George Ethan lakása

Tulajdonképpen nem egy nagy durranás maga a hely, igazából albérlet, egy szoba plusz konyha egyben étkező, na meg persze a hozzá járó fürdőszoba és tulajdonképpen ennyi, nem igazán nagy, még csak nem is igazán tiszta, de ez az árán is meglátszott, másra pedig nem volt keret, szóval tökéletesen megteszi. Kevés pozitívum benne, hogy bár eléggé lepukkant, meglepő módon nincsenek benne csótányok, se patkányok és legalább az ablak az utcára néz, valamint hogy az alap létszükségleti berendezések, bútorok megvannak, például ágy, egy gyengébb hűtő és egy pocsék minőségű tévé, na meg persze polcok és egy régi mikrosütő, meg efféle alapok.

Nos... Itt vagyok, egyedül, végre! Ismét, már hónapok óta, amit valamilyen szinten bánok is, meg nem is. Bánni azért bánom, mert nem egészen így képzeltem el az x-menből való kiválást, habár lássuk be, sejthető volt, hogy ez előbb utóbb meg fog történni, mert valamelyik félnek el fog fogyni a türelme, de akkor sem így számítottam rá, hogy tulajdonképpen be sem tudok menni az épületbe és kész... Nos talán ezt egy csalódásnak lehet elkönyvelni, de nem igazán az, dühít, egy kicsit, de van jobb dolgom is, mint ezen filózni. Normális esetben most valószínűleg valamiféle munkát keresnék, mert lássuk be, nekem is élnem kell valamiből, de ebben a szituációban nem igazán megy, plusz az új... Másodállásomnak köszönhetően eléggé sok " dolgom van "... Hogy így fogalmazzak, de mit lehetne tenni? Egy olyan személy sincs, akihez fordulhatnék, bár ez megint csak nem lep meg, tulajdonképpen soha nem is volt, bár talán... Talán két személy lenne, de nem fűzök semmihez semmiféle reményt, így nem is igazán foglalkozom ezzel, képes vagyok megélni magamtól is, ha nem is magam színvonalon, nem is igazán van efféle luxusra szükségem, hiszen még élek, nem? Eddig pedig egy rossz szót sem szóltam ilyesmi miatt, plusz így már van időm és lehetőségem ismételten kísérletezni a mágiával, vagyis pontosabban csak lenne erre időm meg lehetőségem, de a másodállás... Mert igen én csak így hívom, sok időt vesz el. Most mindenesetre is nyugalom van egy kis ideig, bár a szerencsémet ismerve éppen bármi megzavarhat és... Ó itt is van! Csörög a telefon, remek! Miért is szereztem én ezt be?.... Á emlékszem... Nos... Rendben, felveszem.
- Mivan? - Szólok bele felettébb bunkó módon, de ennyi, az egészhez semmi más hozzáfűznivalóm nincsen, így tulajdonképpen a végén is bármiféle köszönés, vagy megjegyzés nélkül egyszerűen megszakítom a hívást, zsebre teszem majd pedig az ajtó felé veszem az irányt. Azon kisétálva eléggé erősen vágom be magam után, szokásomhoz hűen, ezúttal pedig egy kissé kellemetlen hang követi... Vissza nézve a lakásba... Nos az egyik polc a padlón.
- Rohadt életbe.... - Szitkozódok magamban halkan és amúgy meglehetősen hosszan, miközben kulcsra zárom az ajtót és elindulok gyalog.

//Folytatás: Kifutók és hangár //

Kissé tétlenül nézem az előttem heverő könyvet ama asztalon... Amikor megvettem még jó ötletnek látszott ez a kötegnyi fa maradvány, hogy feljegyezzem a napjaimat valamibe, de most, hogy ide értem, tollat ragadtam, hogy valóban belekörmöljek valamit, de igazából ötletem sincs, hogy mit is írjak, hiszen az, hogy eseménytelenül telnek a napjaim enyhe kifejezés. Sok, nagyon sok percig csak gondolkodom, s végül elő is jön a gondolat, mely magával vonja a többit, melyeket már leírásra alkalmasnak találok...
"~ Vajon az életem mely pontján siklottak félre a dolgok? ~ Természetesen ez egy ostoba és egyértelmű kérdés. Be kell látnom, hogy elátkoztam magam amikor lemészároltam a saját szektámat, rossz döntés volt, de akkor még nem éltem meg annyi mindent, mint most, logikusan... Nem volt részem oly súlyos dolgokban, képes voltam járni, nem voltam összeégve, nem éltem át, hogy milyen lassan elégni egy atomrobbanásban és hogy milyen, ha mentálisan kínozzák az embert. Ezeknek pedig, hogy ezeken túl vagyok, egy percét sem bánom, hiszen mind megerősített, átéltem, hogy milyen a valós fájdalom, az pedig csak erőt ad a folytatáshoz, segít tisztán látni mind a testi, mind a lelki, bár nem sok dolog van, mely lelki téren fájhat, nem olyannak neveltek, aki megadja magát efféle gyengeségeknek, habár sokak szerint ez nem gyengeség, már nem tudok velük egyetérteni, régebben talán rá tudtak volna venni, de nem... Az én életem, a magam módján járom, azt pedig a fájdalom kövezi és ez most a fontos, más nem számít, ez maradt nekem és... A mágia, az a kevés, amim van. "

Felnézek egy pár pillanatra, hiszen milyen igaz szavak, semmim sincs, talán ez egy picit bánt, talán. Mindenesetre is a mellettem lévő bögréért nyúlok, melyben még gőzölög a citromfű tea. Egy keveset kortyolok belőle, majd folytatom.
" Talán vissza kéne térnem az alapokhoz, kizárni mindent, mindenkit, csak a szükséges dolgokkal foglalkozni és a mágiával... Igen, mindenképpen. Tovább kell vinnem ezt a kihaló félben lévő örökséget, amelyet a kezembe adott a szekta, az árnymágiát. Bár be kell látnom, hogy egy mester nélkül nem lesz egyszerű, de kétlem, hogy ebben a realitásban létezne a szekta, vagy ha mégis, nem fogom meglátogatni őket. Sokszor hallottam már, hogy a mágia ezen fajtája a lételemem, bennem van, hiszen ebből kreáltak, nem volt apám, ez pedig felveti a kérdést: "Biztosan ember vagyok?" Sokáig úgy hittem, hogy nem, de mostanra rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok több, nem vagyok az mint aminek hiszem magam, de ez a megválaszolatlan kérdés mégis ad valamennyi reményt ezen a téren. "

Elgondolkodok egy kicsit, hogy vigyem-e tovább ezt a gondolatot, de nem, inkább kezdek bele végre valami értelmesbe.
" Folytatódjon hát az örökség. " Ezzel pedig felvésem a könyvbe azt a rúnát, amelyet a penge megidézésekor szoktam az alkaromra, s ezen a ponton döbbenek rá, hogy mennyire másként akarom máris használni ezt a könyvet, egyáltalán nem olyan egyszerű szándékkal, mint ahogyan azt terveztem... Ezen a tényen kissé elmosolyodok, könnyedén letértem a célomról egy nemesebb érdekében. Lekörmölöm még a rúna alá, illetve a következő oldalra, amire emlékszem, majd pedig magát a rúnát kezdem vizsgálgatni, lényegében részekre szedni... Ez el fog tartani egy jó darabig.

Majdnem egy napomba telt, mivel az alvásra és evésre szánt időt mégsem számolhatom bele... De végül sikerült a rúnát két részre szednem, lényegében a két alkotóelemére, az alapokra, egyre, ami a formát adja, egy pedig magának az árnyaknak a manipulációja. Kérdéses, hogy mennyi hasznát is fogom venni ezeknek, bár mind a kettőt felvéstem a könyvembe, s hozzájuk csatoltam pár gondolatot, hogy miként kéne velük kezdeni, s hogy melyikkel elsősorban, a választásom pedig arra a felére esett, melyek magához az árnyak manipulálásához kellenek, a formák és egyéb praktikák majd utána ráérnek. Egyetlen probléma van az egésszel... Nem tudom, hogy miként kéne tovább haladni. Bár... Bennem van, az örökségem, talán érezhetem. Nem, ez ostobaság... De ha mégis? Rendben, követem a megérzéseimet, egy próbát mindenképpen megér, hiszen mi bajom lehetne belőle. Az ujjaimmal követni kezdem a rúna vonalát a könyvben s párszor körbe megyek rajta, hogy megjegyezzem azt, igaz nem olyan egyszerű ez, pedig a része egy másik, által már sokszor használt rúnának, de mégsem olyan egyszerű ezt így magában megjegyezni. Végül lehunyom a szemeimet, megismétlem még ezt egy párszor, majd pedig amint biztos vagyok benne, hogy helyesen csinálom, a rúnára kezdek koncentrálni, egy jó ideig azonban semmilyen hatást nem érzékelek, ez pedig többször elvonja a figyelmem, sajnos. A koncentrálást is gyakorolni kell majd még, van egy olyan érzésem, hogy lesz rá időm bőven. Most azonban egy jó ideig ismételgetem a folyamatot, addig-addig, hogy már-már nyitott szemmel bámulok magam elé, hátha csak vakságomban nem vettem észre valamit, s a szemem sarkából talán látok is valamit megmozdulni, a magam sok eszével pedig oda is terelem a figyelmem és...
- Én hülye marha... - Szitkozódom egy keveset a magam hülyeségére, ismételten, hogy képes voltam ezen, valószínűleg optikai csalódáson keresztbe tenni magamnak.
~ Szükség lesz még egy kevés teára. ~ Ideje egy kicsit megnyugodni, az elmúlt másfél nap nem a nyugalomról szólt, igaz semmi és senki sem zavart meg a dolgom közben.

Az elmúlt egy nap ismét töretlenül próbálkozásokkal telt el, néha pedig úgy tűnt, hogy van is valami eredmény, de azzal sem mentem igazán sokra... Valami hiányzik és az egészben a legidegesítőbb tény az, hogy egyértelműen... Nem tudom, hogy mi. Mi az, amit már egyszer megtanultam, s így elfelejtettem, hogy a magam hatalmának alapját sem ismerem? Hát természetesen az alapok, de hogy felejthettem el? Lényegtelen, lényegtelen, csak idő kérdése, és újra rá fogok jönni, csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan... Ez a rúna, amellyel az árnyak befolyásolhatóak, csakis ezzel alkothatok, más nem lehet rúnák terén alap, az már viszont más kérdés, hogy varázsigéket miként fogok előszülni... Talán majd tudni fogom, ha eljön az idő. Most viszont ár erősen sötétedik, s jómagam is fáradt vagyok a tanulmányaimnak köszönhetően, melyeket természetesen folyamatosan jegyzetelek, s ma még pár kísérletet tenni kéne, mielőtt nyugovóra térnék, bár ezektől sokat már nem várok, mégis, újra a rúnához fordulok, mely a könyvbe van felvésve, s annak a menetét követve az ujjammal koncentrálni kezdek... Így a sötétségben pedig, ahogyan kevesebb a természetes fény, mintha jobban érzékelhető eredményeket sikerülne elérni, a közelben lévő árnyak életre keltésével, amelyek mintha talán egy kicsit táncolnának... Pár percig csinálom ezt csak csupán, hát mégis megvan még... Erre pedig megengedek magamnak egy elégedett mosolyt.
~ Már ennyi bőven elég volt. ~ Este, ez a kulcsa, hiszen este mindent sötétség, avagy árnyak borítanak, lényegében magának a Földünknek az árnya, s akkor sokkal könnyebb lehet a kezdetekben sikereket elérni, az már más kérdés, hogy New Yorkban, ahol a legtöbb helyen állandó világítás van, mennyit fog ez érni. Mindenképpen többet a semminél.

Tétován nézek ki a házam ablakán, igaz azon nem sokat látni, de jobban szeretem magam felmérni, hogy mennyire is van sötét odakint, mintsem az órát nézni, bár tény, hogy a lámpafények megtévesztőek lehetnek, habár eléggé ritka ez, de tény, hogy volt már, hogy a lámpafény átverte az érzékeimet, de az rég volt már, most pedig... Este van, lassan éjfél, így még magamhoz veszek egy bögre teát, leteszem az asztalra, majd pedig a villanyhoz gurulok a tolószékemmel, lekapcsolom azt, s bár a sötétben kissé nehézkesen, de vissza botorkálok a könyvhöz. Felé hajolok, majd pedig az elmúlt napokban is már oly sokat ismételgetett rúnát kezdem felrajzolni, legalább is annak a vonalait követem... S látok is valamit, a sötétség, melyet nem tör meg a kintről beszűrődő hamis fény... Megmozdul, egy apróbb siker, de akárhogyan is próbálkozom, nem tudom közel csalni az árnyakat magamhoz, főleg nem így, hogy az a kevés fény, amely beszűrődik, pont ide esik. A legszívesebben szitkozódnék, hirtelen haragomnak köszönhetően pedig elvesztem azt a kevés kontrollt is, ami eddig volt, s már nem tudom ismét elérni azt, ami pár perce oly könnyedén ment. Egy csalódott sóhajjal kapcsolom vissza a lámpát, és kezdem el jegyzetelni a mai, meglehetősen sovány eredményeket, melyek egy aprócskát mégis továbblendítettek talán, de felettébb kevesek és elenyészőek, ráadásul csak egy próbálkozás volt, s többhöz mára türelmem sincs, valahogy ilyen volt most ez a mai nap, de ki tudja, hogy mit tartogathat még a holnap számomra, melytől már csak pár perc választ el, igaz, előtte inkább kipihenném a mindennapi élet fáradalmait.

Késő este... Bőven késő este van ismételten, igaz az óra most sem ütötte még meg az éjfélt, de már nem tudok tovább várni, fáradt is vagyok, plusz emészt az unalom, hiszen még csak ebben az átkozott, televíziónak nevezett szennyládában sincs semmi érdekes, nem mintha azzal tölteném el a napjaim nagy részét, hogy azt nézzem... Ugyan, arra a szintre nem akarok lesüllyedni, hogy a média szennyével mérgezzem a tudatomat, nem. Lebénultam, tény és való, de csak az alsó felem, ami azt illeti, a karjaimra még mindig tudok és szoktam is edzeni, ha van rá időm, habár tény, hogy másképpen kell egyensúlyozni, de nem volt nehéz megszokni... Most pedig, hogy én hülye húzom magamtól az időt ilyen fölösleges gondolatokkal, melyeket úgysem hall senki... Most hogy ezeket letudtam, itt az ideje áttérni a fontosabb részére az egésznek, ezúttal pedig kicsit másképpen, mint ahogyan tegnap csináltam... Vagy mégsem? Nem, nem, meg kell próbálnom ugyan azt, amit tegnap, ezúttal csak nem szabad elvétenem ugyanazt a hibát, higgadnak és fókuszáltnak kell maradnom, igen, bár könnyen behúzódhatnék a könyvvel a sötétbe és ott is próbálkozhatnék, de azt csak akkor, ha végképp nem akar sikerülni. Most egyenlőre a lekapcsolt villanynál, a kintről beszűrődő fényben ejtem meg ugyan azt a " rituálét ", amit tegnap, igaz nem lehet ezt rituálénak nevezni, hiszen csak a rúnát követem a könyvben, vagyis... Hmm, igen, maradjunk egyenlőre a könyvnél. Követem az ujjaimmal, s sikerül elérnem a tegnapi hatást, az árnyak táncolnak, nyúlnak, de megakadnak, ismételten, ezúttal viszont megőrzöm a hidegvérem és erősebben kezdek koncentrálni, amitől kissé nehézkesen ugyan, de képes vagyok felfogni, hogy egy kicsivel talán, pár centivel csak ugyan, de sikerült közelebb csalnom az árnyakat... Majd pedig egy furcsa érzés kerít a hatalmába, miközben az egész, amit eddig összeszedtem darabjaira hullik, szinte szó szerint leomlanak a földre az árnyak, legalább is a fényben így látszódik... Kimerültem volna? Ennyitől szokatlan, de rendben van, mára nem erőltetem tovább.

Az ablak előtt ülve olvasgatom az eddigi jegyzeteimet, a hibát keresem, már ha van egyáltalán, azt az egy problémát, ami miatt nem vagyok képes egy ilyen egyszerű feladatot, mint az árnyak magamhoz hívását végrehajtani, de nem találok semmit, nem is igazán van mit találnom, hiszen nem sokat tudtam lejegyzetelni ezzel kapcsolatban, mégis... A tegnapi napomat is erre szántam, még csak nem is ettem, de nem találom, lehetséges lenne, hogy eddig nincs hiba? Nem kizárt, az alapokat a már meglévő anyagból nem nehéz kivonni, annyira nem, de képes lehettem volna elrontani, viszont úgy tűnik, hogy minden rendben van... Akkor szimplán csak én próbálkozom a rossz módon, túl sokat akarok kezdésképpen, valószínűleg ez lehet a probléma, minden bizonnyal, ez rám vall, túlzottan türelmetlen vagyok, a mágiához pedig idő kell és türelem, meg kell próbálnom a szoba sötétebb részén, látni ugyan nem fogom az eredményt, de érezni remélhetőleg igen. Hátra lököm magam hát finoman és végül szépen lassan elgurulok a szoba sötétebb részére, ahol utcai fény ide vagy oda, már nem igazán lehet mit látni, s bár ráteszem a kezem a könyvre, de több mint biztos vagyok benne, hogy a rúnának a helyét nem találtam el rajta... Mindenesetre is követni kezdem vakon, a mára már bőven jól begyakorolt vonalat, vonalakat, s koncentrálva bambulok lényegében magam elé, egészen addig a pillanatig, amíg nem érzek valami kellemeset az ujjaim környékén. Noha nem látom, biztosra veszem, hogy ezek az árnyak... Sikerült, valóban, csak túl sokat akartam, most pedig egy jó darabig itt fogok ülni, és ezt fogom ismételgetni, kisebb, majd pedig hosszabb ciklusokban, ha most ráérzek, talán holnapra azt is sikerül elérnem, hogy gyenge utcai fény mellett sikerüljön.

Ismételten eljött az idő, tegnap, illetve a ma hajnali órákban is sokáig ismételgettem a magamnak összerakott gyakorlatot, már ha lehet ezt gyakorlatnak nevezni, mert nem igazán az, a különbség ég és föld, ám ez most lényegtelen szövegelés mindössze. Kinyitom az ablakot, bár jobban tolerálom, ha zárva van, New Yorkban vagyunk, itt sosem lehet tudni, hogy mi téved be az ember ablakán, ami ellen nem igazán fog az megvédeni akkor sem, ha zárva van... De mostanában iszonyatos hő van és legalább estére hűl annyit a levegő odakint, hogy az itt bent lévő időt forróbbnak lehessen nyilvánítani. Magamhoz veszem a könyvet, ismételten, lekapcsolom a lámpát, majd pedig közel ülve az utcáról beszűrődő fények széléhez, követni kezdem a rúnát az ujjaimmal, hamarosan pedig meg is van a várt, vagy legalább is remélt eredmény. A mellettem lévő sötétség mondhatni életre kel s rávetődik a könyvre, bár nem takarja be egészében azt, de követi az ujjamat, s valóban ismét érzem azt az érzést, amit tegnap, ez volt az... Megpróbálok hátrálni, s úgy magammal csalogatni jobban a fénybe a sötétséget, de amint a kerekekhez nyúlok, ez egész szertefoszlik, hiába ismételgetem a rúnát... Egyszerre még csak egy dolog megy, érthető, természetesen, végig kell majd még gondolnom, hogy miként is lehet működőképes ez hosszútávon, vagy nagyobb "tömegben", ezzel viszont még ráérek. Most pihenek pár percet, majd pedig belekezdek ugyan ebbe a gyakorlatba újra, ez lesz a ma esti programom, holnap pedig valószínűleg bőven késő délután fogok magamhoz térni.

Az elmúlt egy napot kissé mással foglalkozva töltöttem, úgy véltem, hogy valamiféle jobb minőségű sötétítő alkalmatosságot kell szereznem az ablakomra, mint egyetlen fényforrásra, de néhány óra után rájöttem... Minek? Ha nagyobb sötétséget csinálnék a szobába, mint amilyen éjnek évadján ilyenkor van, azzal csak annyit érnék el, hogy egy fokot visszalépek és egy túlzottan alacsony szinten fogok stagnálni, sokáig, nagyon sokáig, ezzel a módszerrel sosem jutnék előrébb, nem kereshetek könnyítést, csak passzívan hátráltatnám fele magam, nincs más megoldás, csakis az, ha odateszem magam minden nap, minden egyes nap és megteszek minden tőlem telhetőt, ami még az ésszerűség határain belül mozog persze. Most egyenlőre nem tehetek mást, mint ugyan azt a gyakorlatot, amit eddig is, mely már egészen jól megy, ha nem vagyok túlzottan messze a sötétségtől, s valóban, így is teszek, a könyvvel a kezemben egy pár néma percig rezzenéstelen tekintettel bámulok az előttem lévő sötétbe, majd pedig az ujjaimmal követni kezdem a rúnát, egy kevéske fókuszálás után pedig az árnyak közeledni kezdenek, szépen lassan, mintha csak démonok ujjatlan karjai nyúlnának felém a sötétségből, de pontosan tudom, hogy semmilyen fenyegetéssel sincs rám nézve, ilyen szinten még nincs. Egy ponton ismételten megakadnak, ezért lehunyom a szemeimet és erősebben kezdek koncentrálni. Percekig ismétlem a rúnát, kissé már a kezem is kezd belefáradni, amikor megérzem, immáron sokadjára azt a kellemes érzést, amikor a sötétség az ujjaim végét simogatja... A mai napra is elkönyvelhetek magamnak egy újabb sikert, félsikert, egy kis siker félsikerét, egy aprócska előrelépés egy olyan "vonással", amellyel lassan egy hete szenvedek, de továbbra sem baj, nem, egyáltalán nem, a nagy sikerhez apró lépésekben vezet az út, nem lehet elsietni.

Idő van, ismételten, sokadjára, legalább is úgy érzem, bár még messze sokkal hosszabb út áll előttem mint mögöttem, még odáig sem sikerült eljutnom, hogy fényes nappal próbálkozzak, de talán ez már nincs messze, talán, de talán hónapokba fog kerülni, még nem tudhatom. Kivételesen teával is készültem az estére, pár napja nem ittam, nem azzal voltam elfoglalva, hogy ilyen kis apróságokkal boldogítsam az unalmas és monoton mindennapjaimat. Bele is kortyolok egyet, bár még forró, de kifejezetten jól esik, az ember nem gondolná, hogy milyen jó a citromfű tea egy kevés mézzel ízesítve. Mindenesetre is, ha így folytatom, akkor a mai nap tétlenkedéssel fog eltelni, amit pedig nem engedhetek meg magamnak, meg minden elpazarolt nap csak távolabb taszítja a célomat. Ezért, már nagyon sokadjára, de ismételten a könyvért nyúlok, félretéve a teát, s felnyitom azt a rúnánál...
- Vajon hányszor fogom még ezt a gyakorlatot megismételni?... - Kérdem magamtól tétován ezt a fölösleges költői kérdést, hiszen úgyis tudom rá a választ, addig fogom ezt az egy gyakorlatot ismételni, amíg nem megy fényes nappal is, addig pedig legalább fejlődik a koncentrációs készségem, vagy képességem... Plusz attól függetlenül, hogy már mennyire monoton, még mindig nem megy úgy, ahogyan mennie kéne. Mindenesetre is közelebb húzódok az ablakhoz, majd pedig követni kezdem az ujjammal ama rúna vonalát, ismételten, s bár a sötétséget nézem magam előtt, csak arra koncentrálok, az eredmény pedig immáron nem várat sokat magára, az árnyak kinyúlnak, s bár közel ülök a kinti fényforráshoz, mégis, könnyen elérik a kezemet, sokkalta könnyebben, mint ahogyan tegnap, jó úton járok, hamarosan bonyolultabb dolgokkal is próbálkozhatok majd mint ez, mert még mindig csak az ujjam mozgását követik, de előbb ez menjen fényes nappal könyv nélkül, ettől úgy érzem, hogy már nem vagyok messze.

Későre jár már... Szokásosan most kell elkezdenem ténykedni, s ha minden jól megy, akkor talán már holnap... De ténylegesen csakis talán, már próbálkozhatok napfényben, vagy felkelő napnál, habár olyan korán reggel kelni csak ezért, vajon megérné? Ostoba kérdés, természetesen megérné, legalább is feltételezem, tehát igen, mindenképpen megérné, most viszont térjünk vissza ahhoz ami fontos és ne rohanjunk előre ennyire, így többesszámban a saját fejemben, remek, kezdenék megőrülni? Nem, ha megőrülnék valószínűleg nem tudnék róla. Az ölembe veszem a könyvet, s teljesen hátra gurulok az ablakig, amíg neki nem ütközöm annak, persze csak finoman, nem sok kedvem lenne fizetni annak a javítását, nem lenne miből, nem mintha törném rajta magam, hogy legyen miből, de ez egy másik és egyben lényegtelen dolog. Kinyitom a könyvet, de ezúttal már csak pár pillanatig pásztázom a tekintetemmel, természetesen nem sokat látok belőle, hiszen a saját árnyékom mégiscsak takarja, de nem is érzem fontosnak, hogy most lássam. Egy kicsit időzök, magam sem tudom, hogy mire várva, de végül az egyik kezemmel a már jól megszokott rúnát kezdem el felrajzolni a levegőbe, aminek a sötétségen szinte azonnal látom is az eredményét, s nem kell sok hozzá, talán csak tíz másodperc? Talán, hogy a sötétséget magamhoz tudjam csalogatni a fényhez, s összeérintsem azt az ujjam végével, ezt haladásnak veszem, már csak arra kéne rájönnöm, hogy miként tudnám máshogyan is kivitelezni mindezt, hogy más hatást érjek el, hogy formázni tudjam az árnyakat, ha nem is fegyver képébe, de hogy körbevegyem azzal magam, vagy a kezem köré tekerjem... Ezen talán még ráérek később gondolkodni. Holnap megpróbálom napfényben ugyan ezt, talán utoljára, ha sikerül, akkor jöhetnek a bonyolultabb gyakorlatok, csak még rá kell jönnöm, hogy miként.

Fáradtan tekerek be a lakásomba, becsapva és bekulcsolva magam mögött az ajtót... Ezúttal szerencsémre semmi törékeny nem esik le a polcról a földre, mint még jóval régebben, azóta nem csapdostam úgy igazán az ajtót, de most... Most ideges vagyok. Az emberek akadályoznak! Én értem, hogy vannak fontos dolgok, valamiért kihagyhatatlan intézendő papírok, amiket nekem is alá kell írnom, rendben van, de ha már kötelező vagyok, akkor miért nem lehet ezt úgy megcsinálni, hogy ne napokon keresztül keljen érte rohangálnom?... Minden fontos dologtól elveszi az időt az ilyen, nem is tudom, minek nevezzem szép szóval, nem is számít talán. Vissza kell térnem a mágiához, minél sürgősebben, bár így nem vagyok benne biztos, hogy menni fog, de ez nem azt jelenti, hogy nem kell próbálkoznom, igaz nappalra terveztem, de így nem volt lehetséges ennek az elintézése, így kénytelen vagyok még egyszer este tevékenykedni, legalább is ezzel a gyakorlattal, a későbbiekkel is erősen valószínű, hogy a kezdetekben este fogok próbálkozni. Most viszont magamhoz veszem a könyvet és az ablakhoz gurulok úgy, hogy azon kitekintsek, igaz azon magán nem nézek ki, csak a fény jön így teljesen szemből, de ez lényegtelen. Felvázolom a rúnát a levegőbe, de nem egészen tudok arra koncentrálni, még ideges vagyok, így nem is tudok sokat elérni, legalább is olyat nem, amit a látóteremmel érzékelni tudnék. Kell egy kis idő, amíg teljes mértékben lenyugszom, egy jó pár perc, addig csendesen ülök az ablak előtt és dörzsölgetem a homlokomat, nagyon halkan magamban morogva, lényegében kimérgelődöm magam, majd mikor úgy érzem, hogy már eléggé lehiggadtam, ismét felvázolom a rúnát, másodjára a levegőbe, szinte csak arra koncentrálva, hamarosan pedig meg is van a várt hatás... Kissé pazarlásnak érzem, hogy nem próbálhattam még ma meg fényben, de már nem számít.

/Pótlás 1/5 //

Eléggé izzadtan lógok a lakásban lévő egyik csövön, a tenyereim mindenképpen meg szeretnék adni magukat, égnek, de a kellemetlen, lényegében önsanyargatásnak nem adom látványos jelét, bár egyedül vagyok, ilyenkor megengedek magamnak egy keveset ilyen téren, de egy fintornál többet nem. Most... Lényegében pihenek, bár tudom, hogy minél tovább fogok itt lógni, annál nehezebb lesz és még öt húzás kell amik meg is lesznek, mint eddig mindig, mert vettem arra fáradtságot, hogy kikísérletezzek egy módszert arra, hogy idáig felmásszak a tolószékből, ez a fizikai megerőltetés... Nos, második része, már csak a könnyebb része. Még pár nagy levegő, majd pedig neki is kezdek ismét, s szép lassan, de felhúzom magam egyszer... Kétszer... Háromszor, végül négyszer s ötször is, ezzel elérve a hetvenes adagot és letudva a napi edzést. Most következhet a zuhany, amihez egyszerűen elengedem a csövet és a földön mászok nagyjából egy fél méternyit se a tolószékig, az pedig megint egy kisebb talajgyakorlat, hogy abba vissza másszak, de már megszoktam, így egészen egyszerű. Ahogyan megindulok a fürdőszoba felé viszont a tekintetem akaratlanul is a könyvemre vándorol.
~ Így, izzadtan és fáradtan?... ~ Nap közepe van, ha most nem cselekszem, akkor megint estére fog csúszni, azzal pedig haladást már nem fogok elérni, ezért a körülmények ellenére úgy határozok, hogy igen, most, így lényegében ott ahol vagyok, elkezdek koncentrálni, s "felvésem" a rúnát a levegőbe, bár sajog a karom s ez sok figyelmet elvon, ami most így nappal nem valami jó jel. Bár látok mozgást az árnyakban, abban a kevésben ami van, de ilyen fény mellett és átmenetileg kimerülve nem tudom elérni a kívánt eredményt, így nagyjából tíz perc után befejezem a gyakorlatot és kissé csalódottan ugyan, bár tényleg minimális fokon, hiszen sejthető volt, hogy így nem lesz eredménye, de a fürdőszobába veszem az irányt, hogy vegyek egy jó kis frissítő hideg zuhanyt, ebben a hőségben rám fér, utána pihenek egy kicsit és meglátom még, hogy miként lesz tovább, mindenesetre is egy kevés tapasztalatszerzésre ez is jó volt.

Unottan nézek kifelé az ablakon hamarosan, frissen, kipihenten, de unottan. Mögöttem szól a tévé, de lényegében csak dísz, egy zajláda jelenleg, nem mintha amúgy el tudnék dögleni előtte, nem az én életstílusom. Egészen eddig csak a megfelelő időpontot vártam ahhoz, hogy próbálkozhassak ismét azzal, ami egyszer ma már bizonyos indokokból kifolyólag nem sikerült... Talán normális körülmények között sem lettem volna képes a kora délutáni órákban arra amit akartam, de ebben most nem lehetek biztos, ami tény, hogy nem sikerült, de ezt továbbra is betudom a fáradtságnak és az egyéb zavaró tényezőknek, mondjon bárki bármit. Kissé hátrébb lököm magam az ablaktól, nagyjából a szoba közepéhez, onnan pedig már a tévét is elérem, így egy könnyed mozdulattal kapcsolom ki azt, hogy biztos ami biztos módon ne vonhassa el a figyelmemet, majd pedig felemelem az egyik kezemet a levegőbe, de várok...
- Biztos, hogy nekem még itt kéne járnom? Mi van, ha már előrébb... Nem siethetem el. - Magamban beszélek, úgysem hallja senki, így pedig kissé sem furcsa, nem mintha amúgy furcsa lenne, egyesek szerint biztosan, de mások véleménye, legalább is az emberek kilencvennyolc százalékának a véleménye hidegen hagy, hiszen csak emberek, de vajon a részemről tényleg ez a helyes felfogás? Eddig minden arra utal, hogy igen, akármi is történt a múltban, azok nem változtathatnak ezen a tényen... Most viszont ideje lenne haladni is, ezért végül felrajzolom a rúnát és erősen koncentrálni kezdek. Az eredmény gyorsan jön, de nem olyan mértékben, mint ahogyan abban reménykedhettem volna. Az árnyak gyengébbek, nehezebb őket koncentrálni, egyértelműen, de nem elégedek meg most ennyivel, nem. Erőteljesen fókuszálni kezdek, s bele is fájdul a fejem, mégis képes vagyok végül sikert elérni. Ugyan olyan siker, mint eddig, semmi egyéb hatás, nem is ez volt a cél, de legalább most már napfény mellett képes vagyok arra amire, egy kis kitartással holnap talán már bonyolultabb próbálkozásokat is tehetek, talán, de talán holnap is ugyan ezt fogom megismételni, majd eldől.

//Pótlás 2/5 //

Kissé... Elhúzódott az ebéd, már ha lehet a mikróban melegített gyors kaját ebédnek nevezni, nos nekem mindenképpen, mivel sütni/főzni nem tudok és tökéletesen meg is felel a célra, hiszen még ha némelynek kifejezetten pocsék is az íze, legalább laktatóak. Most, hogy ezen túl vagyok végre, visszatérhetek a közelmúltam legfontosabb ténykedéséhez, a tanuláshoz, igaz a semmiből még mindig nem egyszerű a dolog, vagyis... Nem a semmiből, a régi magyarázatok alapján ez bennem van én pedig erre alapozván csinálom ezt az egészet, így belegondolva talán kicsit furcsa, talán... Megingott volna a hitem a dologban? Nem, egyáltalán nem, mert ennek így kell lennie, az árnyakból születtem és az árnyakban leszek " porrá " ismét, ha meghalok. Dél már elmúlt ugyan, de ez most nem számít oly nagyon, nyár van, ráadásul még mindig tombol a forróság, bár ez most a jelentéktelenebb része az egésznek, amire ki akartam ezzel térni magamnak, hogy most is eléggé erősen tűz a nap még, így azt hiszem joggal érzem úgy, hogy ráértem idáig a gyakorlással, majd ha a későbbiekben szükséges lesz délben, mert már csak akkor lesz viszonylag világos, meg annak a közvetlen környékén, mármint időtájban, akkor jobban fogok ügyelni erre... Most viszont szépen fokozatosan kizárom ezt a kissé már fölöslegesnek tűnő gondolatmenetet a fejemből és a jobb kezemmel elkezdem felvésni a rúnát a levegőbe, ehhez pedig természetesen társul egy erős koncentráció is... A környezetemen pedig látom is a reakciót, de ugyan úgy mint tegnap, elsőként nem a remélt eredmény következik be, bár közel van, ilyen fényben mindenképpen jó jel, de nem elég jó, most viszont nem teszem meg ugyan azt amit tegnap, nem okozok magamnak fejfájást, egyszerűen csak ugyan úgy ahogyan eddig is csináltam, úgy folytatom a gyakorlatot, fokozva persze a koncentrációt akaratom ellenére is egy kissé a szemeim lehunyásával, de egyebet nem változtatok.

Egy ideig még "tartom" a rúnát, ha megfogalmazhatom így, de már a kezem is túlzottan remeg, így rövidesen kénytelen vagyok abbahagyni, végre... Még néhány vonást teszek, majd pedig leeresztem a kezemet, mind a kettő zsibbad már, ugyanis órák óta ezt csinálom, holnap valószínűleg olyan izomlázam lesz, amit nem tapasztaltam évek, talán évtizedek óta, de úgy érzem, hogy megérte. Megfordulok és töltök egy kevés vizet a vízforralóba, amit rá is kapcsolok utána, amíg pedig az dolgozik addig a könyvemhez gurulok és bár nem olyan könnyű így az... Ellenben nem is kegyetlenül nehéz, szóval jegyzetelni kezdek, minden apró észrevételt amit az elmúlt pár órában volt szerencsém észrevenni, ezekből kiindulóan lehetséges módokat a folytatásra, hogy hogyan és miként kéne, ha végre ez megy normálisan, amihez már több mint biztos, hogy nem kell sok idő... Sőt... De most nem számít. Szinte pontosan a jegyzetelésem befejezésével egy időben szólal meg a vízforraló, amelyből a vizet át is öntöm egy edénybe, amelyben már benne van a teafilter, igaz a felcsapódó forró gőz kicsit kellemetlen, de messzemenően nem annyira, hogy akár egy fintor megjelenjen tőle az arcomon... Van egy olyan érzésem, hogy a fájdalomküszöböm hála a még mindig nem oly régen történteknek iszonyatosan magas. Furcsa lenne, ha nem bírnám a gyűrődést azután, hogy mentálisan is szét lettem szedve, plusz fizikailag is, szó szerint. Heh, régi " szép " emlékek.

Kissé nehézkesen, de kinyitom az ajtót és be gurulok a lakásomba egy nagy szatyornyi étellel, előre elkészítettel természetesen, plusz néhány egyéb dologgal, mert néha ezen a téren is kell utánpótlás, igaz még mindig meg tudnám oldani a páncélom viselésével az éhezési és szomjazási problémákat, de egyenlőre nincs olyan helyzetem, hogy ilyesmire szükségem legyen, addig pedig nem fogok ilyen lépéseket tenni, hiszen fölösleges lenne. A dolgaimat, amik olyanok bepakolom a hűtőbe, a maradékot amit nem sürgősebb elpakolni, azt egyenlőre pedig az asztalon hagyom, hiszen van jobb dolgom is mint az ilyen másodlagos tényezőkkel foglalkozni, most már legalább is. Mint eddig is már ki tudja, hogy hány alkalommal, felrajzolom az árnyak manipulálásához szükséges rúnát a levegőbe. Csupán csak pár másodpercbe telik amíg azokat így képes vagyok magamhoz csalni, ami jó, kifejezetten jó, már csak az a kérdés, hogy miként tovább? Kissé töri a koncentrációmat a gondolkodás, de nem vészesen, így kis nehézségekkel de képes vagyok fent tartani a mágiát, a probléma az, hogy semmi értelmes nem jut az eszembe, egészen addig, amíg...
- Bennem van... Bennem kell lennie... - Talán nem a legjobb alapozás, legalább is nem egy átlagos ember számára, de én nem vagyok átlagos, nem is leszek már soha, nem is voltam talán soha, ezért úgy cselekszem, ahogyan egy hirtelen jött ösztön  diktálja valahol nagyon mélyen... A másik karomat is felemelem, s kissé furcsa, taszításhoz hasonlatos mozgást végzek a levegőben, aminek sokáig nincs eredménye, egészen addig amíg az árnyak meg nem rezdülnek, s el nem távolodnak az ujjamtól, melyhez eddig minden alkalommal csatlakoztak, mikor sikerült ez a gyakorlat... Haladás, apró ugyan, de haladás, s talán először nem ezzel kéne megpróbálkozni, talán, még átgondolom.

Ismét arra a megállapításra jutottam, hogy ezt, amivel most próbálkozom, jobb lenne talán este gyakorolni az éjszaka közepén... Nagyjából a közepén, bár már nem vagyok benne biztos, hogy bármi különbség lenne nappali vagy éjszakai gyakorlás között, bár végül is így több árny áll rendelkezésre. Kíváncsi vagyok, hogy vajon képes leszek-e nappal is ugyan olyan erővel varázsolni? Biztosra veszem, hiszen ha kitartóan dolgozom rajta akkor eléggé erős lehetek majd hozzá, talán, nagy valószínűséggel, de túlzottan előre rohantam. Az ablakhoz gurulok, de nem nyitom ki azt, még nem, bár odakint már hűvösebb a levegő, még nem, valamit meg kell próbálnom. Felrajzolom az árnyak manipulálásához szükséges rúnát magam elé a levegőbe, majd pedig koncentrációval magamhoz hívom az épület külső oldalán lévő árnyakat, igaz azok kevesek, de nem számít, valahogy élvezettel tölt el azt nézni, hogy miként szivárog be az ablakon lényegében a sötétség... Természetesen a szobában lévő árnyakat is sikerül így megmozdítanom, s már csak maga a nyers formálás része van hátra... A tegnapi kézmozdulatokat próbálom megismételni, pontosabban nem, hanem éppen az ellenkezőjét, toláshoz hasonlító mozdulatok helyett inkább húzáshoz hasonlóval próbálkozok, hogy az egy pontba futó nyúlványai a sötétségnek ne csak az ujjam végével érintkezzenek... Beletelik jó pár percbe, mire elérek valamit, ami pedig nem egy hatalmas eredmény, de bőven több mint a semmi. Az ujjamat nagyjából az első ujjpercig elnyelik az árnyak, ez pedig... Furcsa érzés, mintha vízbe mártottam volna, mégis száraz... Egyenlőre pedig ennyi elég volt, a könyvemhez fordulok és asztali lámpafény mellett jegyzetelni kezdek és ugyan kezdetlegesen, de rajzokat készítek a megfelelő mozdulatokról, amelyek egyenlőre működni látszanak.

Ismét eljött a tanulás, vagy legalább is... Nevezhetem én ezt tanulásnak? Nem könyvből olvasom, s nem is tanártól tanulom azt, amit csinálok, lényegében magamtól kísérletezgetek és ilyen módon tanulok is de... Ez nem tanulás, ez inkább.. Önképzés jellegű kísérletezés, legalább is ehhez van a legközelebb, eddig, valószínűleg ezután is ehhez lesz közelebb mert senki sincs, akitől ezt tanulhatnám, ha pedig lenne sem hiszen, hogy hozzá fordulnék, de talán ezt már régen le is tisztáztam magamban, igen... Mindenesetre is már bőven idő van, én pedig nem szeretném sokáig húzni, hogy aztán hajnali órákba csússzak, ezért nem is várakozok tovább, amit eddig sem értem hogy miért tettem, de tettem, nem kellett rá indok... Felrajzolom a már megszokott rúnát a levegőbe, amellyel pár másodperc alatt magamhoz húzom az árnyakat, még az épületen kívül lévőket is, majd pedig miután biztos vagyok a dologban, mert még mindig kell egy kis koncentrációs stabilizálás, a húzáshoz hasonlító kézmozdulatot kezdem el ismételgetni... Az eredményhez ugyan úgy jó pár perc kell, hiszen attól függetlenül hogy tegnap sikerült eltalálni és papírra vinni a mozgás pontos mivoltát, nem azt jelenti, hogy másodjára is csak úgy sikerülni fog, ez ennél kényesebb. Viszont ténylegesen csak hosszú percek kérdése, hogy a sötétség ismételten ellepje a kezemet, ezúttal pedig már sikerül az egész kézfejemet bevonni vele. A természetemből adódóan pedig elfog az-az érzés, hogy ez nem elég... Lehunyom a szemeimet és próbálok mindent kizárni, csak én és az árnyak létezünk... Nem egyszerű, de megy, azonban visszaránt az a hideg érzés, amit a karomon végigkúszó sötétség okoz. Addig nem igazán fogok megállni, amíg az egész testemet nem tudom bevonni és már van is ötletem, hogy onnan hogyan tovább.

Egy újabb kellemetlen napon vagyok túl... Bár a kellemetlen része lényegében inkább a hőből fakad, ismételten, mintsem egyéb problémákból, amit emberek okoznak, bár tudományos alapokon ezt is okozhatják emberek de ennek alaposabban utána kéne nézni mielőtt véleményt alkotok róla, s ha ezt meg is teszem, akkor sem látom biztosra, hogy valós információkat szereznék ezzel kapcsolatban. Nem mintha bármit is számítana, az egyetlen probléma, hogy rohadtul meleg van, én pedig egész nap itthon poshadok, igaz kitöltöm a napjaimat, olvasok, edzek, néha háttérzajnak bekapcsolom a tv-t... És a legfontosabb, hogy képzem magam mágia terén. Mostanában talán az ezen való gondolkodás és agyalás teszi ki a napjaim nagy részét, hogy mi van ha... Akkor pedig miként tovább, ha nem tudom úgy alakítani mint ahogyan szeretném? Nos ez majd kiderül ha oda érek. Most viszont ismételten ideje van a gyakorlatozásnak, mint minden nap, bár nem vagyok benne biztos, hogy az esti időpont biztosan jó ötlet-e, igaz ilyenkor sokkal könnyebb, bár a múltkor már megállapítottam, hogy nem jó az, ha magamnak könnyítek a dolgokon... Majd vissza térek a nappalira, ha már ez megfelelően megy, van egy olyan érzésem, hogy rengeteg dolgot fogok még így tanulni. Mindenesetre is nekikezdek a rúna felrajzolásának, minek eredményeképpen pár másodpercen belül magamhoz tudom csalni az árnyakat, majd pedig nekikezdek a már megszokottnak mondható húzó kézmozdulatoknak, ezúttal pedig hamarabb sikerül eredményt elérni, hiszen jobban berögződtek már a szükséges mozgássorok, vagyis... A helyes mozdulatok. Szépen lassan ugyan, de sikerül, tényleg lassanként az egész kezemet vállig bevonni a sötétséggel... Remek, haladás, mindenképpen, a holnapi nap folyamán ezt meg kell kísérelnem nappal is, ha akkor is sikerül ugyan ez, akkor az este folyamán megpróbálkozhatok talán valami sokkalta bonyolultabbal is, ami nagy haladás lenne ilyen kevés idő alatt... És talán felérne egy csodával, hiszen a mágiának mégiscsak idő kell.

A nappalra betervezett program ismételten estére csúszik... Nos, egy olyan darab ember mint én hamar kifogy az élelemből, főleg, ha lusta volt elegendő mennyiséget venni. Ma már ezt a hibát nem követtem el, így valószínűleg egy jó ideig meg lesz az utánpótlás és nem kell ismételten ilyesmire elpazarolni a nap nagy részét, nem mintha sokáig tartana, csak az a baj, hogy ha elmegy az ember beszerezni valamit, akkor az egyik már hozza a másikat és így a végén képes órákat kint ragadni és az időt pazarolni, még egy olyan személy is mint jómagam, pedig engem ugyan nem sok dolog érdekel és mégis... Mindenesetre is nem számít, a lényeg, hogy most végre sort tudok keríteni arra amire napfényben kellett volna, ezt akkor viszont majd holnap. Felvésem a már bőven megszokott rúnát a levegőbe, melynek segítségével könnyedén magamhoz húzom az árnyakat, többet is talán mint szeretnék, de ez nem probléma. Pár másodpercet kivárok, majd pedig nekikezdek a másik kezemmel is a húzó mozdulatoknak, nemsokára pedig már a kezem lényegében elmerül a sötétségben, innentől pedig még egy darabig nincs megállás, addig húzom azokat amíg bírom, pár magamra nem tekintek, érzem, hogy szépen lassan elkúszik az államig és nagyjából a mellkasom közepéig...
~ Vajon mi van.. ha... ~ Kicsit kétes a gondolat számomra, de megszüntetem a koncentrációt és magát a rúnát is, bármiféle fokozatosság nélkül, az összegyűlt sötétség pedig egyszerűen füstként omlik le a földre s húzódik vissza a maga helyére...
- Érdekes.. Pedig vizes érintése van. - Mégis száraz vagyok, ezt le is jegyzetelem.

Idegesen tekintek ki az ablakomon... A mai nap is fölöslegesen telt el, mert az egyetlen amit beterveztem, nos arra sem tudtam időt szakítani... Gyűlölöm ha ez van, most ráadásul pedig fáradt is vagyok, így nem tudom, hogy belefér-e még valami a mai nap rövidke hátralévő részébe. Persze most hisztizek itt magamnak mint valami emberkölyök, ettől a gondolattól pedig megborzongok, semmiképpen sem a jó értelemben, felidéződik bennem pár emlék a gyerekkoromból ami finoman szólva is erősen semmi volt, legalább is emberi normákkal mérve, de nem ezért futkos rólam a gondolattól a hideg, sokkalta inkább attól, hogy hisztizek magamnak... Sajnos igaz, de akkor is felettébb ideges vagyok! Adok magamnak pár percet, hogy megpróbáljak megnyugodni, ami ugyan nagyon nem egyszerűen, de megy nagyjából, bár nagyon mélyen még mindig ott van a düh és a harag csírája, vagy szikrája inkább, csak arra várva hogy engedve levegőt juttassak neki és meggyulladhasson újra. Nos ez nem fog megtörténni, ami volt elmúlt, ha megint leállok rajta idegeskedni akkor csak a saját időmet fogom pazarolni. Inkább hátrébb gurulok egy keveset és bár hezitálva a gondolat miatt, hogy ez most biztosan menni fog-e, de végül felrajzolom a rúnát a levegőbe s koncentrálni kezdek, de már ezen is látszik hogy most nem vagyok elememben, ugyanis beletelik egy fél percbe, mire rendesen össze tudom egy pontra gyűjteni a sötétséget... Még ezen a ponton megpróbálkozom azoknak a magamra húzásával, így belekezdek a másik kezemmel is a mozdulatokba, ez pedig meglepően gyorsan megy, de ezúttal ismételten csak vállig, ami nekem nem elég...
~ Meg kell még próbálnom valamit... ~ Egy darabig én magam sem tudom, hogy mit, így pedig csak fárasztom magam, egészen addig, amíg amolyan isteni szikrának nevezhető módon nem jön a gondolat, amelynek megfelelően cselekszem is. Lényegében csavaráshoz hasonló mozdulatokat teszek a kezemmel, beleszőve ezeket az előbbiekbe, eredmény pedig, a mai nap második meglepetéseként... Van, de nem az, mint amire számítottam, az árnyak kissé eltűnnek a karomról, fókuszáltabbá válnak... Teljesen másra számítottam, mára pedig ennyi elég volt, holnap ezzel még kísérletezni fogok, s lehet hogy még egy jó darabig.

Ma... Ezzel pedig harmadik napja zsinórban maradt el a napközbeni gyakorlás, önképzés. Kellemetlen, ezúttal viszont be kell látnom, hogy én voltam lusta, ezzel pedig lényegében csak magamnak tettem keresztbe, valószínűleg, nem biztosan, de nagyon valószínűen. Mindenesetre is nem igazán értem, hogy miért véltem úgy, ahogyan, valamiért úgy éreztem, hogy elegendő az esti gyakorlás, hiszen mi változna nappal? Miben lenne jobb? Sokszor elmondtam már magamnak és ezután is sokszor emlékeztetni fogom magam, hogy nappal nehezebben megy az árnyak manipulálása, több energiát kivesz belőlem mint az éjszaka közepén, amikor már természetes fény igazából nincs, ha pedig nehezebb egy gyakorlat, valószínűleg gyorsabban is tanulja az ember... Valószínűleg, ez viszont messzemenően nem egy biztos állítás, nekem csak így tűnik logikusnak és benne van a pakliban, hogy tévedek. Mindenesetre is nem akarok ezen többet agyalni, elvétettem egy hibát, nem ez az első és nincs drasztikus kihatása, nem mintha érdekelne az, ha lenne, de így még annyira sem számít. Felrajzolom az árnyak manipulálásához szükséges rúnát a levegőbe, majd pedig egy kevés koncentrációval karöltve magamhoz is hívom azokat, belekezdve ezzel a második részbe, a másik kezemmel végzett mozgás segítségével lényegében ma este is próbálom a sötétséget magamra ölteni, mintha csak egy burok lenne, egy ruha talán, az árnyak pedig szépen lassan ugyan, de végigkúsznak a kezemen, át a vállamon, fel a nyakamon s le a derekamig, nos, nagyjából, egyik szememre pedig nehezebben látok... Egy darabig fenntartom ezt az állapotot, egészen addig amíg meg nem fordul a fejemben, hogy talán ilyen állapotban meg kéne ismételni a tegnapit, ezúttal viszont inkább úgy határozok, hogy nem, előbb ez legyen meg, legyek képes az árnyakkal beborítani a teljes testemet, utána jöhetnek a bonyolítások, hiszen csak szépen fokozatosan. Fel fogom viszont jegyezni, hogy a látási viszonyokat nehezíti a sötétség, nem meglepő, de bizonyos esetekre felkészülve ezt a problémát ki kell majd küszöbölnöm.

//Pótlás: 3/5 //

Gondolkodtam egy darabig, hogy mit is tegyek... Próbálkozzak nap közben is? Valóban van értelme? Még mindig nem tudhatom biztosra, de most talán meg tudok győződni róla... Nem, képtelenség, ha úgy is történnének a dolgok mint ahogyan azt sejtem, semmi konkrétumot nem fog magáról elárulni nekem, csak amit már tudok. A tarkómat dörzsölgetem egy kicsit, majd pedig belekortyolok a már hideg teába, ami így talán még finomabb is, mint forró állapotában.
~ Legyen, végül is mi bajom lehetne abból, hogy megpróbálom? ~ Ezen gondolat után még agyalok egy kicsit azon, hogy esetleg tényleg, mi rossz sülhetne ki belőle, de egyértelműen nem jut eszembe semmi ilyesmi, ha eszembe jutna sem biztos, hogy érdekelne, hiszen... Veszélyes dolgok, ugyan miért kéne nekem tartanom ezektől? Én fizikailag egyszer már meghaltam, talán nem is egyszer, nem igazán érdekel a veszély jelenléte, ha valóban van. Mindenesetre is felrajzolom a levegőbe ama bizonyos rúnát, aminek a segítségével könnyedén magamhoz tudom gyűjteni a közelben lévő árnyakat, egy keveset még az épület külső faláról is, azt a minimálisat ami mégis ott van a naptól függetlenül. Ez egy percbe sem telik bele, s amint ezzel megvagyok, a másik kezemmel a megfelelő mozdulatokkal, ismételten megpróbálom magamra ölteni a sötét burkot, ami meglepően könnyedén megy a napfénytől függetlenül, igaz nem olyan sötét maga a burok, mint este volt, kevesebb forrás van hozzá... Kíváncsi vagyok, hogy vajon képes lennék-e többszörözni? Tegnap pedig pont az ellenkezőjén gondolkodtam, nos, majdnem, az a gondolat merült fel bennem, hogy miként tudnám átlátszóvá tenni őket, hogy lássak is valamit, ne legyek vak... Hmm. Mindenesetre is a vége felé fokozott koncentrációval ugyan, de sikerül elérnem azt, amit tegnap este, illetve egy picivel többet is, mert már a másik szememet is zavarja kissé a sötétség... De messze nem nagy mértékben, ahhoz túl gyengék most az árnyak. Befejezvén a gyakorlatot a könyvemhez gurulok és felírom, hogy mikkel tervezek kísérletezni majd a gyakorlat után...
" Többszörözési, erősítési kísérlet... Valahogy elérni, hogy ne legyek vak ha körbevesz a sötétség... A pár nappal ezelőtti kísérlet fojtatása. " Végül csak eszembe jutott egy harmadik.