Iris Fry

Adatok:

Név: Iris Fry
Egyéb név(i): Искра (Iszkra – a szikra szerb megfelelője)
Faj: mutáns
Nem: nő
Jellem: inkább mutáns-barát, viszonylag semleges
Születési helye és idő: 2007. január 17.; Phoenix, Arizona, USA
Kor: 16 év
Család: édesapja, Christopher Fry, és édesanyja, Natalija Stankic
Testmagassága: 161 cm
Testsúlya: 52 kg
Szeme színe: kékeszöld
Haja színe: fekete
Bőre színe: elefántcsont
Különleges ismertetőjel: -
Repülési sebesség: -
Egészségi állapot/ betegségek: allergiás a mogyoróra és a kutyaszőrre

Életrajza:

Hitetlenkedve bámultam anyámra, aki szinte már könyörgött, hogy végre szerbül beszéljek hozzá, hagyjam az angolt. Nem értettem, mit akar, hiszen a két nyelv között nem tudtam különbséget tenni, csak azt tudtam, hogy anyu és apu valahogy másképp beszél hozzám. Aztán az évek alatt világossá vált a két nyelv közötti kontraszt, és boldogan álltam be a kétnyelvűek sorába.
Anyától a szerb nyelven és az ortodox valláson kívül nem sokat örököltem, és mivelhogy nem erőltették rám a vallást, szép lassan meg is feledkeztem róla. Így hát maradt a délkelet európai nyelv, meg az osztálytársaim értetlen arca, mikor telefonon csevegtem valakivel mellőzve az angolt.
Aputól már jóval több mindent kaptam: az orrom, a hajam színét, a szemem formáját, az alkatom. Meg az országot, ahol élünk. Meg a várost.
Phoenix állandó szárazságával és perzselő napsütésével nem különösebben lopta be magát a szívembe. Ugyanakkor ebben a forró városban nőttem fel, így valamelyest kötődtem hozzá. Itt laknak a barátaim és a családom. Itt fogadnak el és szeretnek. A szerbiai rokonságról mit sem tudok, hiszen anyu rejtélyes körülmények között hagyta el Európát, és a mai napig ködösít, ha erről kérdezem.
Régebben nem tudtam, mi az, ami zavar, de most, hogy már jobban ismerem magam, világosan látom: az arizonai város melege nem illik az én hidegkedvelő életstílusomhoz. Sosem barnultam le, és nem bírtam kifejezetten a nagy hőséget sem. Persze, azért Melody ki tudott rángatni az utcákra, de nem szerettem sokáig kint maradni, illetve ott is csak árnyékos területeken lébecoltam.
Inkább a szobámban morogtam, festettem egy kicsit, vagy a focimérkőzéseket bámultam a tévében. Esetleg kockultam. Szeretem a technikát, megkönnyíti az életem.
Az iskolában nem volt sok barátom – illetve ez nem igaz, sok haverom és ismerősöm volt, de kifejezett barátom kevés. Látszatra nincsen problémám a társalgással és a társasággal, de valójában elég bizalmatlan vagyok, kevés embert engedek közel a szívemhez. Az egyik ilyen kiváltságos Melody, akivel egészen kiskorom óta közeli barátok vagyunk – voltunk.
Fájdalmas dolog elveszíteni valakit, még ha képtelesen is. A legjobb barátnőmmel való kapcsolatomnak egy váratlan esemény vetett véget. A gimnáziumomban a testnevelés kellős közepén voltunk, valami bugyuta fogócskát játszottunk, amikor megtörtént a baleset. Balesetnek hívom, mert más magyarázatot ép ésszel nem tudok kitalálni. Szégyenszemre én voltam a fogó (utálom, amikor megfognak – ez ugyanis ritkán fordul elő, elég gyors és pici vagyok), amikor célba vettem a barátnőmet. Vigyorogtunk egymásra, élveztük a macska-egér játékot, mikor végre beértem, és megérintettem. Abban a pillanatban összeesett. Fájt az ujjam vége, ott, ahol hozzáértem vele a bőréhez.
Azonnal kitört a káosz, az osztálytársaim sikoltoztak, és fejvesztve menekültek előlem. A tanár azonnal elvitt az igazgatóiba, ahol farkasszemet kellett néznem az igazgatóval, miközben nem tudtam mit mondani az esetről, kétségbeesetten próbáltam valami magyarázatot találni. Mindeközben a rám jellemző módon higgadt és tárgyilagos maradtam, alig mutattam valamit a külvilág felé a bennem kavargó indulatokból.
Hazafelé kaptam egy rejtélyes sms-t. Egy New York-i cím szerepelt benne, és egy megjegyzés, miszerint örömmel fogadnának valami Xavier suliban.
Odahaza mindent elmondtam anyámnak, akinek remegve megvallottam, hogy nem merek többet abba a suliba visszamenni a történtek után. Így hát anyum utánanézett a dolgoknak, és két nap múlva már a repülőn ültem úton New Yorkba.
A repülőn megismerkedtem egy fehér hajú lánnyal, aki Delyth néven mutatkozott be nekem, egy afroamerikai Alex nevű sráccal, illetve még egy Tony névre hallgató fiú is volt velünk. Legalább nem vagyok már egyedül. Kellenek ismerős arcok. Kevésbé érzem feszélyezettnek velük magam. Meg hát… hasonlóak vagyunk. Mutánsok mindannyian. És még ha tisztában is voltam a világéletemben a mutánsok létezésével, most tudatosult bennem, hogy tényleg nem vagyok egyedül.

Képességei:

Iris elektromosságot fejleszt a testében, melyet érintéssel tud kiadni magából, átadni másoknak. Gyakorlatilag érintéssel ráz meg másokat. Elég véletlenszerűen jelentkezik a képesség, nem igazán tudja irányítani, de sok gyakorlással mindez megoldható. Az áram alapvetően nem magas feszültségű. Fizikai mozgással tudja az áram erősségét feljebb tornázni, minél több energiát követel a mozgás, annál erősebben képes megrázni valakit. Persze még így sem képes halálos vagy ájulást eredményező csapást mérni ellenfelére, de azért egy csúnyább, felületi égési sebesülést már okozhat felfokozott erejével, ami kellemetlen, viszkető érzést eredményez.

Szakértelmei: anyanyelvi szinten beszéli a szerbet és az angolt, alapfokon a spanyolt. Általános műveltséggel rendelkezik. Ért egy kicsit a festészethez illetve bármilyen köznapi elektromos szerkezettel elboldogul.

Privát előtörténet véleményezést kérsz: Igen

Megjegyzések: -