódott, mígnem megtört bennem az a furcsa burok, ami elzárta őket. Megtört, felhasadt és... Előtört minden ami eddig el volt fojtva. Ezernyi ordítás özönlött elmémbe, teljesen ellepte s én már nem láttam és nem hallottam semmi mást, csak azokat a hangokat, melyek sikítottak és ordítottak, bosszút követeltek, szabadságot hirdettek maguknak, és halált mindenkinek aki útjukba kerül. Egy hang, mely erősebb volt mindezeknél, egy hang, melyet bármikor amikor meghallottam, összeszorult szívem és inkább meghalni kívántam, minthogy őt szabadjára engedjem. Ő volt az, akit a Rémálmomnak nevezek. A szunnyadó démon, ki bennem lakozik, ki élteti a lángot, ki káoszt hoz elmémre, letaszít a mélybe és mindent elpusztít, ami körbevesz minket. A Rémálom, kinek köszönhetem, hogy még élek...
Morgás és nevetés karmai kapaszkodtak torkomba, ahogy próbált megszólalni testemben. Ezernyi tű szúrását éreztem fejemben, ahogy lábaim alól kicsúszik a föld. Mélység és sötétség, végtelen zuhanás. S akkor döbbentem rá, hogy Én voltam az, aki nézett minket, s Ő volt az, aki letaszított a szakadékba.
- Hát ismét visszatértem Szerelmem... - mosoly, mely minden ember szívét megdermesztené. Hang, mely minden reményt és jót képes elűzni ebből a világból. Hát nincs elég nagy káosz odakint? Hát nem gyilkolnak a démonok halomra mindenkit? Káosz és gyilkolás. Hát ez hívta őt elő! Felállt és az ablakhoz ment. Figyelte a kinti világot. Mosolygott. Nem tudom hogy boldogan e, nem tudom mennyire érez boldogságot, inkább csak elégedettségnek mondanám. Felettébb elégedett volt. Hisz ez az ő világa...
Ajkait szétnyitotta s nyelvével végigfutott rajta. Saját szempárjait verte vissza az ablak üvege, csodálta ahogy a vörös égbolt tökéletes háttered ad ennek a látványnak. És ott volt messze az, amit ő is mindig érez, amit a legjobban tudott. Kezét az ablakra tapasztotta, majd kinyitotta. Beáradt a szél, ami számára olyan illatot söpört elméjébe, mely gyönyört képzett nála. A halál és gyilkolás szagát. Szag...? Ugyan dehogy. Illat! A vér illata teljesen megbolygatta elméjét, érezte ahogy hívja őt, ahogy csalogatja. S Ő nem tudott ellenállni neki...

Kórház... Remek hely ha az ember vacakul akarja érezni magát. Sarah nem szívesen lépett be az épületbe, hisz megannyi fájó, és színtelen, fakó emlék kötötte a kórházak steril és embertelen világához, de be kellett lépnie. Meg kellett tennie. Végig kellett vinnie az eseményeket, hogy lezárhassa őket, s megfejthesse új hatalmát, amit buzogni érzett magában. Annyira persze nem volt bátor, hogy vizsgálatra küldesse magát. A démonok miatt épp elég embernek kellett itt nyüzsögnie ahhoz, hogy ne tűnjön fel az érkezése,, s a kinti blokád épp elég erőnek tűnt ahhoz, hogy ne könnyítse meg a távozást. Így a falak közé lépve hát, amit kellett, azt elintézte sebtiben a mosdóban, s csupán egy kis fertőtlenítőt nyúlt le valahonnan a káoszból, s mikor nagyjából rendbe hozta az arcát, leült a kórház kávézós részén, és valami gyümölcslevet kért. Nem is igen figyelt arra, mifélét, csak az kellett, hogy egy kicsit leülhessen. Jó lett volna, ha gondolkozhat is egy cseppet, de ezt a vágyat lassan aláásta a nyüzsgés elragadó bája. Vázlatolnia kellett, krokikat rajzolni később festendő képekhez, a mostról, és a csodáról, amit megélt nem sokkal ezelőtt, s a vonalakon keresztül fedezni fel újra önmagát, figyelni a változást, mennyire váltak precízebbekké a vonások.

/Bocsi hogy eddig vártatok, beteg voltam/

Nagy a káosz. De kit is érdekel, ha ő ebben érzi jól magát. A SHIELD blokádja védi még ezt a környéket, de meddig? Meddig lesz képes védeni a kinti dolgoktól? Gondoltak e arra hogy a veszély belülről is fenyegetheti őket? Nem muszáj hogy pont az én személyemben, de kitudja. Nem hiszem hogy én vagyok az egyetlen lény ebben a kórházban vagy a környéken aki ne fenyegetné az ártatlan embereket. De gondolt e Ő arra, hogy még egy életért is felelősek vagyunk? Nem hiszem. Evégre ő csak magával törődik. Arca eltűnt, és már a sajátomat láttam az ablakban. Talán eszébe jutott? Kezemmel lágyan nagy pocakomat simogattam, mintha így akarnám megvédeni őt mindentől. Kicsi Alice.. Ilyen világba kell neked megszületni? Meddig élnéd túl? Mennyire lehetnél itt boldog? Értelme van e egyáltalán annak, hogy világra hozzalak? Fogalmam sincs. Csak reménykedhetek a legjobbakban, hogy majd a kislány születése változást hoz elémbe is. Megváltoztat annyira hogy elfelejtsem a betegségeimet. Csak a reménybe kapaszkodhatok.
Ismét kinézek a romlott világba s ekkor meglátom azt, amitől rettegek. Sok mindentől rettegek, sok mindenkitől el szeretnék bújni, de ez a bizonyos személy talán a legszörnyűségesebb minden rémálmom közül. A döbbenet hogy ott áll mögöttem, hogy engem néz, annyira megdermesztette elmémet, hogy levegőt se tudtam venni abban a pillanatban. Oly félelmetes volt a látvány, hogy a félelem halálos lassúsággal kúszott az agyam felé. Karmaival megfogta és magába zárta. Olyan volt, mintha a halál ölelt volna át. A félelem... Nem voltam képes sikoltani, se megmozdulni. Csak ott álltam és néztem őt, vártam hogy meghaljak a félelemtől.
Egy pillantás, mégis hosszabb volt ezer évnél. Testem megfordul, s már nincs ott. Az orvos áll előttem fehér köntösben, szürkés haja mint mindig most is oldalra van fésülve. Borotvált idős arca furcsa sármot adott neki, kifejezetten jóképűnek mondható az orvos. Kár hogy olyan idős. Minden nap többször is meglátogat, elvégre más nem szokott. Nincsenek rokonaim, se barátaim akik eljönnének megnézni engem. Csupán az orvos és a nővérkék. Magam sem tudom miért, de nem féllek tőlük, nincs az a rohamos vágyam, hogy meggyilkoljam őket. Mi tart vissza? Talán tényleg megváltozok végre? Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat, majd becsukom az ablakot.
- Ne ijesztgessen engem kérem - mosolyodom el kicsit - Nem bírok már feküdni. Fáj tőle a hátam és a fejem. Néha jót tesz egy kis járkálás. Dr. Úr, nem azt kéne mondania nekem hogy minden rendben lesz? Az ilyen szöveggel csak jobban stresszel. Így is eléggé aggódom a kislányom miatt. Nem tudom hogy jó lenne e neki ilyen világba születni - válaszolok neki és kinézek ismét egy kicsit az ablakon.

Démontépte végtagok, furcsa sebesülések, torz arcok.. Mind mind remek téma, ha értő szemmel figyeli az ember. A gondolatok helyét átveszi a precíz munka édes, pihentető gyönyöre. Ennél érdekesebb talán csak egy elmegyógyintézet őrülete lehetne egy művész számára. A végletek, a karakteres érzések és arcok, mióta világ a világ, megihletik a művészeket. Csodás és ritka kincs az ilyen alkalom. Csak a zaj... a hangerőn jó lenne lejjebb csavarni, még itt is, a kávézó viszonylagos nyugalmába. Egy idegen, fiatal hang robban be az alkotás világába, s a lány felnéz a rajzolásból.
-Kiszínezni? Majd.. a színek már itt vannak- bök a saját feje felé. Nincs szüksége arra hogy színezzen, vagy színeket jelöljön. A telt, karakteres színezeteket és tónusokat ösztönösen megjegyezte.
-A többi a festék dolga lesz. -szokatlanul nyájasan beszél vele, és enyhe kíváncsisággal veszi szemügyre. Nem sok gyerek szólítja meg őt, ilyen könnyedén.
-Honnan keveredtél elő, öcsi?- kérdezi őszintén, miközben akaratlanul is újabb rajzba kezd, és a kölyök arcát kezdi vázlatolni. A vér nem a kölyöké.. de valaki megsérült vele vagy mellette. Érdekesnek ígérkezett a sztori, ha a Borzalmak Kishercege az eddigi könnyedséggel regél róla.

-Jó helyen.. hát persze- Sarah hirtelen a fiúra néz, ahogy rájön, hogy a hangjában talán több volt a kétkedés, mint kellett volna. Nem kedvelte az orvosokat, de nem akart egy bőgőmasinával szembe nézni. Annál nemigen tudott volna most rosszabbat elképzelni... Jobb volt csendben. Jobb volt feltűnés nélkül, most hogy épp csak átestek egy különös kalandon új szövetségesével. Nem volt még itt az ideje, hogy felhívják magukra a figyelmet. Előbb meg akarta mutatni neki a fontos helyeket. És elhinteni az ártalmatlanság álcáját.
-Láttad kinn, mennyi katona van? Ide nem jön be semmi rossz ember.- majd az alvó alakra néz, és csak a fejét csóválja.
-Úgy nézem, inkább te vigyázol rá, kölyök.- Az alvó srác biztosan nagyon kimerült lehetett, de Sarah akkor sem tudott rá megértően tekinteni. Vállalta egy gyerek felügyeletét, egy srácét, aki csak rá számíthatott, és nem vigyázott rá. Gyenge volt... Szánalmas.
-De ne aggódj, nem mondom el.- kissé megenyhülten szólt a kölyökhöz. Tudta, milyen az, ha fontos titkokat kell őrizni. Tudta, milyen, ha egy gyereknek fontos valami. Ő is csupán egy embert avatott a bizalmába... És most.. volt valakije, akivel még közelebbi viszonyt ápolhat majd. Jó érzés volt.
-Aha.. ez te vagy. Emlékezni akarok rád kölyök.- bámult le a rajzára, miközben egyre inkább helyükre kerültek az arcvonások.
-Nem? Akkor... ekkora?- Sarah a papírra nyomja a ceruzát, és a vonal igazodik annak a hegyéhez, és az orr nagyobbra nő, ahogy ösztönösen rájavít a képességével, majd enyhén kisebbre szabja, mint előtte volt. Aztán feltekint, és ellenőrzi, megfelelő-e.

Sarah számára voltaképpen, a kellemesen ritmikus, ropogó háttérzenével, egészen kellemesnek tűnik az itt töltött idő. A kölyök pedig, aki a puszta jelenlétével összekuszálta a képességeinek felmérésének tervét, és persze a városnéző túrát, amit az albérlőjének szánt, szokatlanul vicces felhangot kölcsönzött az ittlétének. Élvezte saját érzéseinek, és az őt körülfogó eseményeknek romantikus végletekbe hajló dinamikáját. Ez a moderált és moderálatlan káosz, habár önmagában nem volt olyan inspiráló, mint a furcsa, torznak tűnő, a test és lélek határait feszegető pillanatok, mégis előre vitte.
-Naná, bűvész vagyok, kölyök. Művész-bűvész.- mutatta be magát röpkén, miközben enyhe büszkeséggel nézte a kölyök saját büszkeségét, majd egy újabb kérdést hall, amin kicsit elgondolkozik, miközben az utolsó simításokat végzi a rajzon.
-Nem tudom.. Van benned valami, amire emlékeznem kell..-nyomja meg a ceruzát, utolsó, a szükséges helyeknek erősebb, kontúrt adva.
-Valami...-ahogy a rajzot bámulja, csak lassan tudatosul benne hogy odakintől valami egészen furcsa, érthetetlen esemény férkőzik gondolatai közé, valami fütty, ami sehogysem illik bele a világ jelen kerekségébe. Sarah összevonja a szemöldökét és felnéz a srácra, kérdőn, gyanakodva... Nem tudja, vajon ő is hallja-e.
-Ez..?-teszi fel a kérdést, ahogy realizálja, kintről szól, és fordul az ablak felé rosszat sejtve. Ceruzája megáll a lapon, és mintha vihar előtti csendben állna, ugrásra készen várja, hogy megpillantsa a zaj okát, vagy az, nem várva tovább a felfedezésre, berobbanjon a tudatába.

// Izgi! //

A fütyülés keltette balsejtelem, mire háborús tapasztalatok nélkül pusztán civilként nem tudott magyarázatot találni, nem várat tovább magára, felfedi borzalmát, Sarah pedig túl lassú, hogy bármit tehessen ellene. Ahogy a fémroncs lenyűgöző dinamikával száguld be a kávézóba, szinte megáll az idő, s mint csendes folyam, lassan hömpölyög. Számtalan benyomás extrakciójává válik az a néhány, pusztító pillanat, Sarah pedig, bár teste öntudatlanul is mozog, lenyűgözve fogadja be a látványt. Aztán minden egyetlen fülsüketítő, tehetetlen fénygömbbe zárul.

Csak rajzlapok repülnek jámboran a levegőben, épek és elszenesedők, hogy szelíden csókolják meg a törmelékborította földet. Sarah ott, a földön fekszik. Ügyetlenül próbálja összerakni a képet, ahogy a szétfolyt valóság érzetei felette tombolnak. Nincs hang. Nincs kép. Egyedül a sötétben rekedve tehetetlen gyermekkorának kíméletlen marka szorul a torkára, és minden dühe ellenére egyre inkább fölé tornyosul.
Aztán lassan tisztul a világ, a kezek eltűnnek. Vért érez a szájában és furcsa zsibbadást a testében. AHogy kezdi visszanyerni érzékeit, lassan fókuszáló tekintetével realizálja, hogy a tomboló világ, melyben eddig különös táncát járta, még most is körülveszi, pusztán a romlás ragadta magával. Egy roncs.. füst. Tűz. Egy lyuk a falon. Kapuja a kávézó poklának. Sarah még így is elmosolyodik, majd kellemetlen köhögés hagyja el ajkait, ahogy tüdeje megpróbál megszabadulni a portól és füsttől.
-Fr... ancba..- fordítja oldalra a fejét, majd egy adag véres nyálat köp a padlóra. Megpróbál mozdulni, de furcsa fájdalmat érzékel a karjában, s látva a kíméletlen fémdarabot, elfintorodik. Visszahanyatlik és nagy levegőt vesz. Ahogy kezdenek visszatérni a tudatos gondolatai, már a bosszús hang is megjelenik bennük. Semmi kedve itt feküdni tehetetlenül.. de hogy a karját kockáztassa... Nem. Soha. Soha többé nem akarja elveszíteni az épségét... Félelmeivel vegyes konok gondolatait aztán sötét humora fűszerezi meg, és képtelen másra, minthogy felkacagjon. A helyzete.. a lángoló roncs.. annyira valószínűtlen és annyira... ez a fájdalom... annyira inspiráló. Sarah felnyög.
Csak akkor mozdul meg újra, ha úgy ítéli, megteheti anélkül, hogy a karja veszélybe kerüljön. Annyira vágyik rá, hogy megmozdulhasson. Be akarja fogadni tevékenyen a horror képeit, hogy újabb és újabb művek születhessenek belőlük. A hangok.. ő sosem volt zenész, de most még azok is ezernyi sötét kép tervét idézik elé... vázlatolnia kellene.. egy pillanatra a szeme elé kerül a vázlat a fiúról... erről eszébe jut, hogy a fiú ezeket a képeket biztosan nem élvezné.
-Kölyök, megvagy?-néz körül, de nem látja őt.

Ahogy tisztább lesz a világ, kiderül, hogy Sarah óvatossága eltúlzott volt, a sérülése korántsem olyan mértékű, hogy komoly veszélyt jelentsen. Nem is pihenget tovább a földön, felül és kihúzza a fémdarabot a karjából, majd újra körbe néz. Rengeteg ember.. rengeteg tehetetlen ember. Az a káosz, ami az első pillanatban lenyűgözte, most dühöt szül. Egyikük sem képes másra, minthogy tőle várjanak megmentést. Erős, felnőtt emberek, akik bár sokan borzasztó sérülést szenvedtek, szó mi szó, sokan végleges és halálos sebesüléseket, mégis olyan könnyen megadják magukat. És ez.. nem is a sérüléseik miatt van így.. Kisebb dolgokban is épp olyan könnyen adják át az irányítást. Sarah mélyet sóhajt. Nem hitte volna, hogy albérlőjének ilyen zseniális képet mutathat az emberi gyengeségről.
A nő lassan felkel, és közben magához veszi a rajzot a fiúról.
-Kölyök?-szólítja ismét a fiút. A többiekről még nem döntött, a srácot keresi, mikor feltűnik odakinn a démonok gyülekező sereglete.
-Francba..- szalad ki a száján. Nem azért jött ide, hogy újra kapcsolatba kerüljön velük... Túl korai lenne. Bárhogy is végződne a találkozás, lehet hogy felvetné Revansban és abban a nagyképű alakban, hogy a kaland, melyben legyőzték a démont, talán mégsem úgy végződött, mint hitték... Jobb lenne csendben eltűnni.
Sarah odalép a vele egykorú sráchoz, és megragadja a grabancát, ahogy rákiált.
-Hol a kölyök??! Hol van?-tolja a képébe a portrét. Remélte, hogy legalább ő látta mi történt, de sokáig nem akar időzni. Lehet hogy lenne haszna annak, ha megmentené a démonoktól az ittenieket, hiszen amint helyreállna a béke a városban, esélyes lenne, hogy a média felkapja a dolgot, és könnyebben jutna olyan pozícióba, ami erősíti őt és az albérlőt benne, de nem vonzotta, hogy nyíltan vállaljon fel bármilyen szerepet is a hatalmi játszmákban.
A srácot viszont nem akarja úgy itt hagyni, hogy nem tudja, mi történt vele. Még rászán némi időt, hogy keresse, miközben folyamatosan lesi, hogy a démonok mennyire vannak közel. Idő kell a lelépésre is.

Ha nem lennének visongató, könyörgő, és talán átkozódó alakok akik mind mind tőle várnak megváltást, az expresszív jelenet talán még mindig élvezetet keltene szívében, s ha nem lennének a démonok, talán tökéletes lenne a hely egy kis pihenésre, feltöltődésre is a vadromantikus tanktűzzel fényezve.
De a vidám tüzes , dzsojaigénylő hula party érdeklődés hiányában elmarad, hála a két fennálló tényezőnek, a démonoknak és a szánalmas fajzatoknak.
Csak a gyermek. Őt kell megtalálni, csak annyi kell még, hogy tudja, mi történt vele. A törmelékek közt nem egyszerű rekonstruálni az eseményeket, a fickó meg, aki a gyerekhez tartozik, olybá tűnik a borzalom által ocsúdott fel. Csórikám.
Sarah látta a pillanatnyi megkönnyebbülést az arcon, mielőtt rideg szívtelenséggel megragadta volna. Látta a lábát is, mely borzasztó véres rózsaszín masszává alakult, és nem értette, miért nem jutott még el ez a torz tény a fickó agyáig. Érdekes adalék volt ez a kettősség a terme káoszában de nem olyan infó, amire most szüksége volt.
-Mindjárt jön a segítség.-ennyit még mond neki, mielőtt kiábrándult módon elhagyná e rémült kis teremtményt, hogy folytassa a keresést. Valószínűleg többekhez is eljutott ez a nyugodt hang, de Sarah már tudta, orvosok nem érkeznek.. katonák sem elég korán, mielőtt a démonok szétmarcangolnák a szerencsétleneket.
Egy másik életben minden bizonnyal hős próbálna lenni.. vagy összeomlana, mint széplelkű kedves, tökéletes hölgy, e seregnyi borzalom láttán. A régi életében.. ó igen, mikor egyszerűen jó volt, és jól tett mindent, nem ismerve az abszolut szabadság részegítő élményét. Ez az élet azonban más volt. Itt tanulnia kellett, tapasztalnia, megjárni a poklokat, megjárni a mennyeket, és inspirációt nyerve belőlük állandóan támadni és feszíteni a határokat, míg egy újabb, ismét nyugodtabb életre nem ébred. Az ittenieknek.. már közel az ébredés, de a szabadság.. az minden bizonnyal messze még.
-Kölyök?- szól újra a káoszban, de reményei egyre fogynak, akárcsak az idő. A fiú helyett egyre inkább már a puszta bizonyosságot keresi. Tudni mi történt, hogy lezárhassa, s végül, egyszer talán pigmentes költeménybe, vagy sokkal inkább valami morbid balladába foglalja.
A morbid ballada gondolatával aztán valami különös alkotás vonja a figyelmet magára. A pult mögötti falon, a pusztulás közt kihívó vörösen éktelenkedik az elborzasztó alkotás, mit a torz véletlen hanyag ecsetkezeléssel hányt a rideg valóság pillérére. Sarah gyomra liftezik egyet, ahogy kezd összeállni az eseménysor, és hószín arccal, ezúttal az események által szokatlan módon megérintve bámul be a pult mögé.
-Kölyök...- suttogja, ahogy meglátja az élettelen torzót. Egy pillanatra a megrendültség hangja színezi szavát, majd nyel egyet.
Ez volt hát a vége. Egy megtört kis messiás hirtelen bevégezte álmát. Egy pillanatra felrémlett előtte egy kép, a megfeszített, fájó pózba csavart szilánkos gyermekről, de az alkotás ideje nem ez volt.
Ő, a harag némán izzó tüze, a fájdalom csendes árnya szembe nézett az érkező démonokkal.
Majd úgy döntött, ideje angolosan távozni.
Ebben az álomban ő nem hős volt, és érdeklődését elveszítette az események iránt. Inkább megmaradt az eredeti tervnél, miszerint igyekszik nem tengelyt akasztani a démonokkal, főleg nem szemtanul előtt, nehogy kedves bentlakója idő előtt lelepleződjön. Borzasztóan hozzájuk nem illő lett volna ilyen amatőr módon végezni, vagy elrontani a dolgokat.
Szóval Sarah nem teketóriázik tovább, a kijárat felé indul, sietősen, ki egyenesen a folyosóra, majd tovább, amerre út vezet, és tekintetével két dolgot keres: lépcsőházat, és személyzeti lejáratot a hullaház felé... Ha minden igaz, a két lehetőség mindenképpen valamiféle kijárattal kecsegtet. A főbejáratot nyilván hiába célozná.. Felfelé.. bár démonok indulnak arra, talán kijuthat hála a szárnyrajzoknak a hátán, lefelé a hullaház irányába.. ha nem a felszínre, úgy a csatornarendszer felé talán kijut. Döntését a szerencsére bízza, a lehetőséget, mely előbb adódik, megragadja.

Nem is kellene hallania, hogy tudja, mögötte már áll a bál... A sikolyok csak még nagyobb sietségre ösztönzik, persze a megfelelő irányt megtalálni korántsem olyan egyszerű. Aki azt mondta, hogy a jobb az mindig jobb, elég nagy bolond volt. Sarah gyorsan sztornózza a bejárat dolgot, mikor látja, milyen csinos kis szörnyetegek játszadoznak a golyószóró fogyóeszközökkel. Pardon, emberekkel. Katonákkal. Hős védelmezőkkel. A leányzó figyelmezteti magát, hogy legalább most, mikor egy kis időt nyernek neki, legyen szívélyesebb. Nos.. lényegében ez a heroikus kép is megállná a helyét a vásznon, sőt, meg is fogja. Ha kikeveredik innen, jó bizniszt csinál majd a démonképekből.
A másik lehetőség, balra a második ajtó.. vagy az első.. vagy a harmadik. Amelyik megfelelő eredménnyel kecsegtet. Liftek. Egy pillanatra megáll előttük, és őrült mód nyomkodni kezdi a gombokat.. mint nyilván rengeteg más ember is. Bolond érzés rádöbbenni, hogy ösztönösen a megszokott, kulturálisan belé plántált birkautat választotta, és még csak elég nagy mázlija sincs, hogy ő nyerje a játékot. Dühében ököllel csap a panelre, majd jobb lehetőség után néz. Rá is bukkan egy lehetőségre.. ami inkább annak a vörös ördögnek tűnik jobbnak, ami őt fixírozza.
Sarah egy csókot dob felé, hisz az ember törődjön a rajongókkal, és máris fordul a lépcsőház irányába. Szimpatikusabb, mint bevárni a fangörcsöt, aki ráadásul Freddyt majmolja. Minő eredetiség... Jobban belegondolva a démonok egészen egyszerű lények. Már-már bájosan. De azért persze jobb nem túl közel kerülni hozzájuk.
Beugrik az ajtón, és nem is sokat vacillál az irányon. Odafenn nyilván tombol a láz, rengeteg démon indult arra, és mindenki a liftgombokkal gameboyozik. Ha eljön az idő, hogy kedves albérlője segítségét kérje, ami a démon miatt egyre vészesebben közeleg, jobb csendben intézni. Marad hát a sötét, zárt horrorhelyszín. Ujjaival a sebéhez nyúl, bemaszatolva őket a vérrel, majd ahogy sietősen lefelé indul, és tenyerére fémdárdák gyors skiccét rajzolja. Nem áltatja magát azzal, hogy biztosan meglóg. Az a mocskos vigyor nem egyszerű, erőtlen ígéretektől volt terhes, s Sarah biztosra vette, hogyha lehetséges, a szörnyeteg mindent megtesz majd azért, hogy túlságosan is közel kerüljenek, ami nyilván nem lenne olyan kellemes mint a Báróval. Szóval jól jöhet még az extra trükköcske. Ahogy lefelé tart, figyeli, van-e bárki más a közelben.. vagy kellemetlen kamerák, bár ez utóbbi szempontjából, pláne ha nem dobozos feltűnőt használnak errefelé, kissé felszínes. Jobb futni mint bámészkodni, ha már a nyomában vannak. Gyors pillantást vet hátra, hogy felmérje, merre tart a dög.
-Cicám, lassíts, tudod a tantrikus hagyományok szerint az elnyújtott előjáték nagyobb élvezetet okoz...

-Na ne szórakozz velem!- Saraht dühítette hogy ez a tüskeböki uraság nem játszott tisztességgel, és egyszerűen rövidített. Durván löki be az ajtót, majd gyorsan felmérve a terepet, a transzfer mellett dönt. Ha nézett volna kórház sorozatokat, lehet hogy jobb ötlet is eszébe jutott volna, de így, ez tűnt a megfelelő útnak. Persze a karmos manusz túlontúl közel volt ahhoz hogy sokáig fusson előle és túl termetes volt, hogy belebonyolódjon valami közvetlen küzdelembe. Kezdett bosszantó lenni a fogócska.
-Ehh.. Mit csináljak?- Ha nem vesztek volna el a rajzai, talán lett volna egy-két használható a paksamétában, így viszont csak ő és a vére voltak, művész és eszköz.Talán.. a legfőbb művészet lenne ez maga, mikor a művész önön valójából alkot? Miért is ne? A világban oly sok legenda fűződött a vér erejéhez.. Olyan sok vallás hitte az élet legfőbb esszenciájaként hatalmas erőt hordozó anyagnak.. Talán.. a saját élete életet adhat? Ezt még soha nem próbálta azelőtt... Olyan felvetés volt ez amit ki kellett próbálnia.. egyszerűen elemi szükségletté vált, amint megfogalmazódott benne.
Csak az volt a baj, hogy rohannia kellett, s így nem volt ideje részletesen dolgozni. Mégis.. ujjai a rohanás közben megmerültek a vérző sebben, s kitartóan kutatta a lehetőséget, mikor néhány pillanatot lophat magának, hogy minden fájdalom ellenére önmagából alkosson, s a falhoz lépve gyors mozdulatokkal saját szörnyeteget próbáljon teremteni, mely időt nyer neki a menekülésre. Talán volt ideje felskiccelni elnagyolt vonalakkal a fejet, s erősen remélte,hogy életre kel, s mint kígyótestű rém támadja meg a démont. Bármilyen mértékben is sikerült elkészítenie mielőtt a démon elkaphatta volna, mozgosította különleges erejét, a cél érdekében.

-Gyerünk-gyerünk-gyerünk- szinte őrültnek is tűnhetne, ahogy a fájdalom édes ízét fonja az alkotásba. Életet életért. Szinte rögeszme lesz a vágya, de soha nem lesz jobb alkalom hogy kipróbálja. A periférián érzékeli a démon megtorpanását, majd lassan, mélyről kacagni kezd, miközben alkot. És érzi, ezúttal jól mennek a dolgok. Valami most más, mint eddig, mikor alkotott. Valami több. A vér lehet az oka, az csorgó, eleven élet.
Majd a lény megindul, és Sarah elképedve látja ahogy valóban élet születik a kezei alatt. Már-már egy könnycsepp is előmerészkedik szeméből gyönyörében. Még megbámulja, ahogy a szörnyeteg elvágódik. Nem tudja, milyen ereje lehet a rajznak. Egy pillanatig bizonytalankodik, hogy vajon kivárja-e, a végső hatást, majd pillanatszerű hevességgel úgy dönt, inkább fut tovább. A rajz valószínűleg úgysem tartja fel sokáig. A valódi nagy alkotáshoz, kreált élethez biztosan több vér kellene..
Épp csak szemügyre veszi a kinti tájat, mikor meghallja a lépteket. Ennyi lehetett a rajz.. Lehetett? Nem, erőtlen, de még megvan. Egy támadást remél még tőle mielőtt hagyná összeomlani.
Gondolkodás nélkül nyitja az ajtót,rohan és hívja elő szárnyait maradék erejéből, hogy felszálljon. Túl közel van a démon ahhoz, hogy mutáns mivoltának nyíltabb lelepleződésétől tartson. Csak az ereje kérdéses... Majd kiderül, mennyit emésztett el a vér rajz..