George Ethan lakása

Késő este, ismét... Meg vagyok elégedve a mai nappal, megtettem amit meg kellett tennem, úgymond, nem mintha hatalmas dolog lett volna, de végre megpróbáltam napközben is, az eredmény pedig meglepett, még most is nehezemre esik elhinni, hogy oly könnyedén sikerült, talán túlzottan könnyű is... Furcsa, hogy a siker hozza elő belőlem a gyanakvást, de ugyan mire is gyanakszom? Magam sem tudom, egyszerűen csak hihetetlen. Igaz, ez nem egy oly hatalmas eredmény, nem, egyáltalán nem, de ez nem számít, a haladás az haladás. Ezen az egészen felbuzdulva pedig úgy érzem, hogy bár a mai adag már meg volt, ma este még erőltetnem kell a terveimet, a képzést, hmm. Engedek az érzésnek, s az ablak elé gurulva felfestem a rúnát a levegőbe, amellyel másodpercek alatt jön a már megszokott eredmény, majd pedig a másik kezemmel a megfelelő mozdulatokkal elkezdem az árnyakat, ma már másodjára, ugyan így kifejezve, magamra ölteni. Nem tart sokáig maga a folyamat, az eredmény pedig teljes vakság, ami kissé kellemetlen, valamint talán már csak a lábaim nincsenek bevonva, talán, ami azt illeti nem látom és nem is igazán érzem. Most viszont megpróbálkozhatnék a látási problémák javításával, kiküszöbölésével... De nem, egyenlőre fent tartom a mágiát úgy ahogyan van és próbálom tovább erőltetni, ha kell akkor órákon keresztül is, töretlen koncentrációval, hiszen nincs semmi ami elvonja a figyelmem s ingerült sem vagyok.

Furcsa számomra ez a mai nap, nem tudom, hogy miért, de nem érzem magam úgy mint általában... Valami nem stimmel. Talán a mozgáshiány teszi és az, hogy nem úgy kezdődött az egész nap mint ahogyan azt évtizedek óta megszoktam. Általában reggel hatkor már fent vagyok, ma viszont mivel hajnalokig erőltettem ugyan azt, egy csomó dolog kimaradt s valahogy szokatlanul rövid a nap... Nem vagyok benne biztos, hogy ezen apró s nem jelentőségteljes tényezők miatt megérné még egyszer ezt megismételni. Az megint más kérdés, hogy a mozgáshiány nem egy apró tényező, de egy napot úgy vélem, hogy megengedhetek magamnak mint szünet, nem fog rámenni az egészségem, de többször ez nem fordulhat elő, zsinórban egymás után pedig semmiképpen sem. Végig kell gondolnom...
~ Meg akarom ismételni a tegnap estit? ~ A válasz nagyon az igen felé húz, hiszen csak akarat kérdése, hogy reggel fel tudjak kelni időben, az pedig magamat ismerve lesz elég, bőven elég, nem is igazán értem, hogy mi volt velem ma reggel, de nem számít. Itt az ideje nekilátni egy újabb pár órát átölelő gyakorlatnak. Felrajzolom a rúnát a levegőbe, s pár másodperc leforgása alatt magamhoz gyűjtöm az árnyakat, melyeket a másik kezem megfelelő mozgatásával könnyedén magamra vonok, csupán az a probléma, hogy ismételten nem látok semmit és nem érzékelem, hogy milyen a teljes eredmény, ezért megpróbálom a fejemről eltüntetni a sötétséget, egyenlőre inkább ezzel próbálkozok, mintsem az átlátással... A probléma csak ott van, hogy bár keresem a megfelelő mozgást, nincs eredmény... Hosszú este lesz a mai.

Hajnali fél öt környéke... Fáradt vagyok, nagyon és kivételesen kénytelen voltam olyasmihez nyúlni, amihez nem szokásom, hogy ébren tudjam tartani magam, kávét ittam, bár nem vagyok benne biztos, hogy érzem, igazából fogalmam sincs, hogy mit kéne éreznem, de az íze pocsék volt és még nem alszom... Furcsa, fáradt is vagyok meg nem is. Mindenesetre is eljött az idő amit vártam, amiért lényegében önkínzásnak mondható módon ébren maradtam, lassan a második napja, bár ezt így kijelenteni hazugság lenne, hiszen egy kevés, pár órás alvás közrejátszott, hiszen ezúttal szokásos időben keltem, most viszont van egy olyan érzésem, hogy semmit sem fogok aludni a következő nap estjéig, vagyis.. Ma estig, igen, kis időzavar, kellemetlen, de úgysincs senki, akit zavarna, maximum magamat zavarhatom vele, ami még mindig valaki, de.. Nem igazán számít. Mindenesetre is már egészen szép, reggeli napfényes helyzet alakult ki. Engem is meglep, hogy kivételesen tetszik a fény jelenléte, plusz az a látvány, hogy néhányak már ilyenkor igyekeznek valahová, magam sem tudom, hogy miért, de megfogott. Mindenesetre is nem érek rá ezzel foglalkozni... Ki kell kísérleteznem a sötétben látás problémáját, még mielőtt teljesen felkelne a nap. Hátrébb is gurulok az ablaktól, beburkolózva a szobám sötétjébe, nos... Valamilyen szinten sötétjébe, majd pedig felfestem az árnyak manipulálásához szükséges rúnát, amellyel könnyedén magamhoz csalogatom az árnyakat, majd pedig a másik kezemmel tett megfelelő mozdulatokkal lassan magamra húzom azokat, hamarosan meg is vakítva ezzel magam... Nos, viszonylag, kissé átlátok az árnyak sötétjén, pontosan ezt szerettem volna. Megkísérlem ismételten vékonyítani a sötétségen, különböző mozdulatokkal... S talán tíz, esetleg tizenöt perc után végre sikerül is valami, mert kissé tisztul a kép... Talán haladás, de nem vagyok benne biztos, az is lehet, hogy csak a nap egyre erősebb fénye okozza, erről csak este győződhetem majd meg, addig viszont még sok idő... Nem fogok aludni. Ha ez most végre egy sikeres első lépés ebben a kísérletben, akkor ezt a problémát megoldottam, vagyis meg fogom, talán még azt is kikísérletezhetem, hogy rendesen lássak a sötétben... Vagy hogy azon keresztül figyelhessek.. hmm... Még kiderül, mindenesetre is ezt lejegyzetelem.

Nem tudom, hogy a mai napi hanyadik kávé gőzölög itt mellettem, ahogyan a kinti sötétet figyelem, nos, már amennyire sötét van New Yorkban. Nem egy számottevő jelenség, bár minden nézőpont és hely kérdése, de ez most nem számít. Iszonyatosan fáradt vagyok, nehéz összeszedni a gondolataimat és eléggé úgy érzem, hogy nagy hibát követtem el a többnapos fent léttel. Nem vagyok hozzászokva ehhez az életmódhoz, bár a kávé életben tart, most már biztos vagyok benne, hogy azt érzem, hiszen mi más lehetne még bennem ami előre hajt, az emberi vésztartalékokon kívül? Azokról pedig a legtöbben tudják, hogy nem ilyen helyzetekben szoktak elégni a szervezeten belül, de ez most... Megint nem számít. Sokszor használom ezt a kifejezést, feltűnt, de mit is tehetnék, ha egyszer így van. Megdörzsölöm a szemeimet, majd pedig lekapcsolom a lámpát, a sötét pedig hirtelen olyannyira hívogatóvá válik, szinte hallom ahogyan alvásra próbál kényszeríteni, de nem engedek neki. Az egyik kezemmel felfestem a rúnát a levegőbe, melyekkel, ugyan most már bőven nem olyan könnyedén, de még így is képes vagyok magamhoz csalogatni a sötétséget, ezt követően pedig a másik kezem mozgatásával vonom be magam az árnyakkal, igaz ez sem megy olyan egyszerűen mint korábban, de nagy nehezen az arcomat még sikerül eltakarnom. Itt próbálom beleszőni a korábban talán sikeresnek tűnt mozgást, de nem érzékelek semmit, legalább is egészen addig, amíg talán egy nagyon apró fénysugár át nem szűrődik, mint mondtam, talán, nem vagyok benne biztos. Egy darabig próbálkozok, de végül így, ebben a helyzetben nyom el az álmosság a tolószékben.

Az elmúlt két, talán három?... Három, igen. Tehát az elmúlt három napot őszintén szólva, bár kicsit szégyenlem magam előtt, hiszen nem szokásom az ilyesmi, de pihenéssel töltöttem, a rendszeres éjszakai gyakorlatok és a hosszan hajnalba nyúló "bűvészkedés", hogy ilyen gúnynévvel illessem amit csinálok, eléggé sok energiát kivesz az emberből főleg úgy, hogy reggel hatkor kel és ebből nem hajlandó alább adni. Így tehát kellett pár szabadnap, amiken összeszedhettem mindent, kipihenhettem magam, s lám, meg is volt, s talán érthetőek is, de akkor is... Na nem lényeg. Ami számít, hogy ismét olyan állapotban vagyok, hogy beleáshatom magam a tanulásba, vagy inkább tanulmányozásba és próbálgatásba, mert ezt én még mindig nem nevezném tanulásnak. Egy, még gőzölgő bögrényi tea mellett felcsapom a könyvemet, hogy megnézzem mit is jegyzeteltem utoljára, de csak az első egy mondatot kell elolvasnom, onnantól kezdve megvan, s az is beugrik, hogy hol jártam, ami sajnos bizonytalanság, mivel nem voltam benne biztos és még így visszaemlékezve sem vagyok benne biztos, hogy amit láttam azt valóban láttam-e, vagy csak a szemeim vertek át. Mindenesetre is a mozgás talán még megvan... Igen, az megvan, arra emlékszem. Nos, csak egy módszerrel tudhatom meg, hogy amit láttam haladás volt-e vagy csak a képzeletem szüleménye a fáradtság miatt, így hát neki is látok. Felrajzolom a rúnát a levegőbe, mellyel magamhoz csalom az árnyakat, majd pedig a másik kezem megfelelő mozgatásával ismételten szinte ruhaként, bár... Inkább burokként magamra öltöm azokat egészen addig, amíg vakká nem tesznek. Eztán pedig ismételgetni kezdem azt a mozdulatot, ami a múltkor működőképesnek bizonyult, vagyis aminél érzékeltem valamit, igaz hogy nem sikerül eltalálnom pontosan, ezért korrigálnom kell, nem is egyszer, s nem is igazán történik semmi.... Ez viszont nem azt jelenti, hogy feladom, kitartóan próbálkozok tovább.

Szerk: //pótlás: 4/8 //

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, de végre... A kitartó és töretlen próbálkozásnak köszönhetően sikerült valami eredményt elérni, mert ugyan eléggé homályosan, de valóban fényt vélek felfedezni, avagy átszűrődni a sötét fátylon, amit magamra borítottam a mágia segítségével, ez pedig csak ösztönöz arra, hogy folytassam, igaz nem kevés erőfeszítésbe sikerült csak ennyit elérni, de most már nem vagyok hajlandó addig megállni, amíg legalább az ablak körvonalait nem látom. Két probléma van, hogy a kezeim megint fáradtak, hiszen végig a levegőben tartottam őket, meg lényegében hajnalok hajnala van ismét, jómagam is fáradt vagyok, igaz a sok pihenésnek és relaxációnak köszönhetően messze nem olyan szinten, mint amennyire átlagos körülmények között fáradt lehetnék, vagy lennék... A siker pedig mint mondtam, mindenképpen ad még egy kevés löketet, hogy folytassam, s mivel sikerült megtalálnom a megfelelő mozdulatot, hamarosan sikerül is elvékonyítani az arcomat takaró sötétséget, igaz érdekesen lilásak a fények, de ez a látvány valahogy... Kellemes, ismerősen kellemes, de fogalmam sincs, hogy miért, egyszerűen csak ismerős, mintha már láttam volna így a világot, de nem rémlik, hogy valaha csináltam volna hasonlót. Furcsa, de a lényeg, hogy sikerült, s holnap, avagy ma természetesen még próbálkozni fogok vele, biztos ami biztos alapon, ha pedig működik, akkor lehúzhatok egy kikísérletezni valót, s leírhatom a technikáját és végre áttérhetek talán egy másik projektre... Az árnyak alapfokú manipulálása is eléggé bonyolultnak bizonyult, s van egy olyan érzésem hogy a felénél nem járok, s majd még ki kell kísérletezni, hogy miként hozzak létre belőle szilárd anyagokat, mint a penge amit eddig használtam, szerencsére azon keresztül lesz majd kiindulási alapom, a probléma ott van, hogy máshoz nincs, de továbbra is hiszek benne, hogy egy vagyok ezzel a mágia ággal, mégiscsak az örökségem s ebből kreáltak, bennem kell, hogy legyen, talán ez az egyetlen dolog amit a sajátomnak nevezhetek, most, vagy majd... Azonban most jelen pillanatban befejezem a gyakorlatot, hiszen megvan a várva várt siker, s lefekszem aludni.

Kissé türelmetlenül ülök a székemben...
~ Idő van már?... ~ Nos, nem mintha pontosan időhöz mérhetném amit csinálok, olyan téren pedig már régen határon belül vagyok, hiszen azt figyelem, hogy mennyire van más sötét, s ami azt illeti... Nos... Eléggé, úgyhogy nem is igazán értem, hogy mire várok még, de mégis várok. Talán mégis tudom, kell pár perc ugyanis még amíg összeszedem a gondolataimat, pontosabban amíg kikeresem azt az egyetlen egy fontosabb mozdulatot az emlékek közül, azt a mozdulatot amiért órákon át szenvedtem, vagy legalább is kísérleteztem, amíg haladok vele, addig szenvedésnek nem nevezném. Mindenesetre is a szoba közepére gurulok, majd pedig nekikezdek a már megszokott módon, felrajzolom a rúnát a levegőbe, s magamhoz húzom az árnyakat, majd pedig a másik kezem megfelelő mozgatásával azokat végig vonom a kezemen, majd pedig valamennyire a felsőtestemen is, egészen addig amíg a sötétség el nem takarja az arcomat. Ekkor jöhet lényegében a második lépés, ami gyakorlatilag a harmadik lenne, de az első kettő már oly szinten egyszerű... Talán legközelebb próbálkozhatnék azzal, hogy nem a kezemen keresztül próbálkozok az árnyak magamra erőltetésével, vagy talán előbb másik irányba taszítás... Hmm, nem ezeken kéne gondolkodnom. Vissza terelem minden figyelmemet arra, amivel most foglalkozok inkább. Pár percig próbálkozok azzal, ami tegnap este működni látszott, s az eredmény nem is várat magára, nem sokat legalább is, szép fokozatosan tisztulni kezd a kép, s ismételten lilás fényben látom a kintről beszűrődő fényeket, továbbra is kellemes. Ezzel befejezem a gyakorlatot és hagyom füstszerűen vissza gomolyogni a sötétséget oda, ahova tartozik jelenleg, s felkapcsolván a lámpát jegyzetelésbe kezdek, valamint rajzolni, s amint mindent papírra vittem aláhúzom a következő kísérletezni valót...

Izzadtan fordulok át az ágyam másik oldalához...
~ Ez a tetves meleg... ~ Nehezen megy ma az alvás, úgy érzem mintha a megszokottnál nagyobb lenne a meleg, alapból ez a helyzet, de ma végképp... Beteg lennék? Nem, erősen kétlem, akkor fáznom kéne, azt hiszem, nem vagyok orvos, de... Rendben, eddig bírtam. Fáradtan felülök, legalább és feltápászkodom az ágyról, majd pedig átülök a székembe és egy pár percnyi szemdörzsölgetés után, mert mégiscsak égnek a szemeim a fáradtságtól, a lámpakapcsolóhoz gurulok és felkapcsolom azt.
- Akkor.. A mai nap ezzel kezdetét vette... - Fáradtságomban már magamban beszélek, igaz ez nem újdonság, szokásom hangosan kimondani a gondolataimat, de talán néha nem kéne, vagy... Mégis? Végül is nincs ezekkel semmi baj. Ami problémás az-az, hogy olyan szinten reggel van és bőven korán, hogy egyrészt még a nap sem kezdett el kelni, másrészt pedig ötletem sincs, hogy mivel kéne kitölteni ezt a plusz időt... hmm... Talán zuhanyzással. Igen, ez mindenképpen jó ötlet... Nem, azzal ráérek hatig, de... Tévé? Nem, de talán mégiscsak... nem. Talán meg kéne ragadnom az alkalmat hogy még sötét van és gyakorolnom kéne, ez legalább egy épkézláb ötlet, de vagyok olyan állapotban, hogy ez valóban sikerüljön? Nos egy hideg zuhany után mindenképpen lennék, az már más kérdés, hogy nem vagyok hajlandó reggel hat előtt, magam sem tudom, hogy miért és tény, hogy próbálkoztam már mágiával ennél sokkal fáradtabban is, igaz az eredménye olyan is volt mint amilyen, de ettől függetlenül meg kell próbálnom, ebből pedig megint kávézás lesz. Mindenesetre is fáradtan, de végül felrajzolom a megfelelő rúnát a levegőbe, mellyel magamhoz csalom az árnyakat, igaz a lámpafény kissé problémássá teszi, de nem nehézzé, csupán kisebb a hatás egy kicsivel, az árnyak... Gyengébbek, még mindig ki kell erre dolgoznom egy megoldást, hogy nappal is ugyan annyival tudjak dolgozni, vagy többel, hmm, többszörözés? Igen azt hiszem ilyen néven írtam le, de most nem lényeg. A másik kezem megfelelő mozdulataival az könyökömig húzom az sötétséget, majd pedig egy újabb fajta mozdulatba kezdek, mely egyszer már meglepően könnyen sikerült, ezúttal viszont kell egy kis idő mire sikerül felidéznem, kis idő alatt pedig egy jó húsz percet értek, ami ilyen állapotban nem a legkellemesebb, de végül csak működik, az eredmény pedig magéért beszél, az árnyak vékonyodni kezdenek és formát vesznek fel... Bár nem konkrét forma ez, talán... Valamilyen csápokhoz tudnám hasonlítani, érdekes, kíváncsi vagyok, hogy mit fogok tudni ezzel kezdeni a későbbiekben.

Ismét egy nagyobbnak mondható pihenésen vagyok túl, nem egészséges ez a hajnalokig tartó gyakorlatozás, korán kell kelnem, különben, ha engedek akkor fel fogom cserélni a nappalt az éjszakával, az pedig semmiképpen sem lenne jó, mert megint erőfeszítésekbe telne visszaszokni és ha valamit intézni kell, akkor mégiscsak napközben egyszerűbb, mert akkor vannak nyitva a boltok, leszámítva pár éjjelnappalit és egyebeket, amik huszonnégy órában nyitva vannak. Felsóhajtok, bár nem fáradtan, ez inkább amolyan unott sóhaj.
~ Túl sokat pazarolok az időmből, sokkalta több dologra szánhatnék időt amit... Hmm.. Mikre? ~ Jó kérdés, nincs semmi amivel el tudnám ütni az időt, leszámítva a gyakorlást.. És ezt is fogom tenni, s talán valóban, az elkövetkező napokban lehetséges, hogy jobban rá fogok feküdni erre a témára és próbálkozok majd valami értelmessel nap közben is, csak még egy kísérletet tennem kell a múltkorival kapcsolatban, hiszen csápokról van szó, azokkal pedig a későbbiekben rengeteg dolgot kezdhetnék. Nem is igazán kell több, lekapcsolom a villanyt és oda gurulok az ablak elé, hogy közvetlen fény, bár nem természetes fény ugyan, az most nem is kell, de közvetlen fény legyen és lássam, hogy mit csinálok, hogy mennyire erősek azok amiket kreálok. Felrajzolom a rúnát a levegőbe, mellyel könnyedén magamhoz húzom a sötétséget, majd pedig a másik kezemmel, ezúttal a megszokott húzó mozdulatok helyett egyből a csavarás félével próbálkozom. Az eredmény érdekes, felettébb érdekes, az árnyak hosszan összefonódnak s egy csápféleséget alkotnak... Lenyűgöző, meg kell valljam, egyszer talán akár bilincsként is szolgálhat, vagy láncként, ha valamit vagy valakit egy helyben kell tartani a jövőben, majd még kiderül. Mindenesetre is ilyen állapotában próbálom meg a kezemre húzni az árnyakat... Érdekes eredménnyel, működik, de furcsán öt külön ágban, nem pedig az egészet fedve, végül pedig előáll a korábban látott állapot... Le kell írnom az eredményt, haladás.

Meglepően gyorsan peregnek a napok, némelyik úgy elszáll, hogy az ember szinte észre sem veszi, s már nem igazán tehet mást, csak aludhat, nézheti a tévét, vagy tehet egy sétát az esti városban. Eme legutóbbit jómagam nem szeretem, mert amióta a képembe tolakodtak azzal a kamerával a kikényszerített kitüntetésen, amit alaptalannak vélek, hiszen bár akartam, nem tudtam sokat tenni... A lényeg az, hogy azóta nem szeretek még annyira sem emberek közé menni, mint amennyire ezelőtt tettem, ugyanis figyelnek és ez felettébb irritáló tud lenni. Mindenesetre is este van már, egy ideje sötét is, talán úgy két órája, erősen talán, bár az időt nem tudom most pontosan megmondani, igaz csak két mozdulatomba kerülne elővenni a telefont és megnyomni rajta egy gombot, de inkább nem élek ezzel. Helyette inkább felkapcsolt lámpánál a szoba közepére gurulok, s felfestem a megfelelő rúnát, amellyel magamhoz húzom az árnyakat még az épület kinti faláról is, s egy kevés az ajtó alatt is átszivárog. Nem igazán tudom kontrollálni, hogy meddig érjen, igaz találtam rá módszert, szimpla koncentráció kérdése, de ezt majd még meg kellesz tanulni, amilyen alap pedig ez a mozdulat... Nos, van egy olyan érzésem, hogy akaratom ellenére is meglesz, de ha nem, akkor erre is szánnom kell majd pár napot, amivel természetesen semmi probléma nincs. Mindenesetre is, ezúttal mással akarok próbálkozni, ugyan olyan, mint ami eddig volt, hasonló legalább is, ezúttal is mozgatásról lenne szó, csupán másik irányba, előre, nem pedig magam felé. A másik kezemmel toló mozdulatok sorozatába kezdek bele, egyenlőre bármiféle eredmény nélkül... De türelmes vagyok, nem kapkodom el, egy fajtát többször is próbálok, hátha csak idő kell, vagy nagyobb összpontosítás.

A tegnapi próbálkozásom során sajnálatos módon nem sikerült haladást elérnem, ez persze nem azt jelenti, hogy feladom, ugyan, nem vagyok a feladás híve, sosem voltam, ezután sem valószínű, hogy valaha is fel fogok adni bármit is amit elhatároztam, igaz ez éppen egyáltalán nem számít... Vagyis, egy minimálisat ha úgy nézzük, hogy lényegében ez hajt előre mindenben amit teszek, más okom ténylegesen nincs, hiszen nincs értékem amit meg kéne védenem, nincs olyan személy aki miatt megérné minden nap felkelni és még sorolhatnám de lényegében csak önmagam sajnáltatása lenne... Magamnak, aminek végképp semmi értelme sincs, nem mintha más számára lenne, így tehát ezt inkább le is zárom. Ami a mágiát illeti, csak úgy érhetek el bármit is ha nem adom fel és egy sikertelen próbálkozástól nem fogok görcsölni, nem haltam bele... A későbbiekben talán fennálna ilyesminek a veszélye, nem tagadom, de most még biztosra merem venni, hogy nem fenyeget életveszély, vagy csak én vagyok nemtörődöm és nem veszek figyelembe minden eshetőséget, ami nemvalószínű, mert ezek olyan szinten... Alapok, lényegtelen alapok, hogy egyszerűen kizárt, hogy bármi veszély legyen bennük. Mindenesetre is ez megint csak felesleges szócséplés, inkább a lényegre is térnék. Felrajzolom a rúnát a levegőbe, s annak segítségével magamhoz húzom az árnyakat, majd pedig ismételten a másik kezem mozgatásával próbálom azokat eltolni magamtól, egyenlőre véletlenszerű mozdulatokkal, mivel tegnap ugyebár nem sikerült rájönnöm, hogy melyik lenne a tökéletes, ezúttal viszont semmiképpen sem állok meg addig, amíg nem sikerül valamit elérnem.

//Pótlás: 5/10 //

Odakint, bár igencsak lassacskán, de kezd világosodni, én pedig még mindig nem jutottam semmire, pedig töretlenül próbálkoztam, legalább is... Nos, tartottam szüneteket, természetesen kellettek, hiszen mégiscsak megerőltető egy ugyan olyan mozgást végezni órákon keresztül, s pár percnyi pihenő kellett olykor-olykor, de nem számít. Iszok még egy keveset a kávéból, ami igaz nem valami friss már, de még bőven jó, a lényeg az, hogy még nem romlott meg... Nos, hűtve volt tartva, szóval kellemesen hideg, magában ez a tény is felkelt valamennyire. Mindenesetre még egyszer meg kell próbálnom a mai nap során, vagyis... Nos, a reggel során, mert ma még biztosan meg fogom próbálni estefelé, talán délben is, talán, majd még eldől, attól függ, hogy miként fog alakulni a napom. Most viszont felfestem a levegőbe még egyszer a megfelelő rúnát, majd pedig miután azzal magamhoz gyűjtöttem a sötétséget, a másik kezemmel toló mozdulatok ismételgetésébe kezdek s próbálok olyanokat keresni, amelyeket eddig még nem próbáltam, már-már furábbnál furább helyzetekben van a kezem, de továbbra is semmi, illetve... Az egyiknél talán látok egy kevés ellentétes mozgást, talán, ezért azt kezdem el ismételgetni és tényleg, talán látok valamit, de nem vagyok benne biztos, nagyon nem, van egy olyan érzésem, hogy ezt jobb lesz kipihenten folytatni, igaz ha hatkor akarok kelni akkor egyáltalán nem leszek kipihent, talán most az egyszer kitolhatom a kelést későbbre... Most az egyszer, nem szabad rászoknom efféle, hogy is mondjam, luxusra, különben idővel el fogok puhulni és az edzéssel is le fogok állni, mert az ember könnyen megadja magát mindennek ami lehúzza, mert mégiscsak egyszerűbb úgy élni az életét... Most pedig, alvás.