Önkormányzati hivatal (Somerville)

Somerset önkormányzati hivatala. Ide lehet a polgári fórumokkal fordulni, itt lehet a hivatalos papirokat kérvényezni, megszerezni, és megújítani is a lejártakat.

Az eredeti topic

Atya/Phobia/Lucy

Miután átveszem az irányítást, és tisztázom a dolgokat, a munkaadóim egy rövid időre lefagynak. Gondolom a dolgok állása kissé megkavarta a tervüket, de részben ez a tájékozatlanságuk miatt történt. A Cinnanon család az elejétől kezdve tudott a dolgok állásáról, a jogosítványtól kezdve a többes személyiségig. Ahogy sejtem, mintha ezek inkább valami külsősök lehetnek, mert eddig a munkaadóim mindent tudtak a mi dolgainkról, de ezzel már nem lehet sokat kezdeni. Már tudják, mi a helyzet, habár ezek szerint Phobiáról még nem tudnak. Ez szerintem maradjon is így. Az őrülete, a vérszomja, a kegyetlensége, és a hihetetlen fájdalomtűrése tökéletessé teszi, hogy az utolsó védelmi vonal legyen. Addig azonban altatásban marad, mint Lucy, bár őt egy ideig nem is fogom felébreszteni. Ahogy a dolgok állnak, nagyon korán elhalálozott volna, az pedig ránk nézve nem túl egészséges.
A munkaadóim váltanak pár mondatot, a nő átad a férfinek egy fegyvert, majd int, hogy kövessem. Én természetesen követem, ügyet se vetve a morgására. Elvégre, ha egy kicsit utánunk nézett volna a dolgok előtt, mindez nem fordult volna elő. Aztán beszállunk a kocsiba, és mialatt a nő hallgatja a híreket, én egy másik dolgon gondolkodom. Beth Larsen, aki megátkozta valahogy a fiamat, ezért pedig nem tudja átvenni az irányítást, és még vissza is kell fognia magát. Ezt a problémát is meg kell majd oldanom a mai után, addig viszont nem fogom Lucyt felkelteni, Phobiának pedig én fogok engedélyt adni, ha szükséges. Még szerencse, hogy én vagyok a legerősebb

Atya/Phobia/Lucy

Az odaút elteltével mindketten kiszállunk az autóból, majd a nő az ellentétes irányba indul. Érdekelne, hogy vajon mit tervezhetnek, de ezen biztosan nem most fogok agyalni. Nekem most a saját feladatomra kell koncentrálnom, mégpedig az adatok feltöltésére.
Az épülethez zavartalanul eljutok, de a bejáratot nem közelítem meg. A kártyám sajnos csak egy gyenge hamisítvány, a bejáratnál pedig biztosan lebuknák, mert a hamis személyazonosságomat nem vitték be a rendszerbe. A legjobb mód a bejutásra minden bizonnyal a tető.
Igyekszem lehetőleg feltűnés nélkül az épület egy olyan falához jutni, ahol rejtve vagyok, vagyis ahol nincs kamera, és nem látnak az utcáról. Ha ez sikerül, akkor még kétszer körbenézek, majd a telekinézisem segítségével felrepíteném magam a tetőre, lehetőleg hangtalanul. Oda feljutva meg fogom keresni a lépcsőházba vezető ajtót, amin be is lépek, ha nyitva van. Ha zárva lenne, akkor megpróbálnám ugyancsak a telekinézisemmel feltörni a zárat. Sikertelenség esetén egy kis savval próbálkoznák, de remélhetőleg erre nem lesz szükség.
Amint bejutok, célba fogom venni a képviselő irodáját, az odautat pedig nyugodtan, céltudatosan teszem meg, mint aki idetartozik. Lucy gondolom a padlót bámulná, remegne, minden nesztől megrémülne, de szerencsére ezt a feladatot nem ő fogja végrehajtani.

Atya/Phobia/Lucy

A tetőre feljutás halkan, de látványosan sikeredett. Még nem tapasztaltam ki eléggé a képességemet, ez a fény pedig még gondot fog okozni. Remélhetőleg senki se látta a kis mutatványomat, és nem lesz gond.
Az ajtót, az épület többi részével ellentétben egy hatalmas lakat tartotta zárva, ami könnyedén le is szakadt, bár csendesebb lett volna, ha csak magát a zárat mozgatom meg benne. Akárhogy is, a lakat lekerülése után a lépcsőházban kötök ki, onnan pedig a harmadik emeletre jutok. A fények és zajok alapján dolgoznak ezen a szinten, valamint a kései időpont miatt nem is hiszem, hogy foglalkoznának velem. Ilyenkor már csak a munkaidő letelte jár az emberek fejében, mennének haza, addig meg nyugalmat akarhatnak. A biztonságiak már mások, nekik pont a hozzám hasonlókat kell elkapniuk. Szerencsére ezen a szinten egy sincsen, úgyhogy tovább is tudok állni.
A liftek felé veszem az irányt, hogy el tudjak jutni a megfelelő szintre, a képviselő irodájába. Az odaút alatt nyugodtan haladnák, megfelelő sebességgel, mintha oda tartoznák. Ha a két hivatalnok irányában van a lift, akkor az elhaladásom közben rájuk köszönnék, mint alkalmazott a főnökének. Ha eljutok a megfelelő szintre, akkor elkezdeném a megfelelő ajtót, közben ügyelve a környezetemre, a körülöttem lévőkre, és persze a kamerákra .

Atya/Phobia/Lucy

A liftig gond nélkül eljutok, a két beszélgető se nagyon figyel rám. Azonban a ruházatom, a pillantásukból, valamint az ő öltözetükből ítélve nagyon nem jó. Itt mindenki elegáns, ahogy minden ilyesfajta helyeken, az én ruhám pedig borzalmasan kilóg a tömegből. Ha mondták volna az elején, hogy mire kell számítanom, akkor másképp öltöztem volna. Habár ez is Lucy hibája, szinte csak szemetet hord, a rendes megjelenés nála valahogy tabu. Ahhoz képest, hogy lány, korántsem törődik a kinézetével, ezt pedig nem foghatja arra, hogy be volt zárva. Ennyi idő alatt igazán beszerezhetett volna pár elegánsabb ruhát, de most már lényegtelen. Majd erről a munka után gondoskodom.
A liftajtó záródása előtt észreveszem, hogy egy öltönyös alak halad pont arra, amerről bejöttem, ráadásul még rádión is beszél valakivel. Ez korántsem jó, vagy a fény, vagy a zaj, vagy egy eddig észre nem vett riasztó, de valami biztosan lebuktatott. Egyenlőre mondjuk még nem tudják, hogy én hatoltam be, de a külsőm, és az, hogy eddig nem láttak itt, nagyban növeli a lebukás esélyét. Gyorsnak kell lennem tehát.
A második emelet keleti szárnyában neki is látok az iroda keresésének, a tömeg és a kamerák miatt lehetőleg észrevétlenül. Csak nyugodtan járkálok, az ajtón szereplő nevekre csak rápillantok, amíg meg nem lelem a megfelelő termet. Amint megvan, a lehető leggyorsabban kell végezzek, aztán pedig eltűnni innen.
- Én? - kérdezem teljesen ártatlanul, még körbe is nézek, hogy biztosan hozzám szólt az illető. Persze, jól tudom, hogy hozzám szólt, ami semmi jót nem jelenthet. Gondolom mostanra meglátták a letört lakatot a tetőn, így tudnak a behatolásról. Sejtettem, nem olyan hülyék, hogy egy behatolást, és egy hirtelen felbukkanó, még sose látott, utcai ruházatos lányt ne tudjanak összekötni.
- Segíthetek? - kérdezem, mikor odaér hozzám, de már résen vagyok. Ha minden nyugis, akkor be tudom adni, az "új vagyok itt" dumát, de ennél többet nemigen. Túl sokáig ültem a homályban, sokmindent nem tudok még, de ettől függetlenül még mindig én vagyok a legalkalmasabb.
Ha az öltönyös támadna, akkor a telekinetikus erőmmel vágnám a falhoz, majd ugyanezzel az erővel magamhoz rántanám a rádióját és a fegyverét. Ezt persze szigorúan csak támadás esetén vetném be, amíg él az álca, addig nem.

Atya/Phobia/Lucy

- Persze. Azonnal. - felelem, majd átadom a hamisított kártyát. Ha nem hord magánál egy olyan eszközt, amivel meg tudja nézni, hogy benne vagyok-e a rendszerben, akkor a dolog első felével nem lesz gond. Szerencsémre, látszólag még csak gyanakszik, és nem pedig vádol. Még van rá esélyem, hogy sikerrel teljesítsem a feladatomat, mert a kudarc elfogadhatatlan. Ez az egyetlen esélyem arra, hogy feljebb lépjek a ranglétrán, és magam mögött hagyhassam a Lucy által végzett, szánalmas besúgó munkát. Ehhez azonban jól kell keverjem a kártyákat, hiába van belőle gyalázatosan kevés.
- Én Hachet úr új asszisztense vagyok. - felelek a másik kérdésre, egy mellettünk elhaladó párbeszédben hallott név használatával. - Csak pár napja kezdtem. - teszem hozzá, mert így a tájékozatlanságot, és az öltözékemet is meg tudom magyarázni. Persze csak ha sikerül, mert rengeteg buktatója van, amit számba kell vennem. Hachet még itt van, vagy az öltönyös tárcsázza őt, aki aztán megcáfolhatja a sztorimat. Esetleg feltehet pár keresztkérdést, amivel lebuktathat. Azonban én bízom abban, hogy ez a sztori elég hihető ahhoz, hogy továbbjuthassak.
Ha sikerül az átverés, akkor még megvárom a többi esetleges kérdést, vagy utasítást.
Ha viszont támadna, akkor a korább támadásrendszert alkalmaznám ellene, de persze csak akkor, ha ténylegesen támad.

Atya/Phobia/Lucy

Áldom azt a piszok szerencsémet. Az öltönyös pasas bevette a kamuszövegemet, valamint a kártyát is csak megnézte, nem nézette meg a rendszerben. Gondolom nem érte volna meg neki a felesleges munkát a rendszer ellenőrzésével, de ez nekem kedvez. Eddig simán mennek a dolgok.
- Értettem. Köszönöm, magának is. - mondom mosolyogva, mikor az őr távozik. Jó, hogy legalább ezt letudthattam, de amiket a rádióba mondott, nem tetszettek annyira. Ezek szerint meglátták az általam kibocsájtott fényt, így biztosak abban, hogy valaki betört hozzájuk. Pont ezért gyorsan el kell intéznem a feladatomat, mielőtt még újra összeütközöm velük, és esetleg eszükbe jut jobban leellenőrizni az azonosítómat. A pokolba is!
A képviselő irodáját ezek után zökkenőmentesen el is érem, majd egy rövid terepszemle után biztosra mondhatom, hogy nincsenek kamerák a környéken. Az emberek jelenléte már más tészta, de elég távol vannak tőlem, és nincs más választásom.
Mielőtt még belekezdek, egy gyors pillantást még tennék, hogy biztosra menjek abban, hogy senki se lát. Ha ez megvan, akkor a savat venném elő, amivel aztán óvatosan szétmaratnám a zárat. Zárfeltöréshez nem értek, a telekinézis meg túl feltűnő lenne, ezért marad a sav.
Ha sikerül bejutnom minden gond nélkül, akkor beérve gyorsan körülnéznék, hogy tudjak reagálni az esetleges veszélyekre. Ha nincs gond, akkor rögtön a számítógépet venném célba, amire aztán feltölteném a fájlokat.
Közben persze figyelnék, hogy semmi se lephessen meg.

Atya/Phobia/Lucy

A sav szerencsére nagyon gyorsan hat, egy kis adag is elég arra, hogy tökéletesen szétmarja a zárat. Rossz hír viszont az, hogy még az ajtó egy részét is szétmarja, de legalább feltűnésmentes és halk az eljárás. Az ajtót mondjuk így nem tudom bezárni, csak behajtani, de ez lényegtelen. Most már ketyeg az óra, gyorsan kell végeznem, mielőtt még valaki felfedezi a károkat.
Az irodába bejutva nem is törődöm annyira a berendezéssel, mindössze csak annyit jegyzek meg magamnak, hogy a képviselő elég nagyképű, és fenn hordja az orrát. Mindenütt csak az ő pofája van, a tolla meg már egy másik történet. Hiba, hogy ennyire elbízza magát, de ha a mai nap sikerül, akkor ez már nem is fog számítani.
A pendrive-ot gyorsan rákapcsolom a gépre, majd az adatok felvitele el is kezdődik. Gondolom eltart pár percig, talán míg várok, megnézhetném, hogy mi van abban az üvegben. Jól esne egy kis whiskey. Tervem azonban azonnal meg is hiúsul, mikor meghallom a rendőrszirénákat kintről. Két rohadt rendőrautó, látszólag a biztonságiak hívták ki őket. Bajos a helyzet, gyorsnak kell lennem.
Amíg a pendrive dolgozik, addig igyekszem elkerülni az ablakot, nehogy meglássanak. Ha jól gondolom, akkor kétesélyes a helyzet. Vagy bejönnek a rendőrök, és elkezdik a biztonságiakkal átkutatni az épületet; akkor csak perceim vannak hátra, a lebukás esélye pedig nagy lenne. Ha viszont nem jönnek be, akkor nagy eséllyel ki tudok jutni az épületből, de a környék már veszélyesebb lenne. Akárhogy is, bajok vannak.
Amint megvan az adatfeltöltés, kikapom a pendrive-ot a gépből, majd azt zsebre vágva elhagynám a szobát. Lehetőleg nyugodtan haladnék a folyosón, mint Miss Cobb, aki itt dolgozik, de már menne haza. Ha a liftekig eljutok zavartalanul, akkor zöld utam van, de még nem hagynám el az épületet. A főbejáraton talán zavartalanul ki tudnák jutni, de a rendőrök biztosan itt akarnának tartani, ami nem lenne nyereséges. Pont ezért azt a kijáratot céloznám meg, amit még a megbízóim ajánlottak, mint bejárat. Csak kamerák vannak arra, de tekintve, hogy ide nem fogok többé visszatérni, így nem aggódok miattuk. A nevemet nem tudják, a külsőmet pedig úgyis meg fogom változtatni a munka utáni napokban, rémes, ahogy ez a lány kinéz. Ez azonban most mellékes, a kijutásra kell figyeljek.
Ha kijutok az ajtón, akkor a rendőrséget elkerülve igyekeznék távol jutni az épülettől, legalább fél órányira el kell távolodjak kezdetnek.
Ha útközben egy biztonsági, kolléga, vagy rendőr megállítana az épületben, akkor tovább játszanám a szerepet, mint Cobb. Azonban ha veszély alakulna ki, meg akarnának támadni, elfogni, vagy hasonló, akkor a telekinézisemet bevetve lökném őket félre, nem éppen gyengéden. Természetesen csak vészhelyzet esetén támadnák.
Csak várnom kell, aztán kijutni innen feltűnésmentesen, és a dolgok rendezése után biztosan beülök egy kocsmába egy potya piára.

Atya/Phobia/Lucy

A gép piszok lassan dolgozik, még az is fél évbe tellik, hogy megjelenjen a töltőcsík. Pokolba az egésszel, a rendőrség pont nem kellett ide, de ha kijutok innen, akkor már piskóta az egész.
Két perc után fejeződik be az adatok feltöltése, ami után a gép kikapcsolódik, én pedig kiszedem a pendrive-ot, majd elteszem. Ezután ki az ajtón, el a liftig, ahová szerencsére komplikációk nélkül eljutok. Az elcsípett beszélgetés, bár nem sok újjat tudtam meg, megerősítette a gyanúmat, hogy ellenőrzések lesznek.
Leérve még a rendőrök tervét is megtudom, ami csak jobban erősíti bennem a mihamarabbi távozást. A hátsó ajtónál azonban beleütközöm egy rendőrbe, ezzel megpecsételve az estémet.
A kijutás most már biztosan nem fog menni, a rendőr ugyanis a kijárat felé fog terelni, ahol pedig ellenőrzések vannak. A lebukás akkor biztos, más kijárat pedig nincs. Innen nincs kiút, de talán megkockáztathatok egy veszélyes módot.
- Értem. - felelem a rendőr mondandójára, majd megfordulok és elindulok. Ha követ a rendőr, akkor megállok egy pillanatra, majd mint akinek eszébe jutott valami, úgy indulok el a liftekhez. "Azt meg otthagytam." mormolnám közben magam elé. Ha azonban marad a rendőr, akkor egyszerűen odajutok a lifthez.
A lifthez eljutva rögtön a harmadikra mennék, majd a kilépés előtt még körbenéznék, ki van itt. Biztonsági vagy rendőr esetén jóval nehezebb lesz az egész.
Ha biztos a helyzet, akkor a lépcsőház felé venném az irányt, majd onnan ki a tetőre. Nagy eséllyel össze fogok futni egy őrrel a lépcsőházban, vagy a tetőn, de ha nem, akkor kiérve a tető egy hátsó pontjához mennék, onnan pedig a legközelebbi épület tetejére repülnék át, majd egy másikra, majd ha elég távolra kerülnék, akkor egy sikátorba vagy egy biztos helyen szállnék le. Azután taxival egyszerűen lelépnék, lehetőleg távol innen.
Ha viszont mégis összefutok egy őrrel, akkor a pozíciójától függően cselekednék.
Ha a lépcsőházra figyelne, akkor a telekinetikus erőmmel egyszerűen a falhoz vágnám őt, majd magamhoz röptetném a fegyverét. Majd lőnék. Ha a tetőn futnák össze őrrel, akkor a lépcsőház ajtaja mögé lökném az erőmmel, hogy leessen a lépcsőn.
Ha bármikor is veszélybe kerülnék, ezeken kívül, akkor a szokásos sémával támadnék. Ellökném őket, magamhoz röptetném a fegyverüket, majd a saját fegyveremet a kezemben, az övéket pedig a levegőben tartva hátrálnák, közben őket figyelve, visszatartva, támadás esetén lelőve.

Atya/Phobia/Lucy

Ismert mondás, hogy ha meg akarod nevettetni az Istent, csak mond el neki a terved. Én biztos vagyok benne, hogy az a vén kurafi most szakad a röhögéstől, mert a tervem váratlan akadályba ütközött.
A harmadikra simán eljutottam, ahogy a lépcsőházba is, sőt még a tetőre is észrevétlenül feljutottam. A gond csak az, hogy a tetőn hárman is vártak, amiből csak az egyiket sikerült leterítenem, valamint megszereztem a fegyverét is.
Most itt állok az ajtónál, közelemben egy nyomozónő, meszebb a biztonsági, akivel már összefutottam, valamint a fal mellett ott fekszik a kiütött őr, akit meg is lőttem. Szerencsére azonban az elkobzott fegyver most a közelemben van, telekinézisemmel a levegőben tartom, majd rászegezem a fekvőre.
- Maguk dobják el a fegyvert, vagy meghal! - fenyegetőzöm, közben gyorsan előszedem a saját colt1911-esem, amit a nőre szegezek. Kockázatosak a lépéseim, mert talán a nő látszólag fél, a biztonsági nem normális, a falat lövi. Azt hiszi hogy megrémülök ettől? Az egyedüli dolog, ami aggaszt, az az idő, és hogy ez a malőr mennyire zavar bele a dolgokba. Az is lehet, hogy itt már vége mindennek? Lucy biztosan megadná magát, de ő nem én vagyok. Én nem adom fel egykönnyen.
- Ne lőjenek! - kiáltom el magam hirtelem, de ez teljesen akaratlan cselekvés. Meg se szólaltam - Kérem. - és újra. De miért? Lucy nem tudja átvenni az irányítást, képtelen rá! Ő túl gyenge ehhez!
A kezem lassan remegi kezd, én pedig szédülni. De..hogyan? Túl sokáig nem voltam jelen, nem tudom irányítani őt túl sokáig.
Pokolba ezzel a lánnyal....

Lucy

- Ne lőjenek! - kiáltom el magam hirtelen, majd körbenézek. Fegyveresek, tető? Mi folyik itt?? Ho..hol vagyok? Nem a raktárban voltam? Hogy kerülök ide?
Meglátom a kezemben a fegyvert, a remegésemtől alig bírom fogni, szörnyen nehéznek érződik. El is dobom azonnal, majd felteszem a kezemet, és hátrálok pár lépést.
- N...n.ne...ne bántsanak. Kérem. - könyörgök remegve a fegyvereseknek. Nem tudom kik ezek, és miért akarnak lelőni. Mégis mit tettem? Szörnyen félek, nem akarok itt lenni, nem akarom ezt csinálni, nem akarom.
- É..én..nem tudok..semmiről se. N..ne..m én vo..voltam, esküszöm! - magyarázkodom, de nem hiszem, hogy sokat érek vele. Bármit is tettek ők, nem fogják elhinni, hogy nem én voltam.
Miért kell ennek megtörténnie? Miért velem? Miért?

Lucy/Phobia/Atya

Mégis mi történik? Hogy kerülök egyáltalán ide? Emlékszem, hogy a raktárban minden világos lett, majd egy ajtót láttam, és mikor beléptem rajta, itt termek a tetőn. Mégis mi történt, miért akarnak lelőni?
- K...kérem..n.n.nn.ne lőjön! - mondom remegő hanggal, majd lassan letérdelek felemelt kézzel - N..nem én...esküszöm! - dadogom, közben idegesen, félve ugrál a szemem a rám szegezett fegyvereken. Aztán meglátom a földön fekvő, véres alakot, és rögtön leesik minden.
- Nem én öltem meg! Esküszöm nem én voltam, es..esküszöm! - üvöltöm már sírva - H..hinniük kell nekem...nem én voltam..esküszöm! Kérem...- sírom, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mit műveltem. Hiába könyörgök, úgyse hisznek majd nekem. Bolondnak fognak tartani, ha pedig mégis elhinnék, akkor se változik semmi. Nem tudom őket irányítani, azt se tudom, most hogyan sikerült. Ők veszélyesek...miattuk kerültem bajba. Én csak azt akartam, hogy megvédjenek. Nem akartam embert ölni.
- Esküszöm...nem csináltam semmit se...nem én tettem..kérem..hinnie kell nekem...- könyörgök a rendőrnőnek, ha a közelembe ér.
A félelem és a sokk hatására már képtelen vagyok visszatartani. Hangosan sírni kezdek.

Lucy/Phobia/Atya

A földre rogyva sírok, magyarázkodok, könyörgök, de semmi értelme. Miért kell ennek történnie? Miért velem történik ez? Miért van ez mindig? Miért?
- K...kérem. N..nem én v..oltam. Nem én... - könyörgök, miközben megbilincselnek, majd sorolni kezdik a jogaimat. Én már nem is hallom, csak sírva ismétlem ugyanazt - Nem én voltam...nem én..ők tették. Esküszöm. - ismételgetem halkan, remélve, hogy hisznek nekem. De nem fognak. Soha nem hisznek nekem. Soha. De miért?
Miközben levisznek a lépcsőn, erőszakosan, fájdalmasan, addig megbámulnak. Ujjal mutogatnak rám, kigúnyolnak, gyűlölnek. Ezt nem akarom. Nem akarok itt lenni, nem akarok.
- Kérem.. - suttogom.
~ Hiába bőgsz. Rendesen kicsináltál mindegyikünket, tudod? Fater kézben tartotta a dolgokat, de neked küzdened kellett. Mind megszívtuk miattad. ~ hallom Phobia halk, szemrehányó hangját.
- Nem igaz...ti..ti tettétek...nem én...a ti hibátok. - válaszolok halkan, mialatt bedobnak a rendőrautóba. A könnyeim elapadnak, már mozogni sincs erőm. Halkan, szipogva ülök a hátsó ülésen, majd oldalra dőlök.
- Miért teszitek ezt velem? - kérdezem halkan, válasz azonban nem érkezik. Magamra maradtam. Végem van. - K..k..s..se...segí..s..