Aula

Az iskola aulája, a főbejárat után ide érkeznek meg a diákok, tanárok, látogatók. A suli szíve, innen lehet az iskola többi részébe a legkönyebben eljutni.

Az iskola kapuján belépve egy hatalmas előcsarnokba találom magamat. Most járok itt először, így teljesen lenyűgöz a hely. Minden olyan modernnek tűnik. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen helyre fogok járni. Összehasonlítva a régi sulimmal... Nem igazából nem is érdemes összehasonlítani. A régi iskolámat csak a csoda tartotta össze. A falak már helyenként repedezettek voltak és az ablakok nagy része nem is működött. Itt viszont minden új és egyben egy kicsit fura is számomra. Ahogy jobban körülnézek több diákot is látok a folyosókon sétálgatni. Senki sem figyel fel rám túlságosan, aminek örülök. Nem nagyon vagyok az a beszélgetős fajta ember, így jobb is ha nem jönnek ide. Nekem ma még nincs órám, így csak körbenézni jöttem ide. Nem igazán szeretek késni, így jobb ha előre felfedezem a helyet. Teljesen tanácstalanul néztem szét. Ez a hely hatalmas. Nem is tudom, hogy merre kéne indulni. Sokkal nehezebb lesz eligazodni, mint gondoltam. Nem lenne rossz ötlet, ha megkérnék valakit, hogy vezessen körbe, de nem hiszem, hogy bárki is megtenné ezt, főleg azért amilyen vagyok. Kicsit még nézelődtem, majd elindultam az egyik irányba.

Unottan sétálgattam az iskolában, most ért véget a lövészet szakkör, így épp semmi dolgom nem volt vacsora előtt. Nagyjából már ismertem a helyet, de még mindig képes volt meglepetést okozni, és szerettem csak úgy sétálgatni, egyrészt egyre jobban megismertem, másrészt jól esett a sok üldögélés után lejárni az étkezéssel felvett kalóriákat. Szerettem a lövészetet, ahogy minden olyan tárgyamat – illetve szakköröm – ami önvédelemmel, vagy valami harcra használható tapasztalattal bírt. Elvégre, erős akarok lenni, megvédeni másokat, de önmagamat mindenképp. Ha másra nem, ezt megtanultam az árvaházban – nincs, aki megvédjen. Nincs, akire számíts. Csak te, csak önmagad vagy, és amire te nem vagy képes, azt nem is fogod elérni. Kivéve, ha van veled valaki, aki olyan, mint én, és segíteni akar – de ahogy megfigyeltem, ritka az ilyen ember.
Ahogy így járkáltam, egy számomra ismeretlen diákot láttam meg, hozzám hasonlóan furcsa hajjal. Persze, nem én voltam az egyetlen, aki nem a hagyományos hajstílust követte, de attól még mindig különböztünk az átlagtól. Szóval, ott állt ez az ősz hajú srác, és úgy tűnt, mintha elveszett lett volna.
- Hé! – kiáltottam rá mosolyogva, majd elindultam felé, miközben integettem is neki, hogy jobban észrevegyen.
- Segíthetek? Elég elveszettnek tűnsz. – ajánlottam fel még mindig kiabálva, és beletúrtam a hajamba, miközben szórakozottan siettem felé.

//Ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem írtam, de nem volt túl sok időm mostanság, de legalább írni sem sikerült túl sokat //

Fogalmam sem volt, hogy hol kezdjem a felfedezést. Már éppen feladni készültem, de ekkor fiú kezdett közeledni felém. Reméltem, hogy nem velem van dolga, de sajnos a remény teljesen elhagyott, mikor megszólított. Már az első mondatából meg tudtam mondani, hogy milyen ember is ő. Tipikus önjelölt hős, aki mindenkinek segíteni akar. Szép dolog, de mások megsegítésével nem fogsz előrejutni az életben. Legalábbis nem túl könnyen. Az emberek nagy része csak kihasználja az ilyen embereket, áttaposnak rajtuk, hogy a saját céljukat el tudják érni. Kicsit sajnálom az ilyen embereket, de ez az ő döntésük. Ahogy közelebb ért hozzám sóhajtok egyet és a fejemet oldalra fordítva rá nézek.
- Váó, kész Sherlock lehetsz, ha meg tudtad ezt állapítani. Persze, hogy elveszettnek tűnök. Te milyen lennél, ha először járnál egy ekkora helyen? - Úgy hiszem kellően megfelelő első benyomást tettem a srácra. Ha ezek után is segíteni akar, akkor felkötöm magamat. Nem szó szerint természetesen, de ha ebből sem érti meg, hogy nem szeretnék vele társalogni, akkor semmiből sem és az ilyen levakarhatatlan embereket utálom a legjobban. Még mielőtt bármit is válaszolhatott volna, hátat fordítottam és elindultam a másik irányba. Ezek szerint megvan, hogy merre kezdek el először nézelődni.

Miközben közeledek a srác felé, van időm szemügyre venni. Mintha valami fura lenne a szemében is, és tényleg, két különböző színű írisze van. De durva! Viszont az arca elég ellenszenvesnek tűnik, miközben ő is engem vizsgál. Ezt erősíti az első mondata is. Szerencsére meg is fordult, és elindult az ellenkező irányba, mire megvontam a vállam, és hanyagul nekidőltem a falnak, úgy szóltam utána – nem kiabálva, de azért elég hangosan, hogy hallja.
- Valószínűleg mosolyogva megkérnék valakit, hogy vezessen körbe. De te persze nem ilyen vagy, igaz? – kérdezem, és kihívó mosolyt erőltetek az arcomra. Na, drága barátom, segítsen neked az, akinek két anyja van, ha ilyen a modorod. És nekem ugye egy sincs. Szerencsére meg is fordult, és elindult az ellenkező irányba, mire megvontam a vállam, és hanyagul nekidőltem a falnak, úgy szóltam utána – nem kiabálva, de azért elég hangosan, hogy hallja.
- De ha eljön az étkezés ideje, és már a harmadik mosdóba, meg az ötödik szertárba nyitsz be korgó gyomorral, azért gondolj arra, hogy mit szalasztottál el, rendben? – közben a körmömet kezdem el vizslatni, és pont nem érdekel, hogy mit reagál a mondandómra. Ha mégis igényli a segítségem, akkor megkapja – nem vagyok haragtartó, és ellenszenves sem – de ha továbbra is ilyen fennkölt és pökhendi lesz, akkor jobb is, ha elkerül. Épp elég ilyennel volt dolgom az árvaházban, ha nagyon megjátssza az agyát, lehet, hogy még le is ütöm.

Nem volt semmi kedvem más emberekkel társalogni jelenleg, így próbáltam minél hamarabb elmenni a fiú elöl. Ekkor azonban gyorsan utánam szólt valamit, amit nem voltam képes figyelmen kívül hagyni. Megtorpantam, majd anélkül szóltam vissza neki, hogy megfordultam volna.
- Te lehet, hogy ilyen vagy, de én nem. Nem szeretek más embereket a közelembe. Tudom, hogy nem épp a legjobb helyre jöttem így, de ez sajnos nem az én döntésem volt. Nem tudod, hogy milyen vagyok valójában, ahogy én sem ismerem a te személyiségedet vagy múltadat. Talán jobb is lenne, ha nem szólnánk egymáshoz többet. -
Szerintem magamhoz képest egész normálisan és civilizáltan mondtam el a véleményemet. Nem nagyon szeretnék, már az első napomon összebalhézni valakivel. Van még elég időm, hogy ezt megtegyem később is. Ezek után még hallottam, amit mondott. Érdekese, amit mond. Azonban egyáltalán nincs igaza. Úgy éreztem, hogy valamit bizonyítanom kell neki. Meg kell mutatnom neki, hogy milyen is vagyok valójában. Sétálás közben megtorpantam és szép lassan elkezdtem visszafordulni a fiú felé. Jobb lábamat megfeszítettem, majd gyors futásba kezdtem. Olyan gyors voltam, amilyet nem valószínű, hogy látott ez előtt. Egy pillanat alatt újra mellette voltam.
- Oh, nem kell félteni. Ha ételről van szó, akkor elég hamar ki tudom azt szagolni. -

Mindig is szerettem csellengeni. Régen ez életforma volt, ma már csak két könyv között időnként szakítok egy kis időt arra, hogy regeneráljam fáradt agysejtjeimet. A csellengésen belül szeretek az aulában lenni. Mindig figyelemmel követem az eseményeket. Ki jön, ki megy, kik az újak, vagy a kiköltözők. Bár elég barátságtalanul nézek ki elsőre, bárhogy is igyekszem, gyakran bíznak meg az újak körbevezetésével. Ennek sok oka van, és tényleg a bájos stílusom talán az utolsó közülük. Első sorban azért, mert a birtok, ez iskola óriási, és könnyű benne eltévedni, ebből kifolyólag a tanároknak nem igazán van ideje rengetegszer végigcaplatni ugyanazt az utat. És szerintem viszonylag korrekt is vagyok, a legtöbb esetben.
Egy szó mint száz, most is itt lézengek a tágas térben, várva valami csodát, amivel a délutánom tölthetem.

Teddyt a szülők önállóságra nevelték. Sokat beszélgettek vele, érintkeznie kellett a világgal, tanulni, hogy ne menjen agyára a hirtelen jött fejlődés. A gyermekkor majdnem teljesen kimaradt neki, a szérum miatt mégis nyugodt volt, nem játékos, nem olyan nagyon eleven. A taxiból kiszállt és egy gurulós bőröndben húzta be a holmijait. Ha sikerült a bejáraton, a kapun átjutni ellenőrzés során, valahogy, ahogy a szülei előre meg beszélték, akkor a kerten lassan átvágott. Amennyire lehetett, előre megnézték a képeket, sokat beszéltek arról, hol fog élni ezután. A meglepetést mégis érezte. Körbe szaglászott, nézte, hol fenyegette veszély. Erre mindig számított.
Az aulában meg látott egy lányt. Nézegette, méregette, próbálta ki találni, mit várhatott tőle. A haja volt a legérdekesebb. Furcsán színeződött. Teddy is furcsa volt, persze, mint egy félig rágcsáló, félig ember lény, de emberi külsőhöz az a haj volt furcsa, amit a lány viselt. Teddy megállt a lépcső aljánál és a korlát mögül kezdte őt nézni. Egy apró röfögést hallatott, olyan hörcsögös röfögést.

Egy tekintet perzselését érzem bőrömön. Körbepillantok, bár most nincs okom félni, mégsem kedveltem meg a leskelődőket, főleg azért, mert jó darabig cica-egér játékot játszottam a gyámhivatallal, no meg a SHIELD-el. Egy különös, ismeretlen hang elvezet a pillantás küldőjéhez, egy minden valószínűséggel vadonatúj diák személyéhez. Nem túl magas -alacsonyabb nálam, és ez roppantul tetszik, nem gyakori jelenség- kölyökképű, különös szemű újoncka. Mintha lenne valami furcsa ambivalencia a tekintetében, mintha egyszerre lenne összeszedetlen, riadt és nyugalmat árasztó.
Szinte a szakterületemnek tekintettem az ilyen típusú embereket egész életemben. Előveszem a legtermészetesebb mosolyt, amit produkálni tudok, és magabiztos léptekkel elindulok felé. Nem akarom, hogy megijedjen, ezért kigurítok a számon egy nem túl hangos, de határozott szót.
-Szia.

Teddy érezte, hogy a lányt zavarta, ahogy ő figyelte őt. Nem akarta volna bántani. Tartott tőle, mert nem ismerte. Mégis fel hívta magára a figyelmet. A szülők elmondták neki, hogy itt biztonságban lesz, jó társaságban. Nem kellett volna félnie. Óvatos volt, ez a vérében volt.
A mosoly láttán jobban meg nyugodotot. Mikor felé indult a lány, Teddy hátrébb lépett és féloldalt állt. Nem akart támadást.
- Szia! Miért jössz ide? - kérdezett rá a lényegre.
A hangja teljesen normális volt. Képes volt az emberi beszédre, csak plsuzban tudott olyan hangokat, mint az előbb.
- Teddy vagyok. Téged hogy hívnak?

Hű, megint sikerült egy kicsit megrémisztenem. Mint majdnem minden alkalommal, amikor csak úgy lődörgök az iskola falain belül. Furcsa egy kicsit ez a kis szőrmók, de szimpatikus. Annyira aranyos! Igyekszem megnyugtató lenni, nem is tudom, mennyire sikerülhet ez nekem.
- Nyugi, csak segíteni akarok. Látom új vagy errefelé. A nevem Sophie. Ha szeretnéd, segítek egy kicsit, tudom milyen nehezek az első napok. Benne vagy?
Mosolygok, elhatározásom szerint kedvesen, de a fene tudja, mit lát ő valójában.

Teddy az érzékeire próbált támaszkodni. Szaglászott, mozgott az orra, mint az állatoknak, forgatta a fejét, hogy több oldalról is érezze, lássa, amit ez a lány jelentett. Még gyerek volt, nem olyan tapasztalt, mint a felnőttek, de az érzékekkel már kezdett egészen jól bánni. Teljesen békésnek látta, ezért el mosolyodott.
- Köszönöm! Igen, annak örülnék, ha segítenél itt!
A lemmingoid hangja most már vidámabban, gyermeki lelkesedéssel csendült fel. Fogta a táskáit és rohanva indult meg arra, amerről a lány jött.
- Erre kell menni? Be kell iratkoznom és szeretném el foglalni a szobámat is. Te mióta tanulsz itt?
Teddy mindent meg akart nézni a kameráktól kezdve az épület stílusán át az utolsó virágcserépig. Sophiera is vissza nézett, de a környezetet nézte inkább, a lányt csak hallgatta. Ő nem volt veszélyes. Itt semminek nem kellett volna annak lennie.

Hát sikerült meggyőzni, hogy nem vagyok fertelmes szörnyeteg. Elmosolyodom lelkesedésén, gyanakvó szaglászásán. Pont így viselkedtem én is az elején. Minden új volt, minden kiszámíthatatlannak és veszélyesnek látszott. Nem baj, majd megszokja.
- Nem, erre gyere. Arra a szobák vannak, de mindenek előtt be kell iratkoznod. Tényleg, tud rólad valaki itt?
Elindulok az ellenkező irányba, várva, hogy kövessen. Közben mesélek.
- Én két éve élek itt. Klassz hely, sok mindent fogsz te is megtanulni.

Arra a szobák vannak. Teddy megjegyezte, mert neki is kellett egy szoba. Amikor majd megmondják, hányas az övé, arra fog indulni, amerre most akart. Követte Sophiet.
- A szüleim intézték el, hogy itt tanulhassak. Az igazgató biztosan tud rólam. Theodor Jones a teljes nevem. Neked mi, Sophie?
Teddy nem tudta pontosan, hogy mennyit tudtak itt róla a tanárok és a személyzet többi része. Azt is el tudta képzelni, hogy csak egy valaki várta és fel fogja hívni Zieldet vagy Hannát. Nem akart azzal villogni, hogy magas rangú politikus fia. Biztonságos is lett volna, mert kevesebben bánthatták úgy, de még várt ezzel.
- Két éve. Én még annyi idős sem vagyok, csak gyorsabban fejlődök az átlagnál.
Idén lesz két éve, hogy meg látta a napvilágot. Ha nincs a Roxxon, talán még mindig a kiságyában alszik.
- Várom már, hogy itt tanulhassak. Minden érdekel és a képességeimet is szeretném a lehető legjobban megtanulni. A szüleim úgy mondták, hogy túlélő vagyok. Szinte mindent meg tudok enni, kevéssel is el lennék (de jobban szeretem, ha sok) és az érzékeim nagyon jók. Ezek is itt vannak - mutatta a karmait és a fogait vicsorogva.
Régen beszélt ennyit. A lány nagyon szimpatikus volt neki.
- Te mire vagy képes?