Inoue Fujiko

Név: Inoue Fujiko
Egyéb név(i): Fujiko, Fuji
Faj: mutáns
Nem: nő
Jellem: Jelenleg semleges és nem avatkozik közbe // ez módosulhat nagyon erős behatásra
Személyazonosság: 1735-60 között ismert Gésa volt, 1761-2023 ismeretlen(titkos)
Születési helye és idő: 1720. december 19. Edo
Kor: 303 ( megjelenésre 70 éves jelenleg de képes befolyásolni)
Család: Inoue Akihide (apa), Inoue Aimi(anya) (halottak)
Foglalkozás: Gésa (1730-1760), Írnok (1761 - 1880, 1970 - 2023)
Testmagassága: 167(cm)
Testsúlya: 59 (kg)
Szeme színe: fekete
Haja színe: fekete
Bőre színe: világos
Különleges ismertetőjel: -
Repülési sebesség: -
Egészségi állapot/ betegségek: egészséges

Életrajza:

1720 - 1760
Megszülettem mint mindenki más. S viselkedtem is úgy mint ahogy bárki más ki körülöttem volt. Figyelmes de mégis gyerek voltam. Tíz évesen viszont már csak figyelmes és szorgalmas. Mert innentől kezdve gésának tanultam. És sok mindent kellett megtanulnom. De ez így igazán rendjén is volt hiszen ezért voltam ott. Hogy tanuljak, szóval, nem volt próbálnám vele. Bár legtöbbször már untam és sokszor inkább hagytam volna már mégis kitartóan álltam mellette. És ment is. Nem voltam kétbalkezes se, sőt ügyes is voltam és ahogy idősödtem persze csak több dolog lett amit még meg kellett tanulnom még azok mellé miket már megtanultam kisebb koromban. De az évek csak mentek és én nem adtam fel, hogy minden menjen, és jól. A város is nyugodt volt. Egy jó ideig nem voltak se ott se velem problémák de sok és egyre több, gyakoribb tűzesetek. 1760-ban én is az egyik épületben voltam ami kigyulladt. Az épület teljesen porig égett. Én valahogy, valamiért túléltem. Bennégtem pedig, emlékszem rá tisztán ahogy a lángok marcangoltak fel. De mikor ismét kinyitottam a szememet a korházban voltam letakarva. Szenes voltam de nem fájt semmim se. Halottnak lettem nyilvánítva de mégis éltem. Nem lehetett tévedés, hiszen abba a tűzbe bele kellett volna halnom… De mégse haltam meg. Lépéseket hallottam ezért menekülni kezdtem. Leszálltam az ágyról mire fektetve lettem és kimenekültem a szobából. Kifelé az épületből ruhát szereztem magamnak és kimenekültem a városból. El messzire. Nem tudom, hogy mi történt, nem tudom, hogy mi történhetett volna, hogy ha meglátnak ott és élek. El kell bújnom és rájönnöm, hogy mi történt. És így is lett. Egy évig csak bujdostam mindenki elől és magam elől.

1761 - 1880
Az országot elhagytam miközben menekültem és amerikában kötöttem ki. Pár évig csak lézengtem és nem tudtam, hogy mit csináljak. Egyik nap arra eszméltem fel, hogy elkezdtem megfiatalodni. Napról napra egyre fiatalabb lettem és féltem, hogy túl fiatal leszek ha nem jövök rá, hogy mi történik. Elkezdtem csak lejegyzetelni először a napjaimat. Lassan kezdtem rájönni is, hogy mi történt velem és bár vissza fiatalodtam 17 évesnek sikerült megállítanom ott a folyamatot. És rájöttem, hogy így bármeddig el fogok tudni élni. De mégis mit csináljak ennyi idővel? Még jó ideig csak töprengtem és naplót vezettem a napjaimról aztán rájöttem. Meg is írhatnám azt amit látok, ami történik a világgal. Végül is, nem tudok igazán mást elképzelni, hogy mit csinálhatnák…
És hát így is tedtem. Elkezdtem megírni a világ történetét. Szereztem könyveket, tintát és tollat hozzá és nekiálltam leírni a mindennapok folyását és a nagy eseményeket a világban. Éveken keresztül, töretlenül csináltam miközben egyre és egyre jobban rájöttem, hogy hogyan tudom befolyásolni a saját koromat is fel vagy le. Évekkel ezután még arra is rájöttem, hogy hogyan tudom ezt másokkal is megcsinálni bár nem igazán tettem utána. Inkább ismeretlenül maradtam mindig a háttérben meg. Nem akartam, hogy bárki is megismerjen vagy felismerjen. És senkit sem engedtem közel sem.
Úgy száz évig csinálhattam ezt aztán az utolsó morzsányi lelkesedésem is elszállni látszott. Hírtelen elvesztettem az egész értelmét és a motivációmat is. 15 hatalmas könyvvel végül egy utolsó útra indultam el. Egy útra minek végén már le fogom hajtani a fejemet egy álomra. Annyi mindent megírtam, hogy már nem akarom ebben a korban ezt tovább csinálni. Ledőlök inkább és alszom. Alszom míg nem lesz bármi ami kikelt abból az álomból. Bármi ami ér annyit, hogy felkeljek és folytassam miatta. Egy hegyláncnál álltam meg végül, az lett az utam vége. Az egyikben találtam egy barlangot ahol lepakoltam a könyveket az egyik sarokba majd kicsivel odébb lefeküdtem. Fél napig csak bámultam a plafonját a barlangnak és nem csináltam semmit. Nyugalom szállt rám akkor és úgy éreztem, hogy jól fogok dönteni.
- Ha nem kelek fel soha többé hát legyen úgy. Akkor tudni fogom, hogy mindent megírtam ami megérdemelte a kiváltságát.
Csuktam végül be a szememet és szinte el is aludtam rögtön. Nem tudtam, hogy most fel fogok-e kelni pár óra múlva kipihenten vagy soha többé. De nem zavart mert nyugtató volt a csend ami körbe ölelt a pillanattal mikor lehunytam szemeim álomra.

1880 - 1970
Eme 90 évet álomban töltöttem el. Mély s hosszú álom mely zavartalan volt s csendes. Nem zavart meg se gondolat se érzés. Csupán a mindent ölelő csend s sötétség volt társam. Nem is tudtam, hogy miképpen telik az idő miközben én aludtam, rejtőzve egy hegyvidék erős ölelésében. Nem is tudtam, hogy lesz-e bármi ami felébreszt majd ismét, valaha is ki fogom nyitni a szememet de a gondolat sosem merült fel bennem ahogy az érzése se. Álomtalan csendes magány volt ez. Egész egy pillanatig mikor a sok éves, mely számlálatlan tornyosult már mögöttem melyet mozdulatlan töltöttem megtörte valami. Átért az első érzés, s az első gondolat mely tudatomat s testemet mozgásra hívta újra. Egy tudat volt minek köszönhető volt ez. De, hogy kié volt az nem tudom. De nem siettetem semminek az idejét. Megismerem majd időben azt kinek jelenléte áttörve fekete, néma leplemet mi álomtalan alvásom övezte.

1970 - 2023
Szemem lassan nyílik fel. Elgémberedett testem lassan mozgásra kel. Vastag por réteg ült meg rajtam s pókháló is szegi ruhám mely sikertelen harcot vívott az idővel. Párnám mely fejem alatt volt már nincs ott. El ette az idő fejem alól. Ahogy felülök a por testemről leszalad mind egyszerre. Felverem a csendjét a hegy terében s a levegőt megtölti a por. Orromba is jut s tüsszentek egyet ami hangosan vízhangzik a majd üres térben. Orromat megtörlöm majd földig érő hajamat hátra söpröm vállam mögé és lassan balra a sarok felé tekintek el hova álmom előtt tettem írásaim. Por s pókok szövete borította a könyveket de kitől vettem azokat nem hazudott életük hosszáról. Odalépve mellé lesöpröm róla a port s letisztogatom egy kicsit. Lassan felnyitom és lapozok párat benne. A könyv s a tinta is még jó. Olvasható s lapozható. Nem semmisültek meg az idő alatt mit alvással töltöttem. Becsukom a könyvet s rendezett, lassú léptekkel indulok meg kifelé a hegy gyomrából. Nem hosszú az út de elég ahhoz, hogy mire végére érjek már érezzem tagjaimat ismét, rendesen. Egy fájó zsibbadás tör még rám mikor kilépek a barlangból és a naplemente fénye elvakít egy pillanatra de nem tántorít vissza, hogy gyönyörködjek abban.
- Vajon mely év lehet ez?
Töprengek el a gondolaton majd a hegy lába felé indulok meg. Mikor álomra hajtottam fejemet csupán órányi járóföldre innen volt egy falu. Ezt az idő foga rágta ruhám helyére illendőbbet ott biztosan találhatok. Bár elvetem a gondolatot most mégis másét kell elvennem. De egy ruha nem okoz nagy veszteséget. Nem hiszem, hogy bárki oly sokat sírna ha egy ruhája tűnik el egy este. S a gondolkodás közepette le is érek, a völgyet át szegve elérek oda hol a falut reméltem találni ám más fogad ott. Megváltozott a látvány. Épület s az utca is. Kongó üressége a legkissebb a meglepetések sorában melyet a látvány okoz mi elém tárul. A falakat tapintom s simítom végig ahogy azokhoz közel állva sétálok végig. Sok évnek kellett eltelnie. Nagyon is soknak. Szememet végül az új látvány varázsát megbontva egy már már ismerős épület ragadja meg. Külsőre, jellemre hasonlít rá mégis ismeretlen érzést kelt a teaház amit látok. Fény szűrődik ki s mozgás van odabenn. Belépek az épület mellett nyúló szűk utcába s körbejárom az épületet. Méregetve azt de oly ismeretlennek tűnik minek ismerősnek kellene lennie. Végül egy hátsó ajtónál dermedek meg. Lassan megnyomva azt könnyedén nyílik ki az ajtó s mezítláb hangtalan lépek be a hátsó szobába. Kis tér s két ajtó. Balra lépek be s valami raktár lehet az a hely. De ami nekem kell most. Amit én keresek az itt van. Mosdani is tudok itt és megfelelő ruhát is lelek. Nem sokat időzök el de pont eleget, hogy még egy érkező előtt kimono-ban, magamról az idő porát lemosva tudjak kilépni az épületből a csendes utcára ismét. Egy zsák szerűség is velem tartott. Írásaimat nem hagyhatom magukra, hogy ott haljanak egyedül. Megteszem az utat ismét vissza s ott össze szedve könyveim miket 111 év alatt írtam meg magammal vihessem ebbe az új világba. S fojtathassam azt mit abba hagytam régen.
Minden új volt és minden ismeretlen. Majdnem minden. A harcokat felismertem, azt ami kibontakozott ebben az időben. Tintát s tollat szerezve fojtattam is mit abba hagytam réges régen. Írtam. Meg írtam mit láttam. Könyveimet újra munkára fogva. De mindent csak sorjában tudtam, ahogy azt lehet. Nem is sietek sehova. Ugyan miért tenném mikor a végtelen vár rám csupán. Semmi más. S így sokáig csupán ismerkedtem csak az új világgal mire rálátásom nyílt.
Amerika ez. 1970 az év mikor felébredtem. 90 évet aludtam át. Ez tényleg sok idő. Elég, hogy sok minden megváltozhasson de még így is. Nem számítottam rá, hogy í dolgokat fogok látni. Hogy egyáltalán fel fogok ébredni álmomból valaha is ismét. De így lett. Hát újra használnom kell az idő mi megadatott. Új könyveket szereztem. Újat érdemelnek ezek az évek s nem érdemlik meg, hogy a régiekben tündököljenek. Árnyakból, láthatatlan írtam le mit láttam. Egy iskola mely gyűjtötte a gyermekeket kitett pár fejezetet. De mégsem ez volt az mi igazán érdeklődést keltett. Az már itt volt mielőtt én szememet nyitottam volna ismét fel. Kilenc év telik el de úgy tűnik, hogy megtudtam azt a nevet kinek jelenléte rázott fel engem is. Apokalipszisnek nevezik s az iskolával háború lobban fel. A csata nem ül el por nélkül s a felek újra egymásnak esnek. Második fejezetet adnak a könyvükbe hét év elmúlása után. Egy második összecsapás ám az iskola kudarcot vall… Kit Apokalipszisként neveznek országokat pusztít el atom bombákkal ahogy ők nevezték meg. Uralkodóvá válik a személy. Seregeit utasítva hódoltat meg mindent mi létezhet ebben az időben. Eme Amerika öt évet búcsúztat el s egy ura lesz mikor az év 1991 lesz. Kicsit vissza dereng a régi idő. Ugyan úgy viselkedem most is mint akkor. Senkinek sem engedem, hogy lásson. De ha mégis lát nem engedem közel magamhoz. Nem lehet. Bár fájt szívemnek de még azt a helyes fiút is elzavartam. Hogy is hívták? Masahito. Igen Hjuchia Masahito volt a neve. Kedves fiúnak tűnt de nem hiszem, hogy megértette volna, hogy mit és miért teszem mindezt... De az idő meg sem állva pörög tovább sebesen. Felkerekedik az évszáma a világnak 2000-re. A világon bármi legyen csupán egy úrnak engedelmeskedik mostanra már. Nekem nem számítanak az évek múlásai de csupán nekem nem. Mégis kik húsz éve hadba vonultak és az első fejezetet indították ismét egy újabbat akarnak hozzá adni. A „zsarnok” ellen mennek. Nem adják meg a számára békés uralmat. Harcolni akarnak, hogy övék legyen ismét mit megvédeni nem tudtak már évekkel ezelőtt sem. A mutáns ki a Magneto nevet viseli ismét kudarccal számol el. Harcuk reménytelennek tűnik innen figyelve őket. Öt fejezet s három bukás az X-men-nek. Apokalipszis rengethetetlenként ül trónján mi a világ felett áll. Ám az évek megűrösödnek. A víz s a város zajossá válik. Évről évre új s új váratlan fordulatok következnek. Kik hú szolgái voltak a Nagyúrnak most trónjára indulnak. Harcba szállnak vele s ő trónját veszíti. Ám a fő, ki buzdításának hangja hívta társait lázadásra most ellenük kel. Fájdalom neve kerül most az Úri trónszék fejfájára fel az év végére…
Eltűnnek szemem elől. Üres lapokat kell hagynom könyvemben, hogy később pótolhassam majd be ezeket. Két, tán három csendes év telik el. Bár csupán csak számomra csendes évek ezek. Váró csendes évek. Húsz év múlt el. Az idő repül néha már még számomra is. S teljesen sikerül ismét uralnom magamat is. Tökéletlen tökéletesség ez hiszen sosem lehet senki sem a maga ura teljesen de a tökéletességre hajtó gondolatok minden ember s mutáns fejében motoszkál. De még mindig van mi rejtve van előttem is. Még van mely képességem az idő lakata alatt van elzárva. Addig is szokva hozzá, elfogadva nézek hébe hóba bele a tükörbe, csípem meg karomat, hogy tudassam magamat még valóságban vagyok s élek tényleg…
Az X-men ismét harcra kel ám ezúttal Fájdalom ellenségük ki ellen vonulnak s e alkalommal sikerrel is járnak. Egy év békét jegyzek fel könyvembe ezek után. De nem tart soká, hiszen csupán egy évet nyertek s a trón ura ki alkotta azt vissza tér s vissza veszi mi övé volt. Egy új lovasa is lesz, Tao-ként ismerik. Ám a történések nem úgy folynak le mint ahogy először. Lovasa elbukik ám második lovasa még oldalán áll. Tovább hatalmasodik ismét s már nagyon kevesen vannak már ellene csupán. Genosha a neve a szigetnek hova vissza vonultak kik küzdöttek az uralom ellen. Utópiának nevezték el a várost mit felemeltek. És folytatódott minden. Harc s gyilkolás. Már szinte vérré válik a könyv mibe írom a történetet.
De nem vártam volna, hogy bármi is megváltozna akármikor s élővé válhat ismét minden. De így lett. Megmentve a könyvet eme szinte gyönyörű zárás amit adtam így neki. Utopia egy virágzó metropolisz lett. Az X-men élő s a nagy uralkodó csendesült.
De ez minden csupán most van. Lehet, hogy már holnap meg fog változni minden. De lehet, hogy évszázadok múlva sem.

Képességei:
Fujiko képes saját sejtjeit akarata szerint befolyásolni. E módon meggyógyítani önmagát vagy roncsolni a sejtjeit. Öregíteni önmagán vagy fiatalítani. Ezt máson is képes végrehajtani úgy, hogy ha testi kontaktust létesít az illetővel, mint például megfogja a karját. Saját magán nem számít a sérülés súlyossága vagy típusa ugyan olyan gyorsan, szinte azonnal helyre áll a sérült terület. A roncsolás lassabb ennél. Bár az érintés pillanatában megindul ahhoz, hogy például egy alkar csupán csont legyen úgy körülbelül 20 mp kell ( kb 2 kör ).

Szakértelmei:
Beszélt nyelvek: japán ( anyanyelv), angol ( 1800-as években megtanult)
Privát előtörténet véleményezést kérsz: Nem

Megjegyzések:
Mivel korát képes befolyásolni így külseje is változik vele. Pár magasság / súly adat korral :

Magasság/Súly/Kor
120cm/30kg/11
156cm/54kg/15 ==> \
160cm/55kg/17 ====> ebben az éveiben (15 - 22) nagyobb erőkifejtésre képes mint más korban
174cm/72kg/20 ==> /
174cm/70kg/30
167cm/56kg/70

Képek:
Régen



Most

Kiegészítés:(fél éves)
Fél év. Ismét eltelt már ennyi idő mióta éberen követem ismét a világ történetét. Történések? Voltak is meg nem is. Az emberek kik megszabadultak apjuk figyelő szemei s óvó kezeitől most egymást ütik hataloméhesen holott talán nem is tudják mit jelent. Folytonos viszályok, harcok tarkították ezt az időszakot, volt is mit írnom. Velem sose történt semmi úgysem. Most is, csupán egy rémálom volt mi zargatta nyugalmamat meg. Rég nem álmodtam igazából. És Ennyi időt töltött távol trón fosztottan Apokalipszis és a népe már nem bírta tovább. Oly sokáig éltek uralma alatt, hogy már nem is tudják hogyan kell másképp. S miképp lehetne az másképp. A nép mely taszította trónjáról le most emeli vissza oda urát, hogy raboskodjon alatta ismét de mégis egyfajta békében.
Nem is tudom, de ez talán a legjobban arra hasonlít mikor a fogvatartott szerelmes lesz belé s szabadulását már már inkább érzi börtönnek s kínnak mintsem tényleges szabadságnak. De hát ahogy a mondás tartja, addig hajlítsd a fát, amíg még fiatal.