Tópart

Egy parkosított részen kialakított mesterséges tó, és környéke.

~ Jó döntésnek bizonyult, hogy ma este nem otthon edzek.
Daneil Lyalmore, akit az ismerősei csak Phamornak szólítottak, látszólag egykedvűen nézett végig a tó tükrén. Ritkán lehetett érzelmeket leolvasni merev arcáról, akkor is csak azért, hogy mosolyával, vagy egyéb szándékos mimikával megnyugtassa beszélgetőpartner: ő is csak ember. Ennek ellenére jó párszor hallott meg véletlenül olyan beszélgetéseket, amikben egy-két felületes ismerőse gépként nevezte meg, vagy éppen a kőszíve keménységét mérte a titánium egyik ötvözetéhez.
De ez most nem számított. Phamornak elég volt, hogy önmagán belül megtalálja a gyönyörűséget, ekként is nézett végig a hullámzó víz felszínén tükröződő narancsos színeken. Valóban pompás látványt nyújtott a naplemente onnan nézve, ahol állt, azonban a környéken rajta kívül nem tartózkodott senki, így egyedül ő részesült a csodában. Nos igen. Nem is olyan rég, még a fehér hollónál is ritkában látogatott ide a napfény...
Lassan levetkőzte magáról a mozdulatlanságot, és hozzálátott a bemelegítéshez. Jól is esett neki a mozgás, az erős szél ugyanis igencsak rángatta gyakorlóruháját.
Sötét volt, mire végzett az erősítőtréningjével is, így érzéseit már nem csak a rezdületlen vonásai fedték el. Elérkezett a kedvenc részéhez: a formagyakorlatokhoz. Évszázadokon át csiszálták a mozdulatokat mesterek tucatjai, amit most ő éppen a saját testéhez igazít. Kívülről nem voltak észrevehetőek az apróbb pontatlanságai, Phamor azonban tudta, messze áll még a tökéletestől. Itt egy kicsivel alacsonyabb kéz, ott nem teljesen megfelelő a lendítés íve, és így tovább. Ennek ellenére évről évre biztos volt benne, hogy egyre közelebb kerül valami elérhetetlenhez, ahogyan az egyperen is konvergál a nullához - gondolt ilyenkor matematikus humorral a hasonlatra.
Lassan a végéhez közeledett, amit itt el tudott végezni, aztán lassú futás volt tervbe véve hazáig, hogy ott a bábun fejezze be, amit a tóparton elkezdett.

Egy hosszú és fárasztó napot tudhatok magam mögött, végre kiszabadulhattam a munkahelyről. Igaz, éjszakai műszakban dolgozom, de a főnökeim nem, és a munkatársaimmal együtt behívtak minket ellenőrzésre. Mindig is utáltam részt venni ezeken a vizsgálatokon, egyrészt hihetetlenül veszélyes rám nézve a napfény végett, másrész borzasztóan unalmasak. Szerencsére eléggé elhúzódott, és így nem nagyon kell figyelnem a külső védelemre. A nap épp az imént tért nyugovóra, és eljött a sötétség ideje. Így én is aktívabb lettem. Lassan sétáltam, hisz miért is siettem volna? Gyönyörű volt a felkelő hold fénye.
Egy közeli tóparton sétálok át, mivel ott kevés az ember és igen nyugtató a környezet is. Ám most nem vagyok egyedül, egy fiatal fiú ott gyakorol, amint észreveszem egy fa árnyékába húzódok. Onnan figyelem edzését, nem rossz, de van még rajta mit csiszolni. Néhány mozdulatnál kissé megkésik, máskor kissé gyorsabb, mint ahogy az meg van írva. De lényegében jó, már csak idő kérdése, hogy tökélyre formálja harcművészeti stílusát. Ekkor az alak befejezte a gyakorlatot és kocogni kezdett egyenesen felém. Még jó húsz méterre járt tőlem, így ha akartam volna képességeimmel könnyen elrejtőzhettem volna előle, ebben az esetben még csak nem is tudná meg, hogy valaki figyelte őt. Edzése azonban eszembe jutatta a régen gyakorolt vámpír technikám, kissé rozsdás ugyan, de egy évszázad alatt tökéletesre fejlesztett gyakorlaton az idő vasfoga már nem fog többé. Előlépek a sötét árnyékból, és belekezdek a gyakorlatba. Testem már réges-rég memorizált minden egyes kis rezzenést, szinte milliméterre pontosan végzem el a bonyolult mozdulatkombinációkat. Egy felesleges mozdulat sem volt benne, a tökéletes védelmi technika, melyből hihetetlenül egyszerűen lehet átmenni támadásba, és tökéletes célzással gyengepontot érni. Ha a fiú megáll én akkor is folytatom a gyakorlatsort, és csak annak elvégzése után fordulok felé.

Alig indult el Phamor, máris megtorpanásra kényszerül, mert egy férfiba botlik. Ez önmagában ugyan nem lenne elegendő, hogy megállítsa, de a másik is valamilyen harcművészetet űz, és szemmel láthatóan mesteri szinten.
~ Mekkora erre az esély, hogy véletlen legyen? - fut át az elméjén.
Türelmesen megvárja a gyakorlat befejeztét, azonban a végére egész elkomorul. Mikor aztán felé fordul, megnyugtató hangon, és nem provokatívan mondja el a véleményét, feltételezve, hogy okkal mutatta meg neki a mozdulatokat.
- Látom nem kis munkát fektettél bele, hogy ilyen szintre eljuss. Amit csinálsz, az hatékony és lenyűgöző. Azonban, ne haragudj, hogy ilyet mondok, számomra valahogy undorító. Túlságosan fellengzős és agresszív, látszik, hogy pusztításra való. Hiányzik belőle a szerénység, a tisztelet és a Kung-fu-ra jellemző művészet. Számomra úgy tűnik, ez csak egy eszköz a kezedben, amivel eléred a céljaid, de semmiképpen sem életforma. Ez az első benyomásom. Természetesen tévedhetek, ebben az esetben az elnézésedet kérem.

A kis harcművészeti bemutatóm meghozta a kívánt hatást és felkeltette a fiú figyelmét. A jellemzése alapján viszont túlbecsültem harcművészeti ismereteit. Mondandója alapján nem értette meg a mozdulatok célját. Mivel alapjában véve ez a harcművészeti stílus a tökéletes védelemre épít, arra hogy a használó több akár fegyveres ellenfél ellen is kellő eséllyel vegye fel a harcot. Az alapvető különbség egy védelmi harcmodor és e között csupán annyi, hogy az alkalmazó itt nincs kiszolgáltatva a támadó kedvének, és a védelemből át képes lépni bármikor támadásba, így elrettentve a harctól az ellenfelet. De végül is érthető véleménye, hisz ember, és nem tudja mire képes egy természetfeletti vámpír, ha harcra kerül a sor. Nem tudja milyen borzalmas pusztítást képes véghezvinni, egy élőhalott lény… A gondolatmenetem végén elhatároztam, hogy bemutatom neki a stílus tökéletes védelmét, úgy hogy a támadásra irányuló mozdulatokat egyszerűen kihagyom. Hisz azok nem feltétlenül szükségesek, csak a harci potenciált növeli.
- Fiú jól figyeld meg a mozdulatokat, ne hozz elhamarkodott döntést. A stílus sokkal ősibb, mint azt te sejtenéd. Ne beszélj róla tiszteletlenül. Érezd át a mozdulatokat, a céljukat, a pontosságot és a figyelmet, mellyel végrehajtom őket. Ha ezután is ezt a véleményt vallod, elfogadom. – szólok hozzá csendes, mély, nyugalmat sugárzó hangon.
Majd belekezdek a mozdulatokba, az előbbinél sokkal több érzelemmel bemutatva. Hisz az igazi harcművészet az, melyet okkal és tisztelettel mutat be a harcos. Így próbálom megmutatni az ifjúnak a harcművészet sokszínű gyönyörét.

A fiú figyelmesen hallgatja meg a másik szavait, ami már egy jóval szimpatikusabb hatást gyakorol rá, mint a stílusa. Látszik, hogy mennyire becsüli a technikáját, és azonnal védelemébe veszi, még egy olyan kis "senki" ellen is mint ő. Pedig mit számíthat egy idegen véleménye?
A második bemutató alatt valóban jóval többet lát a harcművészetből. De ezúttal mintha más is lenne, már van benne szenvedély. Talán a kritikája váltotta ki ezt a hatást? Így már úgy véli, elvetette a sulykot a túlzott őszinteségével, és nem is volt teljesen igaza. A stílusról a véleménye megmaradt nagyjából ugyanaz, viszont a gyakorlójáról megváltozott: biztosan nem csak fegyverként tekint rá. Elmondhatná neki ezt, azonban ahogy a tanítója is mondta mindig, ha megkérdőjelezte a szavait: "A mester nem fut a tanítványok után. Akik megértik a szavait, ők meghallják elsőre is, akik nem, ők nem akarják hallani." Ennek fényében válaszol, bár még nem mester, mindössze törekszik rá úgy gondolataival, mint cselekedeteivel.
- Bocsáss meg a gorombaságomért, igazad van. Így közelebbről már sikerült más aspektusait is felfedeznem a harcművészetednek. Amúgy engem Daneil Lyalmore-nak hívnak, de a legtöbben csak Phamornak szólítanak. Van kedved meginni valamit, és közben beszélgetni tovább a harcművészetről, vagy akár másról?
Phamornak, mivel nem rég költözött New York-ba, még nem sikerült szert tennie barátokra. Maga sem tudta miért, de a másikban megfogta valami. Úgy érezte érdemes vele megismerkednie, ugyanis egy igazán különleges személyiséggel van dolga.

A gyakorlatba belefektetem az eddigi összes tudásom. Aminek eredményeként még jobban hajtom végre, már-már felülről súrolva a felső korlátot. Nem hagyhatom, hogy elhunyt mesterem tökéletes technikáját bárki is meggyalázza. Szenvedéllyel és tökéletes pontossággal bemutatott mozdulatsorok után befejezem a rögtönzött bemutatót. Ezután a kölyök felé fordítom tekintetem. Ekkor ő kissé átfogalmazta előző véleménynyilvánítását. Nem nagyon szoktam másokkal beszélgetni, illetve vámpír lévén társasági élet terén is elmaradott vagyok. Inni sem nagyon szoktam véren kívül sok mindent. De ha már elhívott akkor most az egyszer talán bele egyezhetek…
- Szóval Phamor… Az én nevem Sam. Nem veszthetek vele semmi, menjünk. Ilyen szép éjszakát nem szabad elvesztegetni… - válaszolok természetes nyugodtsággal, majd elindulok az újdonsült ismerőssel. Habár évszázadok óta itt élek, sosem voltam az a társasági alak. Hisz mégis ki állna szóba egy ilyen fura fazonnal, mint én? Hófehér bőr, furán csillogó szemek, nem túl csábító az emberek többségének. De ezt az ifjút ez nem zavarja…

- Talán kicsit hirtelennek tűnhet ez a meghívás, de nem rég élek itt New Yorkban, és nincs túl sok ismerősöm. Habár sok emberrel találkozok, mert az újjáépítésben segédkezek, és így rengeteg helyen megfordulok, de mind olyan egyformának tűnnek nekem. Többnyire nem is értékelik annyira a harcművészetet, mint Te.
Phamor ennyit elégnek is érzett egy gyors bemutatkozásként, ha pedig még valamire kíváncsi lesz Sam, úgyis rákérdez. Azonban most ő szeretett volna megtudni pár dolgot újdonsült ismerőséről, és kissé kihallgatásszerűen fel is tette sorba a kérdéseit:
- Te mióta élsz itt?
- Mivel keresed a mindennapi betevőd?
- Mikor kezdtél el harcművészettel foglalkozni?
- Ki tanította ezt a technikát?
- Szoktál versenyekre is járni?

Ahogy elindultunk a fiú nem is sokat tétovázott, gyorsan elmondott néhány információmorzsát magáról. A kérdésáradat érkezése miatt nem valami nagy ördöngösség kitalálni, hogy ezzel a rövid kis szösszenettel le is tudta a saját részét, és most én jönnék. Viszont a kérdésekre nem valami egyszerű választ találnom… Hisz azért mégis, ha megtudja, hogy egy két évszázados élőhalott vámpírral társalog a legvalószínűbb, hogy menten szívrohamot kap, szóval összegeztem fejemben a dolgokat. Nem akarok hazudni, de a teljes igazságot sem mondom el.
- Azóta itt élek mióta az eszemet tudom. – mondtam, majd folytattam a további kérdések megválaszolásával. – Jelenleg éjjeli biztonsági őr vagyok, különböző gyárakat felügyelek, szinte egész New York területén. Elég jól fizet a munka és jobban érzem magam éjjel, mint nappal… - itt kicsit megálltam, hogy végig gondoljam a következő választ… - Eléggé régóta foglalkozom a harcművészettel, de a rááldozott idő meg is hozta eredményét. Mostanra tökéletesen elsajátítottam, illetve folyamatosan fejlesztem is. A technikát az első mesterétől, az én első és egyben utolsó mesteremtől tanultam. – itt egy pillanatra megálltam, ugyan régen történt, de mesterem elvesztése még mindig fájó pont hosszú életemben. – Nem szoktam versenyekre járni, hisz ennek a technikának én vagyok az egyetlen ismerője és használója is egyben. – fejezem be a válaszadást, ugyan versenyekre talán még el is járnék, ha a nap fénye nem perzselné fel bőröm néhány perc alatt. De ezt természetesen nem osztom meg vele…

Kifejezetten nem érdekel sok minden és a legtöbb fontosabb dolgot már tudom is róla. De azért, hogy látszódjon rajtam az érdeklődés felteszek néhány egyszerű kérdést.
- Te mióta foglalkozol a harcművészettel, illetve hol és ki tanította neked? Emellett érdekelne a korod is, hogy a fejlődésedet is mérlegelni tudjam. -

- Még gyerekként láttam egy ilyen harcművészeti bemutatót, azóta űzöm a sportot. Az évek során több mesterem volt, öt különböző egyesületnél is tanultam. Csak az irányzat mellett tartottam ki mindvégig. Jah, és 21 éves vagyok. Amúgy én járok versenyekre is, ahol ilyen-olyan...
Nem fejezi be a mondatot Phamor, ugyanis megszólal a telefonja. Csodálkozva néz rá, nem számított hívásra, főleg ilyen későn nem. Nincsenek is olyan ismerősei, akik ebben az időben felhívnák.
- Hallo!
- Igen, én vagyok.
- Értem.
- Azonnal indulok.
Kissé csalódottan teszi el a telefonját, és sajnálkozó arckifejezéssel fordul Sam felé.
- Ne haragudj, de el kell halasztanunk ezt a beszélgetést. Sürgősen szükségük van egy emberre egy éjszakai melóra, nekem pedig jól jön a pénz. Tessék, itt a számom - ad át egy névjegykártyát. - Ha gondolod, majd hívj fel. További szép estét! - Azzal futólépésben elindul hazafelé...

Figyelem az ifjú válaszát, ugyan nem tetszik, amit hallok, de nem teszem szóvá, nem szokásom az emberek félbeszakítása. Az szép, hogy egy adott harcművészet mellett kitartott, bár ez rólam nem mondható el. Hisz több harcművészetet is feketeöves mesteri szinten űzök. De párszáz év elteltével ez nem róható fel a részemre. De az viszont eléggé zavaró, hogy nem becsülte a mestereit és sorban váltotta le őket. Ez egyszerűen elfogadhatatlan. Nem a diák választja meg a mesterét, a mesternek kell kiválasztania a diákot, legalábbis én ezt vallom. De lehet, hogy csak én vagyok maradi ebben a modern világban. A mondandója közepén hírtelen megáll, mivel megszólalt a telefonja. Szó nélkül felveszi, majd egy rövid csevej után elbúcsúzik. Érthető, hisz ha engem hívnának én is ugyanígy mentem volna dolgozni.
- Semmi probléma, jó munkát. – mondom a siető fiúnak.
Mielőtt elment volna a kezembe nyomott egy kis papírdarabot, közelebbről nézve feltűnik, hogy egy névjegykártyáról van szó. Erről nem nehéz leszűrni, hogy a későbbiekben még folytatni kívánja a beszélgetést. De nem is olyan nagy probléma, hogy el kellett mennie. Hisz ma szinte egész nappal talpon voltam, és ez nem igazán tesz jót nekem, jobb, ha minél előbb hazatérek és lepihenek pár órára. Ezzel el is indultam otthonom felé.

Sarah kényelmes, de jó tempóban sétált. Pillantása néha-néha a vízre tévedt, majd újra az ösvényt kezdte fixírozni. Nem tetszett neki különösebben ez a hely, túl romantikus, túl kiépített és túl távoli volt az otthonához képest, ráadásul kénytelen volt gyalog caplatni hazafelé, mert túl göröngyösnek találta az ösvényt a görkorizáshoz. Már megbánta, hogy bevállalta a házi tetoválást, és nem mérte fel előtte rendesen, hogy milyen úton tud eljutni oda. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha el tudja intézni a szalonban.. de vannak alakok akik nem szeretnek feltűnni. És jó pénzt kínálnak. Nem mitntha azzal most dicsekedni szeretett volna. Óvatosan körbe sandított.
A víz csendes volt, és a lassan beálló szürkületben hűségesen tükrözte vissza a fényeket. Az ösvényen csak Sarah lába vert zajt, a legtöbb, épeszű ember már nem merészkedett volna át ezen a helyen, inkább került volna egy nagyot, de Sarah nem volt épeszű. Nem, a hétköznapi értelemben, és valahol vágyott rá, hogy a valóság fátylai fellebbenjenek, és egy másik világ árnyát sodorja felé a szél.
Tudta persze, hogy ez hiú remény, ahogy a Bárótól is hiába vár kalauzolásra. Nagy volt a szája az öregnek, és túl kevés volt a bátorsága a fiatalnak ahhoz, hogy tényleg belépjenek a pokolba, így hát maradt a festés, és a remény, hogy egyszer csak belebotlik valamibe, ami újra inspirálja.

A sötétben egy nő léptei hallatszanak, mire a bokorból eléesik egy férfi. Arca nyúzott (nincs rajta maszk), szemei kialvatlanok, haja kócos. Testén egy feszülős fekete ruha van, mintája talán egy vörös pókot mintáz. Látszik rajta, hogy napok óta nem alszik, vagy valami súlyos problémával küzd. Mikor meglátja a nőt, "odaszalad" hozzá, és térdre esik, könnyek potyognak szemeiből. Hangja zaklatott, és remegős.
-Kérem segítsen, segítsen rajtam. Nem tudom meddig vagyok még itt, és nem tudom mikor jön elő a másik! Kérem segítsen
Mondja a férfi, és zokogva markolássza a nő ruháját. Vállai remegnek a sírástól, noha látszik, hogy a fizikuma kiemelkedő. Hajában egy két levél darab, ruháján föld van.
Kétségbeesett hangja mellet állandóan körbe néz, és láthatólag retteg valamitől. Fél, de nem tudni mi az ami ezt kiváltja. Noha külseje beteges, szemében értelem csillan, hanglejtése kultúrált. Nem egyszerű csöves ez látszik egyből

//majd keresek képet//

-Hé!-a felháborodás teljes hangereje a válasz az ismeretlen férfi hirtelen előzuhanására. Nem igazán szokta érdekelni a lábai elé boruló férfiak látványa, hacsak nem tartogattak valami izgalmasat, ez az alak azonban, a feszülős fekete ruciját leszámítva átlagosnak tűnt. Egy átlagos, kétségbeesett, megtámadott alaknak. Sarah gyorsan körülnéz, de nem tűnik fenyegetőbbnek a környék. Nem, nem hall surranni mást a bokrok közt. Ellenben az alak elkezdi markolászni a ruháját, és egyre őrültebbnek tűnik, és ezzel együtt egyre fenyegetőbbnek tűnik a veszély, miszerint nemcsak feltartja, de még el is szakítja a pólóját. Az új... Skrillex pólóját. A Skrillex- et!
Sarah szeme veszélyesen összeszűkül, megragadja a férfi ruháját, felrántja, közelebb magához és egy hatalmas pofont kever le neki.
-Elég! Szedje össze magát!-dühítette a gondolat, hogy egy teljes erejében lévő férfi úgy nyafogjon, mint valami kislány. Nem.. neki nem volt oka rá, akkor sem, ha megijesztették, elrabolták, megverték, vagy bármi történt is vele. Nem tudta sajnálni és nem tudta szánni őt. Bármibe is keveredett, biztosan volt esélye szembeszállni vele.
-Szégyen.. -vetette oda sötéten.

A férfi kijózanodott a pofonra, valamilyen szintig. Az arcán csattanó kéztől hátraesett, és értetlenül néz a nőre. Segítséget kért, de nem valami külső ellenségtől, vagy valamitől amit a nő gondolni vélt. Óh ő nem értheti mi folyik itt, de sajnos a pofon nem segít sokat. A Pók valahol ébredezni kezdett mélyen az elméje mélyén, és lassan de biztosan elkúszott az agyának perifériájáig. Gyorsan válaszolni akar neki, nehogy félreértse mégjobban.
-Ne, hölgyem, maga nem érti. Meneküljön amíg tud. Most már késő. Fusson!
Ekkor a karmos lábak hálót fonva elérték a férfi agyát, és átvették az uralmat felette. Még egy utolsó pillantást küldött kétségbeesve a nőre, majd felemelkedett, és kegyetlen tekintettel felvette a maszkját. Kihúzta magát, megropogtatta nyakát, tagjait, majd megszólalt a maszk alól:
-Fusson drágaság amíg teheti. Nem szeretem a lusta áldozatokat.
Mondja, majd egy ugrással egy közeli fán terem, és kilő a kezéből egy fonalat amivel kiragadja a nő kezéből a táskát, majd elhajítja azt. Gonosz kuncogás hallatszik, de ez már korántsem az a esetlen hang amivel az imént könyörgött. Nem, ez a hang sokkal élesebb, és vérszomjasabb. A holdfényben a nő felismerheti (ha halott róla) a Vérszomjas Pókembert

Figyeli a szánalmas alakot a földön. Most először véli felfedezni rajta az értelmet, a józanodás jeleit. Ideje volt. Szája örömtelen mosolyra húzódik. Mondana is valamit, de végül az őszinte megrökönyödés hangjai kúsznak elő a torkából.
-Fussak?-szemöldöke felszalad, majd felemeli a kezét a magasba.
-JUJJJJ! Segítséééég! Őrült alakok! Én meg védtelen kis hölgyike vagyok!- lengeti a kezét, és összességében nagyon átlátszóan imitálja a rettegő rózsaszín hölgyecskéket.
-Remélem jó lesz így.-nevet végül sötéten, megrázva a fejét, és megindul a férfi felé, hogy az előbbi nyugodt tempójában tovább álljon, de mozgása megakad, ahogy az alak felemelkedik, és kiöltözik a kedvéért.
-Hm... drága szívem. Most komolyan miattam húzott báli ruhát?-néz végig a fura pókon a rettegés legkisebb jele nélkül.
-Nagyon kedves, de a karnevál szezonnak már vége.-és mintha elszégyellné magát, az alak el is ugrándozik, de nem átalkodik elszedni a táskáját.
-Soha többé nem veszek ilyen használhatatlan női vackot.-fogadkozik Sarah, lassan megrázva a fejét. Hagyhatná a cuccot, hiszen a kapott pénznek csak egy része van benne, de kezdte érdekelni az események alakulása. Már éhezett az új dolgokra. Tesz néhány lépést a fák felé, majd laza terpeszben, kezét derékra téve megáll, és nyugodt, erős hangon kiált be az árnyak közé.
-Hé, haver! Miért van az, hogy az embernek éveket kell várnia arra, hogy valami pokolbéli szörnyeteg méltóztassa végre meglátogatni?

//WTF? //

A Pókot nem hatja meg semmiféle humorérzék, sem a gúnyolódás. Látja, hogy az áldozat nem menekül, ezért kedvtelenül, de ösztönösen kilő még egy fonalat, ami a terpeszben álló nőt körbetekeri, hiszen nem is számít annak érkezésére. Ekkor visszaugrik a nő mellé, majd karmaival megvágja a nő tarkóját amitől az idegméreg elterjed a testében, lebénítva a nő mozgását. Mindent érzékel, és lát Sarah, de mozdulni nem tud. A Pók szépen lassan körbetekeri, tetőtől talpig a hálójával, csak az arca lóg ki. Mire munkájával végez a bénítás hatása elmúlik, de a masszív háló elszakíthatatlan, a nő probálkozásainak ellenáll. Talán már épp bekebelezné a nőt, de ekkor éjjeli járőr szolgálat hangjait hallja, és nyom nélkül el is tűnik, körülbelül fél perc alatt. A két rendőr találja meg a lekötözött Sarah-t, és ki is szabadítják, jó negyedóra vesződség után.

//hát sajnos másképp nem ment volna //

//Ez sehogy máshogy nem ment volna. Legközelebb lesz nálam Chemotox//

Sarah meglepődik egy pillanatra a háló érkezésére, majd vállat von, és nyugis mozdulattal nyúl a zsebébe, és húz elő egy adag fertőtlenítőszert, és egy öngyújtót. Ha így, hát így. Az ilyen pókfonalfélék jól szoktak égni, mi több egy pillanat alatt végiglobbannak. A fertőtlenítő szer pedig mindig remekül megnövelte a maximálisra állított öngyújtóláng hatásfokát.
A visszaugrás sebességére viszont nem számított, és bár ösztönösen loccsant a pók arcába egy adag fertőtlenítőt és küldi meg a tűzzel, lassúnak bizonyul, úgyhogy kissé rezignáltan veszi tudomásul, hogy ezt a kört láthatóan az izé nyerte, igaz, öröme nem lesz benne. De végülis így talán a Báró nélkül is megnézheti a poklot.. Onnan meg bizonyára könnyebb elindulni más valóságokba.
Lassan tekeri körbe a valószínűtlenül erős fonal, és bár mikor elmúlik a méreg hatása, előszólítja az éles karmokat, hogy kivágja magát, de vissza is hívja őket, amint a pók kereket old, és megjelennek a rendőrök.
Mosolyogva, hálás szívvel igazi kis úrihölgyként mond nekik köszönetet, majd sietősen távozik a táskájával együtt.

Viszonylag magasan a föld felett repülve nézelődök valami izgalmas után, mert hát amióta egybe olvadtam azzal az izével, azóta megtehetem ezt és most jobb, ha egy nagyobb testű madár fogásában repkedek, mintsem egy kutya hátán lovagolnék, mert hát... Jobb, a repülést mindig is sokkal jobban szerettem és hát elszomorító, hogy most sem saját erőmből csinálom de most már legalább bármikor képes vagyok rá, igaz nem egyszerű egy nagyobb madarat találni errefelé de még jó, hogy egyáltalán nem vagyok nehéz, szóval nem kell egy titánnak lenni ahhoz, hogy valami vagy valaki felemeljen.
- Arra. - Mutatok egy véletlenszerű irányba, hogy arra menjünk tovább, s így kerülök végül is a tó felé, unalmas ez a hely, mostanában semmi sem történik errefelé, persze ha sárkányokat akarok nézni akkor azok meg ropogósra sütnének, eléggé kellemetlen helyzet, talán fel kéne lesnem arra a repülőre ami mostanában a város felett mozog, az is eléggé érdekesnek tűnik, persze lehet, hogy tévedek de a kolosszális termetéből ítélve eléggé sok érdekes dolog lehet rajta, ha az maga nem is lenyűgöző. Érdekes, hogy amióta megint teszik az állatok, amit mondok, már valahogy nem akarom őket megölni, sokkal hasznosabbak ők így, mint halottan, kezdem őket kedvelni, örülhetnek.

Egy ismeretlen helyen ébredtem fel álmaimból. Nem tudtam hol vagyok, de nem estem kétségbe. Alkalmazkodó típus vagyok, szóval nem zavarnak az ilyen apróságok. Ellenőrzöm tartalékaimat.
- Rendben. Íj megvan, bot megvan, 50 db nyílvessző megvan... de vajon, hol lehet a pénzem?
Mivel úgy látszik voltam olyan ügyes, hogy vagyonomat elhagytam, vadászatot kezdek.
- Lelövök egy madarat, és lesz vacsim. - határozom el magamat.
Fel is húztam egy nyílvesszőt, és körülnéztem. Egyszer csak egy nagyobb madarat pillantok meg, amit valamit cipel. Felhúztam íjamat, és célzok.
- Célpont becélozva... távolság 250 méter... szívtalálati esély... 80 %. - állapítom meg magamban, majd elengedem a nyílvesszőt, ami sebes tempóban a célpont felé repül. Tökéletes ívben a szíve felé száll, és...

/nos Teddy, te döntöd el, hogy talált-e vagy nem /
/kis segítség a számításhoz:
Ayani képes 200 méterről szíven találni a másikat. a célpont 250 méterre volt, így a 200-at elosztottam 250-nel, majd megszoroztam 100-al, és így jött ki a 80% (200/250*100)/

Nyugodtan haladnánk tovább ha... Ez lehetséges lenne, de nem igazán az, mivel valami elsuhan éppen előttem, olyan gyorsan hogy érteni sem igazán értem, aztán pedig a madárral, ami eddig cipelt egyszerűen elveszítem a kapcsolatot, eléggé egyértelműen feldobta a talpát, onnan tudom, hogy már egy kutyával is jártam ugyan így, amikor rálépett valami démonféleség. Mindenesetre is a hullájával együtt zuhanni kezdek, eléggé magasról egyenesen a víz felé, amit szokásomhoz hűen meglehetősen élvezek, ennek pedig hangot is adok egy...
- ÁÁÁÁÁHÁHÁHÁJHÁÁ.... - Formájában, amin egyértelműen érezhető, hogy valóban élvezem a zuhanást és nem nagyon zavar az, hogy hamarosan becsapódok, főleg hogy vízbe, az meg kit érdekel? Várjunk csak?... Vízbe? Hát, nem tudok úszni, szóval van egy olyan érzésem, hogy ezzel most pár száz évre ott ragadhatok a víz fenekén... Becsapódok, s mivel nem vagyok nehéz, a tömítésemben lévő levegő felhúz a felszínre és néhány másodpercig ott tart, amíg az anyagom lassan felszívja a vizet és elnehezedik, én pedig lassan süllyedni kezdek és beletörődök a sorsomba, igazából eléggé könnyedén, mert hát mégiscsak nem lehet belőle bajom.... Maximum sokáig fogok unatkozni, addig viszont aludhatok, mert tudom, hogy hogyan kell csinálni. Az utolsó pillanatban viszont arra leszek figyelmes, hogy oldalra mozgok, nehezen elfordítom a fejemet és egy kutyát látok, nem tudom, hogy milyen, de azt hiszem szerencsésnek mondhatom magamat, hogy a közelben volt, mondom én, hogy kezdem őket kedvelni. Miután kivisz a partra és letesz, nagy nehezen felállok, megütögetem az orrát, nem durván, csak úgy " ügyes voltál " jelleggel, mosolyogva, majd pedig elkezdem kicsavargatni a vizet a végtagjaimból... És ekkor tűnik fel a nő nem messze tőlem, akire egy kis ideig csak tanácstalanul nézek, egészen addig, amíg fel nem tűnik a nála lévő fegyver.
- Á, hogy te voltál! - Logikusnak tűnik, én pedig szeretek logikázni mert akkor logikusan okos vagyok, aaaaaham! Most pedig a legtöbb esetben a " miért kellett ez? " jönne, de az annyira nem az én szokásom, inkább kedvesen mosolygok és annyit kérdek, hogy...
- Szeretsz ölni? - Egy kevéske érdeklődéssel megfűszerezve.

A furcsa lény megszólított. Annyira meglepődtem, hogy reflexszerűen töltöttem és lőttem, pont a lény lába közé /nem talált el semmit, csak ott ment át /.
- Mi a fene vagy te? - kérdezem - És gyorsan válaszolj, vagy megjárod! Aranysugár!
Parancsomra a frissen feltöltött nyílvessző ragyogni kezd halljam együtt. Kis légáramlatot képeztem, ami lobogtatta hajamat egy kicsit.
- Célpont 40 méterre.. találati esély... 500% - számol ki - Válaszolj vagy véged!

Én barátságosan közelítek, az a valaki viszont rám lő, de nem talál, ez pedig oly annyira nem érdekel, hogy még csak meglepett fejet sem vágok, bár egy picit az vagyok, most már biztosra veszem, hogy ő volt az. Mindenesetre is nevetgélni kezdek, vicces helyzet, minden ember annyira ostoba, azt kérdi, hogy mi vagyok, de csak rám kéne nézni, a gyerekek, azok persze egyből felismerik, hogy egy plüssállatka vagyok, de a felnőttek... Náh, azt hiszem, minél idősebb egy ember, annál kevesebb ésszel rendelkezik.
- Hívd a többit. - Mondom a kutyának, ezzel küldve az útjára, hogy aztán majd a távolból hallgathassam a vonyítását, amivel több kutyát csal a környékre, eztán pedig vissza terelem a figyelmemet a nőre, kissé talán csalódott arckifejezéssel.
- Azt hittem egyértelmű. - Azért még mindig mosolygok, de már nem annyira, többre számítottam, de azért még mindig érdekes, mondjuk az egyéb hatások azért tetszenek, azokra kénytelen vagyok megjegyezni egy:
- Hűűűű... - Szócskának se mondható valamit majd pedig kicsit elgondolkodom, hogy mit tegyek.
- Akkor ezt igennek veszem, szeretsz ölni. Ha ennyire le akarsz lőni akkor ide célozz - Mutatok a kobakomra, pontosabban a homlokom közepére.

- Nem vetem meg a gyilkolást! De nem ölök szívesen. Én gyűlölöm a fajtámat! Utálom a mutánsokat, akik bántják az embereket! Arra tettem fel életemet, hogy megöljem azokat, akik ártanak az emberiségnek. Amúgy... látom, hogy plüssállat vagy. Nem nagyon vagyok oda értük, de amúgy én úgy gondoltam, hogy te hogyan élsz? Nem szívesen lövök le ártatlanokat, szóval... - ezzel leengedem fegyveremet, mire hajam visszaváltozik.
Megharapom ujjamat, mire kifolyik aranyvérem. Legyintek egyet, mire egy nagyobb csöpp repül a plüss felé, ami a levegőben megszilárdul a plüss fején koppan egyet, mikor leesik.
- [color=blueKis kárpótlás... Amúgy most komolyan.. Mi a fene vagy te, és mi a neved?[/color]
kérdésem közben odamegyek hozzá, és jobb kezét megfogva felemelem, majd elkezdem lengetni a szemem előtt, hogy megvizsgáljam /természetesen leguggolok/.