Natalie Pezzini

Nos, soha életemben nem gondoltam arra, hogy naplót vezessek, de mostanság annyi minden történt és történik, nehogy a végén még elveszítsem a fonalat vagy túltelítődjenek bennem az érzelmek, úgy vélem, ezt már meg kell osztanom valakivel, és mivel nem szándékozom senki előtt kitárulkozni, egy napló a legideálisabb választás. Hogy miért? Mert soha sem kérdez vissza, és mert lesznek olyan fejezetek és sorok, amiket nem mondhatok el másnak, ha jót akarok magamnak. Hogy azért ne csak úgy bumm-bele módon kezdjem el vezetni, rövid összefoglalóval kezdem, hogy mégis hogyan jutottam el idáig, és honnan, aztán majd meglátjuk, összejön-e az írás…

Első fejezet: korai évek

Még mikor egészen kicsi voltam, és a családom is megvolt, Queens-ben éltem. Ami a családomat illeti, nem emlékszem sok mindenre, csak néha villan fel egy-két kép, vagy nagy ritkán elfog egy kis deja vú, de semmi más. Amit biztosra tudok, az a szüleim neve, és az, hogy apám Olaszországból költözött ide, és anyámat elvéve lett amerikai állampolgár, bár ennek a költözésnek az oka is ismeretlen, még apám rokonai sem tudják, miért jött az Államokba. Az, hogy nincs sok infóm meg emlékem a gyerekkoromról, most jó-e vagy rossz, azt nem tudom. Lehet, hogy van pár olyan emlék, amit el kellett felejtenem ahhoz, hogy továbbléphessek az életben. A szomszédokat, akik akkoriban mellettünk éltek, már felkerestem, de ők sem tudtak semmi újat mondani a családomról, így életem első fejezete úgy tűnik, homályba veszet.
A fejezet vége elég tragikusra sikeredett, mivel gyerekotthonba kerültem. Erről sincs konkrét emlékem, csak az, amit később elmondtak. Állítólag tűz ütött ki otthon, és mire a tűzoltók kiértek, a házunk már javában lángolt. Én meg a szüleim bent ragadtunk, viszont senki se mert értünk bemenni, mert a helyzet reménytelennek tűnt. Aztán egy rendőr, nem törődve a saját testi épségével, mégis bevetette magát az égő épületbe, és sikerült engem kimentenie, a szüleimmel viszont már nem járt ilyen szerencsével, és ők nem jutottak ki. Mikor ez történt, hét éves voltam. A házból nem sikerült szinte semmit se épségben kihozni, csak a karkötőm maradt meg, amit aputól kaptam. Az eset nagyon megrázhatott, hogy nem emlékszem semmire, de nem is csoda. Ki tudja, milyen hatással volt ez az egész a személyiségem alakulására? Sokszor gondolok bele, milyen emberré váltam volna, ha ez a tragédia nem következik be, és apu meg anyu túlélték volna.

Második fejezet: az intézetben, tanulmányok

Hát, az intézet nem volt éppen egy leányálom. A gyerekek legtöbbje elég rossz családi hátterű, gonoszkodó meg kegyetlen volt. Annak még rosszabb élete volt odabent, akin azt látták, hogy törékeny vagy gyenge. Igazi kis gyerekbörtön. Én meg ide kerültem. Szóval itt eléggé, mondjuk úgy, megedződtem, de mindenképpen el akartam kerülni valahova máshova. Az egyetlen lehetséges megoldás – a szökésen kívül – a tanulás volt. Emlékszem, onnan jött az ötlet, hogy egy kölyök, mivel jók voltak a tanulmányi eredményei, jobb helyre került, egy másik intézetbe. Ez viszont elég ritka volt, mert aki tényleg odaszánta magát a tanulásnak, na azt még jobban piszkálták az árvaházban. De nem volt más választásom, mert én nem akartam ott sínylődni még egy évtizedet. Szóval nekiálltam, és igyekeztem jó eredményeket elérni az iskolában. Nem kis ellenállásba ütköztem emiatt a korombeli intézetben lévőkkel.
Az elkövetkező egy év borzasztó volt, mert mikor már hónapok óta nem voltam hajlandó lesüllyedni a többiek szintjére, jött a kiközösítés. Az az egy vigaszom maradt, hogy ha kitartok, akkor végleg leléphetek innen. És valóban így lett! Megérte végigszenvedni azt az egy évet, mert feltűnt a nevelőknek és a tanároknak is a kiemelkedő teljesítményem, és úgy határoztak, átküldenek egy jobb intézetbe. Na, ott már az életszínvonal és a többi fiatal is jobb volt – persze, ott is voltak azért dolgok, de nem annyira súlyos, mint a korábbi otthonom.
Lassan befejeztem az általánost, és jött a gimnázium. El kellett kezdenem gondolkodni, mégis merre akarok elindulni a nagyvilágba. Igazából, már kiskorom óta rendőr szerettem volna lenni, biztos azért, mert egy rendőr mentett ki az égő házból, és ez mély nyomot hagyott bennem. Közben elkezdtem tanulni az olasz nyelvet, mert hát a szüleimnek az volt az anyanyelve, valahogy kötelességemnek éreztem, hogy én is beszéljem. Elég könnyen ment, szerintem a véremben volt, meg kiskoromban is még hallhattam otthon. Szóval a nyelvvizsgát letettem, és az érettségi is közeledett.
Ekkortájt kaptam egy levelet, ami meghatározta életem elkövetkező pár évét. Olaszországból jött, a rokonaimtól, akik valahogy úgy fogalmaztak, hogy felelősséget éreznek énirántam, mint rokonuk, azaz apám lányáért. Nem tudom, hogy most ennek örültem-e, vagy pedig inkább mérges lettem, hogy ezelőtt miért nem léptek velem kapcsoltba. Itt tervezgetem az életem, és akkor egyszer csak puff, váratlanul ott teremnek. De szent igaz, hogy egy rokoni támogatással a hátam mögött mégiscsak könnyebb lenne. Így hát tartottam velük a kapcsolatot, és miután leérettségiztem, az óceánon túli rokonok segítségével sikerült megszereznem az olasz állampolgárságot, de ennek a hosszú jogi részét inkább nem részletezem.

Harmadik fejezet: Olaszországban

Szóval, miután betöltöttem a 18-at, első lépésem, ami igen nagynak mondható, az volt, hogy Olaszországba utaztam, ahol apám testvére és nővére várt, meg az ő családjuk. Nagyon kedvesek voltak. Elszállásoltak, egyszer egyiküknél, máskor másikuknál laktam, miközben kivettem a részem a családi vállalkozásból, ami egy, a tengerparton lévő étterem üzemeltetéséből állt. Pincérnőként kezdtem, ami nem volt valami komoly kihívás. Később már részt vehettem az éttermet érintő pénzügyek rendezésében, eleinte csak a számlák, meg hasonlók, aztán már az alapanyagok beszerzése és ilyesmik is rám szálltak. Mikor már elég fontos szerepet töltöttem be az étterem életében, oda is költöztem, mivel az étteremnek az emeletét nem igazán használták ki, és hogy a legtöbb időmet ott töltöttem, ez elég ésszerűen hangzott. Teltek az évek, és én úgy éreztem, hogy elég jól megvagyok ott.
Ekkor azonban, mondhatni, bekövetkezett az apokalipszis, mindenütt katasztrófák és halálozások. Olaszország sem volt kivétel, és több tengerparti település is vagy elpusztult, vagy elárasztotta a víz. Az étterem is áldozatául esett egy hirtelen feltámadó áradásnak. Csoda, hogy nem dőlt össze, de így is nagy kárt szenvedett. Nem sok mindenemet sikerült kimentenem, csak a legfőbb dolgokkal foglalkoztam, nehogy bennragadjak a víz alá merülő étterembe. Eltartott legalább két hónapig, mire sikerült rendbe szedni a helyet, és újra vendégeket fogadhatott. Addig is a nénikémnél és a bácsikámnál laktam.
Nagyjából ez idő tájt, álmomban kezdett néhány emlék visszatérni elfeledett gyerekkoromból, bár ezek csak töredékek voltak, nem álltak össze egy egésszé. Mégis, felébresztették bennem a honvágyat, hogy visszatérjek az Egyesült Államokba. Viszont az ott uralkodó körülmények, meg persze a rokonok vendégszeretete visszatartott. Miután az étterem újra üzemképes állapotba került, folytattam ott a munkát, de valahogy a katasztrófa után már nem ment annyira jól az üzlet azon a parton. Még pár évig húzta, de végül apám két testvére úgy határozott, hogy nincs értelme tovább fenntartani, több veszteséget hoz, mint hasznot. Azt mondták, szereznek nekem más munkát, de én már úgy láttam, ideje volna visszatérni Amerikába, most már meg tudok állni a magam lábán is, van pénzem is, az ottani rend is nagyjából helyreállt, ahogy hallottam. Meglepődtem, mennyire nem erősködtek, hogy maradjak, milyen jól fogadták, mikor közöltem, hogy nem szeretnék tovább maradni. Lehet a végére már terhet jelentettem nekik? Akárhogy is, legalább könnyű volt a búcsúzkodás.

Negyedik fejezet: Amerikában

New York teljesen megváltozott, amíg távol voltam. Egyszerűen, mintha egy másik város lenne. De lehet, hogy ezt csak a távollétem miatt látom így. Első dolgom volt, még mielőtt egyáltalán repülőre szálltam volna, hogy keressek magamnak egy lakást, amit megvehetek. Így, mikor már a városba értem, ott várt egy üres lakás, a bútorokat meg később szereztem be. Ráment majdnem az összes pénzem, amit Olaszországban dolgoztam össze, de valahol csak kell lakni, nem?
Ezt követően jött a munkaszerzés. Végre valóra válthattam az álmomat, miszerint egyszer rendőr leszek. Persze ez egyáltalán nem zökkenőmentes egy dolog. Ott van a sok tanulnivaló és a fizikai próbatétel. Ezért már a jelentkezés előtt el kellett kezdenem edzeni, és míg a felvétel tartott, pincérnőként vállaltam ideiglenesen munkát, ami bár nem fizetett jól, de legalább valamicske bejött, nem csak a meglévőt költöttem.
A hónapok teltek, a képzés a vége felé járt már. És akkor, elkaptam valami fertőzést. Szinte nevetséges az egész. Egy nyavalyás rágcsáló megharapott, miközben penderítettem kifelé a lakásból. Nem azt az enyhe fajta fertőzést kaptam el, hanem azt, ami tényleg kiüti az embert. Az orvos jó erős szereket írt fel nekem, hogy ne súlyosbodjon a helyzet. És hogy ezt minek írom le? Mert ez úgy kiszívta az erőmet, hogy képtelen voltam a rendőrségi felvételin úgy teljesíteni fizikailag, ahogy kellett volna. Mekkora pech! Senki ne tudja meg, hányfajta kivégzési módját képzeltem el annak az egérnek vagy patkánynak, vagy bánom is én minek. Nevetséges… Jó, erről ennyit. Nem akarom felhúzni magam.
Szerencsére azért nem veszett minden kárba. Ha nem is lettem az az egyenruhás, kocsival meg pisztollyal felszerelt zsaru a „fizikai alkalmatlanságom” miatt, legalább alkalmazottként el tudtak helyezni a rendőrségen. Mert hát az irodákban ott is kell dolgoznia valakinek. Szóval én a négy fal között harcoltam a törvény oldalán, jelentéseket ellenőrizve, kéréseket továbbítva, míg azt vártam, hogy teljesen rendbe jöjjek, és akkor majd megint próbálkozom.
Teltek a hetek, és munkám teljesítése közben, a jelentéseket olvasva, meg a bizonyítékraktárban való rendezgetésekkor egyre inkább kezdett érdekelni a rendőrnyomozói foglalkozás. Maguk a bűntények és azok megoldása jobban, mint a rendfenntartás és a járőrözés. Hála a munkámnak, sokat meg is tudhattam erről a szakmáról, de hát a „fizikai alkalmatlanság” bélyeg erre is rá volt nyomva. Ettől függetlenül azért belemerültem a témába.
Hónapok teltek el, de gyógyulni nem igazán akaródzott, sokat betegeskedtem. Az orvos azt mondta, hogy az immunrendszeremet nagyon megviselte az a fertőzés, és a gyógyszerek is okozhattak némi kárt. Szerinte jó, ha az állapotom ilyen marad, és nem romlik. El lehet képzelni, hogyan érintett ez. Jártam egyik helyről a másikra, de a vélemények mindenütt ugyanazok voltak.

Ötödik fejezet: Fekete ügylet

Közben újra előjött néhány emlékem gyerekkoromból, főleg álmaimban. Néha még konkrét nevek vagy helyszínek is megmaradtak a fejemben, ezeket nyomban lejegyeztem. Apáról nem sokat tudtam még most sem. Igaz, hogy míg Olaszországban voltam, alaposan kikérdeztem a testvéreit, de tőlük sem tudtam meg sok újdonságot, csak annyit, hogy kilógott a sorból, és nem vett részt a családi vállalkozásban, folyton utazgatott, meg megbízásokat teljesített. Egy ilyen út alkalmával jött az Államokba, ahol végül le is telepedett.
Úgy döntöttem, hogy az emlékeim alapján kutatgatok egy kicsit, ezzel is elvonva a figyelmemet a semmi jóval nem kecsegtető állapotomról. Egy névből indultam ki, ami valamelyik álmomból maradt meg. Kiderült, hogy egy kocsmárosról van szó. Hogy mi köze lehetett apámnak őhozzá, halvány gőzöm sincs.
Szóval elmentem abba a kocsmába, hogy érdeklődjek egy kicsit a dolog felől. Miközben iszogattam a sörömet a pultnál, vártam az alkalmas pillanatot, hogy megszólítsam a tulajt, aki egyben a kiszolgáló személyzet is volt, de valahogy sosem találtam megfelelőnek a helyzetet rá, mert az folyton beszélgetett valakivel. A mellettem ülővel is szóba elegyedett, aztán rájöttem, hogy tárgyalnak valamiről. Én úgy tettem, mintha nem is figyelnék rájuk, de azért közben érdeklődve hallgattam őket. Valami fekete ügyletről lehetett szó, és ez felkeltette bennem a kíváncsiságot. Egy találkozót beszéltek meg aznap estére, énbennem pedig felcsillant a rendőrködés vágya, milyen lenne leleplezni ezt a két alakot akció közben. Akkor még nem gondoltam rá, mi sül ki ebből az egészből. Szóval, aznap éjjel én is ott voltam a kikötőben, és csakhamar a kocsmáros meg a vevője is felbukkant, az előbbi egy táskával. A telefonom ott állt készenlétben, hogy tárcsázzam a zsarukat, de még vártam. Valami gyógyszerről volt szó, és elég nagy pénz készült gazdát cserélni. Már épp megcsinálták volna az üzletet, és én is pötyögtem a mobilomba számot, mikor felbukkant még valaki. Úgy tűnt, ő nem volt meghívva az üzletre, mert a másik kettő meglepődött, és nem túl szívélyesen fogadta annak a belépőjét. A vevő ekkor a kabátja alól előrántotta a fegyverét, mire az újonnan érkezett alak is így tett. Megdermedtem a rémülettől, hogy a végén még itt fogják egymást lepuffantani énelőttem. Az ismeretlen elég beteg lehetett, erősen köhögött, a hangja is gyenge volt. Azt hajtogatta, hogy neki nagyobb szüksége van a gyógyszerre, és idegesen lóbálta a pisztolyát. Veszekedés bontakozott ki, amiből annyit tudtam kiszűrni, hogy a táskában lévő akármi sok betegség ellenszere lehet, és mindkettejüknek égető szüksége van rá. Meg abban is biztos voltam, hogy a vevő elég gyáva alak lehet, mert a hangja úgy remeget, mint a nyárfalevél.
Eztán minden nagyon gyorsan történt. A kocsmáros úgy vélhette, hogy ideje lelépni, mert rohanni kezdett, de az ismeretlen elsütötte a pisztolyát, az pedig felkiáltott és elterült. A vevő – szerintem ijedtében – meghúzta a ravaszt, és el is találta az ismeretlen fickót, akit a lövés megtántorított, azután összerogyott. Már csak a vevő maradt állva, én meg a rejtekhelyemen kuporogtam, megdermedve. A fickó láthatóan bepánikolt, mert egyik testről a másikra nézett, majd végül eldobta a fegyverét és futásnak eredt. Még úgy egy percig mozdulatlanul vártam, aztán erőt vettem magamon, és előbújtam. Előttem ott feküdt két mozdulatlan alak, és a táska. A fickó teljesen elveszíthette a fejét, mert itt hagyta. Ekkor határoztam úgy, hogy ideje hívni a rendőrséget.
A telefon már kicsöngött, de egyszerre a felismerés villámként hasított bele a fejembe: a táska, amiért az egész balhé ment, itt maradt. És a táskában valami csodaszer van, amiért még meghalni is képesek voltak. Csodaszer, ami képes lett volna bármelyiküket kigyógyítani abból, amiben szenvedtek. És én is beteg voltam, amiatt nem sikerült a felvételim. Viszont ha meggyógyulnék… És ott hevert előttem a megoldás, legalábbis úgy képzeltem. Hezitáltam, hogy megmarkoljam-e, vagy hagyjam ott.
Biztos még egy ideig töprengtem volna fölötte, de akkor szirénákat hallottam, egyre közelebbről. Valaki kihívhatta a rendőrséget. El kellett tűnnöm onnan. Futni kezdtem, arról, amerről jöttem, és minél hamarabb haza akartam jutni. Beültem egy taxiba, amint lehetőségem adódott rá, és azzal gurultam hazáig. Felrohantam a lakásomba, és bezártam magam mögött az ajtót. Amúgy is gyenge volt a szervezetem, de még ez az izgalom is rátett egy lapáttal, csak úgy kapkodtam a levegőt.

Hatodik fejezet: A zsákmány

Csak mikor már kezdtem megkönnyebbülni, és ki akartam terülni az ágyon, vettem észre, hogy kezemben szorongatom a táska fülét, jó szorosan, mintha az életem függene tőle. Valamiért teljesen kiesett az, hogy felkapom a földről, mielőtt elmenekülnék a bűntény helyszínéről. De már nem tudtam visszavinni, mintha mi sem történt volna, és az igazat megvallva borzasztóan kíváncsivá tett, mi is lehet a tartalma. Nem tudom, mennyit ücsöröghettem és meredhettem rá, mire végre kikattintottam a zárat.
A fedél felnyílt, és kis fiolák tucatjait pillantottam meg a táskában, gondosan egymás mellé helyezve egy tartóban, nehogy összetörjenek. A fiolák mellett pedig egy mikrotűt is találtam.
Az első gondolatom az volt, hogy „Na jó, ezt most hagyjuk abba!”. Szóval gyorsan vissza is zártam a táskát, és a szekrényem mélyére rejtettem.
Próbáltam ezek után nem rá gondolni, de hogy ne arra gondoltam volna? Teltek a napok, és a nyomás is egyre elviselhetetlenebbé vált, hogy ott van a birtokomban egy gyógyszer, ami talán megoldhatná a problémámat, amivel már hónapok óta küzdök. Eleinte nem is fontolgattam ezt, csak próbáltam kiverni a fejemből, aztán lassan már eljátszadoztam a lehetőséggel. Ez így ment egyik napról a másikra, és alig kellett két hét, hogy megtörjek. Elővettem a táskát, és kinyitottam. Könnyen rájöttem, hogyan kell a mikrotűt betölteni egy fiolával, és találtam a táskában további tűhegyeket is ráadásul, de tovább nem jutottam el. Aztán ez ment minden nap. Kinyitom, betöltöm, visszarakom. De egyre közelebb kerültem ahhoz, amitől annyira tartottam eleinte: hogy beadjam magamnak.
Végül, remegő kézzel, és már, mondhatni, hogy idegroncsként a tépelődéstől, de mégis megtettem. Nem fájt, csak kicsit viszketett, amikor a rövid tűhegy átszúrta a bőrömet. Aznap este természetesen nem tudtam lehunyni a szemem, mert azt vártam, hogy csoda történjen, és új erő töltse el a tagjaimat.
Reggelre, legnagyobb döbbenetemre, az történt. Úgy éreztem, visszatér belém az az erő, ami elhagyott, és olyan fitt voltam, mint utoljára hónapokkal ezelőtt!
Itt le kellett volna állnom, tudom… de a lelkesedés, ami elfogott, nem hagyott nyugodni, és valahogy képtelen voltam ellenállni, hogy ne adjam be magamnak a második fiolát is. Ettől az adagtól még jobban éreztem magam a bőrömben, de megálljt parancsoltam magamnak, bármennyire is nagy volt a kísértés. Tudtam, hogy felelőtlenség volna, és ostobaság még többször megismételni ezt…
Egy hétig bírtam, aztán muszáj volt a harmadik adagot is beadni.