Thomas Hawkins

Név:Thomas Hawkins
Egyébnév(i):Tom, Hawk
Faj:mutáns
Nem: férfi
Jellem:lényegre törő, fókuszált, türelmes, taktikus,
Személyazonosság: titkos
Születési helye és idő: 2019. augusztus 22.
Kor: 29 év
Család:
Apja: Jack Hawkins – elhunyt 2019 - ben
Anyja: Mary – Anne Hawkins – elhunyt 2019 - ben
Felesége: Cathrine Wilson Hawkins
Lánya: Gillian Hawkins
Foglalkozás:ex-katona, mesterlövész, zsoldos
Testmagassága: 188 cm
Testsúlya: 92 kg
Szemeszíne: barna
Hajaszíne: sötétbarna
Bőreszíne: kaukázusi
Különlegesismertetőjel:  
Repülési sebesség: nem tud repülni
Egészségi állapot/ betegségek: egészséges,

Thomas Hawkins egy átlagos családba született 2019 nyarának végén, New Yorkban. Édesapja egy helyi szupermarket menedzsere, édesanyja titkárnő volt. A családi idill a hősök eltűnéséig és a vámpírok felbukkanásáig tartott, amikor egy kisebb csapat betörte otthonuk ajtaját, és pillanatok alatt megtörték a kétségbeesett szülők ellenállását. A pár hónapos fiú egy szekrényből hallgatta a pusztítást, és szülei sikolyait. Kimenni nem tudott, erről az elfordított kulcs gondoskodott, kétségbeesett sírását pedig az ökle folytotta el, amire apja szigorú utasítására harapott rá. Hogy mégsem vált áldozattá, arról a felbukkanó rendőri erők gondoskodtak, és a vámpírok a menekülés mellett döntöttek, mindössze a két megcsonkított halottat hagyva maguk mögött. A fiút is a rendőrök engedték ki, bár meg kellett ígérnie, hogy amíg nem mondják neki, addig nem nyithatja ki a szemét.
Mint oly sok gyerek, aki elvesztette a szüleit, Tom is árvaházba került. Miután New York romokban hevert, ezért egy másik városban helyezték el, és Chicagóba került. Az árvaházban nagy volt a jövés-menés, de Tom nem került nevelőszülőkhöz, néhány év múlva pedig már “túl öreg” volt, és ezzel párhuzamosan a reménye is csökkent, hogy valaha egy házaspár őt választja. Természetesen hiányzott neki a családja, bár a Szent Katalin Árvaház igyekezett élhető körülményeket biztosítani neki. Itt találkozott Jerrz Lawsonnal, akinek szintén nem sikerült nevelőszülőkhöz kerülnie. A két fiú egy idő után állandó pontnak számított az árvaházban, együtt kezdték az iskolát, és szoros barátság alakult ki közöttük.
Árvaként a jövőképe megleehtősen behatárolt volt, a Szent Katalin nyílvánvalóan nem engedhette meg, hogy mindenkit neves iskolákba, vagy egyetemkre küldjön. Tom átlagos eredményeket produkált az iskolában, sportolt, barátkozott. Középiskolában érett meg benne a gondolat, ami aztán meghatározta az életét huszonnyolc éves koráig, és érettségi után egy héttel jelentkezett az Amerikai Szövetséges Államok hadseregébe...

2037. június 28.
Fort Jackson, Dél - Karolina

Katonákra mindig szükség van.
Jócskán benne jártunk a nyárban, de az évszaktól függetlenül zuhogott az eső. Körülbelül száz újonccal álldogáltam Fort Jackson gyakorlóterén, mereven előreszegezett tekintettel, és hallgattam a frissen nyírt koponyámon doboló esőcseppeket. Talán elhamarkodott döntést hoztam tizennyolc éves fejjel, de nem is láttam sok lehetőséget magam előtt, ahhoz meg nem fűlt a fogam, hogy beálljak valamelyik városi bandába, esetleg egy íróasztal mögött gályázzak évtizedekig. Na nem mintha a sereg egy életbiztosítás lett volna, de nem sok embernek tűnt fel volna a hiányom, és miután a Köd felszállt New Yorkról, aSzövetséges Államok nagyszabású sorozásba kezdett, hogy rátehessék a kezüket a volt USA egyik gyöngyszemére, és végül magukba olvaszthassák a még ellenálló területeket.
Hazudnék, ha azt mondanám engem ez az ideológia vezérelt, bár ezt nyílván nem nagyon hangoztattam, mivel a börtönök sivárak, és ritkán szolgálnak az ember épülésére. Nem állt szándékomban gyilkossá válni, csak azt akartam, hogy az ország ismét egyben legyen, ha más néven is, mint előtte századokig. Szerintem minden igazi amerikait bántott a mostani állapot, egyesek azonban csak a plazmatévé mellől szidhatták a helyzetet, én reméltem, hogy tehetek is valamit. Talán minden másképp alakult volna, ha annak idején az úgynevezett hősök nem tűnnek el, de ezen felesleges volt agyalnom. Én ebben a világban éltem, és a párhuzamos univerzumokat, meg az egyéb vad elméleteket meghagytam a scifi íróknak, és a szerepjátékosoknak.
Jerry Lawson néhány emberrel odébb álldogált, és hozzám hasonlóan igyekezett nem tudomást venni az őrmester üvöltözéséről. Aki látott már filmeket, az tudja, hogy nem szabad felvenni az ilyenkor szokásos sértéseket, ellen kell állni minden kihívásnak, tekinteteket pedig a látóhatárra függeszteni, és nagyon vigyázni, hogy nehogy kipécézzenek maguknak. Az altisztet szemlátomást nem zavarta a zuhé, bár őt védte a kalapja, míg mi többiek fedetlen fővel, nyári szerelésben vártuk, hogy megmutassák a hálókörletet, és szakaszokba osszanak minket, vagy amibe ilyenkor osztanak.
Szerencsére már túl voltunk az önképünk sárba tiprásán, miután percekig hallgattuk, hogy az őrmester még sohasem látott ilyen haszontalan bandát, és az ő korában a legtöbbünket már a sorozóiroda ajtajából visszafordítottak volna. Az altiszt vagy ugyanazokon a filmeket látta, mint mi vagy ez a módszer tényleg semmit nem változott az elmúlt évszázadokban, mindenesetre tudtam, hogy hamarosan a végére érünk a “bemutatkozásnak”, és legalább tető kerül a fejünk fölé.
Az őrmester végigjárta a sorokat, újoncokat zaklatott kérdésekkel, amikor a választ se nem jegyezte meg, és igazából nem is érdekelte, viszont remek lehetőséget biztosított, hogy a végsőkig próbára tegye néhányunknak a kitartását. Pechemre engem is kiszúrt.
- Mit szóltak a szülei, amikor bejelentette, hogy nem ügyvédnek áll, újonc?
Hmmm, lehet, hogy kár volt megborotválkozni reggel? Ezek szerint túlságosan ficsúrosnak tűnhettem az őrmesternek.
- A szüleim négy éves koromban meghaltak, nem ellenezhették a döntésemet – majdnem elfelejtettem, hogy mit kell ilyenkor hozzátenni – uram!
- Tehát maga is egy újabb árva, aki azt hiszi, hogy majd a sereg eltartja, kihúzza itt néhány évig, esetleg elvégzi a tiszti akadémiát, és nagy összegeket akaszt majd le az adófizetők pénzéből?
- Nem, uram! – feleltem tisztán és érthetően.
- Hanem?
Kezdtem kínosan érezni magam. Mit akarhat hallani, ami lekoptatja rólam?
- Azért álltam be, hogy hasznossá tegyem magam, uram!
Talán sikerült elkerülnöm az egyenes választ. Az őrmester pedig volt olyan értelmes, hogy tudja, ezt a kérdezz – feleleket játszhatjuk alkonyatig. Dühösen összehúzta hát a szemét, majd kiköpött.
- Kövessék az altiszteket a körletükbe, és kapják rendbe magukat!
- Igen, uram! – harsogtuk egyszerre.
- Figyelni fogom magát, hasznos fiú!
A francba is...

2037. szeptember 30.
Fort Jackson, Dél – Karolina

Aki súlyfelesleggel küszködik, annak bátran ajánlhatom a három hónapos alapkiképzést Fort Jacksonban, és az ide beosztott altiszteket személyi edzőnek. Miután megtudtuk, hogy még vigyázban sem tudunk állni katonákhoz méltóan, elkezdtek minket átformálni, hogy nehogy szégyent hozzunk a Szóvetséges Államok haderejére. Hónapok teltek erőnléti és menetgyakorlatokkal, hajnali négy harmickor rugdosva ki minket az ágyból, az álmosabbakat szó szerint rugdosva. Kúsztunk mesterséges akadályok között, teljes menetfelszerelésben, miközben a fejünkre tűzött a harmincfokos dél-karolinai nap, futólépésben tettünk meg több kilométert, mint az első tizennyolc évem alatt összesen, és a fekvőtámaszok illetve felülések száma meghaladta a tíz századik hatványát.
Természetesen voltak, akik nem bírták, mindig vannak ilyenek. Voltak kiszuperáltak, sérültek, páran hőgutát kaptak, gondolom így akarták kiszűrni az alkalmatlanokat. Mi fog összeszorítva próbáltunk haladni az árral, és mostanra elégnek tűnt a napi négy óra alvás, a váratlan ébresztők, a katonai koszt.
Három hónap után kaptunk először fegyvert a kezünkbe, régi M4-es gépfegyvereket. A hadsereg valószínűleg nem akarta az újabb csúzlikat kezdő bakák kezébe adni, nehogy kárt tegyenek magukban, vagy inkább a fegyverekben. Ekkor érezhettem Walker őrmester beígért figyelő tekintetét, aki némileg csalódottnak tűnt, hogy nem voltam az eddigre távozók között.
- Piszkosul nem tartom jó ötletnek – vicsorgott majdnem barátságosan – hogy fegyvert adjunk a kezébe, ha rajtam múlna csúzlival kéne eltalálnia a céltáblát.
Mivel nem kaptam engedélyt a beszédre, hallgattam. Az őrmester végül a kezembe nyomott egy fegyvert, majd odaparancsolt Jerry mellé, és vigyorogva várta, a felsülésemet. Elsőre eltaláltam a táblát, aminek örültem, tekintve, hogy még sohasem lőttem egyetlen fegyverrel sem, viszont hiába volt a célzótüske a kör közepén, a golyó mégis jobbra és felfelé csapódott be.
- Remeg a keze hasznos fiú? Válaszoljon!
- Nem, uram!
- Pazarolni akarja az állam pénzét?
- Nem, uram!
- Akkor úgy lőjön, mintha az élete múlna rajta!
A vállamhoz kaptam a fegyvert, és ezúttal úgy céloztam, hogy beleszámítottam félre hordását az ósdi puskának. A lövést követő csend hihetetlenül jól esett.
- Újra!
Meghúztam ismét a ravaszt.
- Szórakozik velem, hasznos fiú?
- Nem, uram – feleltem nyugodtan.
- Jobbra a harmadik tábla! Tüzeljen!
A lövést követően nem tudtam eldönteni, hogy Walker ott helyben lelövet, vagy megüti a guta. Kifürkészhetetlen tekintettel meredt rám, én pedig nyugodtan pillantottam vissza.
- Szakasz, gyakorlatot abbahagyni!
A lövések elhallgattak, társaim egytől egyig a lábuk mellé támasztották saját fegyvereiket. Az őrmester megvárta, amíg nem dördült több loves.
- Maga vagy rohadtul szerencsés, vagy egy átkozott Robin Hood.
Nem ugrott be túl sok a névről. Talán készítettek róla filmet...az biztos, hogy nem mostanában élt a fickó. Szerencsére Walker ismét nem várta el, hogy kinyissam a számat, felemelte egy rádiót, és beleszólt.
- Le a harmincötös sor táblájával, és húzzák fel a tizediket!
A tizedik, gondolhatják, tízszer volt olyan messze, háromszáz méterre. A fenének nem tudott volna egyszerűen bólintani, mert azt mégsem várhatom el, hogy megdícsérjen, esetleg lőhetnék a második sorra vagy valami...nem, neki a tizedik kellett. Szinte hallottam, ahogy a helyére kattan a céltábla. Igyekeztem felidézni, amit az ilyen távoli lövések leadásáról tudtam. Nem volt sok. Walker előkészített egy távcsövet.
- Nem kell engedélyre várnia, újon... – emelte fel a távcsövet, pont, amikor meghúztam a ravaszt – ...c. Hármas lövés!
Kénytelen volt letenni a messzelátót, és láthatóan a trükköt kereste.
- Tizedes, szalajtson el valakit azért a tábláért!
- Igenis!
- Maga – mutatott rám.
- Parancs!
- Jöjjön ide!
Letettem a fegyvert, és közelebb léptem Walkerhez. Megfogta az államat, és eltekerte a fejemet, miközben oldalról nézett a szemembe.
- Ne felém leskelődjön – szólt rám, amikor próbáltam a szemkontaktust tartani – előre nézzen!
Hosszú másodpercekig vizsgálgatott, forgatva a fejem, majd elengedett, amikor meghozták a kért papírt.
- Adjanak egy golyót!
Amikor megkapta, beledugta a lyukba, és a nap felé fordította. Csak sejthettem, hogy mit vizsgálgat, de velem nem közölte az eredményt. Az egész szakasz, a többi altiszttel együtt néma csöndben figyelte a férfit.
- Vegye fel a fegyverét, velem jön!
- Igenis!
Először jobbra sétáltunk, el a többiektől, majd elfordultunk ismét jobbra, a lőtérrel ellentétes irányba. Nem értettem az egészet, de belül majd szétvetett az ideg. Viszont a kiképzés, az kiképzés, és meg sem mukkanhattam.
- Mennyi az M4-es hatásos lőtávolsága, újonc?
- Uram, olyan ötszázötven méter, uram – kissé be voltam azért ijedve.
- És milyen messze van a maga mögött lévő céltábla? Ne forduljon meg!
- Talán ötszáznyolcvan méterre, uram – mondtam egy kis szünet után.
- El fogja találni?
- Izé – ha lehet, biztos megvakarom a fejemet. – Megpróbálom, uram!
Walker őrmester megnyomott egy gombot az óráján.
- Amikor azt mondom “Tűz”, két másodperce van megfordulni, és lőni, megértett?
- Igenis!
Kiszáradt a szám. Elég jó voltam távolság felmérésben, de a rövid sétánk alatt sikerült annyit idegeskednem, hogy fogalmam sem volt, hol járhatunk. A többieket nem hallottam, de lehet, hogy csak csöndben voltak. Még a levegő is állni látszott, legalábbis én egy gyönge fuvallatot sem éreztem. Parancs nélkül is tudtam, hogy mindössze egy lövésem van, így egy kattintással váltottam vissza a fegyvert. Előszedtem minden fizika tudásomat, fejben próbáltam összehozni egy valószínű röppályát a golyónak, majd rádöbbentem, hogy erre igen kicsi az esélyem.
- Készen van?
Most mit mondhattam volna? Nem?
- Igen, uram – csúsztattam egy kicsit hátra jobb lábamat.
- Akkor – megtett annyit, hogy figyelmeztetett – tűz!
Egy halk pittyenést hallottam, bár lehet, hogy a fülemben dübörgő vér tette, de villámgyorsan sarkon fordultam, és nem tudom, hogy szabályos volt –e a mozdulat, vagy sem, de nem is érdekelt, csak emeltem a fegyvert, céloztam, és meghúztam a ravaszt...

2040. augusztus 22.
New York

Mesterlövészekre mindig szükség van.
Ha valaha is elkezdek szabályokat gyártani magamnak, akkor az egyik első biztosan az lesz, hogy ne dolgozzak a születésnapomon. Ha azt hittem, hogy a Fort Jacksonbeli kiképzés kemény volt, akkor a mesterlövész egyenesen halálos. Talán az egyik legnehezebb dolog meghúzni  ravaszt, amikor a célpont belekerül a célkeresztbe. Egyszerű gyalogosként ez sokszor könnyebbnek tűnik, ölj vagy téged ölnek meg. Az én esetemben azonban nem beszélhettem önvédelemről, ugyanis sokszor a célpont nem is volt tudatában a jelenlétemnek. Vonja le mindenki a megfelelő tanulságot.
Szóval azután a lőgyakorlat után kiválasztottak egy egész másfajta „feladatkörre”. Minden ország hadseregének vannak olyan lépései, amikről nem szívesen számol be, kiadnak olyan parancsokat, amik finoman szólva is megkérdőjelezhetőek. Ezeket aztán az olyan emberek hajtják végre, mint például én. Magasan képzett, a rendszer határán egyensúlyozó egyének, akik létezését sokszor le is tagadják ha hivatalos körökben kerülnek elő. Na persze ezt először nem közölték.
A tizennyolc hónapos intenzív kiképzésről nem sokat mondhatok, mivel azzal a saját halálos ítéletemet írnám alá. Mindenesetre sokkal mélyebb volt, mint amit az átlag baka kaphatott. Álcázás, beszívárgás, pusztakezes és kézifegyveres küzdelem, vallatásnak való ellenállás, túlélési ismeretek, fegyverismeret és használat – ami tekintve, hogy hányféleképpen árthatunk egymásnak igen csak hosszúra nyúlt – robbantás és elektronikai szakértelem. Aztán következett a legtitkosabb rész, amit tényleg csak suttogva lehet említeni, és a részleteket még én sem ismerem igazán, de vegyítsenek össze néhány magasan képzett genetikust, jó sok kémcsövet, injekciót, és egy magamfajta katonát...
Persze, hogy élveztem a figyelmet, ami több volt, mint előtte bármikor, éreztem, ahogy hónapról hónapra többre vagyok képes. Olyan lettem húsz éves koromra, mint egy összenyomott rugó, alig vártam, hogy tegyek valamit, hogy végre használhassam mindazt amiért mostanáig dolgoztam.
Az első bevetésemen nem voltak halálra ítélt célpontok, egyszerű adatgyűjtésre kaptam parancsot egy mexikói dorgbáróról, aki állítólag Kaliforniától Új Mexikóig látta el anyaggal a Szövetséges Államok lakosságát. Hiába gondolkodtam tizenkét órát egy zsákkal a fejemen és egy székhez bilincselve, hogy mit is rontottam el, nem lettem okosabb. Erősítésre nem volt remény, és a vallatóim is kezdtek kifogyni a kérdésekből, így muszáj volt nekem lépnem.
Megtanították, hogy hogyan is lehet levenni egy bilincset úgy, hogy az ember kificamítja az ujját, az igazi trükk, hogy úgy kell megtenni, hogy a keze továbbra is használható maradjon. Persze nem árt, ha csúszik is az az átkozott dolog, de szerencsére én tudtam valamit, amit sokan nem. Képes voltam egy olajat teremteni magamon/magamban. Nem tudom, hogy erre mindig képes voltam –e vagy csak a különleges kiképzés hozta elő, de ilyenkor kifejezetten jól jött. Kis küszködéssel a bilincs lecsúszott, én pedig magam mögött hagyhattam azt a kupit. Eredmény: nyolc halott, adatgyűjtés elvégezve, és a halott drogbáró területeiért valószínűleg harcok fognak majd kialakulni...
Az elmúlt három évben sok helyen megfordultam, talán a titkosítást majd feloldják úgy nyolcvan – száz év múlva, és akkor a nyílvánosság is megtudja, hogy mi is történt San Diegoban 2038 – ban, vagy Phoenixben 2039-ben vagy New Yorkban pont a mai napon...
A krakk délután 3:10 – kor ütött be. A parancsnokok nagyon ritkán kérdeztek a módszerről, ez azonban egy olyan eset volt, amikor kétezerkétszáz méterről kellett egyetlen lövéssel végezni a célponttal. A fegyver az egyik kedvencem LS 14-es „Puppeteer” volt, és aki már tanúja volt egy találatnak, az tudja, hogy miért is hívják így.
Szóval immáron három napja figyeltem a célpontot, várva, hogy a megfelelő pillanat elérkezzen, és pont a megfelelő pillanat érkeztével megcsörrent az eldobható telefon. Na ez az a hívás, amit fel kellett venni.
- Hasznos Fiú – persze a becenév azért ennyi év után is rajtam maradt – itt Fészek!
- Éppen nem alkalmas Fészek – morogtam, miközben a szemem már ráragadt a szkópra.
- Változott a terv, célpont törölve!
- Ismételje Fészek!
- Célpont törölve, területet azonnal elhagyni!
- Azonosítást!
Megkaptam. Kérdéseknek nem volt helye. Elkezdtem szétszerelni a puskát.
- Siessen Hasznos Fiú – mondta a hang nyugodtan. – A helyzete kompromitálódott!
- Járműre lesz szükségem!
- Nem kockáztathatunk egy konfliktust!
Na ebben minden benne volt. Mint abban a régi sorozatban: „Ha elkapják vagy baja esik, a szervezet tagadni fogja...” ’szameg!

2040. április 24.
Katonai kórház, Trenton

A New York – Trenton távolság alig kilencven kilométer, nekem mégis másfél napomba telt, hogy ezt megtegyem. Eléggé ramaty állapotban érkeztem meg, mivel a menekülés fárasztó dolog, főleg, ha az egész város rendőrsége utánam kajtat. Persze ne valami akciófilmes, robbantgatásos utat képzeljünk el, sokkal több volt a lapulás, meg a rejtőzködés, mint a valódi tűzharc. Még így sem úsztam meg sebesülés nélkül, gondolom valami túlbuzgó polgárőr lőtt utánam az ósdi fegyverével, mert a golyó frankón belémállt, és megakadt a kulccsontomban. Na ez pocsék dolog volt, több okból is kifolyólag: először is a  lézernek megvan az a szépsége, hogy ha nem hal bele a lövésbe az ember, akkor ugyan szép lyukat hagy maga után, de ki is égeti a sebet, lezárja az ereket, így ha mást nem legalább nem vérzik el a célpont, vagy sokkal lassabban, míg a szokásos kilencmiliméteres lövedékre ez nem áll; a másik pedig a fertőzés, mivel kevesen veszik a fáradtságot, hogy tisztán tartsák a golyót, így a nyílt sebesülés magában hordozza egy jó kis vérfertőzés, sebláz és egyéb kórokozók összeszedésének kockázatát.
Mondhatni halálomon voltam, átúsztam az East Rivert, kukákban vagy mögöttük rejtőztem mocskos sikátorokban, és leginkább se nem ittam, se nem ettem, ráadásul azt a rohadt sebet sem tudtam rendesen ellátni, így mire kijutottam a városból az erőm végén jártam.
Az, hogy a New York köré húzott kordonnál le akartak puffantani, már csak hab volt a tortán, amikor egy lopott autóban, erősen homályos látással száguldottam. Szerencsére még időben visszanyertem a lélekjelenlétem, így csikorgó kerekekkel lefékeztem, és vártam, hogy valaki közelebb jöjjön, hogy megvizsgálják, ki lehet olyan öngyilkos hajlamú, hogy egy civil autóban nekihajtson egy útlezárásnak.
- Azonosítva, leállni – kiáltott egy ismerős hang. -  A francba is Hawk, tudod, hogy a kordon rossz oldalán tartózkodsz?
Vigyorogva pillantottam Jerry Lawsonra. Őrmesteri rangjelzés csillant egyenruhájának vállán.
- Álljon vigyázzba őrmester, ha egy hadnaggyal beszél – mondtam köhögve – és szerezzen egy szanitécet...
Ezzel a átásom elhomályosodott, és a homlokom a kormányon koppant.

Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem a kórházba, de Jerry idági kísért, és tudta, hogy nem kérdezősködhet, így nem is tette meg. A modern orvostudomány csodája, anitbiotikumok, és a szervezetem ezúttal már sikeresen vették fel a harcot a vérveszteség és a fertőzés ellen, de még mindig egy sebészre vártunk, hogy kiszedje belőlem azt a rohadt fémdarabot, eltávolítsa a fertőzés maradékát, majd bevarrja a sebet. Illetve gondolom ennek kell majd történnie. Szóval egyelőre a nyugtatóktól kábán üldögéltem a hordágy szélén, és Jerry igyekezett szóval tartani, nehogy ismét elaludjak, bár már ott voltam, hogy hadnagyként parancsba adom, hogy hallgasson, és keressen valaki mást akit szórakoztathat. Mégis vagy két éve hallottam utoljára felőle, mert a ritkán küldött üzeneteket nem igazán lehet kapcsolattartásnak nevezni – bár ő volt az egyetlen, akinek még küldtem üzeneteket -  így mégsem adtam ki az utasítást. Ő közben bejelentette az érkezésemet, de a feletteseim egyelőre hallgattak, mint a karácsonyi sült ponty, így még a jelentéstétellel is várhattam.
- Várjon odakint őrmester – csendült egy parancsoláshoz szokott, mégis kellemes női hang. – A hadnagy már jó kezekben van, és maga csak útban lenne!
- Igenis, doktornő! Odakint leszek, haver – mosolygott rám.
A gépek gondolom ekkor kezdték el adagolni az erősebb nyugtatókat, hogy a doki ellenállás nélkül dolgozhasson, és én is kevesebbet ugráljak, de az olló acéljának hidegét még éreztem, ahogy levágták rólam a ruhát. Finom ujjak vizsgálták korábbi sérüléseimet.
- Látom nem most sebesült meg először.
- Volt...már pár...zűrös... – próbáltam mondani akadozó nyelvvel – napom...
- Feküdjön az oldalára, hadnagy, és próbáljon nem mozogni túl sokat.
- Maga katona? – kérdeztem a parancsoló hangnem hallatán.
- Wilson százados, Trenton 2-es Egészségügyi zászlóalj – mondta a nő mintegy mellékesen.
- Értettem százados – kezdtem dőlni.
Csak nem a jó irányba, de szerencsére a nő elkapott, miközben kiütöm magam földre érkezéskor, vagy szétütöm a koponyám valamelyik éjjeliszekrény sarkán. Nem hiszem, hogy máris ilyen közel akart volna kerülni, és a zöld szemek dühösen villantak rám.
- Használja az eszét katona – fújt a vörösesbarna hajú nő – és az ágyra dőljön!
- Igenis – motyogtam, bár lehet, hogy csak akartam.
- És hagyja abba az igenisezést!
- Igen...oké – mondtam már ezúttal a jó irányba elfeküdve.
Újból magába fogadott a sötétség, bár ezúttal ezt a gépek okozták, és előre tervezett volt. Ismét nem volt fogalmam, hogy mennyi ideig voltam így, de amikor kinyitottam a szemem, a falon lévő óra tanúsága szerint már jócskán benne jártunk a délutánban. Még eléggé zsibbadt voltam, de éreztem, ahogy a lézertű még dolgozik a karomon.
- Kicsit korábban ébredt – mondta a csinos doktornő összehúzott szemekkel.
- Ne aggódjon, kibírom – mondtam összeszorított ajkakkal.
- Kész is – hallottam talán egy perc múlva. – Kicsit még gyengének fogja érezni magát, de – egész közelről belenézett a szemembe – látom a gyógyszerek is lehúzták a lázát – majd meglátva elkalandozó tekintetemet – a vérvesztesége se játzik már szerepet.
Erre természetesen az összes említett testfolyadék mind a fejembe tódult, és olyan hirtelen ültem fel, hogy kis hátra hőkölésre késztettem ápolómat. Hiba volt, és egy pillanatra ismét elhomályosodott a látásom, de a százados keze megállított.
- Nyugalom katona, még nem kell visszatérnie a harcmezőre.
Talán a hangjában, talán az érintésében volt valami, aminek köszönhetően azonnal lehiggadtam. Mintha felerősítette volna a nyugtatókat, nyugodtság, majdnem elégedett hangulat lett úrrá rajtam. Meg kellett fognom a kezét, és kicsit eltolni magamtól, különben még azt kezdtem volna kívánni, hogy sohase engedjen el. Mintha egy pillanatnyi zavarodottságot láttam volna átsuhanni az arcán, ahogy hátralépett, és egy elszabadult tincset fésült vissza a füle mögé.
- Keresett valaki?
- Csak az őrmestere érdeklődött félóránként, amikor nem a nővérek telefonszáma után érdeklődött. Odakint várja.
- Bármi magasabb rangú?
- Senki.
Ezt furcsának tartottam, de így nekem kell majd megtennem az első lépést, és felvenni a kapcsolatot a feletteseimmel. Aztán sóvár tekintetemet az előttem lévő vörösesbarna, zöldszemű, széparcú karcsú teremtésre vetettem, és hirtelen magasról tettem mindenféle kiképzésre és katonai protokollra. Egy életem egy halálom...
- Van valami előírás az orvos és az expáciens kapcsolatára?
Vagy nem értette, vagy nem akarta érteni, miközben a jelentést gépelte a számítógépbe, mert rövid választ kaptam.
- Nincs.
- Mikor lesz a következő szabadnapja?
Na erre már azért felkapta a fejét, tekintete akkorát villant, mint egy trafóház, ha belecsap a villám, én pedig azonnal belezúgtam, mint vak ló a szakadékba.
- Senkivel nem randizok egy találkozás után, hadnagy – mondta figyelmeztetően, utalva a rangkülönbségre is.
A hűvös hanghordozás kicsit lehűtötte a lelkesedésemet.
- Igenis, százados - emeltem a kezem tisztelgésre – köszönöm, hogy helyre hozott.
- Nem tesz semmit – mondta a nő visszatért nyugalommal.
Jerry Lawson valóban az előtrében várt rám, még mindig az egyenruháját viselve, szemlátomást ennél távolabb nem volt hajlandó távozni. Kissé merev karral próbáltam rendbehozni a ruhámat.
- Látom jobban vagy – ráztunk kezet.
- Neked köszönhetően élek – mondtam vigyorogva – nagy mázli, hogy odaosztottak be.
- Ha nem fékezel le, biztos, hogy szitává lövünk – mondta a fejét ingatva. – Mi a fenét kerestél New Yorkban egyébként is?
- Tudod, hogy nem beszélhetek ilyesmiről, főleg amíg nem adtam le...
- Jól van – hessentette el egy legyintéssel. – Egyébként is parancsom van, hogy vigyelek holnap nyolcra a Trenton 2 –esek parancsnokához.
- Ki az?
- Theodore Kirwan ezredes.
Pont az egyik megfelelő ember, aki magyarázattal is szolgálhatott. Én csak neveket ismertem, állomáshelyet nem. Az eredeti terv szerint San Diegoba kellett volna visszatérnem, ha minden jól ment volna. Elindultunk kifelé.
- Nem semmi dokit kaptál – mondta barátom hátbavágva.
- Szentigaz – mondtam még egy pillantást vetve a hátam mögé.
Jerry úgy tánik, hogy a szívügyek szakértőjévé nőtte ki magát az elmúlt öt évben, bár nem tudtam, hogy honnan szed magára az ember ilyen tudást a hadseregben.
- Randira hívtad igaz? – kéredzte már a kórház bejárata előtt.
- Hát...
- Nemet mondott?
- Azt mondta, hogy senkivel sem randizik egy találkozás után – mondtam elgtöprengve.
- Ilyen arckifejezést már láttam más srácoknál – mondta Jerry óvatosan. – Mit akarsz csinálni?
Körbenéztem a járda szélén, és rákacsintottam.
- Majd kitalálok valamit!
És leléptem az útra...

- Huszonnégy éves fehér férfi – hallottam a kiáltást magam mellett – mellkasi és feji trauma – majdnem tényleg traumát kaptam a fickó hangjától.
- Mi történt? – rohant a nővér.
- Pont elénk lépett a járdáról. Pedig mintha még körül is nézett volna. Őrület...
- Vigyék a négyesbe, azonnal küldöm doktor Wilsont.
Jerryt persze kint kellett hagynom, mert olyan feltűnően röhögött, ami elronthatta volna az egészet. Persze az egész nem volt olyan súlyos, ha valaki nem tud könnyen esni, az nem élte volna túl a kiképzés ötödik hónapját sem. Azért gondolom elég durván nézhetett ki.
Nemsokára rohanó lépteket hallottam.
- Esküszöm a fickó kilépett elénk – magyarázta a mentős kissé sírós hangon.
- Majd később – hallottam azt a hangot, amit hallani akartam – most nézzük meg, hogy... – lépett be, majd hátrafordult – elmehet.
Talán túlzásba estem ezzel az egésszel, mégha csak ártatlan és jószándék – ugye? – vezérelt. A nő arcán először meglepettség, majd bosszúság és harag suhant át, de nem a torkomat nyiszálta el egy rozsdás szikével, hanem mosolyogva megrázta a fejét.
- Holnap este hat a Vörös Oroszlán kávéház, maga kurafi! Ne késsen!
- Igenis!
- És tünjön el innen, mielőtt valóban baja esik...

2044. augusztus 18.
Glenwood Springs, Colorado

Minden katonának eljön az pillanat az életében, amikor túl sok szellemet lát ahhoz, hogy pusztán megélhetésért öljön. Ez a pillanat nekem 2044 augusztusában jött el, amikor úgy ébredtem Cathrine mellett, hogy több tekintet meredt rám vádlóan, mint amit meg akartam volna számolni. Hét éve álltam az Amerikai Szövetséges Államok Hadseregének szolgálatában, és úgy éreztem, hogy legalább két életre elég vért és halált láttam, nem volt szükségem több akcióra, vagy titkos küldetésre. Na nem mintha azt éreztem volna, hogy eljárt felettem az idő, de ekkorra már többre vágytam, mint az állandó hajtás, a napokig tartó ébrenlét egy puska távcsöve mögött, a halálfélelem. Talán kiégtem...
Vizsgálatok és egyeztetések után, és mivel az Államok figyelme még mindig New Yorkra és a környékére korlátozódott, valamint, mivel az ország más részein béke volt, Thomas Hawkins századosként leszerelhettem. Cathrine egy évvel, Jerry Lawson az egyetlen ember, akit barátomnak nevezhettem pedig immáron két évvel korábban távozott a kötelékből.
Ennek annál is jobban örültem, mert május óta házas voltam. Persze mondhatnám, hogy a szemtelenül jóképű kinézetem, vagy a humorom tette, de igazából mert Cathrine bízott bennem annyira, és mert egyébként is egy angyal, de három hónappal korábban igent mondott.
Amikor a leszerelési papírokkal együtt hazaértem, és azon vaciláltam, hogy vajon el is égessem –e az egyenruhát, vagy csak süllyesszem el a legsötétebb sarokba, amit csak találok a házban, már az ajtóban várt boldogan mosolyogva, és akkora csókkal köszöntött, hogy egy gyengébb csontozatú embernek biztos leszakadt volna a feje
- Hohó, ha ezt tudom, akkor még jobban sürgetem a tábornokot – kaptam ölbe feleségemet.
Hiányzott na. Négy hete mentem el otthonról, azzal a feltett szándékkal, hogy nem jövök haza, amíg nem vagyok civil, és addig nem volt más, mint az időnkénti rövid üzenetek, amelyek nem adják igazán vissza szemének csillogását, nevetését, ajkainak ízét.
- Tegyél le, te bolond – simított végig az arcomon.
A szokásos kellemesen nyugodt érzés ömlött végig rajtam, és engedelmeskedtem. Hiába, ő is mutáns volt, csak ő az emebreket tudta befolyásolni. Szerintem nyílvánvaló, hogy melyikünk mosogatott többször a házban.
- Nekem is van ám jó hírem – mondta egy cinkos hunyorgással.
Két perc múlva bár döbbenten ültem a konyhaasztal mellett. Nemcsak, hogy civil vagyok, de nemsokára apa is leszek...

Ma
Glenwood Springs, Colorado

Zsoldosokra mindig szükség lesz.
Dühösen tömködtem ruhákat egy sporttáskába. Ha az ember nem hisz Istenben, akkor nincs kit átkozni. Nekem egyelőre megtette Magneto és mindenki, aki azt a rohadékot bálványozta, ömlött is belőlem a szó, szerencsére azért olyan hagnerővel, hogy a szomszédok nem jelentettek föl csendháborításért, vagy a közjó megsértéséért.
Aki arra kíváncsi, hogy mi történt a világban, az nézzen utána a holoneten, nekem az volt a lényeg, hogy kimaradtam belőle. Még mindig Glenwood Springsben éltünk, ebben a festői kisvárosban (alig harmincezer lakos) nem messze a Sziklás hegység vonulataitól. Még mindig házasok vagyunk, még mindig az én feleségem a legszebb nő a Földön – beleértve a marsi kolóniát is – és 2045 március 28-án megszületett a kislányunk, Gillian.
Aztán 2045 januárjában visszatértek az évtizedekkel korábban eltűntek a porontyaikkal, láttam reggel a tévében, majd a társam dudált a ház elől, így rohantam munkába. Ja igen, 2044 óta zsaru voltam, de előtte a főnököm megkért, hogy ne nagyon hangoztassam, hogy mivel foglalkoztam huszonnyolc éves koromig, és jó időbe telt, mire megengedte, hogy fegyvert is viseljek. Viszont egyszer sem kellett lőnöm az elmúlt néhány évben, aminek kifejezetten örültem, mert nem szaporodott az örökké vádló szellemsereg, amit csak a békés élet, és ebben biztos vagyok Cathrine és Gil tartott csak távol.
Gillian szép volt és okos, mint az anyja és legalább akkora csibész, mint én, hallgathatta is éppen eleget Cathrinet, én meg csak élveztem a helyzetet.
A dolgok 2045. augusztus 16 – án romlottak el, amikor Magneto a Föld lakosságát kísérleti patkánynak használta, és rájuk szabadította a mutáns vírust. Kettőnk számára ez nem igazán jelentett változást, de Gill valamilyen oknál fogva nem született mutánsnak, hiába voltunk mindketten azok, vagy talán éppen azért. Viszont talán ugyanezen indokból a szervezete sem reagált jól az elszabadult istenverésre, és napról napra, hétről hétre egyre betegebb lett. Persze valóban jó genetikusra Magneto uralkodása alatt kábé annyi esély volt, mint nyerni a lottón, a megfizetéséhez pedig talán két lottónyeremnyé se lett volna elég. Nem kívánom senkinek, hogy akár csak át kelljen éreznie a helyzetünket.
Bő egy év alatt az az őrült kidühöngte magát a bolygón, mi meg a kétségbeesés szakadékának szélére kerültünk. Gil állapota stabilan rossz volt, de legalább nem lett kritikus...egyelőre. A Szövetséges Államok visszanyerte a függetlenségét, így legalább a határokon belül szabadon mozoghattunk. Újra sikerült felvennem a kapcsolatot Jerryvel, aki némileg aktívabban vett részt a Magneto elleni küzdelemben, mint én, és még most is benne volt a keze mindenféle dologban, ami kábé annyira volt legális, mint a vegyifegyverek, viszont lehetett vele pénzt keresni...
- Nem örülök neki, hogy elmész.
- Én sem örülök, hogy el kell mennem, de nem látok más lehetőséget – nem mertem megfordulni, féltem, ha a szemébe nézek, tényleg meg tud győzni, hogy maradjak. – Annyian szenvednek még mindig attól a rohadt vírustól – sziszegtem dühösen - hogy Gil csak egy lenne a sorban, és a módszer megtalálása még évek kérdése lehet, te is mondtad.
- De lehet, hogy tévedek – mondta Cathrine halkan.
- Tudod jól, hogy akkor azonnal hazajövök – fordultam meg. – Addig viszont pénz kell, méghozzá annyi, amennyit ezer év alatt sem keresek itt meg. Szemét dolog tudom, de erre van szükségünk, ha meg akarjuk gyógyítani.
Cathrine ugyanúgy szenvedett a lányunkkal, talán még jobban is, mint én, és nagyon zavarta, hogy orvosként sem tehet semmit, hogy meggyógyítsa. Hetek óta folytattuk ezeket a beszélgetéseket, de ezúttal lehetett bármily meggyőző, lepergett rólam a hatalma.
- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra – ölelt át.
- Megígérem – suttogtam bele a hajába. – És azt is, hogy sietni fogok.
Láttam a szemein, hogy egy hatalmas „Miért történik ez pont velünk?” szakadna ki belőle, amire úgysem lenne válasz.
- Szeretlek!
- Tudom, menj köszönj legalább el tőle!
A táskámat letettem a gyerekeszoba ajtajában, és egy percig csendben néztem csendesen szuszogó lányunkat, ahogy az ágy fölé szerelt készülék időnként stabilizáló vörös sugarakkal bombázza soványka testét. Stabilizáló, de nem gyógyító, és fogalmam sem volt, hogy mi lesz, ha ez egyszer elromlik.
A padló halkan megnyikordult, ahogy beléptem, és Gillian szemei felpattantak.
- Szia, apa!
- Helló Tökmag – próbáltam mosolyogni.
- Mész valahová? – válaszul bólintottam. – De ugye nem miattam?
Most erre mit mondhattam volna, amire nem kért volna meg, hogy maradjak. Nem szép dolog ilyet tenni, de hazudtam.
- Csak vannak dolgok, amiket el kell intéznem.
- Aha – miért kellett az anyjától örökölnie ezt a vizsgáló tekintetet? – Mikor jössz vissza?
- Nem tudom – fogtam meg az egyik kis kezét. – De sietni fogok.
- Nem akarom, hogy elmenj!
A szívem szakadt meg...

Három órával később megérkeztem Trentonba, a Szövetséges Államok régi – új fővárosába. Öt perccel később megtaláltam Jerry Lawsont is. Megöleltük egymást.
- Semmit sem változtál – vágott hátba.
- A frászt nem.
- Hogy van Cathrine és Gill?
- Gondolhatod.
Hallgattunk, amíg a kocsijához értünk.
- Van egy kis lakás a számodra, útközben elmondod, hogy mire van szükséged...

Mutáns képessége: Folyadék teremtés
Képes olajat teremteni a testéből. Ezt ki tudja izzadni, vagy összegyűjteni a tenyerében, de akár köpni is. Viszont csak a testén vagy a testében képződhet a folyadék tehát nem teremthet a szeme előtt a levegőben. Nem formázhatja, alakíthatja, minden tekintetben normális gyúlékony, de közönséges olajként viselkedik. Maximálisan fél liter teremtésére képes.

Másodlagos képesség: Regeneráció
Egyelőre nagyon alapfokú, és nem gyorsítja fel különösebben a gyógyulását. Mindössze az ütlegeket, és zúzódások regenerálódását gyorsítja, komolyabb sérüléseknél szúrás, golyó, égés nem észrevehető igazán.

Egyéb képességek, szakértelmek:
- Látása az emberi maximumon van
- Koordinációja, célzása szintén emberi maximum (ameddig ellát, addig célba is talál)
- Sok éves kommandós és mesterlövész kiképzés és gyakorlat
- A legtöbb ember által valaha készített fegyver ismerete és használata (a nagyon egzotikusak kivételével) hatásuk lövedékük hatása a környeztre, a környezet hatása a fegyverre
- Álcázás és rejtőzés természetes és városi környezetben
- Alapfokú elektronikai és robbantási ismeretek
- Vallatás ellenállás
- Biológiai ismeretek (ki és vissza tudja ficamítani egyes izületeit, majd vissza tudja húzni a helyükre) tudja, hogy hova célozzon, vagy lőjön, ha megfelelő hatást akar elérni
- Fizikai teljesítőképessége korához képest maximumon van
- Más területeken, átlagos, érettségivel rendelkező férfi

Remek előtöri, egyetlen egy kérésem van, a szabályzatban azt írtam anno, hogy 2019 után kell születni, azok után, hogy eltűntek a hősök/gonoszok a világból. Szóval a dátumokat írd át az előtöridben, ha kész van, akkor szólj, hogy elfogadhassalak majd.

Helló!

Nagyjából javítottam, így most egy kicsivel a hősök eltűnése után született. Igyekeztem az évszámokat, illetve a korral kapcsolatos hivatkozásokat is átírni, ha mégis maradt benne valami, azért elnézést kérek

Akkor így már rendben van, és elfogadva, köszi a gyors javítást