Melody és Philip (Függetlenség napi bál 2029)

Melody Croft

X-diák

Egyáltalán nem lepett meg, hogy eddig egy bálra sem engedtek be. Soha, egyetlen egyszer sem tettem semmi lépést azért, hogy megfeleljek a dress code-nak. Természetesen ettől függetlenül minden egyes alkalommal feltűntem és próbálkoztam, nem azért, mert annyira bálozni akartam volna, hanem sokkal inkább azért, hogy stresszeljek másokat, akár csak a jelenlétemmel is. Most viszont elérkezettnek láttam azt, hogy sokkoljam a közönségemet. Nem kevés felkészülésbe tellett, hiszen olyasmit kellett csináljak amit addig még soha. Szerencsére az internet tele volt a legkézenfekvőbb és legrészletesebb segédanyagokkal, és mindössze csak néhány ruhadarabomat kellett feláldoznom a siker érdekében. Persze közel sem sikerült egyből jól, viszont sokkalta érdekesebb volt, mint az órák vagy a diákok. Valószínűleg a cél miatt, meg amilyen hatást kelt mindenkiben. Végül még a nagy nap előtt kész lett.
Az új ruhában, ami ráadásul teljesen a saját kezem munkája, jelentem meg a bálon és most már nem akadályozhatták meg azt, hogy bemenjek. Igazából biztosan lett volna valami okuk vagy indokuk rá, de valószínűleg feltételezték azt, hogy "megjavultam" vagy csak minimum jól beütöttem a fejem. Néhány perc eltöltése után, viszont már azt kívántam, hogy bárcsak beütöttem volna a fejem és inkább a gyengélkedőn feküdnék, mintsem, hogy itt kelljen legyek. Legalább elmondhatom, hogy megérte éveken át, hogy nem engedtek be. Sokról nem maradtam le, ami azt illeti. Sokkalta inkább hasonlított nyugdíjasok találkozójára, mintsem egy bálra egy neves mutánsgimiben. A francba is, valószínűleg a börtönben is jobb bulikat tartanak. A zene a legkisebb túlzással is szar volt. Az emberek egy része vagy a telefonját nyomogatta, vagy valami táncfélét próbált produkálni. Annál még én is többre vagyok képes, mint amit ők a parketten műveltek, pedig én soha sem táncoltam. Aztán meg voltak a klikkek, vagyis azok az emberek, akik bálon kívül is együtt lógnak, ide is együtt jöttek és nagy eséllyel együtt is mennek tovább, mert egyik sem fog kilépni a csoport biztonságos környezetéből azért, hogy valamit változtasson is a dolgokon.
Aztán meg voltak azok, mint én is, akik egyszemélyes ellenállók voltak az árral szemben. Akár milyen okból kifolyólag különcök, akik nem kértek az általános rendszerből, és valószínűleg vagy először és utoljára jelentek meg a bálon, vagy pedig idővel integrálódni fognak. Szerencsére számomra csak az előbbi igaz. Mindettől függetlenül azért az egyik roskadásig pakolt asztalhoz sétáltam bekapni pár falatot és meginni egy kis gyümölcslevet. Eléggé valószínűnek tartom, hogy a régebbi diákok közül aligha fog bárki is közel jönni, vagy csak beszélgetni velem, amit egyáltalán nem bánok. Ha pedig kerülne egy olyan, aki túlságosan új ahhoz, hogy rólam vagy a rólam felvetett pletykákból bármit is tudjon, vagy mindezt figyelmen kívül hagyja, hát az a bátor jelentkező majd megérdemel pár percet, hogy megismerje miért is számítok különcnek az iskolában. AMi természetesen nagyban köszönhető a jellememnek és szándékaimnak.

Melody Croft

X-diák

Végignézve a tömegen egyre inkább nőtt bennem az érzés, hogy nem azon a helyen vagyok, ahol lennem kell. Mondjuk nem is vártam, hogy azt érezzem, hogy igen, ez a hely az, ahol megtalálok mindent amire szükségem van. Az rendkívül nevetséges szituáció lett volna. Mindez pedig még inkább beigazolódott, amikor az egyik srác, aki úgy gondolta, hogy milyen jó ötlet már, odaállt elém és beszélni kezdett. Valahol a tudatom hátuljában pedig már elkezdtek szólni a harangok, hogy ez egy nagyon veszélyes ismeretség kezdete lett, és igaza is lett a harangoknak, mihelyst kinyitotta a száját a fiú. Az első két mondatánál még nem volt bajom, a felvett nyugodt mosoly és kíváncsi tekintet is valós volt, amit produkáltam, hiszen tényleg érdekelt, hogy mit akarhat. Azután viszont a tenyerem roppant mód elkezdett viszketni. Nem az a kellemetlen viszketés volt, amikor egy szúnyog megcsíp, sokkal inkább az a sürgető viszketés volt, amit a tettlegesség és egy baseball ütő nyele tudna elmulasztani. Igazán meglepett, hogy mégis, mintha csak saját testemből kiléptem volna, végig tudtam hallgatni a teljes szövegét anélkül, hogy akár a legkisebb mozgást is végrehajtottam volna. Talán az a tény fogott vissza, hogy úgy sem tudtam volna semmit tenni, hiszen Veszély, még azelőtt megállított volna, mielőtt olyat tehettem volna, ami kielégítette volna szándékaimat ebben a pillanatban.
- Totál be vagy szívva... - váltott az arckifejezésem a kedves kis mosolygósról az undorodóra de pillanatok alatt. Jól esett ledobni azt a maszkot és telibe nyomni a másik arcát azzal, ami ténylegesen is a helyzet volt. Mégpedig, hogy arról amit eddig mondott egészen úgy vélekedek, mintha wc csésze lenne a szája.
- Ha nem célod, hogy megsért valakit, akkor fogd be a szád.  Ha annyira ütődött vagy, hogy azt gondolod, hogy attól, hogy bocsánatot kérsz azelőtt vagy azután, hogy teszel valamit, akkor jobban jársz, ha visszamész az óvodába vagy elásod magad a homokozóban. - mindig el tud képeszteni az a tény, hogy hová fajult el ez a világ. Mintha mindenki azt hinné, hogy egy bocsánatkéréssel, vagy bármi ilyen hülyeséggel megváltoztathatna bármit. Mind azt gondolják, hogy ilyen hülyeséggel mindent el lehet intézni és utána hawaii meg béke van.
- Van még valami hülyeség amit közölni akarsz? - tettem csípőre a kezeimet és most már nem az undor volt az arcomon, hanem inkább valamiféle gonoszkás vigyor. Igazán kíváncsi voltam rá, hogy mennyire ütődött ez a gyerek, hiszen a hozzá hasonló kis pacsirtákat általában a végtelenségig lehet provokálni és húzni az agyukat. A változatosság kedvéért pedig jó lenne egyszer ha nem én kezdenék egy verekedést, bár közel sem nézem ki ebből az ütődöttből, hogy bármi veszélyt is jelentene másra saját magán kívül. Lehet a végén dühében képen törli magát, vagy tudom is én!