Kutatóállomás

~ Mi a fene? ~ néz értetlenül körbe Tarastirol az üresnek ható teremben. Nem érti a helyzetet. Amir szerint a helyszínen vannak, azaz voltak a tudósok. Az ajtót Amir nyitotta ki. Senki sem ment el mellettük a folyosón...
...Tarastirol hatodik érzéke sípolni kezdett. Maga sem értette, hogy mi a gyanús neki. De már nem is érdekelte. A dóm falához csapódva csak halványan tudta felidézni azt az elemi erőt, ami a mellkasát sújtva a falhoz csapta. A lábára, testére fonódó indákat viszont nagyon is érezte és be is tudta azonosítani. Amennyiben eléggé erősen fogta s a becsapódástól sem engedte el a kését, most azzal próbálja elvágni a kezei majd a testén felkúszó és a maszkját ostromló indák fonalát.

Másodpercekig tartó kapálózás és vagdalózás után végre sikerült kiszabadulnia. Tarastirol zihál egy sort, miközben a helyére igazítja a légzőkészülékét. Most eltűnt belőle minden óvatosság, előre látás és megfontoltság. Első sorban az életéért aggódik. Talán ez is mutatja, hogy hiába az elszántság, mégsem profi szabadságharcos. Csak egy filozófus a tenger hidegebb áramlataiból.
A felszerelése ellenőrzése után újra magához ragadja a kését. Tekintetével Amirt és Ribart keresi. Hamar meg is találja őket, miközben Amir valami folyadékkal itatja meg eszméletlen társukat. Elindul feléjük, már újra pattanásig feszült idegekkel és harcra kész testtartással. Amikor Amir feláll és a bejáratra tekint Tarastirolnak egyből beugrik a megmaradt és elmenekült őr. Azonnal megérti ad hoc vezetője aggódását s ő, a késével a bejárati réshez szökell. Ha azon át akar érkezni az őr, akkor oldalról simán le tudná teríteni.
Tarastirolnak nem tűnik fel, hogy eltűnt a falon lévő lyuk. Nem igen figyelt eddig a falra. Az viszont igen, hogy a koponyájában lévő nyomás kiegyenlítése érdekében elkezdett pattogni a füle. Legalábbis úgy véli, hogy emiatt, mert elég gyakran tapasztalt már ilyet, amikor a víz felsőbb rétegeibe úszott...meg lenne lepve, ha ez történne...de talán mégis.

A holokivetítő képén látott és a szívében érzett megdöbbenéssel vegyes félelem okozta delíriumból, egy újabb, "belső fülben" létrejövő nyomás kiegyenlítéssel járó kattanás rántotta ki. Gyorsan körbenézett s próbált rájönni, hogy mennyi ideig adta át magát a kellemetlen, hideg belső érzésnek, amit egyszerűen csak félelemként aposztrofált. Úgy látja, hogy társai nem igen változtattak pozíciót, így nem fagyhatott le hosszú időre. Ekkor újra körülnéz maga körül, mert a tudata legmélyén érzi, hogy valami fontosat akart mondani a vöröslő ég képének látványát és a lelkét összeszorító érzést megelőző másodpercekben. Újra megnézi a furcsa vércseppet. Furcsának találta, hiszen ez előtt sohasem látott "gravitációs" cseppet. Aztán újra kitekint a folyosóra, ahol ismét felfedezi a további pöttyöket.
- Amir. - Kezdi megfontoltan. - Tegyük fel, hogy a célpontjaink láthatatlanná tudnak válni. Tegyük fel azt is, hogy az egyikük megsérült. Ha ezt a kettőt feltesszük, akkor csak alig fél perces előnyük lehet...erre pedig a földön lévő vércseppekből következtetek.
A monológja végén bal, üres kezével a földön lévő vércseppekre mutat. Még mindig vár az érkező őrre, ezért jobbjával még csapásra kész, ha az ajtón illetéktelen személy próbálna bejönni.

A feltevések helyesnek bizonyultak. Ennek ékes bizonyítékát maga Amir mutatta be, a lelőtt tudós személyében. Tarastirol óvatlanul átmászott a lyukon és szokásos hosszú lépteivel a nőnél termett. Megvizsgálta az életjeleit, amelyek már nem voltak vizsgálhatóak.
- Meghalt. - összegzi a rögtönzött vizsgálatának az eredményeit. Azonban nem ülhet sokáig a babérjain. Ugyanis a lábdobogásokra felfigyel. Pechére feléjük közeledik, az ellenkező irányból. Tarastirol úgy véli, hogy egy őr az. Az őr, hogy pontosak legyünk. Legalábbis a lábán lévő cipő avagy bakancs kopogása erre enged következtetni.
Ha Amir rálő s az őr kitér, akkor kiérdemel Tarastiroltól egy elismerő félmosolyt. ~ Tanul a fiú. ~ Gondolja, bár a mosolya csak addig tart, amíg meg nem látja a gránátot. Nem tudja, hogy öl vagy kábít-e, de azonnal, reflexszerűen cselekszik. Térdeit berogyasztja és a föld felé zuhan, miközben baljával megpróbálja felkapni a gránátot és visszadobni a "feladónak"...

Tarastirol mintha zuhant volna a gránát felé. De amikor sikeresen megragadta azt, a hátsó lábával már rugaszkodott is fölfelé. Amikor elég magasra ért a testi, az előrébb lévő lábát már kitámasztáshoz nyújtotta, miközben a gránátot próbálta minél messzebbre hajítani. A gránát robbanásakor még éppen nem ért talajt a kitámasztásra szánt lába. De amikor a nedves és hideg padlóhoz ért, úgy érezte, mintha milliónyi tűvel szurkálnák a talpát. Éppen ezért komolyan meginog. Ha ez nem lenne elég, az egész testén végigfut az érzés, mint valami láthatatlan, de fizikailag érezhető mérgezés. Szerencséjére nem túl komoly. Bár komolyan meglepődik a gránát hatásán, ő maga azt hitte, hogy mindent elpusztító robbanógránáttal áll szemben, szerencsére talpon marad.
El kell telnie néhány szempillantásnyi időnek ahhoz, hogy rájöjjön: teljesen védtelenül áll a folyosó közepén. A furcsa zsibbadás okozta meglepetése hamar elmúlik, igaz úgy indul el, mintha ólom súlyok húznák a föld felé.
- Én magam meg. Az őrt nem látom. Az egyre jobban betörő vizet, viszont igen. Meg kéne vizsgálni a halottunkat, hogy mitől is volt láthatatlan. Lehet, hogy tudnád használni a technikát... - Közben próbál fedezékbe húzódni nagy nehezen. Kényelmetlenül érzi magát a bőrében. Az agya gyorsabban és rugalmasabban vinné a testét, az viszont most érezhetően lassabb és kényelmetlenebb.

~ A mozgás jó...érzem...[ ~ jegyzi meg magának Taratirol, miközben meglehetősen imbolygó mozgásával erőlteti testét egy megfelelőnek tűnő fedezék mögé. Útközben is bevillan neki valami, de agya vész szirénájának üvöltése, ami a zsibbadó teste miatt kapcsolt be, elnyomja a szeme által közvetített képet néhány másodpercig. Aztán lassan feldolgozza az érdekes szögben álló, azaz valójában fekvő kék lábak látványát. Óvatosan kihajol a fedezék mögül, miközben baljával a próbálja masszírozni jobbját, hogy így frissítse fel testrészeit.
Miután jobban szemügyre veszi a kék lábakat arra jut, hogy valószínűleg fekszik az őr. Vár néhány másodpercet, hátha ad magáról valamilyen életjelet. Nem kér többet csak egy önkéntelen mozdulatot. De nem kap semmit. Ezt pedig pozitív jelkén értékeli. Ezért körbenéz, mert útközben elejtette a kését és most ezt keresi. Ha és amennyiben megtalálja, akkor azzal együtt sétál oda asz eszméletlen őrhöz, akinek kézremegéssel ugyan, de átvágja torkát. Amennyiben Amir nem akadályozza meg. ~ Más ez, mint harcolni...egészen más... ~ Elmélkedik röviden. Amennyiben nem találja meg a kését, abban az esetben kézzel fojtja meg áldozatát. Persze csak ha Amir nem állítja meg.
- Vajon mi lehet ez a hang?! - tekint körbe tettének következményei fölött.

~ Mit csinálok? Ez még én lennék? Ez más mint eddig bármi... ~ áll még néhány másodpercig a halott fölött. Majd futva követi Amirt, hogy beérje. Talpa szinte csikorogva fékezi le testét, amikor utoléri a másik atlantiszit. Néhány elismerő biccentéssel nyugtázza Amir sikeres találattal járó lövéseit. Aztán a felszólításra csak elmosolyodik. ~ Gyávák ezek, nem választják a halált. ~ Jegyzi meg magában csak úgy mellékesen. Csak ez után néz végig társán, akinek a kezében egy kötél leng, egyelőre békésen. Csak ekkor jön rá, hogy céljuk valószínűleg a túszejtés. Kicsit elgondolkozik, majd roham léptekkel siet vissza a legközelebbi halott őrhöz. Gyors mozdulatokkal lerángatja a ruháit, majd igyekszik, hogy még a tudósok előkerülése előtt visszaérjen Amirhoz. Amint megérkezik elkezdi csíkokra vágni az anyagot. A csíkokat pedig átitatja vízzel, hogy még tartósabbak legyenek.
- Én nem hoztam magammal kötelet. - Mondja, bár lehet, hogy csak magának a művelet közben.

Miközben Amir utasításokkal és a pisztollyal sakkban tartja a tudósokat, Tarastirol élvezi a dolgot. Maga is meglepődik s nem érti önmagát. Igaz, hogy nem neki van hatalom a kezében. Ezzel szemben itt volt és átélhette az egészet. Azt az egy, hepciáskodó nőt leszámítva mindenki félt és pánikolt. Ő pedig érezte ezt a levegőben. Benne volt. Nem a remegők látványában, nem a zokogók hangjában. Egyszerűen a hely rezgésében. Az aki nincs jelen, nem érzi át az események, a fegyverek és az erőfölény hangulatát, annak soha fogalma sem lesz a terrorizmus mámorító kábítószeréről. Röviden a hatalomról.
Az túszhelyzet részegítő érzésének élvezete alatt, észre sem vette, hogy a terv félresikerült. Lassan elkezdte felfogni, hogy a hiányzó tudós bajt hozhat rájuk. Továbbá elkezdte felfogni, hogy rövid távon kezelhetetlen a helyzet.
- Szerintem bőven elég, ha megfulladnak...elkéstünk, elszúrtuk. Lassú és kínkeserves haláluk azonban üzenet. Legközelebb jobbak leszünk. - Egyik pillanatról a másikra cuppant vissza a valóság émelyítően zsíros közegébe, amiből valójában szabadult volna. Visszagondolva, ez egy kifejezetten sikertelen akció volt. A társaik lassan lemorzsolódtak, Tarastirol még csak a valódi célt sem ismerte...egyszerűen itt az ideje abbahagyni. Nem küzdeni tovább, inkább elmenekülni és elbújni, amíg nem adódik újabb lehetőség a cselekvésre.