Damian Long

Adatok:

Név: Damian Long
Egyéb név: Szellem
Faj: Mutáns
Nem: Férfi
Jellem: Magneto-ellenes. Hideg, távolságtartó és lenéző mindenkivel. Megveti az idealistákat, főként az X-men-t.
Személyazonosság: Titkos
Születési hely és idő: 2029. október 12.
Kor: 17
Család: Daniel Long (apa, halott), Lily Drake (anya, halott)
Foglalkozás: Partizán
Testmagassága: 174 cm
Testsúlya: 62 kg
Szeme színe: Kék
Haja színe: Fekete
Bőre színe: Fehér
Különleges ismertetőjel: Szeme környékét eltakaró vörös maszkot visel.
Egészségi állapot/ betegségek: Egészséges, a rengeteg lelki sérülést nem számítva.



Életrajza: Kicsit sz*r az élet mostanában azoknak, akik nem akarják annak a vén k*csögnek a talpát nyalni. Vannak, akik a könnyebb utat választják, és vannak, akik nehezebbet. Persze ezen belül is vannak szintek, de a lényeg ugyanaz: ha nem harcolsz, ugyanannyit tesz, mintha behódolnál. De, hogyan jutottam erre a meggyőződésre?
Mint tudjuk, 2019-ben sok minden megváltozott New Yorkban. Ha nem lett volna elég a Köd, még rengeteg hős is eltűnt. Persze nem, mindenki, így az X-men sem szűnt meg. Meggyengült ugyan, de új tagokat toborozva talpon tudott maradni. Az újak közé tartoztak a szüleim is. Ezer meg ezer harcok során összekovácsolódó párról hallani, amennyire tudom, ők sem voltak érdekesebbek. A sok nehézség ellenére végül össze is házasodtak (bár a dátumokból kevés matematikai tudással kiszámítható, hogy ennek egyik oka az volt, hogy rájöttek, hogy úton vagyok). Persze egész kis koromtól kezdve X-man-nek neveltek, függetlenül attól, hogy még meg sem jelent a képességem. Erre 11 éves koromig kellett várni. Nem igazán izgalmas történet, annyi volt az egész, hogy kidobós játék közben a labda, aminek telibe kellet volna találnia elsuhant mellettem. Először azt hittem, hogy rosszul láttam, és igazából nem is közeledett olyan jó szögben, de többször is megismétlődött a dolog, így nem tekinthettem véletlennek. Persze örült az egész család, volt torta, meg minden. Szépen éldegéltünk, és a világ dolgai is látszólag normalizálódni kezdtek. Persze New York-ban mindig több a gond, mint máshol, de itt is volt már rosszabb. Aztán jött Magneto. Akkor még azt hittem, hogy az X-men (és a Bosszú Angyalai) mindent megtesznek, hogy legyőzzék. Egyszer aztán egy küldetésre mentünk. Öten voltunk: a szüleim, egy másik tanár, egy korombeli srác, és én. Rutinfeladatnak indult, de rajtunk ütöttek. Csak három katona volt, valószínűleg a vírustól kapott képességekkel, amiket nem igazán tudtak használni. Könnyedén győztünk, de az X-men elvei szerint életben hagytuk őket. Én megjegyeztem, hogy ez nem biztonságos, de apámat teljesen letaglózta, hogy ilyesmi eszembe jut. Azt mondta, az tesz minket jobbá náluk, hogy ha van más lehetőség, nem ölünk. Azt hittük, hogy mind ájultak, de az egyik átvert minket. A földön fekve elővett egy pisztolyt a kabátja alól, és mire észrevettük, mi történt, a szüleim már halottak voltak. Apám a hátába, anyám a fejébe kapta a golyót. Én rögtön egy, a földön heverő fegyverért ugrottam, de mire elértem, már a másik két társam sem élt. A lövések zajára felfigyelő másik őrjárat végzett velük. Felkaptam a pisztolyt, és először a fekvő katonát lőttem le. Az ágyéka táján csapódott bele a lövedék. A többiek akkor már rám tüzeltek. Képességemnek és a szerencsének hála, sorra süvítettek el mellettem a golyók. Kétszer sütöttem még el a fegyvert, mindkettő halálos volt. Az elkeseredés kihozta belőlem a maximumot. Amikor vége lett a harcnak, még a másik két ájult fickót is megöltem. Végre biztonságban éreztem magam. Elgondolkodhattam azon, hogy mi történt. Miért kellett a szüleimnek meghalnia? Egyértelmű volt a válasz. Mert értelmetlen, elavult elvek miatt életben hagyták az ellenségeiket. Lehet, hogy ez régen működött, de ebben a világban nem. Inkább a düh, mint a gyász okozta, hogy sírva fakadtam. Közben gépiesen elkezdtem kifosztani a hullákat. Fegyvereket és töltényt kerestem.
Nem tértem vissza az X-men-hez. Ismertem őket annyira, hogy tudjam, hogy néhány barát elvesztése miatt nem fognak lemondani a szent elveikről. Azóta magányos farkas vagyok. Ott teszek keresztbe a Testvériségnek, ahol tudok, nem ismerve tabukat. Rengeteg vér tapad a kezemhez, szinte már nem is érzek semmit, ha meg kell ölnöm valakit. A hírem már elkezdett terjedni a mocskok körében. A közkatonák egy „Szellemről” suttognak, akit nem lehet lelőni. Tudom, hogy egy ember nem tehet sokat a rendszer ellen, de nem bírnék a seggemen ülni, amíg a fejesek szervezkednek. Ha az X-ek és az Angyalok megdöntik Magneto hatalmát boldog leszek, de nem hiszem, hogy ez lehetséges anélkül, hogy bemocskolnák a kezüket. Én mindenesetre addig is harcolok. Velük ellentétben ténylegesen.


Képességei: A lövedékek (golyók, nyilak, dobófegyverek, stb.), amik a fizika törvényei szerint eltalálnák, 25% eséllyel célt tévesztenek. Ez passzív képesség, semmiféle befolyása nincs rá.

Szakértelmei: Kisgyerekkorától képezte a az X-men, tehát gyakorlott harcos. A lőfegyverek használatát komolyan csak az elmúlt évben gyakorolta, de ez idő alatt rengeteget, és kezdettől fogva nagyon tehetségesnek bizonyult.
Az angol mellett valamennyit beszél spanyolul.

Felszerelés: 2 könnyű és 1 nehéz pisztoly+ tartalék tárak, kézigránátok, füstgránátok, fénygránátok, 1 katonai kés

Elfogadva.

Magneto Amerika fölötti uralmának utolsó évében Arzenállal és csapatával dolgoztam együtt. Nem mondom, hogy mi voltunk a legfontosabb tényező abban, hogy a Szövetséges Államok felszabadult, de okoztunk néhányszor olyan kárt Magneto erőinek, amit nehéz lehetett helyrehozni. Végül a vírus lassú elmúlása kellett ahhoz, hogy a rendszer megrendüljön, és ennek következtében Magneto egyre több helyről szorult ki. Ahogy a Szövetséges Államok függetlensége helyreállt, kis csapatunk lényegében elvesztette a célját. Bár a világ rengeteg területén tartott még Magneto uralma, ezek már nem a mi hatáskörünkbe tartoztak. Nem mondom, hogy sosem került szóba, hogy költözzünk át Mexikóba, és folytassuk a harcot egészen Magneto teljes megsemmisítéséig, ezt valójában senki sem gondolta komolyan. A célunkat elértük, hazánk felszabadult, és úgy tűnt, hogy végre normális életet élhetünk. Már nem igazán emlékeztem rá, hogy milyen az, de vágytam a nyugalomra. Alig néhány hónappal azután, hogy Spencer elnök kikiáltotta az ASzA függetlenségét, a csapat végleg feloszlott. Sam és Ems elhagyták New Yorkot, és együtt New Jersey-be költöztek, és a többiek is az ország legkülönbözőbb részein kezdtek új életet, és élvezték a kiharcolt szabadságot. Én New Yorkban maradtam, abban a városban, ahol  a legkevésbé volt érezhető, hogy bármit is javult volna a helyzet. Az utcákon folyamatosak voltak a bandák közti összecsapások, sosem volt teljes a nyugalom. Nem igazán tudom, hogy miért maradtam. Talán mert itt nőttem fel, és ez az egyetlen város, ami valaha is az otthonom volt. Úgy terveztem, hogy meghúzódom, és csendben élem majd az életem, és a hátam mögött hagyom a harcokat, hiszen amiért küzdöttem, azt elértem. De ez az állapot nem tartott sokáig. Nagyjából egy hónap után újra elővettem a maszkomat és a fegyvereimet. Úgy terveztem, hogy csak egyszeri alkalom lesz, a környékemen nagyon elvadult egy banda, és meg kellett őket fékezni. Aztán két hét múlva újra olyan helyzet adódott, hogy szükségét éreztem a beavatkozásnak, majd egy újabb hét múlva még egy. Nem telt el sok idő, és már szinte minden éjszakát az utcán töltöttem. Több kisebb-nagyobb bandát kapcsoltam le egyedül, volt hogy komolyabb bűnbáróknak is keresztbe tettem, de sosem éreztem azt, hogy tényleg hasznos lenne amit teszek. A város talán még mélyebben volt a mocsokban, mint eddig, és nem volt meghatározható ellenség, aki ellen küzdhettem volna. Egy megnyerhetetlen háborút vívtam éjszakáról éjszakára, anélkül, hogy a szemem előtt lett volna egy cél. Nem a győzelem reménye hajtott, hanem az, hogy nem tudtam mást tenni. Ez az egyetlen dolog, amihez értek.
Aztán eljött a nap, amikor minden megváltozott. Már régóta érezhető volt, hogy Sinister egyre nagyobb veszélyt jelent, de az, hogy hirtelen elfoglalta New Yorkot, váratlanul ért. Ez háborút jelentett az ASzA és Kanada között, és azt, hogy gyakorlatilag ugyanolyan helyzetbe kerültem, mint annak előtt, csak ezúttal nem Magneto, hanem Sinister volt az ellenség. Azonnal elkezdtem a tervezést, és újra partizánként kezdtem el tevékenykedni, ismét egyedül, ahogy a szüleim halála után. Arzenál egyik régi búvóhelyét használtam, miután kitakarítottam onnan egy bandát. Egyszer aztán ahogy hazatértem egy akcióról, ott találtam Sam-et. Nem mesélte el, hogy mi történt Jersey-ben, de arra nem nehéz rájönni, hogy nem úgy sikerült, ahogy tervezte. Arról sem hajlandó beszélni, hogy mi van Ems-szel, és bár szeretném tudni, nem erőltetem. Megelégszem annyival, hogy azért jött, hogy Sinister ellen harcoljon. A csapatot lehetetlen lenne újraszerezni, legtöbbjükről azt se tudjuk, hogy hol él, és a többiektől sem várjuk, hogy feladják az új életünket. De nekünk rá kellett jönnünk, hogy nincs más életünk. Itt vagyunk hát, és újra van célunk, amiért küzdhetünk. Sinister uralmát meg kell törni, és fel kell szabadítani New Yorkot, majd Kanadát, és ezért mindent meg is fogunk tenni.

Képességfejlesztés:
Damian képessége fejlődött az elmúlt év során, most már 50% eséllyel tévesztik el a lövedékek.

Elfogadva.

Kezdtem a kalandot:
https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t352-central-park-manhattan#51435